|
Ez a cikk „Elkerülhetetlen epilógus” a 2014. március 21./26. és április 1. között a katholisches.info-n
„A hitválság megértésének kulcsa – Fatima és a pásztorok kötelessége”
címmel három részben közzétett tanulmányhoz
A szerző, MMag. Wolfram Schrems – Linz és Bécs – katolikus teológus és filozófus
Az ez év tavaszán közzétett háromrészes sorozatom Fatimáról és az ezekre érkezett reakciók ismételten megmutatták (nem első alkalommal), hogy ez a téma mennyire elaknásított terület. Fatima nem hagyja nyugodni a lelkeket. A viták csalatkozhatatlan jelei a fatimai üzenet hitelességének. A sorozathoz kapcsolódva aktuális okból következzen most egy a témát kiegészítő és teljessé tevő epilógus.
Kaptam elismerő és bíztató szavakat tavaszi fejtegetéseimhez. Nem, mintha ezek fontosak lennének, különösen nem a továbbiak számára, de azért arra nagyon megfelelőek, hogy kiderüljön, vannak még katolikusok, akik megfelelő tudással és józan paraszti ésszel rendelkeznek, és akiknek emiatt a hivatalos vatikáni Fatima-politika gyanúsnak tűnik.
Kaptam bírálatot is. Ezek mind abból az irányból jöttek, melyek a hivatalos vatikáni irányvonalat képviselik.
Kicsit kihegyezve (és technikailag nem egészen korrekten) ezt az irányt „fideistának” nevezhetjük, vagyis azon tévtanról elnevezve, mely (az Ó- és Újszövetség összes kijelentése és a teológiai tradíció ellenére, lásd például 1 Pét 3,15: „Mindig álljatok készen arra, hogy megfeleljetek mindenkinek, aki reménységtekről kérdőre von titeket”) azt állítja, hogy a hitletéteményből nem lehet semmit megérteni, illetve nem szabad mindent megérteni akarni, nem létezik fides quaerens intellectum, és ezért úgymond „vakon” kell hinni. Ennek megfelelőn ezen irányvonal képviselői üzeneteiket a címzetteknek többnyire ellentmondást nem tűrő hangnemben fogalmazzák meg.
Az így értelmezett „fideizmus” egyik fajtája a zsinatutáni püspökök nagy részének viselkedése, akik politikájuk fő jellemzőjének a „imádkozz, fizess és engedelmeskedj” parancsot választották. A II. Vatikáni Zsinat dokumentumainak tartalma és ezek dogmatikai kötelező volta iránti érdeklődéseket barátságtalanul veszik tudomásul – és kibúvókkal reagálnak rájuk, vagy sehogy.
De a korunkbeli „fideizmusnak” vannak valóban vallásos képviselői is, akik publikációikban hitet és imát sürgetnek, de sajnálják a fáradtságot, hogy a hitletétemények tartalmát érthetően megmagyarázzák és az imaszándékokat pontosan megokolják.
A fatimai üzenettel kapcsolatban ezen irányvonal képviselői lemondanak arról, hogy mind ennek tartalmát, mind ennek az egyházi hierarchia általi elfogadását vagy elutasítását precízen és teljes terjedelmében bemutassák. Éppen ezáltal csökkentik ezen oly fontos üzenet korunkra vonatkozó sürgető voltának érzetét! Holott pont az lenne a feladatuk, hogy felhívják a figyelmet ezen üzenet döntő fontosságára!
Nem emlékeztetnek arra, hogy a Fatima-üzenetet XI. Pius pápa nem teljesítette, XII. Pius pápa is csak félig és XXIII. János óta a pápák elhanyagolták, elnyomták és átértelmezték, olyannyira, hogy ma az egyházban semmilyen hatást nem fejt ki. Vonakodnak a 2000. június 26-i vatikáni nyilatkozatot kritikusan analizálni, ami az átlag lojális katolikust biztonságba ringatja és passzivitásra biztatja – vagy teljesen összezavarja.
Ezért ezen irányvonal képviselőinek a felhívása kortársaik felé, hogy higgyenek a Fatima-üzenetnek és ima és vezeklés által valósítsák meg saját életükben, egyszerűen nem érhet el hatást!
Mert ezen üzenet értelmét nem lehet másoknak átadni, ha előbb nem hajlandók feldolgozni az egyébként teljesen nyilvánvaló hitehagyás jelenségét az egyházon és különösen a hierarchián belül. Ha a II. Vatikáni Zsinatot, a Vatikán szégyenletes „keleti politikáját”, a szörnyű liturgia-reformot, a Szentírás végzetes „egység-fordítását” és a többi egyházi katasztrófát, beleértve a mostani pontifikátus „különcségeit”, valamint az egész katasztrofális világhelyzetet nem hozzák kíméletlenül kapcsolatba a Szűzanya Fatimában elhangzott üzenetének visszautasításával, akkor senkinek nem lehet az üzenet jelentőségét megfelelően elmagyarázni!
Hasonlóan ahhoz, ahogy a fideizmus a kérdezés megtiltása és a „vak” engedelmességnek a megértés kárára történő túlhangsúlyozása a hitet károsítja, ugyanúgy csökkentik a közelebbi magyarázatok nélküli ima-felhívások – legalábbis a jóakaratú emberek számára – az átadott üzenet hatását. Az ima-felszólítások ily módon hatástalanok maradnak, egyszerűen elcsépeltek lesznek.
Példaként e magatartásra a németnyelvű Svájc hivatalos Fatima-világapostolság vezetőjének, Dr. Adolf Fugel plébánosnak egy 2010-ben megjelent írását – (Fatima in Wort und Bild: Weg einer Botschaft des Himmels durch die Zeit = Fatima szavakban és képekben: A menny egyik üzenetének útja az időn át) –említem meg. E pap, minden személyes jámborsága és képzettsége mellett, ebben a publikációban ködösen fogalmaz, ezért kijelentéseinek pontos célja és értelme nem derül ki.
A Szűzanyának Oroszország felajánlásával kapcsolatos 1929-es követelésével kapcsolatban Fugel plébános azt az igen meglepő véleményt képviseli, hogy Oroszország az 1917-es forradalom után megszűnt létezni, amiből azt a következtetést vonja le, hogy Oroszországot, létezése híján, nem lehetett felajánlani.
Máskülönben (minden evidencia ellenére) azon a véleményen van, hogy II. János Pál pápa 1984. március 25-i felajánlása az, amit a Szűzanya követelt.
Ha viszont Oroszország 1984-ben nem is létezett, akkor nem is lehetett felajánlani. Ilyen és hasonló kibúvókhoz és kicsavarásokhoz kell menekülni, ha valaki nem akar ellentmondani Fatima hivatalos vatikáni értelmezésének, vagyis, ha elfogadja, hogy az 1984-es felajánlás a Szűzanyától megkövetelt volt, és a Vatikánnak a harmadik titokkal kapcsolatos nyilatkozata hiteles.
Valójában az 1984-es „felajánlás” kibúvó volt: II. János Pál se nem merte Oroszországot név szerint és hangosan megemlíteni, se a világ püspökeit egyértelmű módon a felajánlásba bevonni. (Fugel plébános könyvében bizonyítékként idézi az 1984-es „felajánlás” szövegét – amiből hiányzik Oroszország neve!)
Még tetejében a plébános azt is írja, hogy Lucia nővér „személyesen megerősítette, hogy ez az ünnepélyes és egyetemes felajánlási aktus megfelelt annak, amit a Szűzanya akart”. – Teljesen nyilvánvaló, hogy itt egy hamis állításról van szó, illetve olyasmiről, amit Luciának a szájába adtak. Egy nyilvános interjú, melyben Lucia futó kamerák előtt kimerítően és az igazságnak megfelelően nyilatkozhatott volna, nincs sehol. Kutatásaim alapján az utolsó nyilvános és nyomtatott formában megjelent beszélgetés a látnokkal az 1957. december 26-án (!)Augustin Fuentes atyával folytatott interjú volt!
[Összevetve ezt az utolsó kijelentést a tavasszal megjelent háromrészes tanulmányhoz, úgy tűnik, hogy a szerző csak az utóbbi hónapokban – talán éppen a cikksorozatára érkezett reakciók útmutatására – talált rá a „Két Lucia-nővér” rejtélyes történetére, de azt nagyonis elképzelhetőnek ítéli meg.]
Megdöbbentő, hogy az ilyen vélemények egyházi körökben szalonképesek [amennyire én tudom, évtizedek óta ez a mindenütt hallható és a legfelsőbb helyekről terjesztett hivatalos vélemény]. Holott Oroszországnak a Szűzanya által követelt módon való felajánlásához ígéretek is tartoznak, mindenekelőtt Oroszország megtérése és a világban „a béke egy periódusa”. Mint tudjuk, egyik sem következett be.
Ezzel kapcsolatban már két évvel ezelőtt azt hozták fel, hogy II. János Pál igenis kieszközölte Oroszország megtérését, hiszen Oroszországban és Kazahsztánban a katolikusok sok megtérést értek el, és egyáltalán sokkal buzgóbbak, mint a nyugati katolikusok.
E véleményekre ezt kell felelni: a Fatimai üzenetben ígért „megtérés” nem azt jelenti, hogy Oroszországban vagy Kazahsztánban vagy e régióban bárhol másutt a katolikusok számának aránya egy ezrelékről két ezrelékre emelkedik (hogy csak egy számot mondjak). Az üzenetben említett „megtérés” azt jelenti, hogy a szkizma, ami az ortodox egyházat Rómától elválasztja, megszűnik! Az üzenetben említett „megtérés” azt jelenti, hogy a Kelet az egész Depostium Fidei-t elfogadja, ebben természetesen az Isten Anyjáról szóló teljes katolikus tanítást is. Az üzenetben említett „megtérés” azt jelenti, hogy egy nép tömege konvertál a katolikus vallásra, ahogy például Mexikóban történt az 1531-es Guadalupe-i csoda hatására.
Hogy erről Fugel atyának fogalma sincs, azt egy másik megjelent könyvéből – (Endzeit ist nicht Weltende: Fatima und die Endzeit = A végső idő még nem a világ vége: Fatima és a végső idő) – vett következő mondatai is elárulják: „A Szovjetunió Isten büntetése volt? Aligha! Hiszen az orosz nép mélyen vallásos és a legnagyobb mértékben Mária-tisztelő!” – E kijelentést Isten szeretetéről és büntetéséről szóló homályos magyarázatok követik.
Az ember hitetlenül dörzsöli a szemét. Hogyan képes a szerző a legnyilvánvalóbbon átsiklani, nevezetesen azon, hogy a Fatima-üzenetben Oroszország kifejezetten a büntetés eszközeként szerepel? És nem vitás, hogy az 1917-es forradalom, tehát a Szovjetunió megalakulása után, Oroszország az emberiség átka, ostora lett!
Fugel plébános megokolása: „Hiszen az orosz nép mélyen vallásos” egy klasszikus non sequitur. Egyáltalán nem arról van szó, hogy az akkori orosz nép „mélyen vallásos” volt-e vagy sem. Isten Anyja azt mondta, hogy Oroszország a világ megfenyítésének eszköze lesz, ha Oroszországot nem ajánlja fel a pápa az általa előírt módon. Ez pedig a napnál világosabban megtörtént, függetlenül attól, hogy egyes orosz személyek mélyen hisznek-e vagy sem.
Ezzel kapcsolatban azt is tudni kell, hogy először is a keresztény hit Oroszország nagy területein erős pogány befolyásokkal dogmatikailag gyakran homályos, babonákkal átitatott és spirituálisan lapos hit maradt, és hogy másodszor az orosz forradalmat a legkevésbé tervelték ki és hajtották végre igazi oroszok. A bolsevista káderek és biztosok, akik keresztények millióit gyilkolták le, kis része volt csak született orosz.
Harmadszor, ami az oroszok sokat dicsért Mária-tiszteletét illeti, azt is tudni kell, hogy az ortodox egyház nem ismer el minden máriás kiváltságot. Például az ortodox vallásban a Szeplőtelen Fogantatás tanítása nem kifejezett dogma. Nyilván ez is hozzájárul Isten Anyjának fájdalmához, amiről a látomás töviskoronája árulkodik.
Nem szabadna elfelejteni, hogy tragikus módon több pont van, ami az „ortodox” vallást a teljes kinyilatkoztatott tanítástól elválasztja, mint ahogy azt általában feltételezik.
Ezért rejtélyes, hogy éppen Fugel plébános, aki Keletet nagyon jól ismeri, pont ezeken a tényeken – is – átsiklik.
A probléma az, hogy azok a laikusok és papok, akik az engedelmességről vallott nézeteik miatt a fatimai eseményekről és ezek jelentőségéről elfogadják a mostani hivatalos vatikáni verziót, ezen üzenet központi magját és értelmét nem tudják másokkal megértetni. Maga az egyház XXIII: János óta gyakorlatilag Fatima ellen nyilatkozott (különösen e pápa [?] zsinatot megnyitó beszédében, amikor akcióra szólított fel a „szerencsétlenséget jövendölők” ellen).
Ezzel ezek az emberek azt sem tudják elfogadtatni, hogy a híveknek miért kellene az üzenet konzekvenciáit magukra vállalniuk, például az engesztelő szombatokat gyakorolni, amit hivatalos egyházi oldalról soha nem szorgalmaztak!
Megismétlem: A hivatalos Róma se Oroszországot nem ajánlotta fel soha Mária Szeplőtelen Szívének úgy, ahogy azt a Szűzanya kívánta, se az engesztelő szombatokat nem terjesztette, se a pokolról szóló tanítást nem tudatosította a hívekben és a nem-hívőkben, se az egyes embereket, se a nemzeteket nem hívta fel félreérthetetlen módon a megtérésre, se a „harmadik titkot” nem hozta nyilvánosságra.
Az ezzel az utóbbival kapcsolatos hírhedt névtelen vatikáni sajtóhír 1960. február 8-ról azt valószínűsíti, hogy a Vatikánban valóban az üzenet teljes elhallgatását tervezték. [Ezen a napon, miközben a világ izgatottan várta a harmadik titok közzétételét, a Vatikán kiadott egy aláíratlan sajtóközleményt, amelyben az állt, hogy a titkot nem hozzák nyilvánosságra, és lehet, hogy örökre abszolút elzárva marad.]
A Hittani Kongregáció 2000. június 26-i nyilatkozata legalábbis elhallgatja, amit az akkori Ratzinger bíboros egy a Jesus olasz magazinnak 1984-ben adott interjújában mondott, nevezetesen, hogy a harmadik titokban azokról „a veszélyekről van szó, melyek a hitet és a keresztények életét, és ezzel a világot fenyegetik”. Az 1981. május 13-i II. János Pál ellen elkövetett merényletről egy szó sem hangzott el ebben az interjúban. Ez csak 19 évvel később, 2000-ben a titok közzétételekor merült egészen meglepő módon fel. Ugyanakkor 2010-ben Benedek pápa [?], szintén egészen meglepetésszerűen, azt mondta, hogy Fatima prófétai missziójának még sincs vége.
Ezért teljesen logikátlan, hogy pont Fatimával kapcsolatban a hivatalos egyházi kijelentéseknek, melyek XII. Pius halála óta nyilvánvalóan negatív módon állnak szembe ezzel az üzenettel, hitelt adjunk.
Az akaratnak és az értelemnek az egyházi hierarchiával szembeni köteles engedelmessége mellett itt a következő kérdéseket kell feltenni: Kötelező érvényűek-e a Fatimával kapcsolatos vatikáni megnyilatkozások? Egyházjogilag korrekten lettek-e ezek promulgálva? Megegyeznek-e minden idők katolikus tanításának, tehát a Firenze-Ferrarai Zsinatnak (unió Kelettel!) és a Trienti Zsinatnak? Folytonosságban állnak-e a portugál püspökség döntésével a fatimai jelenés valódiságáról? Közvetítik-e azt a benyomást, hogy őszinték, vagy inkább azt, hogy tele vannak kibúvókkal? Egyáltalán milyenek a II. Vatikáni Zsinat következményeként kialakult vatikáni politikának a gyümölcsei? Hogyan áll a mostani vatikáni politika a szovjetblokk mártírjaihoz? El fog-e határolódni Róma a Vatikán korábbi áruló keleti politikájától? Visszavonják-e az 1993-as Balamand-i szégyenletes nyilatkozatot [ahol Róma a jövőre nézve és visszamenőleg is elárulta a görög-katolikusokat, hivatalosan lemondott róluk].
Kétségen felül áll: Néhány évtized óta szemtanúi vagyunk a hierarchiában belüli drámai zűrzavarnak, gyakorlatilag hitehagyásnak, melynek következményeit minden nap látjuk. Nem kérdés, hogyha a hit forog veszélyben, akkor Istennek inkább kell engedelmeskedni, mint az embereknek. Mert a pápáknak és a püspököknek is tartaniuk kell magukat a Depositum Fidei-hez – mégpedig nem kétértelműen, hanem egyértelműen, érthetően és energikusan. Egy „vallások közötti ima”, mint amilyet nemrégen a vatikáni kertekben tartottak, határozottan téves jelzés.
A velem szemben felhozott kritikákkal szembeni válaszként megerősítem azt a pozíciómat, amit a március/április tanulmányomban képviseltem.
Az összes kibúvó sem segít: Az egyházban tapasztalható események, különösen az elviselhetetlen banalizálás, igen, a pápaság zűrzavara, és a világban zajló események, különösen a masszívan gyarapodó háborúk és katasztrófák láttán, a javíthatatlan optimistának is arra a következtetésre kell jutnia, hogy a helyzet éleződik és apokaliptikus idők következnek.
Az emberiség erkölcsi állapotának láttán megszámlálhatatlan lélek üdvéért kell aggódni. Senki ne gondolja, hogy a pokoltól való bibliai figyelmeztetések üres fenyegetések.
Ezzel összefüggésben az egyház hierarchiájának végre teljesítenie kell, amit a Szűzanya Fatimában követelt. A laikusoknak és papoknak úgy kell ehhez hozzájárulniuk, hogy amennyire csak tudnak, megpróbálnak a püspökökre és a pápára hatni. [?] E cél érdekében is el kell tűnnie minden kibúvónak. Mégpedig minél hamarabb.
Feltéve: 2014. július 3.
|