Az eredeti tanulmány német nyelven a honlapra feltett „Válaszok égető kérdéseinkre – Zaby és Weinzierl atyák tanulmányai” összeállítás 2. füzetének 1-10. oldalain olvasható. [Ideológia a lexikon szerint: 1. valamely párt vagy irányzat által vallott eszmék, nézetek, fogalmak rendszere, figyelmen kívül hagyva ezek jogosultságát vagy metafizikai értékét, azaz a valóságot; 2. üres képzelgés, elvont okoskodás.] A modern egyház kialakulása A mai katolikus csak irigységgel tud azokra az időkre visszapillantani, amelyekben a katolikus hit mindenki számára közvetlenül elérhető és megérthető volt, mert ezt a napi Tanítóhivatal biztosította, vagyis napról napra hitelesen értelmezve a hívek elé tárta. Ezek az idők már hosszú ideje a múlthoz tartoznak. Az ú. n. modern katolikus viszonya a Tanítóhivatalhoz alapvetően megváltozott. A modernisták már felforgató tevékenységük kezdetén célzatosan aláásták a katolikusoknak a Tanítóhivatalhoz való bizalmi kapcsolatát. Először a katolikus értelmiség egy részét csábították a szabadság nevében arra, hogy kiszakítsák magukat az egyházi Tanítóhivatal ú. n. gyámsága alól. Ezen frissen szerzett „szabadság” eleinte észre sem vett ára a hit döntő kérdéseiben jelentkező egyre erősödő bizonytalanság lett, mivel a modernista szellemtől megfertőzött teológusok, professzorok, tudósok nem jutottak egységes eredményre a hit interpretálásában, hiszen véleményével, meglátásával mindegyik brillírozni akart a másik előtt. Ezért minél több modernista tévtan keletkezett, annál erősebben lett a hit alapjaiban megingatva. Szent X. Pius pápa nagyon komolyan igyekezett a hitetlenség ezen szisztémáját feldolgozni és az ebből következő veszélyeket a katolikus hit számára megmutatni. A katolikus hittel szemben álló modernista tévtanokat még egyszer kifejezetten elítélte, és mindenekelőtt azt követelte, hogy akik a papaságra készülnek, tegyék le az Antimodernista esküt. [Lásd az eskü szövegét, és a honlapnak az esküvel kapcsolatos cikkét.]      Sajnos a szent pápa fáradozása már nem avatkozott be a megkívánt módon az Egyház életébe. A tudósok, püspökök és papok modernistán gondolkodó részei ugyan egy időre visszahúzódtak, de nagyobb részük nem tért meg. A modernizmus római elítélését éppen nem követte a saját tévtanok tényleges belátása, úgy hogy a háttérben a modernista tévtanok tovább éltek és tovább hatottak. Ez az állapot nagyjából XII. Pius haláláig tartott. XXIII. János alatt szinte egyik napról a másikra egy egészen új szellem hatolt be az egyházba, majd az általa egybehívott „II. Vatikáni Zsinat” kezdetével a modernista ideák szélsebesen elfoglalták az egyház nagy részét. Az ily módon „régi hitűvé” vált katolikusok számára hirtelen megváltozott a helyzet. A katolikus hit védelmezőiből örök-tegnapiakká váltak, akiket legfeljebb az újonnan alakult zsinati egyház szélén tűrtek meg. Bár az egyházban lezajlott ezen forradalom idejéről és ennek következményeiről sokat írtak már, de a valóságos történések feldolgozásában konzekvensen csak kevesen mentek el ezek a végsőkig.      Mi is történt valójában a zsinattal és a zsinat után az Egyházzal és az Egyházban minden katolikus számára közvetlenül tapasztalhatóan, vagy jobban mondva elszenvedően? Valami széttört – de mi is volt ez pontosan? Egy új szellemiség nyomult be az egyház intézményébe, de mi is volt pontosan az, ami ezen szellemiség által megváltozott? A modern egyház fenomenológiája Amint valaki veszi magának a fáradságot, hogy a zsinatutáni időket komolyan analizálja, egy olyan jelenségre bukkan, ami valójában egy katolikust rendkívül meg kéne lepjen, mert a katolikus hit szerint ilyesmi kizártnak tűnik: Az egyházi egység megszűnt létezni! Mostantól teljesen különböző, sőt egymással szembenálló tanításokat, csoportokat, közösségeket foglalnak össze az „egyház” neve alatt, úgy hogy nagyon nehézzé válik ezt a sokfajtaságot az Egyház lényegével összhangba hozni. Az ezen forradalmi időkben keletkezett fogalom: „zsinati egyház” hozza még a legbecsületesebben kifejezésre, hogy az ú. n. zsinattal valami egészen más jött létre, ez pedig egy új fogalom megalkotását nem csak igazolja, de egyenesen meg is követeli. A zsinati egyház ugyanis kifejezetten ellenkezik a zsinat előtti, „korábbi” Egyházzal, hogyan lehetne akkor a zsinat utáni „egyház” valóságát egyetlen fogalommal megnevezni? Hiszen az új, a zsinaton keletkezett egyház határozottan más akart lenni, másképp akart gondolkodni, hinni, imádkozni a liturgiát ünnepelni stb., mint a „korábbi” Egyház.      Aki ezek után a korábbi és az új „egyházat” továbbra is mint egységet kezelte, az be lett vonva a tézis és antitézis dialektikus játékába és – anélkül, hogy ezt maga észrevette volna – maga is alapvetően megváltoztatta az „egyház” fogalmát és annak valóságát, aminek az Egyháznak feltétlenül lennie kell, ha katolikus akar maradni. Ez egészen egyszerűen már abból is látszik, hogy az „Egyház” fogalmára, melyet a zsinat előtt kizárólag a katolikus Egyházra használtak, egyre inkább minden lehetséges vagy jobban mondva lehetetlen „egyház” igényt tart. A zsinat előtti- és utáni egyház közötti dialektikus játékot a második évezred végéig a zsinati egyház uralta. A világi területen azonban időközben a szellem-történelmi helyzet tovább változott: a dialektikus modernizmusból a szinkretikus, minden ellentétet egyesítő posztmodernizmus lett. XVI. Benedekkel a dolgoknak ez az új, hajlékony látásmódja az egyházi gondolkodásba és életbe is bevonult. XVI. Benedek egyik fő törekvése – egészen a posztmodernista gondolkozás szellemében – a zsinat előtti és utáni egyház közötti ellentét egyszerű letagadása, és a két „egyházból” szisztematikusan megint egy új egység megkonstruálása volt. Ezt a világosan kinyilvánított törekvést azonban furcsa módon csak nagyon kevés beavatott vette észre. A zsinati egyház legtöbb képviselője és az ú. n. tradicionalisták túlnyomó többsége még mindig az időközben elavult modernista kategóriáikban gondolkozott, miközben Benedek már régen egy lépéssel tovább ment. De itt most nem ez a téma foglalkoztat bennünket.      Most sokkal inkább egy egészen más kérdést akarok feszegetni, mégpedig ezt: „A zsinati egyház maga a katolikus Egyház?      [Lásd ezzel kapcsolatban a honlapra már korábban felkerült cikket: Létezik egyáltalán egy „zsinati-egyház” vagy sem?] És aztán tovább kérdezve: Milyen teológiai következményekkel jár (tehát a saját katolikus hitünk számára) az, ha ezt – mármint e két „egyház” azonosságát – egyszerűen, a tényállás kritikus analízise és az ebből szükségszerűen következő megkülönböztetések nélkül elfogadjuk?      Ha áttekintjük az utolsó éveket, sőt évtizedeket, akkor csodálkozva kell megállapítanunk, hogy a legtöbb tradicionalista ezzel a kérdéssel rendkívül naivan bánt és még mindig bánik. Ahelyett, hogy a megnevezett, mélyreható különbözőségeket teológiailag feldolgoznák, egyszerűen semmibe veszik az egyenesen szembe szúró kontradiktórikus ellentéteket, és ezért többé nem ismerik fel világosan, milyen mélyreható kihatásai vannak a zsinati egyháznak a katolikus Egyházzal való egyenlővé tétele saját katolikus hitükre. A mi tételünk Ezen egyenlővé tevés konzekvenciáját először tézisként fogalmazzuk meg, amit aztán később meg kell erősítenünk: A katolikus Egyházat a zsinati egyházzal való azonosítás a katolikus igazságot szükségszerűen ideológiává degenerálja. Más szóval kifejezve: a katolikusok elvesztik hitüket, azaz anélkül, hogy ezt észrevennék katolikusokból ideológusokká válnak.      Hogy e folyamat és az ebből a katolikus hitet fenyegető nagy veszély egész tragikus voltát helyesen tudjuk megítélni, először is azt kell megtanulnunk, mi az az ideológia, hogy aztán egészen világosan meg tudjuk az ideológiát a katolikus hittől különböztetni. Mi egy ideológia? Egy ideológiát az első pillantásra egyáltalán nem olyan könnyű átlátni, mert azt állítja magáról, hogy az igazság. De közelibbi ránézésre megmutatkozik, hogy ez egy egyoldalúan nüanszírozott vagy elferdített igazság. Szemben a katolikus hit igazságával, az ideológiánál az igazságnak csupán egy rész-aspektusát, illetve egyes tanítását ragadják ki és nagyítják fel, azaz ezt a kiragadott részt az egész helyébe teszik.      Az ideológia így végül mindig szem elől téveszti az egész valóságot, mert csak a tan egy bizonyos aspektusára fixál. Egy bizonyos tanításra koncentrál, mely esetleg éppen égető fontosságú, és ezért gyorsan akar megoldást találni rá – illetve azt állítja, hogy megtalálta a probléma egy, vagy inkább „a” megoldását. Valójában azonban az ideológiából kínált megoldás elégtelen. Ezért kell az ideológusnak ezt a megoldást minden eszközzel – azaz a tévedések segítségével is – védelmezni.      Az ideológiának az érintett emberre vonatkozó egyik nagyon súlyos következménye a vele együttjáró szellemi elvakultság. Az ideológia az érintett embert a látás beszűkülése és a valóság bizonyos területeire való fixálása által a többi terület számára lassacskán vakká teszi. Ennek a folyamatnak a tragédiája, hogy ez a vakság azt a veszélyt rejti magában, hogy elvakultsággá, vagyis gyógyíthatatlanná válik. Az elvakult ideológust semmilyen érvvel nem lehet többé meggyőzni. Imamalomként ismétli téziseit, és a saját csapatát újra és újra a saját ideológiájára esketi fel. Mindenki, aki nem osztja az ő ideológiáját, ellenséggé válik, mialatt ezt az „ellenséget” többé már nem képes reálisan megítélni, hanem csak a pszichologizmus alapján ördöggé kikiáltani. Az érett ideológus számára már nem maga az ügy, tehát az igazság a fontos, hanem csak a saját ideológiája [rögeszméje]. Ezért már csak a hovatartozás szerint ítél, számára már csak barátok és ellenségek léteznek [vagyis olyanok, akik egyetértenek vele, és olyanok, akik nem értenek vele egyet]. Összefoglalva tehát azt mondhatjuk: Egy érett ideológus tökéletesen be van zárva saját nézetébe, egyáltalán nem a valóságból és a valóságért él, hanem az ellenség-képéből vagy ellenség-képeiből. Katolikusnak lenni ma Minden katolikusnak fel kellene tűnnie, hogy életében legkésőbb a zsinattal valami alapvető változott meg. A zsinatutáni időben ez az etikett, hogy „katolikus” már nincs egyértelműen meghatározva, nincs már egyértelműen definiálva, hiszen a legkülönbözőbb csoportok a legkülönbözőbb nézetekkel és hitbeli meggyőződésekkel „katolikusnak” nevezik és nevezhetik magukat. Másképp kifejezve: A szó: „katolikus” nem egyértelmű kifejezés többé, hanem kétértelművé vált. Miközben egy egyértelmű fogalom mindig pontosan egy dolgot ért és nevez meg, addig egy kétértelmű kifejezésnél több dolgot értenek egyetlen kifejezés alatt. Így jelenthet például a toll valamit, amivel írni lehet, vagy egy madár, vagy egy háziszárnyas tollát, amivel a párnát tömik meg. [Weinzierl atya a „zár”, németül „Schloß” szót hozza fel példának, ami jelentheti az ajtózárat: Türschloß, vagy egy gyönyörű házat, kastély, melyben királyok laknak.] Ezért tehát egy kétértelmű kifejezésnél mindig nagyon pontosan oda kell figyelni, hogy megértsük, mit is értenek éppen, különben a félreértés, a tévedés előre be van programozva. Nekünk katolikusoknak tehát meg kell tanulnunk ezzel a kétértelmű kifejezéssel, „katolikus” bánni. Vagyis a sok, ugyanazon a néven hívott, de lényegében különböző „egyházak” között Jézus Krisztus egy igaz Egyházát megtalálni. Ennek megmutatásában nem a szokásos utat akarom járni, nevezetesen, hogy az Egyház ú. n. jellemzőit sorolom fel, mert ezek ma könnyen félreérthetőek, hanem sokkal inkább a következő kérdésnek akarok pontosabban utánajárni: „Mit kell a katolikus Egyháznak szükségszerűen teljesítenie, hogy Jézus Krisztus Egyháza lehessen?” Minden lény a saját műve alapján lesz meghatározva. Mű alatt itt azt értjük, amit egy létezőnek lényéből fakadóan tennie lehet és kell. Ez alapján egy ember értelemmel és szabad akarattal felruházott érzéklény. XIII. Leó pápa az Egyházról szóló „Satis cognitum” kezdetű enciklikájában a következőt jelenti ki:      „Ehhez (vagyis a hitben való egység céljához) Jézus Krisztus az Egyházban egy élő, autentikus és éppen így folytonos Tanítóhivatalt hozott létre, amit saját teljhatalmával gazdagított, az igazság lelkével ruházott fel és csodával igazolta; és azt akarta és kifejezetten azt parancsolta, hogy ennek tanítói előírásait ugyanúgy elfogadjuk, mint a sajátját. Tehát amilyen gyakran ezen Tanítóhivatal szava által ki lesz hirdetve, hogy ez vagy az az Isten által kinyilatkoztatott tanítás területéhez tartozik, mindenkinek biztosan hinnie kell, hogy ez igaz: ha valamilyen módon hamis lehetne, abból az következne – ami nyilvánvalóan képtelenség –, hogy Isten maga az emberben levő tévedés okozója. „Uram, ha ez tévedés, tőled lettünk félrevezetve” (Richard von St. Viktor, De trinitate I 2). Ha tehát a kételkedésre ily módon megszűnik az ok, hogyan lehetne még valakinek megengedve, hogy ezen igazságnak akár csak egy pontját is visszautasítsa, anélkül, hogy ezzel eretnekké ne váljon, anélkül, hogy ezzel elszakadna az Egyháztól, és ezzel az egy ponttal az egész keresztény tanítást visszautasítsa?      Ugyanis az a hit természete, hogy semmi nem mond neki annyira ellent, mint az egyiket elfogadni, a másikat pedig visszautasítani. Hiszen ahogy az Egyház vallja, a hit »természetfeletti erény, ami által Isten segítségével és kegyelmével minden általa kinyilatkoztatott dolgot igaznak tartunk, nem azért, mert a dolgok belső igazságát az értelem természetes fényével átlátjuk, hanem egyedül a kinyilatkoztató Isten tekintélye végett, aki se nem csap be senkit, és akit becsapni sem lehet«. (I. Vatikáni Zsinat, sess. III, cap. 3) Ha tehát valaki tudja, hogy valamit Isten nyilatkoztatott ki, és mégsem hiszi, akkor egyáltalán semmit sem hisz isteni hittel.      Amit Jakab apostol az erkölcsösség területén elkövetett bűnről mond, azt a hit dolgában való eltévelyedésre is, sőt sokkal inkább arra is mondani kell. »Aki minden törvényt megtart, egy ellen azonban vét, mindegyik ellen vét.« (Jak 2,10) …      Az a valaki, aki csak egy pontban is eltér az Istentől kapott igazságtól, a hitet alapjaiban hagyja el, mert ezzel Istent, aki a legmagasabb igazság és a hit tényleges indítéka, vonakodik tisztelni. »Sokban velem vannak, kevésben nincsenek velem; de azon kevés miatt, amiben nincsenek velem, az a sok, amiben velem vannak, semmit nem használ nekik.« (Szent Ágoston) És ez joggal van így, mert aki a keresztény tanításból csak azt veszi ki, ami neki tetszik, az saját ítéletére hagyatkozik, nem a hitre; és ez messze eltávolodik attól, hogy »minden értelmet hatalmunkba ejtünk, s Krisztus iránt hódolatra kényszerítünk« (2 Kor 10,5) és inkább magának engedelmeskedik, mint Istennek. »Amit az Evangéliumban hisztek vagy nem hisztek, aszerint, hogy mit akartok, azt valójában nem az Evangéliumnak, hanem sokkal inkább magatoknak hiszitek.« (Szent Ágoston)      Az atyák a (I.) Vatikáni Zsinaton ezért semmi újat nem állítottak fel, amikor a következőt határozták: »Isteni és katolikus hittel mindent hinni kell, ami Isten írott vagy áthagyományozott szavában áll, és az Egyház, mint Istentől kinyilatkoztatott – legyen ez vagy az ünnepélyes ítélet, vagy a rendes és általános Tanítóhivatal által – igazságot nekünk hinni előír.« (sess. III. Dogmatikus konstitúció)” XIII. Leó pápának eme kissé hosszú szövegét pontosan kell olvasni, hogy ne rövidítve értelmezzük. Mert pont ezt teszik azon tradicionalisták, akik az idő szüksége miatt rászoktak arra, hogy az Egyház tanítóhivatalát a minimumra csökkentsék. Ezen, a XIII. Leó által leírt Tanítóhivatal alatt nyilvánvalóan nem csak a rendkívüli Tanítóhivatalt kell érteni, ami csak nagyon ritkán működik, hanem sokkal inkább az ú. n. rendes Tanítóhivatalt, ami „egy élő, autentikus és éppen így folytonos Tanítóhivatal”. Más szövegekben a mindennapi Tanítóhivatalnak nevezik, mert minden nap végzi a munkáját. Ez az élő, autentikus és folytonos Tanítóhivatal minden katolikus számára „az igazhitűség legfelsőbb és rendíthetetlen zsinórmértéke”, ahogy Szent X. Pius a diákoknak tartott beszédében (1909. május 10-én) hangsúlyozta:      „A hit első és legfontosabb kritériuma, az igazhitűség legfelsőbb és rendíthetetlen zsinórmértéke az Egyház folyton élő és tévedhetetlen Tanítóhivatalával szembeni engedelmesség, amit Krisztus, mint »columna et firmamentum veritatis«, mint »az igazság oszlopa és szilárd alapját« hozott létre.”      Jézus Krisztus Egyháza tehát csak azért az igazság folytonos oszlopa és szilárd alapja, mert van egy folyton élő és tévedhetetlen Tanítóhivatala, ami a hit és erkölcs kérdéseiben minden tévedéstől megmenti. Feltéve: 2014. július 14. Ennek megfelelően hangsúlyozza XII. Pius pápa a Humani generis kezdetű, az akkori liberalizáló új-modernistákkal szemben kiadott enciklikájában még egyszer, hogy „a hit és erkölcs dolgában az Egyház Tanítóhivatalának kell a legközelebbi és általános mérőzsinórnak lennie, mert Urunk Krisztus rá bízta azt a feladatot, hogy az egész hitletéteményt, a Szentírást és az isteni hagyományt megőrizze, védelmezze és magyarázza.” (DS 3884)      A Teológia és Egyház Lexikonjában (J. Quasten, 1963) pedig összefoglalva ez áll: „A legközelebbi (proxima) és közvetlen hitszabály az egyházi Tanítóhivatal, mivel Krisztus az Egyházat Isten szavának autentikus hirdetésével hatalmazta fel és erre kötelezte. A Szentírás és a tradíció távoli (remote) és közvetett hitszabálynak számítanak, mivel ezeknek szükségük van az egyházi Tanítóhivatal szavatosságára és értelmezésére.”      A katolikus ezek szerint hitében tökéletesen függ az élő Tanítóhivataltól. Hite ettől a Tanítóhivataltól jön, ami hitének legközelebbi és közvetlen szabálya. Ez a Tanítóhivatal a lényegi alap a hitben való egység számára. Ez a hitben való egység a katolikusok számára úgymond nem statikus, hanem dinamikus, vagyis a naponta tanító Egyház által lesz egészen élő. Ezzel szemben a Szentírás és a hagyomány csak távoli hitszabályok, mert ezeknek szükségük van arra, hogy a Tanítóhivatal autentikusan értelmezze őket [ezért közvetett hitszabályok]. Ha hitünk ezen alapelvét megértettük és utána a mai helyzetre tekintünk, akkor azonnal felmerül a következő kérdés: Vajon annak alapvető oka, hogy a „katolikus” szóból egy kétértelmű fogalom lett, nem így határozható meg: A hit legközelebbi normája, a hit egységének alapja – tehát az élő, autentikus és örök Tanítóhivatal – legkésőbb a II. Vatikáni Zsinat óta egészen egyszerűen hiányzik? Vagyis azért esik szét a katolikusok között a hit egysége, mert az illetékes tekintélyek működése által a Tanítóhivatal nem hat élően. Azt mondják egyesek, hogy ezek a tekintélyek liberálisok lettek [ezt mondta Lefebvre érsek VI. Pálról], de ez lehetetlen, hiszen egy liberális tanítóhivatal önmagának mondana ellent. A modernisták számára a tanítóhivatal kiesése nem jelent különös tragédiát, hiszen ők úgysem hisznek már egy kötelező érvényű, tévedhetetlen tanítóhivatalban. Ezzel szemben az ú. n. tradicionalista katolikusok – anélkül, hogy erről maguknak számot adnának – a szükségből egész egyszerűen erényt kovácsolnak a maguk számára, és az élő tanítóhivatalt, tehát a hit legközelebbi normáját, egész egyszerűen az úgynevezett tradícióval, vagyis a hit távolabbi normájával helyettesítik – anélkül, hogy a továbbiakban a legcsekélyebb módon figyelnének arra, hogy a Bibliának és a tradíciónak „szükségük van az egyházi Tanítóhivatal szavatosságára és értelmezésére”.      A hit távoli (közvetett) és legközelebbi (közvetlen) normájának ezen felcserélése azt vonja maga után, hogy a tanítóhivatalhoz való hozzáállás alapvetően megváltozik. A tradicionalisták ugyanis, ha a saját katolikus hitükről van szó, már nem az élő, autentikus és örök tanítóhivatalnak engedelmeskednek, hanem csakúgy, mint a modernisták, már csak a saját személyes ítéletüknek. Egyszer csak maguk döntik el, mi az Egyház tradíciója és mi nem, mi katolikus és a mi nem. Mindegy, hogy mode4rnisták, fél-konzervatívok vagy tradicionalisták, mostanra mind megszokták már, hogy a rendes tanítóhivatal összes aktusát megkérdőjelezzék, kritizálják, majd elfogadják vagy visszautasítsák, ahogy nekik tetszik.      A tradicionalisták (és itt ez a jelző nagyon találó) ehhez a szembenálláshoz csak annyit fűznek hozzá: Kivéve, ha a rendkívüli tanítóhivatal aktusáról van szó [azaz, ha az általuk legitimnek tartott „pápák” dogmát hirdetnek ki ünnepélyesen]. És eközben csendben ezt gondolják: Hála Istennek, ilyen csak százévenként egyszer, ha előfordul. Az ilyen tradicionalisták némely szövegének olvasásakor az embernek az az érzése, mintha számukra a tévedhetetlenség lenne a legrosszabb, ami megtörténhet, és saját rendszerük legveszélyesebb ellensége egy tévedhetetlen pápa!      A tévedhetetlenségnek a tanítóhivatal rendkívüli aktusaira való korlátozása egyébként már a X. Pius idejében élt modernistákra jellemző volt. Itt találkoznak tehát a modernisták és az ideológiával befolyásolt tradicionalisták érdekei. Nem véletlenül mondja a közmondás: A szélsőségek vonzzák egymást!      Reginald M. Schultes O.P. dogmatikus ezért tartotta már 1911-ben szükségesnek, hogy az anti-modernista esküről szóló könyvében leszögezze: „A Szentléleknek a pápa illetve az Egyház számára megígért segítségét katolikus oldalról gyakran csak mint rendkívüli, ritka esetekben megnyilvánuló segítséget értelmezik, holott ez állandó, a hivatalhoz tartozó támogatást jelent. Rendkívüliek csak azok a külsőségek, melyekben olykor a pápa külön is megnyilatkozik.” (R. M.Schultes: Mire esküszünk az anti-modernista esküben?, Mainz, 1911)      Anton Straub S. J. dogmatikus ugyanezt egy kicsit részletesebben így fejti ki: „Figyelembe kell venni, hogy az egyházi Tanítóhivatalnak nem kétféle természetű tévedhetetlenség lett megígérve: egy az ünnepélyes döntéseire, és egy másik a szokásos, mindennapi működésére. Egy ilyen megkülönböztetés a Kinyilatkoztatásban nem szerepel; ellenkezőleg, a tévedhetetlenség világosan „mindennap, a világ végéig” (Mt 28,20) lett megígérve a számára. És valóban, az Egyház számára a tanítás lényeges, míg a tanítás bizonyos ünnepélyessége nem lényeges; a zsinatok, melyektől az egész episzkopátus ünnepélyes tanító dekrétumai származnak, egyáltalán nem mindenképpen szükségesek az Egyháznak, lényegességről már nem is beszélve, és az egyéb tanítás sincs semmi esetre sem ünnepélyes formákhoz kötve. A tévedhetetlen tanításhoz mindössze arra a magától értetődő EGYRE van szükség, hogy valamit kötelezően hinni írnak elő, azaz nem egy ideiglenes és feltételes, hanem egy visszavonhatatlan és fenntartás nélkül igaznak tartott tant hirdetnek ki – erre utal a Vatikáni Zsinat (I.) is.” Ha a mai egyházi életre tekintünk, csak azt állapíthatjuk meg csodálkozva, hogy a katolikusoknak az egyházi Tanítóhivatalba vetett, korábban magától értetődő bizalmát az alapvető bizalmatlanság ezen újszerű megnyilvánulása teljesen lerombolta. Mindent, ami nem a rendkívüli tévedhetetlenség kritériuma alá esik, manapság minden katolikus kétségesnek, hibákkal terheltnek, bírálhatónak és a hit számára nem kötelezőnek tekinti. Oda jutottunk, hogy korunkban egészen magától értetődően mindenki azt feltételezi a legitim egyházi Tanítóhivatalról, hogy a tanítás, a fegyelem és a liturgia legszélesebb területein tévedésbe képes vezetni az egész Egyházat. És e sajátos viselkedés igazolására azt hozzák fel magyarázatul, hogy a legmagasabb tekintély, amikor a tradícióhoz idegen tanításokat és reformokat határozott el, átlépte a kompetenciáját, és ezzel visszaélt hivatali tekintélyével. Ezek után a kérdés így szól: Vajon lehetséges-e egyáltalán, hogy egy legitim egyházi tekintély ily módon visszaéljen a hivatalával? Vagy még tovább: Vajon egy ilyen fajtájú visszaélés egyáltalán összeegyeztethető-e az Egyház lényével, ami „az igazság oszlopa és szilárd alapja”? Erre a kérdésre következzen az 1870-es évből „A katolikus” nevű újságból egy hosszabb idézet („Der Katholik: Zeitschrift für katholische Wissenschaft und kirchliches Leben”, Mainz, 1870, kiadó és szerkesztő C. H. Moufang és J. B. Heinrich). Ebben a részletben a katolikus tanítás – még anélkül, hogy a II. Vatikáni Zsinat által befolyásolt vagy bizonytalanná vált volna – teljes világossággal és érthetőséggel van megfogalmazva. És azt sem szabad elfelejteni, hogy ezek a teológusok éppenséggel nem írhattak naivan és hiszékenyen a tévedhetetlenség témájáról, hiszen pont ekkor nagyon időszerűvé vált ez a téma az Egyházban, hiszen az úgynevezett ókatolikusok minden csak elképzelhető kifogást felhoztak a tévedhetetlenséggel szemben, mert nem fogadták el az egyházi Tanítóhivatal tévedhetetlenségéről szóló dogmát. A szerzők az egyházi lelkipásztori- és tanítói hatalommal való, a kompetencia áthágásából származó ilyen fajtájú visszaélést a következőképpen ítélték meg:      „Hitkérdésekben az Egyház nem tudja átlépni hatáskörét; ez ellen tévedhetetlenség biztosítja. Ha valaki arra akarna vetemedni, hogy az Egyház tanítói döntéseiről ítélkezzen, hogy azt merje állítani, hogy az Egyház átlépte a depositum fidei határait, máris megszűnne katolikus lenni, mivelhogy ezáltal saját személyes véleményét az Egyház döntése fölé helyezné. Mivel a depositum benne van a Szentírásban és a szenthagyományban, az Egyház kötelezve van arra, hogy döntéseit a hit ezen két forrásából merítse. Hogy ő ezt valóban így teszi, és soha nem ad ki olyan hitbeli határozatot, mely nem a hit és a szenthagyomány forrásaiban van alátámasztva, azt szintén a tévedhetetlensége szavatolja, és annak eldöntése, hogy egy tanítás a Szentírásban és a tradícióban gyökeredzik-e, szintén csak magát az Egyházat illeti. Ezt az egyes hívek döntésére bízni, egyet jelent a katolikus tekintélyelv szétzúzásával. Hogy a Szentírás vagy a tradíció és ennek forrásai lesznek-e a személyes ítéletnek alávetve, egy és ugyanazt jelenti. Ezért az Egyházat és a hitet leromboló elv lenne, ha annak végső eldöntését, hogy vajon az Egyház tanítói döntései, mert megfelelnek a hagyománynak, érvényesek-e, a tudományra akarnák bízni.” A legtöbb tradicionalista számára teljesen magától értetődő lett, hogy az egyház minden tanítói határozatát megvizsgálják, hogy azok vajon megfelelnek-e a hagyománynak, és aztán saját ítéletük szerint elfogadják-e vagy visszautasítják őket. Közülük senki a legkisebb mértékben sem gondol arra, hogy ez valójában az Egyházat és a hitet leromboló elv, mert eközben nem csinálnak mást a tradícióval, mint amit a protestánsok az ő „sola scriptura” elvük alapján a Szentírással. A fent idézett szöveg teológus szerzői még tudták: Mindegy, hogy valaki a Szentírással vagy a szenthagyománnyal teszi ugyanazt, a tradicionális katolikus tanítás szerint e kérdésben egyedül az Egyház legmagasabb tekintélye az illetékes. Az egyházi tanítói tekintély mértékadó jelentőségét, mint hitszabályt, méghozzá, mint örökké érvényes hitszabályt „Der Katholik” teljesen világosan és egyértelműen így határozza meg: „Az Egyház apostolságában (azaz mai kifejezéssel = az Egyház apostoli küldetéssel és hatalommal felruházott Tanítóhivatala) egy mindenkor tévedhetetlen tanítói- és bírói hivatalt birtokol, melynél minden egyes hívő a hit dolgaiban tévedhetetlen felvilágosítást talál… Senkinek sincs egyházi tanítói és bírói hatalma és senki nem tévedhetetlen dogmatikus döntésekben, csak a Krisztus által alapított apostolság – és még a legnagyobb tudós, a legnagyobb szent, a csodálatosan megvilágosított sem az, hanem még ezeknek is, ha nem akarnak tévedésbe esni, alá kell vetniük magukat a tanító Egyház tanítói kijelentéseinek. Erről mondja Szent Pál: „De ha akár mi, akár egy mennyei angyal más evangéliumot hirdetne nektek, mint amit mi hirdettünk: átkozott legyen.” (Gal 1,8) – Azt mondtuk, hogy ez az egyházi Tanítóhivatal mindig és mindenkor tévedhetetlen, és mindig meg lehet találni nála az igazságot. Ezért nem lehetséges, hogy ez a tévedhetetlenség bármikor megszakadjon, és hogy a tanító Egyház valamikor, mégha időlegesen is, hamisat tanítson és hamis tanítói döntéseket hozzon. Ha eszerint eretnekség azt mondani, hogy az Egyházban a katolikus hit- vagy erkölcstan valamelyik igazságát tekintve általános elsötétedés léphet fel, ugyanúgy az a vélekedés is eretnekség, miszerint az egyházi Tanítóhivatal valaha, mégha időlegesen is, a hit és az erkölcs kérdéseiben tévedésbe eshet.”      „Magától értetődik, hogy a tévedhetetlenség az assistentia spiritus sancti által csak azon tanítói döntésekre van biztosítva, melyeket a legmagasabb tanítói tekintély formálisan érvényes módon mint kötelező érvényű hitbeli döntéseket jelent ki. Hogy ez így van, ezt végérvényesen és tévedhetetlenül csak maga az Egyház döntheti el, és az egyes hívő ebben a vonatkozásban az Egyház döntéseihez van kötve: mert ha nem így lenne, akkor megint a személyes ítélet lenne a hit dolgaiban a legfőbb bíró, és minden eretnek azzal húzhatná ki magát az Egyház tekintélye alól, hogy az az őt érintő döntéseket formálisan érvénytelenül nyilatkozta ki.”      „Nyilvánvalóan eretnekség és az Egyház alkotmányát és a hit alapját leromboló, ha valaki azt állítja: Az egyes hívő vagy csoport vagy tudós dolga, hogy egy egyházi tanítói döntésről megállapítsa, hogy az összhangban van-e a szenthagyománnyal vagy sem. Ez nem jelentene mást, mint a protestáns szentírási-elvet a tradícióra alkalmazni.” Ezeket a mondatokat nagyon figyelmesen kell olvasni ahhoz, hogy az elhangzottak megértése növekedhessen bennünk, azaz újra katolikusakká válhassunk. De aki magára veszi ennek fáradságát, az lassan felfogja, mit is jelent valójában ez a [csaknem kétezer éves] katolikus igazság: Hitünk közvetlen, azaz legközelebbi normája az élő Tanítóhivatal [míg a Szentírás és a szenthagyomány csak a közvetett, azaz a távolabbi norma, ami csak az előbbi közvetítésével juthat el hozzánk].      A legtöbb ú. n. tradicionalista a katolikus hit ezen alaptételét „de facto” tagadja. Annyira megszokták, hogy hitük távolabbi normáját az élő Tanítóhivatal elé helyezzék, és hitük egyetlen normájaként ezt fogadják el, hogy már nem számít nekik semmit, hogy a Tanítóhivatallal szembeni állandó ellenszegülésben élnek, illetve ezt állandóan saját ítéletük alá rendelik. Az 1870-ben íródott fenti szöveg szerzői azonban erről a viselkedésről így vélekednek: Ez „nyilvánvalóan eretnekség és az Egyház alkotmányát és a hit alapját leromboló” magatartás.      Az ú. n. tradicionalisták megszokott engedetlenségüket azzal igazolják, hogy kötelességük az igazi hitet megőrizni. Hogy ily módon az Egyház kötelező érvényű tanításával kerülnek szembe, ezt a legtöbbjüknek – különösen az FSSPX papjainak és híveinek – már lehetetlen elmagyarázni. Ebből tűnik ki a legvilágosabban, hogy ez a fajta hit időközben már ideológiává vált. Már nem az Egyház tanítása számukra a legfőbb mértékzsinór, hanem annak a közösségnek a tanítása, amihez tartozónak magukat vélik. Egyfelől meg akarják menteni az egyházi tekintélyt – elismerik Bergoglio-t és az összes zsinat utáni „pápát” az Egyház fejének – másfelől lázadnak ezen „pápák” ellen, és autentikus rendes tanítóhivatalukat semmilyen formában nem fogadják el. És még a kétségtelenül tévedhetetlen aktusaikban – lásd a szentté-avatásokban – sem engedelmeskednek nekik, mert úgy vélik, hogy ezekre is kibúvókat találtak, ami igazolja szembenállásukat. [Lásd Williamson püspök úr ezévi kommentárjait, illetve a legújabb FSSPX-ellenálló közösség megalakulását a 2014. július 17-i szerkesztői üzenetekben.] Ha elfogulatlanul áttekintjük a mostani egyházi helyzetet, csak arra a következtetésre juthatunk, hogy a katolikusok számára a mostani egyházi válság tényleges drámája az, hogy hiányzik a rendes tanítóhivatal. És e válság megértéséhez e tény felismerése adja a döntő lépést. Csak ezután válik világossá, hogy kizárólag akkor, ha a római auktoritás elvesztette legitimitását, van valakinek joga arra, hogy olyan mértékű engedetlenséget tanúsítson, mint amennyire manapság a katolikus hit megőrzéséhez feltétlenül szükség van.      Aki ezt a lépést nem teszi meg – valószínűleg inkább így kell mondani: nem meri megtenni –, az kényszerítve van arra, hogy az egyházi Tanítóhivatalról egy új tanítást találjon ki magának, amivel megpróbálja saját pozícióját igazolni [lásd mindenekelőtt Williamson püspök urat és az FSSPX összes jelenlegi és volt papját]. Ennek az új tanításnak legalább implicit tagadnia kell a rendes Tanítóhivatal tévedhetetlenségét, majd utána még a rendkívüli Tanítóhivatal tévedhetetlen aktusait is egy abszolút minimumra kell redukálnia [ahogy tette ezt Williamson püspök úr legutóbbi kommentárjaiban]. Ebben persze számára már nem az Egyház tanítása, hanem a saját előzetes döntése a mérvadó. Ami azt jelenti, hogy vonakodásáért [m. m., hogy elismerje végre, hogy a római tekintélyek nem legitimek] nagyon drága árat fizet, nevezetesen azt, hogy a katolikus igazságot [katolikus vallást] ideológiává torzítja. Egy ily módon ideologizált ú. n. tradicionalista pap egyszer egy nyilvános előadásban e szavakkal idézett egy egyszerű parasztot: „A pápa mondhat, amit akar, én katolikus maradok.” És a pap semmilyen módon nem korrigálta ezen emberileg ugyan érthető, de teológiailag tökéletesen helytelen állítást, hanem a legnagyobb komolysággal kijelentette: „Ez az egészséges józan paraszti ész.” – A paraszt mondata nyilvánvalóan pontosan visszaadta ennek az ú. n. tradicionalista papnak az ideológiáját, nevezetesen azt a tévhitet, hogy semmi problémát nem jelent számára pápa nélkül, tehát anélkül, hogy a pápa élő, autentikus és örök tanítóhivatalát bármilyen módon figyelembe vegye, ő katolikus maradhat. Ezt még tovább kell pontosítani: nem csak a pápa nélkül, hanem az általa legitimnek tartott a pápa ellenében katolikus maradhat!      Holott egészen egyszerűen lehetetlen a pápa nélkül, pláne a pápa ellen katolikusnak lenni. Az említett, az egyház válsága miatt érthetően teljesen tanácstalan paraszt sajnos már nem értette meg, hogy jelentős, szükséges módon mit jelent a pápa egy katolikus számára – és az ú. n. tradicionalista ideológusok sajnos már szintén nem tudják neki ezt megmagyarázni. Amikor a (első) Vatikáni Zsinat idején a pápa tévedhetetlenségéről szóló dogma felett heves vita robbant ki, egy bíboros állítólag elment IX. Pius pápához, hogy beszéljen vele erről a témáról. A vita során a bíboros végül ezzel a felkiáltással fakadt ki a dogma ellen: „Szentatya, mi van akkor a tradícióval?” Mire IX. Pius így válaszolt: „Én vagyok a tradíció!” – Ez ugyan egy kicsit poentírozottan kiélezett kijelentés, de értelmét tekintve teljesen helyes. A pápa ugyanis valóban mondhatja: „Mint a Péter-hivatal birtokosa, hivatalomban, mint az Egyház legfőbb tanítója, mint pápa minden tévedhetetlen aktusomban én vagyok a tradíció.” Tradíció alatt itt természetesen a hit-tradíció értendő, a hit hagyománya, mely felett legfelső fokon a pápa tévedhetetlen, élő Tanítóhivatala őrködik. E tanulmány végén bizonyára jogosan ki lehet mondani: Ma minden katolikusnak különösen vigyáznia kell arra, hogy miközben a „pápát” akarja menteni, ne rombolja le teljesen a pápa tényleges, a pápai hivatalt meghatározó, megalapozó tekintélyét. Függelék E sorsdöntő írás után következzen néhány idézet P. Weinzierl és P. Barbara további tanulmányaiból: 1. „Katolikus is vagyok” (forrás: www.antimodernist.org/am/ – 2014. augusztus 3.) Ebben a tanulmányban az atya Matthias Joseph Scheeben, a német újskolasztika fejedelmének 1870-ben „Das ökumenische Concil vom Jahre 1869” címmel megjelent füzeteiből idéz, melyek az (egyetlen) Vatikáni Zsinat alatt és után jelentek meg. A cím Scheeben e sorozatban megjelent egyik cikkéből származik: „Katholizismus und Auchkatholizismus”, ami szó szerinti fordításban annyit tesz, mint Katolicizmus és is-katolicizmus. E kifejezés magyarázata: Már abban az időben a (az ú. n. értelmiségi) katolikusok zöme meg volt fertőzve a liberalizmussal, és ezért már évek óta teljesen helytelen liberális kijelentéseket szajkóztak, amikhez szükségesnek tartották a következő kijelentést hozzáfűzni: „bin auch katholisch”, azaz „katolikus is vagyok”. Ebből keletkezett az „Auchkatholizismus” (= is-katolicizmus) szó, ami a bajor tájszólásban kiejtve ugyanúgy hangzik, mint az Akatholizismus, azaz „nem-katolicizmus” (katolicizmustalan). Akármilyen hihetetlen sokak számára (elsősorban azoknak, akik nem fogták fel, hogy a katolikus vallás soha nem volt, nem lehet időszerű, nem lehet e világból való, következetesen e világot – tartósan – uraló vallás sem), Scheeben 144 évvel ezelőtt írt meglátásai tökéletesen igazak a mai helyzetre is: ezt fedezte fel Weinzierl atya, és ezért írt most egy összefoglalót Scheeben e cikkeiből).      Scheeben írásainak összefoglalását Weinzierl atya a mai ú. n. tradicionalista felfogás vázolásával fejezi be a következőképpen: Egy vezető FSSPX-pap nemrégen ezt nyilatkozta: „A II. Vatikáni Zsinatnak szilárd elhatározása volt, hogy valami újat csinál. Nem valami felületesen újat, hanem egy mélyrehatóan újat, mely ellentétes, sőt, szemben áll az Egyház korábbi döntéseivel. És mégis, hiába háborít fel és botránkoztat ez meg minket, el kell ismernünk az egész szervezet szent voltát, még akkor is, ha ez a szent lét nem passzol össze azzal, hogy egyházi férfiak az Egyház gyermekeit a hit elhagyására vezetik. … De ha azt el is utasítjuk, ami nem passzol össze, az egészet nem utasíthatjuk el. Ez [m. m. a zsinati szekta] akkor is az egy, szent, katolikus, apostoli Egyház marad. Abból, hogy a bajt elutasítjuk, ami az egyházban [a zsinati szektában] van, még nem lehet arra következtetni, hogy ez többé nem az Egyház. Bár nagy részek vannak, amik többé nem az Egyház, de nem az egész! … A jó Isten megengedi, hogy [a zsinati] egyház beteg legyen. Ezért törekszünk arra, hogy mi ne kapjuk el ezt a betegséget. A betegség a betegség, de nem az egyház. Bár az egyházban van, de attól az egyház az marad, ami. Természetes, hogy harcolni kell a betegség ellen. De ez a beteg egyház akkor is az marad, amit a mi Urunk alapított.”      Miként a tisztelt olvasó nyilván felfedezte, minél többet mond az illető, annál jobban összezavarodnak a gondolatai. Ugyan köztudott, hogy az FSSPX tiszteletreméltó urai nem tudnak mit kezdeni a hasonlatokkal és példázatokkal, de ez a hasonlat még a megszokottaknál is sokkal rosszabb. A katolikus teológiában soha nincs szó beteg egyházról, hanem mindig csak az Egyház beteg tagjairól. Nem az Egyház beteg, és az Egyház a szó valódi értelmében soha nem is lehet beteg, hanem csak egyes tagjai. Lehet, hogy ezek a tagok már halott tagok, mert a halálos bűn állapotában vannak, vagy egyáltalán nem tagok, mert az eretnekség, azaz a hitetlenség bűne miatt kiváltak az Egyházból. Aki azonban a beteg létet magára az Egyházra érti, az maga hirdet tévtant, mert ezzel implicit az Egyház szentségét és szeplőtelen tisztaságát tagadja. Ez vezet ilyen kijelentésekhez: „De ez a beteg egyház akkor is az marad, amit a mi Urunk alapított.” És ez a mondat már egyenesen szentségtörés. Hogy ne gyötörjük magunkat tovább az FSSPX mostani és ú. n. „ellenálló” tagjainak abszurd és szentségtörő kijelentéseivel, olvassuk inkább tovább azt, amit a nagy Scheeben mondott: „Való igaz, hogy az Egyház szentsége nem követeli meg, hogy egyúttal minden egyes tagja is szent legyen: de azt megköveteli, hogy az Egyház mint intézmény mindent megtegyenq, hogy a hitben és az életben minden tévtantól őrizkedjen és mindent tévtant elutasítson, és a tagjait mindig nagyobb szentség felé vezesse. Abban a pillanatban, amikor az Egyház mint intézmény eltűr olyan vallási tévtanokat, melyek már a társadalom minden rétegébe beszivárogtak, és az egész Egyházat belülről károsítják és azzal fenyegetnek, hogy kívülről nézve rossz hírbe keveredik, abban a pillanatban, hogy az Egyház ilyen vallási tévedéseket eltűrne, megszűnne szentnek lenni. A tisztátalanság foltjai őt magát találnák el, így megszűnne Jézus Krisztus szeplőtelen menyasszonya lenn, és minden szépsége és minden bája és minden dísze, amivel a világ népeit magához vonzza, elveszne. Csakhogy ez lehetetlen, mert az Egyház lényegileg szent, és mint Egyház évszázadokon keresztül az marad, ami lényegileg, a mindörökké szent, az elmúlhatatlanul szent.”      [Milyen mennyeien jó érzés ilyen mondatokat fordítani mindazok után, amit az FSSPX téves, félrevezető ideológiája szerint éveken keresztül hallottunk és elfogadni jónak tartottunk. Milyen mennyien gyönyörű érzés tudni, hogy igenis, az Egyház tényleg szent, olyan szent, mint amilyennek Urunk alapította, és nem torzította el semmilyen rákos daganat, hanem csak oda jutott vissza, ahonnan elindult: lásd Urunk Jézus Krisztus kérdését: Lk 18,8, és lejjebb Billot és Pie bíborosok sok-sok évtizeddel ezelőtti kijelentéseit. Körülbelül ilyen érzése lehet annak a gyereknek, akinek évekig azt mondják, hogy a gonosz, rút, álnok szomszédasszony az anyja, és egyszer csak minden kétséget kizáróan megtudja, hogy ez nem igaz, mert az ő igazi édesanyja szép, jó és szent asszony, akit ugyan most nem láthat, de akiről azok, akik már találkoztak vele, csak jót és szépet tudnak mesélni.]      Scheeben így folytatja: „Ezért el fogja a foltot távolítani, amivel a nagyképű tudomány a tagjait akarja beszennyezni. Nevét, a katolikus nevet azzal, hogy a katolikusságnak a nem-katolikussággal szembeni kritériumait élesebben meghúzza, újra tiszteletreméltóvá fogja tenni, és miközben szeplőtelen zászlaját a népek előtt újra meglobogtatja, minden javítható és nemesebb elemet magához vonz, és e napoktól fogva már nem lesz szó többé is-katolikusokról, hanem csak katolikusokról és nem-katolikusokról.”      [Még az is lehet, hogy ez az utóbbi szétválasztás – katolikus, nem-katolikus – éppen napjainkban zajlik, amikor a zsinati egyház és minden más magát katolikusnak nevező csoportosulás rengeteg bűne következtében mindenkinek végre egyértelműen lehet és kötelező katolikusságáról színt vallania, és így a hovatartozások egyre világosabbak lesznek.] Figyelmesen olvasták el Scheeben szavait? „Abban a pillanatban, hogy az Egyház ilyen vallási tévedéseket eltűrne, megszűnne szentnek lenni. … Csakhogy ez lehetetlen, mert az Egyház lényegileg szent, és mint Egyház évszázadokon keresztül az marad, ami lényegileg, a mindörökké szent, az elmúlhatatlanul szent.” – Ebből tökéletes bizonyossággal következik: A zsinati egyház tévtanaival, új szentségeivel, új eretnek egyházjogával, a nem-szent szentjeivel soha nem lehet a katolikus Egyház. De ebből tovább még az is következik, hogy ennek a nem-katolikus közösségnek az elöljárója soha nem lehet igazi pápa. Minden katolikusnak, aki még nem vált „is-katolikussá”, ez bizonyára evidens, tehát közvetlenül és könnyen belátható és világos.      Kicsit másképp kifejezve: Aki egy olyan pápát védelmez, aki lerombolja a hitet, az magát a pápaságot rombolja le, az a pápai hivatal [és ezzel a katolikus vallás] lényegét és értelmét zúzza szét. Ezért ma csak az tudja a pápaságot védelmezni, aki ezt az igazságot belátja és komolyan veszi. Ha viszont vonakodik ezt az evidenciát elismerni, össze kell barkácsolnia egy új pápát és egy új egyházat, aminek azonban Jézus Krisztus igaz Egyházához már abszolút semmi köze nincs.      Az a szomorú valóság, hogy ezzel a felismeréssel még sincs minden kérdés megválaszolva és minden nehézség megoldva, szintén minden értelmes ember számára világos. De ne felejtsük el: Isten hűséges. Ha Ő megenged egy ilyen próbatételt, akkor meg is adja hozzá kegyelmét, hogy hűségesen kiálljuk ezt a próbát.      Helyezzük bizalmunkat ezekben a nehéz időkben különösen Szent Józsefbe, az Anyaszentegyház védőszentjébe és az ő legszentebb jegyesébe, Isten minden csatájának győztesébe, akiről a Nagyboldogasszony ünnepi offertoriumban így imádkozik a pap: „Ellenkezést vetek közéd és az asszony közé, a te ivadékod és az ő ivadéka közé.” (1 Móz 3,15) 2. Billon bíboros szavai 1903-ból Részlet P. Noel Barbara Unsere Stellung gegenüber Monseigneur Lefebvre (Lefebvre érsekkel szembeni álláspontunk) című írásából 1981. Billot S. J. bíboros, a tomisták fejedelme az 1903-ban Rómában megjelent „De ecclesia Christi” című munkájában ezt írta: „Ha az egész Egyház egy pápát követ, akkor ez már magában véve biztos jel e pápa személyének jogszerűségéről. Ez Krisztus szavaiból is következik: »Az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt« és »Én veletek vagyok mindennap, a világ végéig«. Hiszen különben az Egyház egy hamis pápát követne és ezzel a hitnek egy hamis szabályát, mivel a pápa az élő hitszabály, akit az Egyháznak a hitben követnie kell, és de facto mindig is követ. Mindazonáltal Isten megengedheti, hogy egyszer a pápai szék üresedése hosszabb ideig eltartson. Azt is megengedheti, hogy egyik vagy másik megválasztott jogszerűségével kapcsolatban kételyek merüljenek fel. Azt azonban Isten nem engedheti meg, hogy az egész Egyház valakit pápának ismerjen el (admittat), aki valójában nem az és jog szerint sem az.” 3. Hol van az isteni igazságtól megvilágított Egyház? Részlet Weinzierl/Zaby atya Egy forradalmár reakciós gondolatai című írásából Mi reakciósok aggódva kérdezzük magunktól: Hol van az isteni igazságtól megvilágított Egyház? La Salette-ben a síró Istenanya arra figyelmeztetett, hogy az Egyház el fog sötétedni. És XIII. Leó 1884-es exorcizmusában így imádkoztatott:      „Ahol Szent Péter trónja és az igazság Tanítószéke, mint a nemzetek világítóoszlopa felállíttatott, ott ők undokságuk trónusát állították fel ((thronum posuerunt abominationis suae)“. XIII. Leó nem azt írja, hogy „fel fogják állítani”, hanem hogy már „felállították”! És mégis, még manapság is van egy csomó tradicionalista, aki még mindig nem akarja elhinni, hogy ez egyáltalán lehetséges lehet, és még kevésbé akarja felfogni, hogy ez valóban meg is történt.      Nubius, a Carbonarik Alta Vendita-jának vezetője már 100 évvel hamarabb tudta, mint a legtöbb tradicionalista: „Egy pápa által kell a forradalom győzelmét elérnünk. … A klérus a ti zászlótok alatt fog masírozni, miközben azt hiszi, hogy még mindig az apostoli kulcsok zászlaja alatt masírozik.” [Ezzel kapcsolatban lásd a honlap következő cikkét: A pápaság megszűnik; megszentelt kés alatt hal meg, amit az utolsó zsinat atyái fognak megfenni]      Pontosan ez a sorsa a legtöbb ú. n. tradicionalistának. Azt hiszik, hogy az apostoli kulcsok alatt masíroznak, holott már régen a forradalom lobogója után futnak – akkor is, ha eközben Bergoglio egyiket vagy másikat szépen megizzasztja. Már valóban nagyon sok „örök Rómára” van szükség ahhoz [utalás Lefebvre érsek magyarázkodására a két Rómáról], hogy ennek az úrnak az anti-keresztény tetteit valaki el tudja viselni és képes legyen szellemileg neutralizálni. Vagy ezt talán már nem is lehet megtenni? Pie bíboros 1859-ben egy előadásán, melyben a forradalom győzelméről és ennek következményeiről értekezett, ezt mondta:      „A hitet a földön szinte már nem lehet majd megtalálni, ami azt jelenti, hogy csaknem teljesen eltűnik minden földi intézményből. Az Egyház, mint társaság kétségtelenül még mindig látható, de egyre inkább tisztán individuális és családi dimenzióra fog redukálódni.” Úgy tűnik, ennek belátása egészen alapvető feltétel azok számára, akik még igazi „reakciósok” akarnak maradni. Ki kell jönnünk a nagy szervezeti struktúrák nélkül, kis csoportokra kell koncentrálnunk, és újra és újra higgadtan be kell látnunk, hogy reakciósként nincs már többé semmilyen segítségünk, semmilyen fedezékünk, mert nincs többé pápánk. És mindenki, akinek a hitehagyott, modernista, anti-keresztény Rómával bármilyen kapcsolata van [például azzal, hogy Bergogliot valódi pápának ismeri el], ezzel már maga is modernista lett, akkor is, ha nagyon erősen bebeszéli magának, hogy ő katolikus. Az ilyen ember valójában már régen a forradalom zászlaja után szalad. Hogy ezt a tényt az Egyház ellenségei miért ismerték fel sokkal jobban, mint a legtöbb katolikus, igencsak furcsa. Feltéve: 2014. augusztus 4. Szent Domonkos ünnepén