Az eredetileg német nyelvű, de egyes cikkeit angol, olasz és francia fordításban is közlő Einsicht újság (www.einsicht-aktuell.de, illetve www.einsicht-online.de) cikkeire Mgr. Guérard des Lauriers (1898-1988) ú. n. „Cassiciacum-tézisével” (más néven „sedisprivacionizmus” vagy „Papa materialiter, non formaliter” teória) kapcsolatban bukkantam. Ez az újság ugyanis sokat tudott és sokat írt erről a problémakörről, hiszen 1971-től napjainkig jelenik meg.      Mgr. G. des Lauriers ezen – az ellenállást, az Egyház restaurálásáért lelkes, kiterjedt és teológiailag alátámasztott harcot megbénító és tönkretevő, Mgr. Lefebvre „elismerni és ellenállni” teóriájától valójában csak egy árnyalatban különböző – teóriájával kapcsolatban – egyelőre – két fontos tanulmányra hívom fel a figyelmet.      Az első egy francia teológusnő nagyon alapos munkája, ami az interneten német fordításban érhető el. (a honlapon e cím alatt található: Myra Davidoglou: Analyse der These materialiter-formaliter Papst – Analyse der CASSICIACUM-THESE. A második Dr. phil. Eberhard Heller munkája, ami az Einsicht újságban mind németül, mind angolul olvasható.      (Angolul az Einsicht 2003/11. számában ezen a címen: „The Apostolic See 'Occupied', or the Case of the Basis of Theology being Schizophrenic – Comments on the “Papa materialiter, non formaliter” of Most. Rev. Guerard des Laurier”, németül pedig az újság 2002/6 szeptemberi számának 153. oldalától a „Der 'besetzte Apostolische Stuhl oder: die Schizophrenie als Prinzip der Theologie – Anmerkungen zur des-Lauriers'schen These vom Papa materialiter, non formaliter” címszó alatt).      E téma ma, 2014-ben Bergoglio idejében és 26 évvel az ötletszerző halála után, két okból érdemel különös figyelmet: Mgr. Guérard des Lauriers ugyan halála előtt eltávolodott e tézisétől, de utódai ahelyett, hogy csak kegyeletből emlékeznének rá, a tézis kitalálójánál is nagyobb buzgósággal hirdetik e tant, ráadásul az e tanból következő és magára a mozgalomra komoly negatív hatást gyakorló megoldásaikban sokkal messzebbre mennek, azaz sokkal logikátlanabbak, mint Mgr. Guérard des Lauriers volt. A másik ok az, hogy e tan – ahogy ezt többek között a magyar Vida püspök úr is megírta – valójában ugyanaz, mint Lefebvre tana – és nagyon sok mai egyházmegyés pap nézete. Amit nagyon röviden így lehet összefoglalni: van pápa, de nem kell neki engedelmeskedni – ami tökéletesen ellenkezik a katolikus tanítással. Itt – is – szeretném felhívni a figyelmet erre az újságra, mégpedig azért, mert az újság, illetve az a csoport, aki ezt fenntartotta és fenntartja, a kezdetektől, azaz 1966-tól napjainkig követi az eseményeket, illetve volt ezek tevékeny résztvevője. Ezért az itt található cikkek nem csak roppant érdekesek, hiszen kortársaktól származnak, hanem nagyon tanulságosak is, mert megmutatják, hogy honnan hova jutott ez az igaz katolikus hit védelmében elindult mozgalom, milyen teológiai és emberi hibák vezettek a teljes csődhöz, és eközben micsoda harcok, micsoda sorsok tűntek fel és le. A jövőben igyekszem ezen újság cikkeiből minél többet magyarra fordítani. Most mintegy bevezetőül álljon itt két rövidke „szerkesztői üzenet”, melyek több mint 30 évvel ezelőtt az újság 1983. decemberi és 1984. májusi számaiban jelentek meg. Konzekvenciák A szerkesztőség közleményei – München, 1984. április 13., Hétfájdalmas Szűz Mária ünnepén Írta: Dr. phil. Eberhard Heller Tisztelt Olvasók! Az itt következő megjegyzések és utalások elsősorban azok számára készültek, akik az igaz hit érdekében kifejtett munkásságunkat nem a kezdetektől követik, hanem csak mostanában kezdtek el felfigyelni arra, hogy a II. Vatikáni Zsinat következményeként meghozott reformok igazi menete valójában milyen irányba halad. A reformokkal és a reformerekkel szembeni ellenállás először és főleg az úgynevezett „új mise” elutasításában jelentkezett. A VI. Pál által promulgált NOM-t két okból lehet elutasítani:      – a) mert valakinek nem tetszik (liturgiai, történelmi, esztétikai, tradicionalista okokból), miközben azonban a NOM érvényességét nem kérdőjelezi meg;      – b) mert a NOM érvénytelen.      Az a) esetben azonban – akkor is, ha ez valakinek szubjektív nagyon nem tetszik – a nem megkérdőjelezett, legitimnek tartott auktoritás utasításainak (VI. Pálnak és utódainak) engedelmeskedni kell, mert a liturgia feletti fennhatóság a pápáé. Ő felel érte és ő viseli döntésének minden lehetséges negatív szüleményét. Aki elismeri őt érvényes pápának és mégsem engedelmeskedik neki, az ipso facto szakadárrá válik. A b) esetben viszont nem szabad engedelmeskedni, mert itt olyan valamit helyeznek állítólagos engedelmességi kötelesség alá, ami a kinyilatkoztatott, hagyományos hitnek ellentmond. Ezen kívül ez az eset a NOM promulgálója számára messzemenő következményekkel is jár: Ugyanis egy érvénytelen rítus kihirdetésével és kötelező érvényűvé tevésével a nyilvánosság előtt bizonyságot tesz róla, hogy eretnek, aki emiatt ipso facto elvesztette a hivatalát. Hiszen e hivatal tekintélyét nem azért kapta, hogy a hitet tönkretegye, hanem hogy védelmezze és a híveknek hirdesse.      A b) esetet egyértelmű teológiai bizonyítékok támasztják alá. Ebből az is következik, hogy kizárólag csak annak szabad a (régi) szentmiséhez ragaszkodni, aki meg van róla győződve, hogy az ú. n. „új mise” érvénytelen, és ennek az érvénytelen rítusnak a promulgálója nem érvényes pápa. A kezdetekkor csak kevesen gondolták végig és vonták le ezeket a konzekvenciákat, hiszen eleinte még nehéz volt átlátni, hogy VI. Pál „Ordoja” önmagában véve érvénytelen, azon kívül kényelmesebb volt szemet hunyni a dolog immanens logikája felett. Miközben sokan ezt félelemből tették, mert attól tartottak, hogy konzekvens viselkedésük társadalmi vagy munkabeli kellemetlenségeket okozhat nekik, voltak csoportok is, akik az ellenállást azzal bénították meg, hogy tudatosan következetlenül cselekedtek, mint például Mgr. Lefebvre és közösségei.      Mivel ő nem csak azt állítja, hogy az ú. n. NOM érvényes és promulgálója legitim pápa, hanem ráadásul mindazokat, akik ennek ellentétét vallják elbocsátja pia unio [kegyes társaság] közösségéből, nincs joga, hogy pápája kifejezett tiltása ellenére a Szent V. Pius által kodifikált misét mondja! Hogy ő mégis ezt teszi, csupán azt bizonyítja, hogy szubjektíven szakadár lázadó, aki objektíven törvénytelen módon egy olyan rítust használ, mely az (igazi) Egyházé, amit ő – Lefebvre – elhagyott (azáltal, hogy nyilvános eretnekeket – Montini, Luciani és Wojtyla – formálisan érvényes pápáknak ismert el). Egyre jobban közeledünk Jézus elhagyatottságához A szerkesztőség közleményei – München, 1983. november 23. Írta: Dr. phil. Eberhard Heller Tisztelt Olvasók! Ha a karácsonyi ünnepre gondolok, arra, hogyan ünnepeltük meg valamikor, a háború utáni években, akkor pontosan emlékszem, hogy nekünk gyermekeknek, nagy megtiszteltetésnek számított, ha részt vehettünk az éjféli misén. Ezen esemény egyszerű öröme a természetben is tükröződött: a betlehemi jászol fénye a sötétben és a fagyos hideg – ma már ez a kulissza is hiányzik.      Az éjféli miselátogatást megtartottam, hacsak egy mód nyílik rá. Csakhogy az egykori öröm helyét többnyire szótlan szomorúság foglalta el: a szent éjszakán egyre kevesebben vesznek részt. A jóravalók kis maradéka is egyre zsugorodik, a mosoly és az öröm tűnik el a szívekből, akkor is, ha a karácsonyfán még ragyognak a díszek.      A helyzet, amiben vagyunk, mindenütt érezteti rajtunk terhét, még Istennek e világra jövetelének ünnepén is. Ne ámítsuk magunkat, ez így van! Még akkor is, ha egyesek mai nyomorúságunkat a múltra való emlékekkel akarják palástolni, vagy egy ideig családjuk körében keresnek vigasztalást: a vallás iránti általános érdektelenség, a hit folyamatos hanyatlása, állandó gyengülése, melyet kívülről idéznek elő, saját sorainkból sok pap borzasztó gyávasága, közömbössége, hiányzó együttérzése, az egyházi katasztrófa iránti érdektelensége; az általános tehetetlenség köreinkben, hogy ezt a válságot legyőzzük … de különösen ez a szellemi, lelki elhagyatottság még karácsonykor is, vagy éppen ekkor a legjobban, súlyosan nyomasztja lelkünket. Ezt így is meg lehet fogalmazni: közeledünk – mindenki egyedül – egyre jobban Isten elhagyatottságához, aki a világba jött, de az övéi nem fogadták be, akit a világ nem akart, akit mint mindenható Megmentőt a világ elutasított, és aki tökéletes szegénységben jött el közénk. És ez – ezt mint hívő keresztények meg kell értenünk – teljesen logikus: Krisztus misztikus Testén, az Egyházon megismétlődik az, amit Krisztus maga szenvedett át… ha az Egyház követi Őt.      Az elsők, akik a jászolnál álltak és a megszületett isteni gyermeket imádhatták, pásztorok voltak, egyszerű juhászok – biztosan nem parádézó triumfáló keresztények. Talán, sőt bizonyára, egy kicsit piszkosak voltak, de így még jobban illettek Istenhez, aki a barmok jászlában a szalmán feküdt. Talán nekünk, akiket a szomorúság és keserűség kissé megroggyantott, jut ma az a megtiszteltetés, hogy – miként egykor a pásztorok – mint egy kicsiny, nyomorúságos sereg megváltása titkának végén mi ünnepelhessünk Vele. Egyedül ebben lehet vigaszunk, sőt, ki merem mondani, örömünk forrása is ebből fakadhat. Feltéve: 2014. szeptember 30.