Az eredeti tanulmány német nyelven a honlapra feltett „Válaszok égető kérdéseinkre – Zaby és Weinzierl atyák tanulmányai” összeállítás 2. füzetének 1-10. oldalain olvasható. [Ideológia a lexikon szerint: 1. valamely párt vagy irányzat által vallott eszmék, nézetek, fogalmak rendszere, figyelmen kívül hagyva ezek jogosultságát vagy metafizikai értékét, azaz a valóságot; 2. üres képzelgés, elvont okoskodás.] A modern egyház kialakulása A mai katolikus csak irigységgel tud azokra az időkre visszapillantani, amelyekben a katolikus hit mindenki számára közvetlenül elérhető és megérthető volt, mert ezt a napi Tanítóhivatal biztosította, vagyis napról napra hitelesen értelmezve a hívek elé tárta. Ezek az idők már hosszú ideje a múlthoz tartoznak. Az ú. n. modern katolikus viszonya a Tanítóhivatalhoz alapvetően megváltozott. A modernisták már felforgató tevékenységük kezdetén célzatosan aláásták a katolikusoknak a Tanítóhivatalhoz való bizalmi kapcsolatát. Először a katolikus értelmiség egy részét csábították a szabadság nevében arra, hogy kiszakítsák magukat az egyházi Tanítóhivatal ú. n. gyámsága alól. Ezen frissen szerzett „szabadság” eleinte észre sem vett ára a hit döntő kérdéseiben jelentkező egyre erősödő bizonytalanság lett, mivel a modernista szellemtől megfertőzött teológusok, professzorok, tudósok nem jutottak egységes eredményre a hit interpretálásában, hiszen véleményével, meglátásával mindegyik brillírozni akart a másik előtt. Ezért minél több modernista tévtan keletkezett, annál erősebben lett a hit alapjaiban megingatva.
Szent X. Pius pápa nagyon komolyan igyekezett a hitetlenség ezen szisztémáját feldolgozni és az ebből következő veszélyeket a katolikus hit számára megmutatni. A katolikus hittel szemben álló modernista tévtanokat még egyszer kifejezetten elítélte, és mindenekelőtt azt követelte, hogy akik a papaságra készülnek, tegyék le az Antimodernista esküt. [Lásd az eskü szövegét, és a honlapnak az esküvel kapcsolatos cikkét.]
Az ily módon „régi hitűvé” vált katolikusok számára hirtelen megváltozott a helyzet. A katolikus hit védelmezőiből örök-tegnapiakká váltak, akiket legfeljebb az újonnan alakult zsinati egyház szélén tűrtek meg. Bár az egyházban lezajlott ezen forradalom idejéről és ennek következményeiről sokat írtak már, de a valóságos történések feldolgozásában konzekvensen csak kevesen mentek el ezek a végsőkig. A modern egyház fenomenológiája
Amint valaki veszi magának a fáradságot, hogy a zsinatutáni időket komolyan analizálja, egy olyan jelenségre bukkan, ami valójában egy katolikust rendkívül meg kéne lepjen, mert a katolikus hit szerint ilyesmi kizártnak tűnik: Az egyházi egység megszűnt létezni! Mostantól teljesen különböző, sőt egymással szembenálló tanításokat, csoportokat, közösségeket foglalnak össze az „egyház” neve alatt, úgy hogy nagyon nehézzé válik ezt a sokfajtaságot az Egyház lényegével összhangba hozni. Az ezen forradalmi időkben keletkezett fogalom: „zsinati egyház” hozza még a legbecsületesebben kifejezésre, hogy az ú. n. zsinattal valami egészen más jött létre, ez pedig egy új fogalom megalkotását nem csak igazolja, de egyenesen meg is követeli. A zsinati egyház ugyanis kifejezetten ellenkezik a zsinat előtti, „korábbi” Egyházzal, hogyan lehetne akkor a zsinat utáni „egyház” valóságát egyetlen fogalommal megnevezni? Hiszen az új, a zsinaton keletkezett egyház határozottan más akart lenni, másképp akart gondolkodni, hinni, imádkozni a liturgiát ünnepelni stb., mint a „korábbi” Egyház.
A zsinat előtti- és utáni egyház közötti dialektikus játékot a második évezred végéig a zsinati egyház uralta. A világi területen azonban időközben a szellem-történelmi helyzet tovább változott: a dialektikus modernizmusból a szinkretikus, minden ellentétet egyesítő posztmodernizmus lett. XVI. Benedekkel a dolgoknak ez az új, hajlékony látásmódja az egyházi gondolkodásba és életbe is bevonult. XVI. Benedek egyik fő törekvése – egészen a posztmodernista gondolkozás szellemében – a zsinat előtti és utáni egyház közötti ellentét egyszerű letagadása, és a két „egyházból” szisztematikusan megint egy új egység megkonstruálása volt. Ezt a világosan kinyilvánított törekvést azonban furcsa módon csak nagyon kevés beavatott vette észre. A zsinati egyház legtöbb képviselője és az ú. n. tradicionalisták túlnyomó többsége még mindig az időközben elavult modernista kategóriáikban gondolkozott, miközben Benedek már régen egy lépéssel tovább ment. De itt most nem ez a téma foglalkoztat bennünket.
És aztán tovább kérdezve: Milyen teológiai következményekkel jár (tehát a saját katolikus hitünk számára) az, ha ezt – mármint e két „egyház” azonosságát – egyszerűen, a tényállás kritikus analízise és az ebből szükségszerűen következő megkülönböztetések nélkül elfogadjuk? A mi tételünk
Ezen egyenlővé tevés konzekvenciáját először tézisként fogalmazzuk meg, amit aztán később meg kell erősítenünk: A katolikus Egyházat a zsinati egyházzal való azonosítás a katolikus igazságot szükségszerűen ideológiává degenerálja. Más szóval kifejezve: a katolikusok elvesztik hitüket, azaz anélkül, hogy ezt észrevennék katolikusokból ideológusokká válnak. Mi egy ideológia?
Egy ideológiát az első pillantásra egyáltalán nem olyan könnyű átlátni, mert azt állítja magáról, hogy az igazság. De közelibbi ránézésre megmutatkozik, hogy ez egy egyoldalúan nüanszírozott vagy elferdített igazság. Szemben a katolikus hit igazságával, az ideológiánál az igazságnak csupán egy rész-aspektusát, illetve egyes tanítását ragadják ki és nagyítják fel, azaz ezt a kiragadott részt az egész helyébe teszik. Összefoglalva tehát azt mondhatjuk: Egy érett ideológus tökéletesen be van zárva saját nézetébe, egyáltalán nem a valóságból és a valóságért él, hanem az ellenség-képéből vagy ellenség-képeiből. Katolikusnak lenni ma Minden katolikusnak fel kellene tűnnie, hogy életében legkésőbb a zsinattal valami alapvető változott meg. A zsinatutáni időben ez az etikett, hogy „katolikus” már nincs egyértelműen meghatározva, nincs már egyértelműen definiálva, hiszen a legkülönbözőbb csoportok a legkülönbözőbb nézetekkel és hitbeli meggyőződésekkel „katolikusnak” nevezik és nevezhetik magukat. Másképp kifejezve: A szó: „katolikus” nem egyértelmű kifejezés többé, hanem kétértelművé vált. Miközben egy egyértelmű fogalom mindig pontosan egy dolgot ért és nevez meg, addig egy kétértelmű kifejezésnél több dolgot értenek egyetlen kifejezés alatt. Így jelenthet például a toll valamit, amivel írni lehet, vagy egy madár, vagy egy háziszárnyas tollát, amivel a párnát tömik meg. [Weinzierl atya a „zár”, németül „Schloß” szót hozza fel példának, ami jelentheti az ajtózárat: Türschloß, vagy egy gyönyörű házat, kastély, melyben királyok laknak.] Ezért tehát egy kétértelmű kifejezésnél mindig nagyon pontosan oda kell figyelni, hogy megértsük, mit is értenek éppen, különben a félreértés, a tévedés előre be van programozva. Nekünk katolikusoknak tehát meg kell tanulnunk ezzel a kétértelmű kifejezéssel, „katolikus” bánni. Vagyis a sok, ugyanazon a néven hívott, de lényegében különböző „egyházak” között Jézus Krisztus egy igaz Egyházát megtalálni. Ennek megmutatásában nem a szokásos utat akarom járni, nevezetesen, hogy az Egyház ú. n. jellemzőit sorolom fel, mert ezek ma könnyen félreérthetőek, hanem sokkal inkább a következő kérdésnek akarok pontosabban utánajárni: „Mit kell a katolikus Egyháznak szükségszerűen teljesítenie, hogy Jézus Krisztus Egyháza lehessen?” Minden lény a saját műve alapján lesz meghatározva. Mű alatt itt azt értjük, amit egy létezőnek lényéből fakadóan tennie lehet és kell. Ez alapján egy ember értelemmel és szabad akarattal felruházott érzéklény.
XIII. Leó pápa az Egyházról szóló „Satis cognitum” kezdetű enciklikájában a következőt jelenti ki:
XIII. Leó pápának eme kissé hosszú szövegét pontosan kell olvasni, hogy ne rövidítve értelmezzük. Mert pont ezt teszik azon tradicionalisták, akik az idő szüksége miatt rászoktak arra, hogy az Egyház tanítóhivatalát a minimumra csökkentsék. Ezen, a XIII. Leó által leírt Tanítóhivatal alatt nyilvánvalóan nem csak a rendkívüli Tanítóhivatalt kell érteni, ami csak nagyon ritkán működik, hanem sokkal inkább az ú. n. rendes Tanítóhivatalt, ami „egy élő, autentikus és éppen így folytonos Tanítóhivatal”. Más szövegekben a mindennapi Tanítóhivatalnak nevezik, mert minden nap végzi a munkáját. Ez az élő, autentikus és folytonos Tanítóhivatal minden katolikus számára „az igazhitűség legfelsőbb és rendíthetetlen zsinórmértéke”, ahogy Szent X. Pius a diákoknak tartott beszédében (1909. május 10-én) hangsúlyozta: Feltéve: 2014. július 14.
Ennek megfelelően hangsúlyozza XII. Pius pápa a Humani generis kezdetű, az akkori liberalizáló új-modernistákkal szemben kiadott enciklikájában még egyszer, hogy „a hit és erkölcs dolgában az Egyház Tanítóhivatalának kell a legközelebbi és általános mérőzsinórnak lennie, mert Urunk Krisztus rá bízta azt a feladatot, hogy az egész hitletéteményt, a Szentírást és az isteni hagyományt megőrizze, védelmezze és magyarázza.” (DS 3884) Ha hitünk ezen alapelvét megértettük és utána a mai helyzetre tekintünk, akkor azonnal felmerül a következő kérdés: Vajon annak alapvető oka, hogy a „katolikus” szóból egy kétértelmű fogalom lett, nem így határozható meg: A hit legközelebbi normája, a hit egységének alapja – tehát az élő, autentikus és örök Tanítóhivatal – legkésőbb a II. Vatikáni Zsinat óta egészen egyszerűen hiányzik? Vagyis azért esik szét a katolikusok között a hit egysége, mert az illetékes tekintélyek működése által a Tanítóhivatal nem hat élően. Azt mondják egyesek, hogy ezek a tekintélyek liberálisok lettek [ezt mondta Lefebvre érsek VI. Pálról], de ez lehetetlen, hiszen egy liberális tanítóhivatal önmagának mondana ellent.
A modernisták számára a tanítóhivatal kiesése nem jelent különös tragédiát, hiszen ők úgysem hisznek már egy kötelező érvényű, tévedhetetlen tanítóhivatalban. Ezzel szemben az ú. n. tradicionalista katolikusok – anélkül, hogy erről maguknak számot adnának – a szükségből egész egyszerűen erényt kovácsolnak a maguk számára, és az élő tanítóhivatalt, tehát a hit legközelebbi normáját, egész egyszerűen az úgynevezett tradícióval, vagyis a hit távolabbi normájával helyettesítik – anélkül, hogy a továbbiakban a legcsekélyebb módon figyelnének arra, hogy a Bibliának és a tradíciónak „szükségük van az egyházi Tanítóhivatal szavatosságára és értelmezésére”. Ha a mai egyházi életre tekintünk, csak azt állapíthatjuk meg csodálkozva, hogy a katolikusoknak az egyházi Tanítóhivatalba vetett, korábban magától értetődő bizalmát az alapvető bizalmatlanság ezen újszerű megnyilvánulása teljesen lerombolta. Mindent, ami nem a rendkívüli tévedhetetlenség kritériuma alá esik, manapság minden katolikus kétségesnek, hibákkal terheltnek, bírálhatónak és a hit számára nem kötelezőnek tekinti. Oda jutottunk, hogy korunkban egészen magától értetődően mindenki azt feltételezi a legitim egyházi Tanítóhivatalról, hogy a tanítás, a fegyelem és a liturgia legszélesebb területein tévedésbe képes vezetni az egész Egyházat. És e sajátos viselkedés igazolására azt hozzák fel magyarázatul, hogy a legmagasabb tekintély, amikor a tradícióhoz idegen tanításokat és reformokat határozott el, átlépte a kompetenciáját, és ezzel visszaélt hivatali tekintélyével. Ezek után a kérdés így szól: Vajon lehetséges-e egyáltalán, hogy egy legitim egyházi tekintély ily módon visszaéljen a hivatalával? Vagy még tovább: Vajon egy ilyen fajtájú visszaélés egyáltalán összeegyeztethető-e az Egyház lényével, ami „az igazság oszlopa és szilárd alapja”?
Erre a kérdésre következzen az 1870-es évből „A katolikus” nevű újságból egy hosszabb idézet („Der Katholik: Zeitschrift für katholische Wissenschaft und kirchliches Leben”, Mainz, 1870, kiadó és szerkesztő C. H. Moufang és J. B. Heinrich). Ebben a részletben a katolikus tanítás – még anélkül, hogy a II. Vatikáni Zsinat által befolyásolt vagy bizonytalanná vált volna – teljes világossággal és érthetőséggel van megfogalmazva. És azt sem szabad elfelejteni, hogy ezek a teológusok éppenséggel nem írhattak naivan és hiszékenyen a tévedhetetlenség témájáról, hiszen pont ekkor nagyon időszerűvé vált ez a téma az Egyházban, hiszen az úgynevezett ókatolikusok minden csak elképzelhető kifogást felhoztak a tévedhetetlenséggel szemben, mert nem fogadták el az egyházi Tanítóhivatal tévedhetetlenségéről szóló dogmát. A szerzők az egyházi lelkipásztori- és tanítói hatalommal való, a kompetencia áthágásából származó ilyen fajtájú visszaélést a következőképpen ítélték meg: A legtöbb tradicionalista számára teljesen magától értetődő lett, hogy az egyház minden tanítói határozatát megvizsgálják, hogy azok vajon megfelelnek-e a hagyománynak, és aztán saját ítéletük szerint elfogadják-e vagy visszautasítják őket. Közülük senki a legkisebb mértékben sem gondol arra, hogy ez valójában az Egyházat és a hitet leromboló elv, mert eközben nem csinálnak mást a tradícióval, mint amit a protestánsok az ő „sola scriptura” elvük alapján a Szentírással. A fent idézett szöveg teológus szerzői még tudták: Mindegy, hogy valaki a Szentírással vagy a szenthagyománnyal teszi ugyanazt, a tradicionális katolikus tanítás szerint e kérdésben egyedül az Egyház legmagasabb tekintélye az illetékes.
Az egyházi tanítói tekintély mértékadó jelentőségét, mint hitszabályt, méghozzá, mint örökké érvényes hitszabályt „Der Katholik” teljesen világosan és egyértelműen így határozza meg: „Az Egyház apostolságában (azaz mai kifejezéssel = az Egyház apostoli küldetéssel és hatalommal felruházott Tanítóhivatala) egy mindenkor tévedhetetlen tanítói- és bírói hivatalt birtokol, melynél minden egyes hívő a hit dolgaiban tévedhetetlen felvilágosítást talál… Senkinek sincs egyházi tanítói és bírói hatalma és senki nem tévedhetetlen dogmatikus döntésekben, csak a Krisztus által alapított apostolság – és még a legnagyobb tudós, a legnagyobb szent, a csodálatosan megvilágosított sem az, hanem még ezeknek is, ha nem akarnak tévedésbe esni, alá kell vetniük magukat a tanító Egyház tanítói kijelentéseinek. Erről mondja Szent Pál: „De ha akár mi, akár egy mennyei angyal más evangéliumot hirdetne nektek, mint amit mi hirdettünk: átkozott legyen.” (Gal 1,8) – Azt mondtuk, hogy ez az egyházi Tanítóhivatal mindig és mindenkor tévedhetetlen, és mindig meg lehet találni nála az igazságot. Ezért nem lehetséges, hogy ez a tévedhetetlenség bármikor megszakadjon, és hogy a tanító Egyház valamikor, mégha időlegesen is, hamisat tanítson és hamis tanítói döntéseket hozzon. Ha eszerint eretnekség azt mondani, hogy az Egyházban a katolikus hit- vagy erkölcstan valamelyik igazságát tekintve általános elsötétedés léphet fel, ugyanúgy az a vélekedés is eretnekség, miszerint az egyházi Tanítóhivatal valaha, mégha időlegesen is, a hit és az erkölcs kérdéseiben tévedésbe eshet.”
Ezeket a mondatokat nagyon figyelmesen kell olvasni ahhoz, hogy az elhangzottak megértése növekedhessen bennünk, azaz újra katolikusakká válhassunk. De aki magára veszi ennek fáradságát, az lassan felfogja, mit is jelent valójában ez a [csaknem kétezer éves] katolikus igazság: Hitünk közvetlen, azaz legközelebbi normája az élő Tanítóhivatal [míg a Szentírás és a szenthagyomány csak a közvetett, azaz a távolabbi norma, ami csak az előbbi közvetítésével juthat el hozzánk].
Ha elfogulatlanul áttekintjük a mostani egyházi helyzetet, csak arra a következtetésre juthatunk, hogy a katolikusok számára a mostani egyházi válság tényleges drámája az, hogy hiányzik a rendes tanítóhivatal. És e válság megértéséhez e tény felismerése adja a döntő lépést. Csak ezután válik világossá, hogy kizárólag akkor, ha a római auktoritás elvesztette legitimitását, van valakinek joga arra, hogy olyan mértékű engedetlenséget tanúsítson, mint amennyire manapság a katolikus hit megőrzéséhez feltétlenül szükség van.
Egy ily módon ideologizált ú. n. tradicionalista pap egyszer egy nyilvános előadásban e szavakkal idézett egy egyszerű parasztot: „A pápa mondhat, amit akar, én katolikus maradok.” És a pap semmilyen módon nem korrigálta ezen emberileg ugyan érthető, de teológiailag tökéletesen helytelen állítást, hanem a legnagyobb komolysággal kijelentette: „Ez az egészséges józan paraszti ész.” – A paraszt mondata nyilvánvalóan pontosan visszaadta ennek az ú. n. tradicionalista papnak az ideológiáját, nevezetesen azt a tévhitet, hogy semmi problémát nem jelent számára pápa nélkül, tehát anélkül, hogy a pápa élő, autentikus és örök tanítóhivatalát bármilyen módon figyelembe vegye, ő katolikus maradhat. Ezt még tovább kell pontosítani: nem csak a pápa nélkül, hanem az általa legitimnek tartott a pápa ellenében katolikus maradhat! Amikor a (első) Vatikáni Zsinat idején a pápa tévedhetetlenségéről szóló dogma felett heves vita robbant ki, egy bíboros állítólag elment IX. Pius pápához, hogy beszéljen vele erről a témáról. A vita során a bíboros végül ezzel a felkiáltással fakadt ki a dogma ellen: „Szentatya, mi van akkor a tradícióval?” Mire IX. Pius így válaszolt: „Én vagyok a tradíció!” – Ez ugyan egy kicsit poentírozottan kiélezett kijelentés, de értelmét tekintve teljesen helyes. A pápa ugyanis valóban mondhatja: „Mint a Péter-hivatal birtokosa, hivatalomban, mint az Egyház legfőbb tanítója, mint pápa minden tévedhetetlen aktusomban én vagyok a tradíció.” Tradíció alatt itt természetesen a hit-tradíció értendő, a hit hagyománya, mely felett legfelső fokon a pápa tévedhetetlen, élő Tanítóhivatala őrködik. E tanulmány végén bizonyára jogosan ki lehet mondani: Ma minden katolikusnak különösen vigyáznia kell arra, hogy miközben a „pápát” akarja menteni, ne rombolja le teljesen a pápa tényleges, a pápai hivatalt meghatározó, megalapozó tekintélyét.
Függelék E sorsdöntő írás után következzen néhány idézet P. Weinzierl és P. Barbara további tanulmányaiból:
„Katolikus is vagyok” (forrás: www.antimodernist.org/am/ – 2014. augusztus 3.)
Ebben a tanulmányban az atya Matthias Joseph Scheeben, a német újskolasztika fejedelmének 1870-ben „Das ökumenische Concil vom Jahre 1869” címmel megjelent füzeteiből idéz, melyek az (egyetlen) Vatikáni Zsinat alatt és után jelentek meg. A cím Scheeben e sorozatban megjelent egyik cikkéből származik: „Katholizismus und Auchkatholizismus”, ami szó szerinti fordításban annyit tesz, mint Katolicizmus és is-katolicizmus. E kifejezés magyarázata: Már abban az időben a (az ú. n. értelmiségi) katolikusok zöme meg volt fertőzve a liberalizmussal, és ezért már évek óta teljesen helytelen liberális kijelentéseket szajkóztak, amikhez szükségesnek tartották a következő kijelentést hozzáfűzni: „bin auch katholisch”, azaz „katolikus is vagyok”. Ebből keletkezett az „Auchkatholizismus” (= is-katolicizmus) szó, ami a bajor tájszólásban kiejtve ugyanúgy hangzik, mint az Akatholizismus, azaz „nem-katolicizmus” (katolicizmustalan). Akármilyen hihetetlen sokak számára (elsősorban azoknak, akik nem fogták fel, hogy a katolikus vallás soha nem volt, nem lehet időszerű, nem lehet e világból való, következetesen e világot – tartósan – uraló vallás sem), Scheeben 144 évvel ezelőtt írt meglátásai tökéletesen igazak a mai helyzetre is: ezt fedezte fel Weinzierl atya, és ezért írt most egy összefoglalót Scheeben e cikkeiből).
Egy vezető FSSPX-pap nemrégen ezt nyilatkozta: „A II. Vatikáni Zsinatnak szilárd elhatározása volt, hogy valami újat csinál. Nem valami felületesen újat, hanem egy mélyrehatóan újat, mely ellentétes, sőt, szemben áll az Egyház korábbi döntéseivel. És mégis, hiába háborít fel és botránkoztat ez meg minket, el kell ismernünk az egész szervezet szent voltát, még akkor is, ha ez a szent lét nem passzol össze azzal, hogy egyházi férfiak az Egyház gyermekeit a hit elhagyására vezetik. … De ha azt el is utasítjuk, ami nem passzol össze, az egészet nem utasíthatjuk el. Ez [m. m. a zsinati szekta] akkor is az egy, szent, katolikus, apostoli Egyház marad. Abból, hogy a bajt elutasítjuk, ami az egyházban [a zsinati szektában] van, még nem lehet arra következtetni, hogy ez többé nem az Egyház. Bár nagy részek vannak, amik többé nem az Egyház, de nem az egész! … A jó Isten megengedi, hogy [a zsinati] egyház beteg legyen. Ezért törekszünk arra, hogy mi ne kapjuk el ezt a betegséget. A betegség a betegség, de nem az egyház. Bár az egyházban van, de attól az egyház az marad, ami. Természetes, hogy harcolni kell a betegség ellen. De ez a beteg egyház akkor is az marad, amit a mi Urunk alapított.”
Hogy ne gyötörjük magunkat tovább az FSSPX mostani és ú. n. „ellenálló” tagjainak abszurd és szentségtörő kijelentéseivel, olvassuk inkább tovább azt, amit a nagy Scheeben mondott: „Való igaz, hogy az Egyház szentsége nem követeli meg, hogy egyúttal minden egyes tagja is szent legyen: de azt megköveteli, hogy az Egyház mint intézmény mindent megtegyenq, hogy a hitben és az életben minden tévtantól őrizkedjen és mindent tévtant elutasítson, és a tagjait mindig nagyobb szentség felé vezesse. Abban a pillanatban, amikor az Egyház mint intézmény eltűr olyan vallási tévtanokat, melyek már a társadalom minden rétegébe beszivárogtak, és az egész Egyházat belülről károsítják és azzal fenyegetnek, hogy kívülről nézve rossz hírbe keveredik, abban a pillanatban, hogy az Egyház ilyen vallási tévedéseket eltűrne, megszűnne szentnek lenni. A tisztátalanság foltjai őt magát találnák el, így megszűnne Jézus Krisztus szeplőtelen menyasszonya lenn, és minden szépsége és minden bája és minden dísze, amivel a világ népeit magához vonzza, elveszne. Csakhogy ez lehetetlen, mert az Egyház lényegileg szent, és mint Egyház évszázadokon keresztül az marad, ami lényegileg, a mindörökké szent, az elmúlhatatlanul szent.”
Figyelmesen olvasták el Scheeben szavait? „Abban a pillanatban, hogy az Egyház ilyen vallási tévedéseket eltűrne, megszűnne szentnek lenni. … Csakhogy ez lehetetlen, mert az Egyház lényegileg szent, és mint Egyház évszázadokon keresztül az marad, ami lényegileg, a mindörökké szent, az elmúlhatatlanul szent.” – Ebből tökéletes bizonyossággal következik: A zsinati egyház tévtanaival, új szentségeivel, új eretnek egyházjogával, a nem-szent szentjeivel soha nem lehet a katolikus Egyház. De ebből tovább még az is következik, hogy ennek a nem-katolikus közösségnek az elöljárója soha nem lehet igazi pápa. Minden katolikusnak, aki még nem vált „is-katolikussá”, ez bizonyára evidens, tehát közvetlenül és könnyen belátható és világos.
Billon bíboros szavai 1903-ból Részlet P. Noel Barbara Unsere Stellung gegenüber Monseigneur Lefebvre (Lefebvre érsekkel szembeni álláspontunk) című írásából 1981. Billot S. J. bíboros, a tomisták fejedelme az 1903-ban Rómában megjelent „De ecclesia Christi” című munkájában ezt írta: „Ha az egész Egyház egy pápát követ, akkor ez már magában véve biztos jel e pápa személyének jogszerűségéről. Ez Krisztus szavaiból is következik: »Az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt« és »Én veletek vagyok mindennap, a világ végéig«. Hiszen különben az Egyház egy hamis pápát követne és ezzel a hitnek egy hamis szabályát, mivel a pápa az élő hitszabály, akit az Egyháznak a hitben követnie kell, és de facto mindig is követ. Mindazonáltal Isten megengedheti, hogy egyszer a pápai szék üresedése hosszabb ideig eltartson. Azt is megengedheti, hogy egyik vagy másik megválasztott jogszerűségével kapcsolatban kételyek merüljenek fel. Azt azonban Isten nem engedheti meg, hogy az egész Egyház valakit pápának ismerjen el (admittat), aki valójában nem az és jog szerint sem az.”
Hol van az isteni igazságtól megvilágított Egyház? Részlet Weinzierl/Zaby atya Egy forradalmár reakciós gondolatai című írásából
Mi reakciósok aggódva kérdezzük magunktól: Hol van az isteni igazságtól megvilágított Egyház? La Salette-ben a síró Istenanya arra figyelmeztetett, hogy az Egyház el fog sötétedni. És XIII. Leó 1884-es exorcizmusában így imádkoztatott:
Pie bíboros 1859-ben egy előadásán, melyben a forradalom győzelméről és ennek következményeiről értekezett, ezt mondta: Úgy tűnik, ennek belátása egészen alapvető feltétel azok számára, akik még igazi „reakciósok” akarnak maradni. Ki kell jönnünk a nagy szervezeti struktúrák nélkül, kis csoportokra kell koncentrálnunk, és újra és újra higgadtan be kell látnunk, hogy reakciósként nincs már többé semmilyen segítségünk, semmilyen fedezékünk, mert nincs többé pápánk. És mindenki, akinek a hitehagyott, modernista, anti-keresztény Rómával bármilyen kapcsolata van [például azzal, hogy Bergogliot valódi pápának ismeri el], ezzel már maga is modernista lett, akkor is, ha nagyon erősen bebeszéli magának, hogy ő katolikus. Az ilyen ember valójában már régen a forradalom zászlaja után szalad. Hogy ezt a tényt az Egyház ellenségei miért ismerték fel sokkal jobban, mint a legtöbb katolikus, igencsak furcsa.
|
vissza