Myra Davidoglou francia teológusnő 1990-es karácsonyi körlevelét, mely „Az Egyház aktuális állapotáról” címet viseli, ezzel a mondattal zárta: „Ezek a [katolikus] igazságok mindenki számára elérhetőek, benne vannak atyáink hitvallásában, ezek se nem kétségesek, se nem ellentmondásosak, mint a teológusok véleményei. Mivel Isten a prófétáknak és az apostoloknak nyilvánította ki őket, nem csak közel vannak hozzánk, hanem bennünk vannak. Azért idéztem ezt a mondatot, mert hónapok óta keresem a választ arra a kérdésre, hogyan lehetséges, hogy magukat hagyományhű katolikusoknak tartó emberek (és ezekbe magam korábbi énjét is beleszámítom, de a zsinati szektához tartozókat már nem), azt képesek állítani, hogy a zsinati pápák, most éppen Bergoglio, valóban Krisztus helytartói, és hogy a zsinati egyház valóban Krisztus igaz Egyháza, Szeplőtelen Menyasszonya. A válasz keresése közben próbálom visszaidézni a magam beállítottságát, viselkedését azokból az időkből, amikor még én sem találtam rá ebben a kérdésben az egyetlen lehetséges katolikus válaszra.      Amikor én 1991 karácsonyán – újra – katolikus lettem, csak a NOM-t ismertem. De azt komolyan vettem, olvastam, minden nap misére jártam. Így, tehát tanulással jutottam el oda, hogy felismerjem, hogy amit olvasok, és amit látok, az nem ugyanaz. Miután e felismerésemnek hangot adtam egyik könyvemben, a hivatalos egyház bizonyos köreiből érkező reakciók csak mélyítettek azon a szakadékon, melyet a múlt és a jelen között felfedezni véltem. Isten kegyelméből ekkor szereztem tudomást az FSSPX-ről. Mikor M. atyával első ízben ültem szembe a disztrikt könyvtárában, első kérdésem így hangzott, utalva Tissier püspöknek a Mitteilungsblattban éppen megjelent írására (lásd: NAGYÍTÓ ALATT A TRADICIONÁLIS MOZGALOM): Tissier püspök úr azt mondja, hogy azok, akik az FSSPX-hez járnak misére nincsenek „konfliktus helyzetben”, én viszont pont így érzem magam, mert eddig abban a hitben éltem, hogy a katolikusok nem megosztottak, mint a protestánsok. Azt hiszem, nincs a földön olyan valamennyire is képzett, olvasott ember, aki a katolikusokat nem egységesnek, a pápát nem a katolikusok legfőbb tekintélyének tekinti, aki ne így foglalná össze a katolikus vallást: „ha a pápa szól: térdre, imára”. Aki pedig közülük ráadásul még katolikus is, abban végképp megvan ez a belső indíttatás, és ezzel együtt az az igen erős vágy is, hogy vezessék, hogy tévedhetetlenül megmondják neki, hogy mit kell tegyen, hogyan kell éljen, hogy Isten parancsait a saját életében a lehető legjobban megvalósítsa. (Ez a vágy persze idővel származhatott akár egyfajta kényelemszeretetből, sőt lustaságból is: ne kelljen magának gondolkodnia, ne kelljen magának döntenie. Nos, ha Lefebvre érsek olvasta volna, illetve komolyan vette volna az Egyház tévedhetetlen tanítását (például áttanulmányozott volna egy Dogmatika tankönyvet), akkor követőinek a katolikus igazságot tanította volna a pápa-kérdésben is, és akkor M. atyának már ott, 1995. március 2-án azt kellett volna nekem válaszolnia, hogy legalább 1965 óta nincs a katolikus Egyháznak pápája, az Apostoli Szék üres. De mint tudjuk, Lefebvre érsek nem foglalkozott teológiával, ezért ebben a kérdésben eretnekséget tanított, és ami a legborzalmasabb, csak azokat szentelte pappá, csak azokat nem tűrte meg közösségében, akik szintén elfogadták, sőt aláírták, hogy nyilvános eretnekeket is érvényes pápáknak fogadnak el. Ezzel már választ is kapunk arra a kérdésre, hogy az FSSPX papjai miért tanítanak a pápa-kérdésben eretnekséget: hiszen csak úgy lehettek papok, ha aláírták Lefebvre érsek téves tanításának elfogadását! Ráadásul Lefebvre (és utódai, lásd ma sok egykori papját) olyan személyi kultuszt épített ki maga körül, hogy követői gondolkodás nélkül, „szentírásként” fogadták el téziseit. Én Weinzierl és Zaby atyákon kívül nem tudok egyetlen olyan volt FSSPX-es papról sem, aki felülbírálta az aláírását és a korábbi vak engedelmességét, és végre maga utánajárt az igazságnak, és ezzel eljutott a (valódi) katolicizmushoz (ami persze nem zárja ki, hogy valahol van még más ilyen pap is, akiről én nem tudok). Hogy az FSSPX hívei miért nem vették észre ezt a megtévesztést, nos erre is egyszerű a magyarázat. Csak Lefebvre érsek téziseit hallották, csak ezeket olvasták, mert az FSSPX-től csak ezt kapták. Én ezzel kapcsolatos, állandóan előhozott kérdéseimre – hogyan lehetnek ezek az emberek pápák?, M. atyától újra és újra mindig azokat a válaszokat kaptam, amiket Lefebvre érsek szajkózott szüntelenül. (Lásd például a honlap két régi cikkét: A sedisvacantia tévedése, illetve: Szent X. Pius Papi Közösség az Egyház műve.)      Ebből a szemszögből nézve szinte áldásnak, Isten ajándékának tűnik az FSSPX vezetőinek Rómával való egyezkedése, hiszen ez volt az a pont, ami „felébresztette” azokat, akik annak ellenére, hogy beilleszkedtek a közösségbe, agyukat nem kapcsolták ki, és vallásukat legalább annyira komolyan vették, azaz „művelődtek”, mint annak idején, amikor a NOM-t elhagyták és az FSSPX-hez csatlakoztak.      Ezzel a beállítottsággal, azaz „tudásvággyal” az FSSPX-ellenállásból, vagyis attól a pillanattól kezdve, hogy valaki nem Lefebvre tévtanait hallgatta igaz katolikus tanítás gyanánt, hanem „kénytelen” lett maga keresni katolikus olvasmányokat, már hamar el lehetett jutni a katolikus dogmatikához, a katolikus Egyház Tanítóhivatalának tévedhetetlen tanításához – amiből logikusan csak annak elfogadása és megvallása következhetett, hogy aki eretnekségeket tanít, az nem lehet pápa, következésképpen a katolikus Egyháznak jelenleg nincs pápája.      Ahogy korábban már többször írtam, meggyőződésem, hogy ebben a kérdésben – legalábbis Európában, a németül értőknél – Weinzierl és Zaby atyák írásai a mértékadóak (ehhez hasonló katolikus anyag angol nyelven biztosan nem található). Ráadásul ezeken keresztül már egyenes út vezetett az elmúlt 50, majd 100-150 év katolikus írásainak a felfedezéséhez (vagyis azokhoz, melyeket az FSSPX gondosan elhallgatott hívei elől, azt sugallva, hogy Lefebvre és az ő közössége volt az egyetlen, aki ellenállt a zsinatnak és következményeinek). Egy vallását komolyan vevő és olvasni hajlandó FSSPX-es pap és hívő lelki fejlődése tehát körülbelül így zajlott le. A nehezebb probléma azon egyházmegyés papok és hívek esete, akik bár érzik, hogy a zsinati egyházban valami nincs rendben, de akik még ma is, Bergoglio alatt is legitimnek fogadják el a zsinati pápákat. Úgy vélem, ennek döntő mértékben egzisztenciájuk féltése az oka, amit öntudatlanul tájékozatlanságuk és hiányos képzettségük segítségével lepleznek önmaguk előtt. Egy biztos, ha ma egy Szent V. Pius támadna fel, az sem tudná a mai egyházat emberileg rendbe rakni, újra katolikussá tenni – ehhez mind az egyháziaknál, mind a híveknél egyszerűen minden alap hiányzik, elsősorban a katolikus tan ismerete, aztán a katolikus lelkület hiánya. Ugyanis a zsinati pápák elfogadása KIKERÜLHETETLENÜL magával hozza a pápaságban, és ezzel a katolikus Egyházban való hit eltűnését. És itt találkozik az FSSPX a hivatalos egyházzal: Egyek abban, hogy van ugyan pápa, de azt nem kell komolyan venni; van ugyan egyház, vannak püspökök, de azokat nem kell komolyan venni. Pedig szemben a protestánsokkal, a katolikus vallás alapelve ez: Nem valamit, hanem valakinek kell hinni, azaz Krisztus Helytartójának (a rendes, tévedhetetlen Tanítóhivatalnak), mert itt a földön számunkra ő képviseli Urunk Jézus Krisztust, aki hit dolgában szavatol a pápa szavaiért.      Egy pap mondta nekem, hogy az első isteni hittel ellentétes cselekedetet XIII. Leó pápa hajtotta végre, amikor elismerte a világban a köztársasági államformát. Azzal ugyanis, hogy a katolikusok a világban elfogadták a választást, azaz a demokratikus berendezkedést (azon felül, hogy ezzel egy természettörvényt tagadtak meg), elkerülhetetlenül együtt járt a hierarchikus berendezkedés megkérdőjelezése az Egyházban is. Nos, azoknál a papoknál, akik vicceket cserélnek ki egymás között Bergoglioról, akik szégyellik magukat főpapjaik miatt, elkerülhetetlen, hogy elveszítsék a tiszteletüket a pápasággal és Krisztus Szeplőtelen Menyasszonyával, azaz az Egyházzal szemben (mára már be is fejeződött ez a folyamat, hiszen ez legkésőbb már Montini/VI. Pállal megkezdődött). Egyszerűen elvesztették annak képességét, hogy tiszteljék, csodálják, magasztalják az Egyházat, mint Krisztus Egyházát, hogy higgyenek, engedelmeskedjenek, gyermeki módon szeressék a pápát, mint pápát. Már el sem tudják képzelni, mi az a pápai tévedhetetlenség, mit ígért Krisztus Péternek és utódainak, és ezzel egyszerűen elfelejtették, „kiesett” belőlük mindaz, ami a katolikus vallás alapja!      És ami legalább ennyire súlyos, ha nem még súlyosabb, hogy azzal, hogy vezetőiknek notórius eretnekeket fogadnak el, tökéletesen elvesztik az érzékenységüket magának az eretnekségnek a bűne iránt! Miután az elmúlt évtizedekben szinte már hozzászoktak a pogányokkal közösen „imádkozó” főpapok képéhez, már nem is érzékelik ennek iszonyatosan szentségtörő, Istent gyalázó bűntettét. Ez egyszerűen szörnyű! Sőt, szerintem annyira bele ivódtak mindenkibe ezek a képek, hogy még a legőszintébb szedesvakantisták számára is „megszokottá” váltak, és legalábbis tudat alatt annak kérdését vetik fel, hogy talán nem is olyan nagy baj ez az istenkáromlás, hiszen annyian, rajtuk kívül szinte mindenki így csinálja, és az csak nem lehet, hogy mindenki elkárhozik? Befejezésül közlöm a http://zelozelavi.wordpress.com/ honlapon 2014. december 7-én megjelent „A lefebvrizmus rövid kritikai vizsgálata” (Kurze kritische Untersuchung des Lefebvrismus) című tanulmányának végét: Alapvetően nem veszik figyelembe, vagy nem veszik komolyan az eretnekség bűne és más bűnök közötti különbséget. Köztudott, hogy minden súlyos bűnnek az isteni szeretet elvesztése a következménye. Ugyanakkor a bűnösben, amennyiben a természetfeletti erényeket birtokolta, még megmaradnak a hit és a remény erényei. A remény elleni bűnnel (pl. kétségbeesés) ez az erény is elveszik. De még mindig megmarad a hit erénye, ha ezt a hit elleni bűn, ami az eretnekség, nem oltja ki. Mindazonáltal a hit az az erény, ami minket az Egyház tagjaivá tesz, ami a hit közössége. Ez azt jelenti, hogy az eretnek, aki a hit ellen követett el bűnt, nem csak a legsúlyosabban vétkezik, mert ezzel minden erény alapját pusztítja el, hanem az Egyháztól is elszakad. Egy katolikus, aki súlyos bűnnel terhelte meg magát, ameddig él és nem ebben az állapotában hal meg, még mindig az Egyház tagja, mégha halott tagja is. Egy eretnek azonban ipso facto szűnik meg az Egyház tagja lenni. A lefebvristák [és a fent említett egyházmegyés papok] szívesen fecsegnek a „rossz pápákról” és arról, hogy még az ilyen „rossz pápák” is pápák, amit történelmi példákkal vagy infantilis hasonlatokkal, mint például „de hát ő az atya” próbálnak bebeszélni maguknak és híveiknek. Eközben egyáltalán nem tesznek különbséget a rossz pápák, a rossz emberek és az eretnekek között [ezért is rossz hasonlat ebben a cikkben: A sedisvacantia tévedése a Savanarola és VI. Sándor pápa hasonlat a mostani helyzetre].      Lehet valaki például rossz pápa, mert hivatali kötelességeit valamilyen okból nem teljesíti megfelelően, és mégsem rossz ember. És lehet valaki rossz ember, és eközben még sem eretnek. Egy pápa lehet rossz pápa, egy pápa lehet rossz ember. De egy pápa nem lehet eretnek, mert különben ipso facto elvesztené hivatalát, illetve ezt nem is kapta volna meg. Az ilyen világos megkülönböztetések azonban egyáltalán nem tetszenek a lefebvristáknek, mert téziseiknek a képtelensége a „rossz pápák” ködében sokkal jobban elleplezhető. Egy másik, amit a fent nevezettek gondosan kerülnek, az eretnekség bűne és az eretnekség bűncselekménye közötti különbségtétel. Mert ha még, mint egészen távoli lehetőséget olykor el is ismerik, hogy egy eretnek elveszti a hivatalát, és a zsinati pápák esetében esetleg eretnekekről van szó, akkor is hevesen tagadják, hogy a gyakorlatban ilyen következtetéseket le szabad vonni, mégpedig azért nem, mert egy ilyen eretnekség nem bizonyítható. Eközben még ilyeneket is mondanak: „Ebben a kérdésben nem létezik egybehangzó vélemény a teológusok részéről, már nem is beszélve tanítóhivatali megnyilatkozásról. Az egyházi Tanítóhivatal erről a kérdésről nem nyilatkozott eddig.” – Ez megint óriási csúsztatás: Lásd IV. Pál Cum ex apostolatus officio) bulláját     . Érvelésük tovább: „Azon kívül bár a zsinatutáni pápák mondtak és tették olyasmiket, amik az Egyháznak és a hitnek súlyos károkat okoztak, és a tévtanítókat munkálkodásukban erősítette, de egy dogma tényleges tagadását nem lehet rájuk bizonyítani. [Ezzel érvel sok egyházmegyés pap is.] Lefebvre érsek azon a véleményen volt, hogy úgy kell megítélni őket, ahogy az egyházi Tanítóhivatal a 19. században és a 20. század elején a liberális katolikusokat megítélte, akik egyfelől katolikusok akartak lenni és maradni, másfelől azonban a világnak akartak tetszeni, és lehetőleg közeledni felé. IX. Pius például azt mondta ezekről a katolikusokról, hogy veszélyesebbek és károsabbak, mint a nyílt ellenségek, de az soha nem lett kimondva, hogy többé nem katolikusok, vagy hogy kiközösítettek.”      Ez sem igaz, hiszen IX. Pius a Quanta cura enciklikájában és Syllabusában kimondta az anathémát a liberális katolikusok tévedései felett, és ezzel természetesen személyük felett is.      De nem arról van szó, hogy egy eretnekre először rá kell bizonyítani az eretnekségét, majd ki kell közösíteni, mielőtt az egyházi tagságát és ezzel esetleges egyházi hivatalát, legyen ez akár a pápai hivatal, elvesztené. Nem, egyházi tagságát már az eretnekség bűnének elkövetése pillanatában elveszti, akkor is, ha ez az eretnekség kifelé eleinte nem is vehető észre.      De ha látható és notórius lesz, akkor hivatalelvesztést már mi is meg tudjuk állapítani, mégha nem is hivatalosan, de elegendően világosan, egyértelműen és kötelező érvényűen, úgy, hogy ettől kezdve saját viselkedésünket eszerint tudjuk és kell igazítanunk. [Arról már megint nem is beszélve, hogy a IX. Pius által említett liberális katolikusok nem pápák, akiknek Krisztus a tévedhetetlenség karizmáját adta, tehát őket nem lehet ugyanúgy kezelni ebben a kérdésben, mint az eretnekségeket tanító pápákat, akik emberek millióit vezetik a kárhozatba.] És ráadásként következzen még a http://zelozelavi.wordpress.com/ honlapon 2014. december 18-án megjelent „Lefegyverzés játékfegyverekkel” (Entwaffnung durch Spielzeugwaffen) című írás utolsó bekezdése: De mi nem akarjuk magunkat elbátortalanítani. Mert ha Isten velünk van, akkor ki lehet ellenünk? Csak óvakodnunk kell attól, hogy újra valaki vagy valami nehogy behálózzon bennünket, nehogy megtévesszen minket, se egy „karizmatikus személy”, se egy közösség pásztori hatalommal nem rendelkező hamis vezetőjével, és a legkevésbé valamilyen új vagy különleges-tan vagy ideológia. [Azt hiszem, itt szépen sorban Lefevbre után Sanborn püspökre és a Cassiciacum-tézisre történik utalás, T. atya esetét szem előtt tartva.]      A mi Istenünk Urunk Jézus Krisztus, Ő a jó Pásztor, Ő az út, az igazság és az élet. Ezért nem akarunk mások lenni, mint katolikusok. Nem akarunk „tradicionalisták”, „lefebvristák”, „szedesvakantisták”, vagy bármi mások lenni, hanem egészen egyszerűen katolikusok. Mert akkor és csak akkor vagyunk az igazi Egyház tagjai és a Boldogságos Szűz Mária gyermekei, aki védeni, vezetni és terelni fog bennünket. „Et Jseum, benedictum fructum ventris tuis, nobis post hoc exilium ostende – O clemens, o pia, o dulcis Virgo Maria!” Feltéve: 2014. december 20.