Albert Maria Weiß O.P. atya, a modernizmus elleni harc egyik nagy alakjának e kis írása, Matthias Joseph Scheeben: „Die Herrlichkeiten der göttlichen Gnade” (Az isteni kegyelem pompázatosságai) című 1925-ben a Herder Kiadónál megjelent művének függeléke. 1.-2.-3. Már e mű korábbi kiadásaiban utalni kellett rá, hogy a most hatalomra került szellemi irányzat súlyos ellentétben áll a katolikus hitletéteménnyel. … Amilyen nagy a jelen tévedéseitől való megfertőződés veszélye, ugyanannyira ügyel arra Isten, hogy az övéit figyelmeztesse és a kárhozattól megvédje. Mindazonáltal efelett érzett vigaszunknak nem szabad azon nyomasztó tény felett elsiklania, hogy a korszellem tovább terjeszkedik, és egyre jobban benyomul az Egyház belsejébe és a hívek soraiba.      Ha a korunk vallási és erkölcsi veszélyeit egyetlen mondattal kell összefoglalni, akkor ez így hangzik: A természetfeletti elleni harc; ha nem ennek teljes tagadásáig, akkor legalább a nyilvános életből való tökéletes száműzetéséig. A természetfeletti gondolkodás és élet meggyengítése, és vele szemben a földi erőkben való helytelen és aránytalan bizakodás, sőt gyakran a természet vagy jobban mondva az evilági kizárólagos hangsúlyozásáig. 4. Ez a törekvés hosszú ideig olyan óvatosan jelentkezett, hogy az emberek többsége előtt rejtve maradt, és sokan túlzásnak tartották, ha valaki a figyelmüket erre a veszélyre felhívta. Ez is jelentősen hozzájárult az elterjedéséhez. Most pedig annyira nyíltan lép elő, hogy az igazi tartalmában való kételkedés vagy tévedés már szinte nem történhet meg bűntelenül [magyarul: aki még ma sem veszi észre e tévedéseket és nem fogja fel igazi jelentőségüket, az bűnt követ el].      Olyan szavak, melyek még egy évtized előtt egy katolikus szájából elképzelhetetlenek voltak, vagy legalábbis nagy általános felháborodást váltottak volna ki, ma a nyilvánosság elé merészkednek, és ha sokszor még ki is váltanak valamelyest csodálkozást, a többség hallgat hozzájuk, miközben azzal nyugtatgatja magát, hogy csak az újdonság szokatlan rajtuk, de ha már megszokták, akkor meg fogják tanulni jobban érteni őket.      Így fordulhat elő, hogy befolyásos egyházi vezetők gondolkodás nélkül azt mondhatják, hogy „Szent Ignác lelkigyakorlataiból az első mondatot ki kell törölni, hiszen nem csak természetfeletti javak léteznek, hanem evilágiak is, és ezeket Ignác túl röviden tárgyalja”. (Szent Ignác: „Az ember arra van teremtve, hogy Istent dicsérje, tisztelje és szolgáljon neki, és ezáltal lelkét üdvözítse. Minden egyéb a föld színén az emberért van teremtve, és azért, hogy segítse őt e cél elérésében. Ebből következik, hogy az embernek ezeket annyira kell felhasználnia, amennyire célja elérésében segítik, és annyira kell megválnia tőlük, amennyire akadályozzák abban.”) 5. Az egyháziak ezen véleményéért annyiban hálásnak kell lennünk, hogy aligha lehetne a modernista szellemiség fogalmát rövidebb és világosabb formában összefoglalni. Mert ha igaz, hogy a kor nagy zavargásai a természet és kegyelem viszonyának kérdésére vezethetők vissza, és ez biztosan igaz, akkor az idézett szavak ijesztő egyértelműséggel mutatják, hogy az igazságtól [vagyis a természetfeletti elsőbbségének elismerésétől] való eltérés milyen nagymértékben megtörtént már.      De nem csak hálával, hanem a legmélyebb iszonyattal is tartozunk nekik. Mert szavaik azt bizonyítják, hogy a modern szellem alapgondolata, a természetnek a természetfelettitől való teljes elszakítása még a hívő keresztényeket is, köszönhetően a világgal való érintkezésüknek, milyen roppant mértékben fenyegeti. Mentsen meg Isten bennünket attól, hogy ez a szellem még jobban elterjedjen és ezáltal mi is lassan hozzászokjunk.      [Mindezt 1925-ben írta P. Weiß! A legborzasztóbb, amire korunk [2014. november!] a tökéletes bizonyíték, hogy teljesen hiába! Még arra sem elegendők e figyelmeztetések, hogy átlássák/átlássuk a veszélyt, hogy tanuljunk a múltból. Mivel a tévedésnek, a helytelennek a puszta nem-szeretete, már nem is beszélve a bírálatáról vagy elítéléséről, a túlnyomó többség határozott tiltakozását vívja ki mindig, a teljes hitetlenség előtt nyitva állt a kapu: az eredmény, talán még nem is ennek a vége, korunk szinte teljes körű hitehagyása, amit semmi nem bizonyít jobban, mint a mostani „szinódus” szavazati eredményei – csak azért, mert Bergoglio és Kasper ötletei nem kaptak kétharmados többséget, az abszolút többséget nagyonis elérték.] 6. Ezért részünkről is meg kell tenni minden lehetségest, amihez elsőként a két világ, a természetes és a természetfeletti kapcsolatáról szóló katolikus tanítás felfrissítése tartozik. Ezen előszóban nem e tárgy részletes kifejtése következik, hanem csupán azon mondatok kiemelése, melyeket minden kereszténynek tudnia kell, ha korunk súlyos és legfontosabb kérdéseiben el akar igazodni. 7. Isten az embert, ahogy a katolikus teológia nagyjából egyhangúlag tanítja, a „tiszta természet” állapotában is megteremthette és meghagyhatta volna, amivel a legcsekélyebb javat, amire az ember-teremtmény igényt tarthat, sem tagadta volna meg tőle, és igazságtalanságot sem követett volna el vele szemben, ha nem helyezte volna kezdettől fogva a természetfeletti rendbe. Még ha az Egyház ezt a mondatot nem is fogalmazta meg kifejezett hittételként, a janzenisták e tétellel szembenálló állításainak határozott elítéléséből kitetszik az ezen tanításhoz való feltétlen ragaszkodása. Ebből következően nekünk hinnünk kell, hogy Isten az embert ugyanazzal a természettel hívhatta volna világra, amivel most születünk, természetesen mindazt levonva, ami közben a bűnnel a természetbe került vagy benne elromlott. Ezért hívják ezt az állapotot a „tiszta természetnek”. [lásd erről a honlap A kereszténység című írását] 8. Valójában azonban Isten az embert a teremtéskor azonnal a természetfeletti rendbe helyezte. Ezt nem szabad úgy érteni, mintha Isten az ember természetét természetfelettivé tette volna, mert ez ellentmondana a természet fogalmának. Isten a természethez hozzátette a természetfelettit, vagy, jobban mondva, a természetfelettit, ahogy már maga a neve is jelzi, ráöntötte, vagy ráterítette a természetre, és ezáltal a természetet a természetfeletti hivatásban való közreműködésre emelte, anélkül azonban, hogy ezzel a természet saját lényét megváltoztatta volna. 9. Ennek következtében az első ember a paradicsomban, mint két világhoz tartozó lény élt, melyek benne egyesülve, de egymással mégsem összekeverve voltak meg. Természete révén a természetes rendhez tartozott, természetfeletti hivatása és ajándékai révén a természetfeletti rendhez.      Mivel e kettő egyike sem korlátozza a másikat, ebből az következik, hogy az ember képességeivel és feladataival kettős életvitelre van teremtve, egy természetes és egy természetfeletti tudásra, egy Isten iránti természetes és természetfeletti szeretetre, következésképpen egy természetes és természetfeletti erkölcsösségre, és ugyanígy a vallás kettős gyakorlására, és végül egy természetes és természetfeletti üdvösségre. 10. Az embernek természetes állapotában ahhoz, hogy természetes feladatait elvégezze és aztán az ezek hűséges elvégzéséért kapott jutalmat, a „természetes túlvilági boldogságot” élvezze, elegendő erők álltak volna rendelkezésére (amíg a bűn nem gyengítette meg és nem torzította volna el ezeket). Ehhez Isten oldaláról semmilyen további támogatás, mint a természetes segítség, az úgynevezett concursus naturalis (= a világot fenntartó isteni tevékenység) nem szükségeltetett volna. [Mert Isten minden dolgot annak természete szerint mozgat.] 11. De hogy az ember természetfeletti rendeltetésének megfelelhessen, Isten mind azokat a kegyelmeket megadta neki, melyek ehhez szükségesek. Először megadta neki a természeten kívüli adományokat, a testi halhatatlanságot és azt a csodálatos harmóniát („épség”, azaz integritas, vagyis a rendetlen kívánságoktól való mentesség), melynek segítségével az ember minden adottsága és képessége tökéletes egységben a kegyelem használható eszközévé válik. A testi erők, felszabadulva minden gátló indulattól, tökéletesen a szellem, az indulatok pedig az akarat szolgálatában álltak, és az akarat minden nehézség nélkül engedelmeskedett az Isten alá vetett értelem parancsának.      Ez a két adomány azonban csak a természeten kívüli alapokat teremtették meg a tényleges természetfeletti adományok számára, az Isten gyermekévé válásnak és ennek gyümölcsének, a természetfeletti üdvösség gyönyörűségében és Isten színről színre való látásában. Minden természeten kívüli és természetfeletti adomány eme utolsó célra irányult, főleg az értelemnek a Szentlélek fénye általi természetfeletti megvilágítása és az akaratnak a Szentlélek azon ereje általi természetfeletti megerősítése, amit szűkebb értelemben kegyelemnek vagy hatékony kegyelemnek nevezünk. 12. Mivel ezen adományoknál mind a kegyelem szót használjuk, azért ezt nem szabad úgy érteni, mintha a természetfeletti rend egész megnyitása csupán egy privilégium, vagyis egy üres kedvezmény lett volna, egy kitüntetés, amit mindenki tetszése szerint használhatott, amiről azonban le is mondhatott, ha nem akart igényt tartani rá.      Ellenkezőleg. A természetfeletti célra való hivatás nem csak meghívás, nem csak bátorítás, hanem isteni rendelkezés, mely által az egész emberi nem saját természetes állapotánál magasabb szintre emeltetik. Az embernek a természetfeletti célra való elhivatottsága ily módon Isten egyik parancsa, és az ember részéről kötelezettség.      Mégpedig ez kivétel nélkül minden emberre érvényes, minden emberi intézményre és társadalomra, minden időre, minden kultúra-fokra, mind az egyes ember, mind az emberek összességének minden tevékenységére és vívmányára. 13. Ehhez még egészen különlegesen meg kell szívlelni a teológia általános tanítását, miszerint Isten az embert nem először csak a tiszta természet állapotában teremtette és aztán később tette Isten gyermekévé, amivel a természetfeletti rendbe helyezte. Nem, Isten az embert a paradicsomban már eredetileg egy és ugyanazon teremtői aktussal egyszerre emberként és Isten gyermekeként teremtette, és természetes és természetfeletti hivatását együtt szabta ki rá. Az ember tehát se természetes feladatáról, se természetfeletti kötelezettségéről nem mondhat le tetszése szerint. Mindkettő ki lett rá szabva egyetlen teremtői akarattal, és meg lett adva egyetlen teremtői tettel, mint a test és a lélek, akármennyire is különbözőek legyenek ezek saját lényegük szerint. 14. Ebből következik minden igazság legalapvetőbbje, amitől az ember egész élete és az emberiség egész működése függ, az igazság, hogy az ember számára, csakúgy, mint az emberiség számára nem két különálló, egy természetes és egy természetfeletti cél létezik, ahogy ezt a pelagiánusok gondolták, hanem egy, azaz a természetfeletti utolsó végcél. Nem mintha a természetes végcél eltöröltetett volna, nem ez továbbra is fennáll, ugyanúgy, mint ahogy akkor állna fenn, ha Isten az embert a tiszta természet állapotában teremtette volna meg. Csak most már nem a természetfeletti céltól függetlenül áll fenn, hanem ez alá van rendelve, sőt, ebbe van beillesztve. Csak a természetfeletti célban éri el az ember természetes célját, ahogy a test csak akkor éri el hivatását, amikor a lélek eléri a célját. Ha az ember elhibázza vagy megtagadja természetfeletti célját, akkor természetes célját sem éri el. Ha le akar mondani a természetfeletti céljáról és természetfeletti feladatairól, akkor egyszerre vét a természetfeletti és a természetes rend ellen. Mert az ember a természetfelettire való felemelését a teremtéskor a természettel együtt kapta, ezáltal a természetfeletti egy természettörvény jelentőségét és erejét nyerte el. Ezért a természetfelettinek minden megsértése a természeten áll bosszút, és az ember a természetfeletti cél minden megtagadásakor természetes céljától is elfordul. 15. Így magyarázható meg az a szerencsétlenség, ami a bűnnel az emberre szakadt. Bár a pelagiánusok elképzelése szerint az ember a bűnbeeséssel csak a természetfelettit veszti el, és egyszerűen csak megint a tiszta természet állapotába tér vissza. De ez nem így van. A természetfeletti nem olyan, mint egy ruha, amit az ember csak külsőleg terít magára. Ha ez így lenne, akkor anélkül tudná újra levetni, hogy a természete kárt szenvedne. Csakhogy a természetfeletti össze van nőve a természettel, mint a bőr a kézzel, ezért nem lehet egyszerűen levetni, anélkül, hogy a természet súlyos kárt ne szenvedne. És ez valóban így van. A hit tanítása szerint az ember a bűn által nem csak a természetfelettit veszíti el, hanem még természetes adottságai is megsérülnek.      A természet ugyan nem lett se teljesen megromolva, se teljesen képtelen minden természetes feladatának elvégzésére, ahogy ezt a tévtanítók [a protestánsok] állítják. De akármennyire is kicsinyítik a bűn természetes következményeit, azt nem lehet tagadni, hogy nagy romlás tört be a természetbe. Ezt a Szentírás és az Egyház tanítása tanúsítja, a saját tapasztalatainkról nem is beszélve. (Róm 7,14ff: „Tudjuk, hogy a törvény lelki, magam azonban testi vagyok, és a bűn rabja. Azt sem tudom, mit teszek, hiszen nem azt teszem, amit szeretnék, hanem amit gyűlölök. … Tudom ugyanis, hogy semmi jó nem lakik bennem, azaz a testemben, mert készen vagyok ugyan akarni a jót, de arra, hogy tegyem is, nem vagyok képes. Hiszen nem a jót teszem, amit akarok, hanem a rosszat, amit nem akarok.” – Trienti Zsinat 5. sess.)      Ami pedig a természetfeletti adományait illeti, az hittétel, hogy ezek teljesen elvesztek. 16. Ezzel már azt is kimondtuk, hogy a természetfeletti célra való elhivatás semmiképpen nem lett feloldva. Hiszen ez nem csak kegyelem, hanem parancs is, így továbbra is érvényben marad. Az ember ezt nem adhatta vissza a Teremtőnek hálával vagy hálátlansággal, és nem magyarázhatta meg Neki, hogy ő megelégszik a természetes hivatásával. Nagyon egyszerű dolog lenne, ha eme legfontosabb kötelezettségét egy rövid lemondással el lehetne intézni. Ha ez lehetséges lenne, akkor a bűn megszűnne bűn lenni, és a trónról való egyfajta önkéntes lemondássá és egy fejedelemnek a privátéletbe való visszavonulásává válna. De ettől nagyon távol van: a bűn Isten elleni lázadás, támadás Isten felsőbbsége ellen. Ezért olyan nagy a bűn büntetése. Az ember a bűnnel Isten ítélete szerint a trónon való utódlástól, azaz a jobbján való részesedéstől, mely Isten Fiát illeti, lett megfosztva, sőt nem csak a részesedéstől, hanem annak képességétől is, hogy ezt elérje. Csak a kötelességet, hogy erre méltóvá váljon, csak ezt nem tudta magáról lerázni. Ez az, amit ősbűnnek, áteredő bűnnek nevezünk. A bűn miatt az egész emberi nem elvesztette minden természetfeletti adományát, amit neki Isten adott, hogy eljusson természetfeletti céljához. A cél azonban maradt. A vétkes képtelenség ezen állapota, hogy teljesítse legmagasabb kötelezettségét, az áteredő bűn valódi értelme. 17. Persze Isten a szerencsétlenné vált emberi nemet megint megszánta, és a megváltás kegyelme által másodszor is felemelte a természetfeletti állapotba (azokat, akik a keresztség és a hit által elfogadják ezt a megváltást). Ez az új kegyelem azonban nem minden részében teljesen azonos az elsővel. Ami szigorú értelemben a természetfeletti adományokat illeti, azokat visszakaptuk, bizonyos értelemben – és bizonyára ki szabad ezt mondani – erőteljesebben, mert üdvösebben, mint korábban. Csak a természeten kívüli adományokat, a testi halhatatlanságot és az „épséget”, a harmóniát nem kaptuk vissza többé. [A halhatatlanságot csak az Utolsó Ítéletkor kapjuk vissza, az „épség” helyett alkalmankénti isteni segítséget – ú. n. gyógyító kegyelmet – már életünkben kaphatunk.]      A természet azonban marad meggyengültnek és sérültnek, részben büntetésként, részben gyakorlásként, ahogy ezt az Egyház kifejezetten tanítja. Ez az az állapot, amibe mi most Isten túlcsorgó irgalmassága révén megint beléphetünk, ha az Általa felkínált kegyelemmel élünk. 18. Az elmondottak alapján már nem nehéz azt a helyzetet és feladatot megmagyarázni, amiben most vagyunk. Krisztus kegyelme által újra, mint a paradicsomban, nem csak a kötelességet, hanem a lehetőséget is birtokoljuk, hogy igazi, vagyis természetfeletti célunkat elérjük. Ez a cél most is egyetlen célunk, melynek elérése által érhető el egyedül a természetfeletti cél. Ahogy a bűn előtt a természetfeletti cél utáni törekvés minden egyes ember, az egész emberiség és minden emberi tevékenység számára, mint elutasíthatatlan parancs lett kihirdetve, úgy ez most kétszeres okból van így. Ha a bűnbeesés előtt a természetes cél elérhetetlen volt a természetfeletti cél elérése nélkül, úgy ez most kétszeres mértékben igaz, mivel a természet maga nem az többé, ami egykor volt, és aminek lennie kellene. Ha az első bűn gaztett volt nem csak a természetfeletti Ura ellen, hanem a természet Teremtője ellen is, és ezért bosszulta meg magát annyira a természeten, úgy most minden Isten utasítása – miszerint minden evilági tevékenységnek és dolognak a természetfeletti célra kell irányulnia – elleni vétek a természetnek egy újabb és még súlyosabb tönkretevésével bosszulta meg magát. 19. Ez elég arra, hogy megvilágosítsuk, milyen romboló volt a pelagiánusok tanítása. Ők azt állították, hogy a természet a bűnbeesés által semmit nem vesztett el. És az ember természetes erői elégségesek ahhoz, hogy teljesítse természetes feladatait, nem csak éppen hogy, hanem tökéletesen. Bár emiatt nem kell leértékelni a természetfeletti erőket: hiszen ezek segítségével nyilván könnyebben végezheti el itt is feladatait, és a túlvilágon a dicsőségnek egy magasabb fokára juthat el – tanították a pelagiánus eretnekek. De azt nem tudták elismerni, hogy a természetfeletti segédeszközök nélkül egyedül a természet erőivel nem lehet tökéletesen élni, és a természetes erőkkel a természetes célt elérni.      Szent Ágoston és vele az Egyház jogos felháborodással küzdött e tévtan ellen, hiszen ez egyfelől szétrombolja a természetfeletti rendet, másfelől elpusztítja a természetes rendet. 20. A természetes rendet két okból rombolja le. Bár az emberi természet még most is, a bűnbeesés állapotában is elegendő erővel rendelkezik az igaz felismeréséhez és a jó végrehajtásához, talán még többel is, mint amennyit nyápicságunk gyakran be akar ismerni. Ugyanakkor azonban annyira meggyengült, hogy még az ember és az emberiség természetes feladatait sem tudja teljes egészében elvégezni, ha lemond a természetfeletti segítségről. Mert a természet az ősbűn következtében elbukott és meggyengült. Ha mi ma természetről beszélünk, akkor ez alatt soha nem a natura pura, azaz – a pusztán elviekben létező – tiszta természetet értjük, hanem a bukott természetet. És ha a bűnbeesés, vagyis a természetfeletti cél, az ember egyetlen céljának tudatos és akart elutasítása, egyúttal a természet számára is romlást jelent, akkor ma annak kísérlete, hogy a tudományt, az erkölcsösséget, a kultúrát a természetfeletti célt félretolva kizárólag az emberiség természetes feladataira tekintettel műveljék, röviden: egy pusztán evilági tevékenység, mely figyelmen kívül hagyja az ember végső célját, nem csak fogyatékos, hanem perverz, bűnös, Istennek nem tetsző, és maga az evilági feladat számára is romlással végződik büntetésként e perverzség miatt. 21. Tehát nem csupán személyes vélemény és nem mintegy aszkétikus túlzás, hanem katolikus alapdogma (a középkor minden skolasztikusa ezzel kezdte teológiáját, de ami még fontosabb, maga az Úr tanítja ezen határozott szavakkal: „Ezért ti elsősorban az Isten országát és annak igazságát keressétek, s ezeket mind megkapjátok hozzá” (Mt 6,33)), amit Szent Ignác lelkigyakorlatának első mondatában kimond e szavakkal: „Az ember arra van teremtve, hogy Istent dicsérje, tisztelje és szolgáljon neki, és ezáltal lelkét üdvözítse. Minden egyéb a föld színén az emberért van teremtve, és azért, hogy segítse őt e cél elérésében. Ebből következik, hogy az embernek ezeket annyira kell felhasználnia, amennyire célja elérésében segítik, és annyira kell megválnia tőlük, amennyire akadályozzák abban.” Feltéve: 2014. november 4.