|
1. Az egyházi előterjesztés létezése
Tétel. Az Egyház hiteles, hivatalos és tekintély jellegű előterjesztése a közvetlen hitszabály. Hittétel.
Magyarázat. A hitszabály kötelező erővel megszabja, mit és hogyan kell hinni. A Szentírás és szenthagyomány is kötelező előírást ád ugyan arra nézve, mit és miképp kell hinni, de irányító tevékenységük hatékony kifejtése végett mindkettő közvetítőre szorul. Ez a közvetítő az Egyház, melyre Jézus Krisztus úgy bízta a kinyilatkoztatást, hogy azt kötelezően és tévedhetetlenül hirdesse az embereknek. Az Egyház tehát közvetlen [németül: legközelebbi], a Szentírás és szenthagyomány [azaz a tradíció] pedig közvetett [németül: távolabbi] hitszabály. Ez hittétel a protestantizmus (formai) elvével szemben: a Szentírás az egyetlen hitszabály és hitforrás. Hogy a Szentírás nem egyetlen hitforrás, hanem vele egyenlő rangú forrás a szenthagyomány, azt igazoltuk (16. §). Most azt kell bizonyítanunk, hogy a Szentírás (sem magában, sem a hagyománnyal együtt) nem közvetlen hitszabály. Tételünket utoljára a vatikáni zsinat [természetesen az egyetlen, azaz az 1870-es] mondotta ki ünnepélyesen. (Vat. 3 cp 2 3 4 Denz 1792 1798 1800.)
Bizonyítás. a) Az Egyházról tárgyaló értekezés kimutatja, hogy az Üdvözítő a kinyilatkoztatásnak fönntartására és terjesztésére hiteles, hivatalos és tekintély jellegű tanítótestületet alapított [rendes Tanítóhivatal], melynek tanítása kötelező erejű és az üdvösségre elkerülhetetlenül szükséges. Kifejezetten parancsot adott ugyanis az apostoloknak az ige hirdetésére (lásd főként Mt 28,19-20 és Mk 16,15), és a népeknek kötelességévé tette, hogy az üdvözítő hitet ebből az igehirdetésből merítsék. Ellenben sem írásra, sem olvasásra (Jn 5,39 a zsidó hallgatóknak szólt) nem adott egyenes parancsot. Amiért is az apostolok megföllebbezhetetlen tekintélyként léptek föl a tanítás terén, és föltétlen hitet követeltek tanításuk számára (Cf. egyebek közt Rom 1,50; 10,13; 16,16; Gal, 1,8; 1 Tim 1,19).
b) A szentatyák már az apostoli atyák kora óta követelték, hogy a hivők hite a püspökök hithirdeté éhez igazodjék, és vele azonosítsa magát, kivált eretnek tanítókkal szemben.
A teológiai megfontolás megállapítja, hogy a) Az Írás is, a hagyomány is viszonylag elégséges ugyan tartalom, világosság és hatékonyság tekintetében, de nem biztosítják a kinyilatkoztatás rendeltetését; nem tudnak természetfölötti életet teremteni, és nevezetesen szilárd természetfölötti hitet biztosítani. Mert csak egy élő testület, a maga eleven plaszticitásával képes megfelelni a nem, kor, rang, tehetség szerint szétágazó sokféle igénynek, fogékonyságnak (írástudatlan ember számára az élő tanítás az okulásnak éppenséggel egyetlen útja) és az ezekkel adódó folyton változó helyzeteknek, pedagógiai meg didaktikai föladatoknak. És csak egy hiteles és tekintély jellegű élő testület tudja kiváltani azt a természetfölötti hódolatot, mely nélkül nincs hit (lásd 18. § 1).
b) A Szentírás és a szenthagyomány tévedhetetlenül tartalmazza ugyan a kinyilatkoztatást, de sem az egyik sem a másik nem tudja tévedhetetlenül előadni. A protestantizmus alig szakított a katolikus hitszabállyal, máris benne találta magát a vallási nézetek és irányok bábeli zűrzavarában, mellyel csak úgy tudott megküzdeni, hogy ismét a katolikus elvhez folyamodott: hitvallásokat szerkesztett és azokra kötelezte híveit.
[Éppen ennek a protestáns sajátosságnak a katolikusok körében való térhódítása a legbiztosabb és legvilágosabb jele annak, hogy az ú. n. II. vatikáni zsinat utáni római szervezet nem Krisztus Egyháza, következésképpen nincs Tanítóhivatal sem. Hiszen ma már a katolikusok körében is „a vallási nézetek és irányok bábeli zűrzavara” uralkodik, lassan ahány „katolikus”, annyiféle katolikus hit létezik – ráadásul a tradíció, sőt a tradícióból az igazságra most vagy már korábban eljutottak között is. Mivel hiányzik a tekintély, és nincs Tanítóhivatal, valójában ez utóbbiak köreiben is ahányan vannak, annyiféleképpen értelmeznek sok mindent. Ha elvben vannak többen is, akik elfogadják, a gyakorlatban szinte alig vannak, akik betartják a katolicizmusnak azon legalapvetőbb törvényét, hogy t. i. nem találhatnak ki, nem vehetnek fel új vallási szabályokat, új szokásokat, új formákat, ha katolikusok akarnak maradni, hanem a Tanítóhivatal kiesése miatt csakis a biztos, régi, szigorúan katolikus tanításhoz szabad visszatérniük. Vagy azért, mert még nem értették ezt meg, vagy azért, mert jó régi FSSPX-es beidegződés szerint, megszokták, hogy tetteik nem követik elveiket.]
Nehézségek.
1. A katolikus elv közvetítőket iktat Isten és a lélek közé, és így megfosztja a keresztény öntudatot attól a nagy méltóságtól és egyben felelősségtől, hogy szemtől szembe kerüljön az Istennel. A katolikus elv a lelkiismeretet emberi tekintélyhez köti, és ezért a katolikus hit nem való szellemi nagykorúságra jutott embernek, csak favágóknak («Köhlerglaube» = vakhit).
Felelet. A kinyilatkoztatás kétségtelen tanítása szerint Jézus Krisztus a nagy közvetítő Isten és az ember között; az Egyház misztériuma az Isten-ember misztériumának csak folytatása és folyománya; ha ez akadály a lélek szabad Isten-keresése számára, akkor Krisztus is az. Valójában úgy áll a dolog, hogy a katolikus elv szerint az Egyház a lélek és az Isten közé áll ugyan, de csak azért, hogy létrehozza a közvetlen összeköttetést a megszentelő kegyelemben, mely Istennek és a léleknek közvetlen, bensőséges találkozása (lásd: 80. § 3).
A protestáns elv egy sokkal nehezebben eltávolítható gátat emel a lélek és Isten közé: a fékezetlen szubjektivizmust, az egyéni kény és szeszély torlaszát. A katolikus elv Isten országában, a kegyelem világában is komolyan és következetesen érvényt szerez a felebaráti szeretet törvényének; az egyházi tekintély képviselője Istenhez segíti a magában gyámoltalan egyént, és így hathatósan számol ezzel a le nem tagadható lélektani valósággal: nem jó az embernek egyedül lenni. Ellenben, mikor az ember a protestantizmusban magára marad, nem Istennel fogja magát szemben találni, hanem a saját tisztulatlan, öntelt, tehetetlen énjével.
2. A katolikus fölfogás az Egyházat a Szentírás fölé emeli, vagyis embereket helyez föléje Isten szavának. Ez már Luther-féle eljárás.
Felelet. A Szentírás és az Egyház viszonya a katolikus fölfogás szerint így alakul: A Szentírás Isten szava, tehát tévedhetetlen és változhatatlan, és az Egyháztól is Isten közvetlen szavának kijáró tiszteletet követel; megváltoztatni, megcsonkítani, emberek elől elrejteni vagy éppen kiforgatni senkinek sem szabad, tehát az Egyháznak sem. Sőt az Egyház tartozik a Szentíráshoz hozzáigazodni tanításában és igehirdetésében. Ebből a szemszögből tekintve a Szentírás az Egyház fölött áll és előtte van. Itt azonban különbséget kell tenni: A még alakulófélben levő Egyház letéteményként kapta kézhez a már kész Szentírást, melyet aztán a már kialakult Egyház őriz. Ámde az Úristen a Szentírást az Egyházra bízta megőrzés, értelmezés és terjesztés, mintegy hivatalos fölolvasás végett. S ebből a szempontból az Egyház a Szentírás fölött áll; az Üdvözítő rendelkezéséből ugyanis a hitet nem közvetlenül az Írásból és annak olvasásából, hanem az Egyháznak élő, tekintély jellegű tanításából kell merítenünk, még a Szentírásban való hitünket is: «nem hinnék az evangéliumnak, ha az Egyház tekintélye nem késztetne», mondja Szent Ágoston. Jó nem feledni azt sem. hogy ha az Egyház megingathatatlan tekintélye nem őrizné és óvná a Szentírást a racionalizmus ezer támadásával szemben, ma már a protestánsoknak sem volna «Szentírásuk». Modernjeik általában tagadják a sugalmazottságot, tehát az Írás szent jellegét, és erre a kietlen álláspontra a protestáns elv, a sola scriptura elve sodorta őket (lásd: 9. §).
2. Az egyházi előterjesztés alanya
Az Egyház hiteles tanító tevékenységének hordozói [Tanítóhivatal]: az Egyház feje, a pápa mint Krisztus rendelte főtanító az Egyházban; azok a püspökök, kik a pápával közösségben élnek. A pápa és a püspökök testülete (természetesen a pápával való közösségben) teljes hatalmú hierarchiai (hivatalos és hitelesített) kinyilatkoztatás-tanítók; az egyes püspökök külön-külön, mint egyházmegyéik pásztorai, hivatalos és hitelesített, de nem teljes hatalmú tanítók. Az áldozópapok nem hierarchiai tanítók, mert az egyházkormányzatnak nem önálló birtokosai, hanem a püspöknek segítői, aki jobbára általuk gyakorolja tanító hatalmát. A közönséges hivők (laikusok) semmiféle formában nem részesei az Egyház tanító hatalmának; mindazáltal az egyetemes papi méltóságnál fogva (1 Pét 2,9) ők is kivehetik részüket az Egyház tanító tevékenységéből, nem hivatalos és tekintélyjelleggel, hanem végrehajtó szervekként (mint vallástanítók, katecheták, katechetanők, licenciátusok; a középkorban laikus szerzetesek is mint bűnbánat-hirdetők).
1. Akik az Egyházban teljes tanító hatalommal rendelkeznek, azok a hit és erkölcs tanításában tévedhetetlenek, ha ezt a teljes tanító hatalmukat egész terjedelmében (teljes tartalmának érvényesítésével) gyakorolják (bizonyítás 89. §) (Vatic. 4 c 1-4 Denz 1821-1840.) A teljes tanító hatalomnak egész terjedelmében való gyakorlása kétféleképp történhetik: ünnepélyes és közönséges módon.
[Figyelem: Ezt nem Weinzierl vagy Cekada atya, vagy más lenézően szedesvakantistának bélyegzett pap, hanem 1922-ben Schütz Antal írja, aki e művében az Egyház 1900 éves tévedhetetlen tanítását foglalta össze!!! – És mit mond erre Williamson püspök úr, és az FSSPX rendes és „ellenálló” tagjai? Hogy nem létezik „a tanító hatalomnak közönséges módon való gyakorlása”. Ki akkor itt az eretnek?]
a) Az ünnepélyes tanítás formái: a pápai szék-határozatok, azaz a pápai székből történt hitbeli vagy erkölcsi tanítások, melyeket a pápa mint az egész Egyház feje az egész Egyházra kötelezőleg mond ki (ex cathedra); továbbá az egyházilag jóváhagyott hitvallások és az egyetemes zsinatok határozatai [vagyis az ú. n. II. vatikáni zsinat határozatai is – azok számára, akik elfogadják annak legitimitását].
Az Egyház egyetemes és állandó használata által jóváhagyott hitvallások (symbolumok):
1. Az Apostoli hitvallás. Jelenlegi formájában 400 körül keletkezett, régibb formájában (melyből hiányzott a descendit ad inferos, sanctorum communionem, vitam aeternam és a catholicam az ecclesiam mellett) valószínűleg az apostolok korára, mindenesetre a 2. század elejére megy vissza; a keresztelkedők hitvallása és a katechézis alapja.
2. A nicea-konstantinápolyi hitvallás a két zsinatnak a Fiú- és a Szentlélek-Istenre vonatkozó tanításával bővíti az Apostoli hitvallást; megerősítette a kalcedoni zsinat; a görögök hivatalos hitvallása (Filioque nélkül 412. lap).
3. Az ú. n. Athanasianum, amely világosan összefoglalja Szent Atanáznak Szentháromság-tanát és krisztologiáját, de biztosan nem tőle ered, hanem a kalcedoni zsinat után egy latin szerzőtől (talán Szent Ambrustól); a 9-12. század folyamán az Egyház hallgatagon jóváhagyta (a vasárnapi officium prímájában).
Jóllehet tehát nincs egészen tisztázva e hitvallások irodalmi eredete, tanításukat az Egyház egyetemes használata jóváhagyta.
Más jelentősebb hitvallások (nagyobb terjedelmük miatt professiones fidei): 4. Libellus in modum symboli, valószinűleg Pastor galléciai püspöktől 450 k. a priszcilliánusok ellen. 5. A Xl. toledoi zsinatnak (675) hitvallása, főként a Szentháromság és a megtestesülés titkát fejti ki nagy szabatossággal és részletességgel a priszcilliánusok ellen. 6. IX. Leo hitvallása 1054-bő1. 7. A IV. lateráni zsinat hitvallása (Caput Firmiter) az albiak és más hasonló eretnekek ellen. 8. Palaeologus Mihály hitvallása, melyet IV. Kelemen terjesztett eléje, és ő a II. lyoni zsinaton nyilvánosan megvallott; ma is használatos a püspökszentelésnél. 9. A trentói hitvallás (professio fidei Tridentina), melyhez a vatikáni zsinatból kifolyólag több hozzáadás történt; a legterjedelmesebb és ünnepélyes alkalmakkor leghasználtabb.
A zsinatokat már a régi egyház nagyra becsülte (Gelázius pápa az Írás mellé teszi tekintély dolgában), és a tévedések elhárítására, a katolikus igazság megfelelő nyilvánítására, ha nem is okvetlenül szükséges és egyedül lehetséges, de legalkalmasabb eszköznek tekintette. A zsinatok közt döntő tekintélynek örvendtek mindenkor az egyetemesek, azaz oly zsinatok, melyeken a) legalább annyi püspök van jelen, hogy erkölcsi egyetemességgel képviselik az Egyházat; b) a jelenlevő püspökök közösségben vannak az Egyház fejével, aki a zsinatot összehívja vagy legalább nem tiltakozik ellene; c) határozatait a pápa vagy kifejezetten vagy hallgatólagosan megerősíti. Megtörtént, hogy egy nem-egyetemesnek indult zsinat azzá nőtte ki magát, vagy nem-egyetemes zsinat idő folytán egyetemes zsinat jellegét nyerte, mint az 1. konstantinápolyi; ismét mások helyi zsinat létükre idővel nagy dogmatikai tekintélyhez jutottak, mint a II. milevei és II. orange-i.
Az egyetemes és a dogmatikai szempontból jelentős helyi zsinatok időrendben a következők: Az 1. niceai, Nicaenum I. = 1. egyetemes 325: az ariánusok ellen a Fiú azonos-lényegűségéről. Az 1. konstantinápolyi, Constanlinopolitanum 1. = 2. egyetemes 381: a Szentlélek-tagadók ellen. A karthágói tartományi zsinat, Carthaginense 397; a szentírási kánonról. A II. milévei 416 (Milevitanum II. Afrikában) és a XVI. karthágói 418; a pelagiánusok ellen az eredeti bűnről és primátusró.. Az efezusi, Ephesinum = 3. egyetemes 431; a nesztoriánusok és pelagiánusok ellen. A kalcedoni, Chalcedonense = 4. egyetemes 451; a monofiziták ellen. A II. orange-i, Arausicanum II. 529 (Dél-Franciaországban); a pelagianizmus ellen. A II. konstantinápolyi, Comtant. II. = 5. egyetemes 553; a nesztoriánus ízű három kapitulum (Mopsueste-i Theodorus, Theodoretus és Edesszai Ibas írásai ellen). A XI. toledoi, Toletanum XI. 675; a priszcillianisták ellen. A III. konstantinápolyi, Constant. III. = 6. egyetemes, 680-681: a monoteléták ellen. A II. niceai, Nicaenum II. = 7. egyetemes 787: a szentképek tisztelete mellett. A frankfurti, Francofordense 794, az adopciánizmus ellen. A IV. konstantinápolyi, Constantin. IV. = 8. egyetemes 869-70: Photius ellen. Az I. és II. lateráni, Lateranense I. et II., = 9. és 10. egyetemes 1123 és 1139: a simonia és invesztitúra ellen. (A III. lateráni, Later. III. = 11. egyetemes 1179, nem hozott dogmatikai határozatokat.) A IV. lateráni, Later. IV. = 12. egyetemes 1215: albiak, valdiak, Joachim és a görögök ellen. (Az 1. lyoni, Lugdunense I. = 13. egyetemes 1245, nem hozott dogmatikai határozatokat.) A II. lyoni, Lugd. II. = 14. egyetemes 1274: a Szentléleknek az Atyától és a Fiútól való származásáról a görögök ellen. A viennei, Viennense = 15. egyetemes, 1311-12: a begárdok és Oliva ellen Isten színelátásáról és a lélekről. A konstanci, Constantiense = 16. egyetemes 1414-18: Wiclif és Hus ellen. A firenzei, Florentinum = 17. egyetemes 1438-45: a keletiekkel való egyesülés ügyében (decretum pro graecis, armenis et jacobitis). Az V. lateráni, Later. V. = 18. egyetemes 1512-17: a lélekről az új platonikusok ellen. A trentói, Tridentinum = 19. egyetemes 1545-63: a hit forrásairól és a megigazulásról a 16. századi újítók ellen. A vatikáni, Vaticanum = 20. egyetemes 1869-70: a hit természetfölöttiségéről és az Egyházról.
A zsinati döntések és a pápai székhatározatok alakja nagyon különböző lehet: constitutio, decretum, capitulum, canon. Az utóbbiak szokták legélesebben kidomborítani a dogma-jelleget: Aki ezt a tételt nem vallja, ki van közösítve (anathema sit) vagy eretnek. Hogy egy-egy zsinati döntés vagy pápai nyilatkozat a teljes hatalmú tanító szervnek egész súlyú megnyilatkozása akar-e lenni, azt a fogalmazásból kell és többnyire lehet is megállapítani; rendesen elő van adva egy tanítás és hozzá van adva: ez dogma, hit tárgya, tagadása eretnekség, hittagadás s effélék.
b) A teljes hatalmú és terjedelmű nem ünnepélyes tanítást gyakorolják a hivatalos egyházi tanítók, mikor a «rendes és egyetemes tanító tevékenység útján», kiki a maga egyházmegyéje területén, részint közvetlenül, részint közvetve, azaz segítő szervek által (igehirdetés, katechézis, könyv, pásztorlevelek, egyházmegyei cenzúra, vizsgálatok, szertartások és szokások jóváhagyása, illetőleg gyakorlása, helyi zsinatok) egy-egy hitbeli vagy erkölcsi tételt mint kinyilatkoztatott igazságot terjesztenek hivés végett a hivők elé. Ez a rendes és egyetemes egyházi tanítás is tévedhetetlen. Minthogy azonban egyes összetevői nem tévedhetetlenek, továbbá nem mindig könnyű megállapítani egy-egy tételről, vajon benne van-e a rendes és egyetemes egyházi tanításban, megmarad az ünnepélyes tanítás külön jelentősége.
2. Mikor a teljes hatalmú egyházi tanítók e teljes halalmuknak nem egész terjedelmével, súlyával tanítanak (az egyetemes zsinatok a dogmatikai határozatok kifejtésében és indokolásában, legalább többnyire; a pápa mikor nem ex cathedra szól, vagy kongregációk útján tanít), vagy pedig a nem-teljes hatalmú tanító szervek fejtenek ki tanító tevékenységet (az egyes püspök, akár egyházmegyei zsinaton is; a tartományi zsinatok), tanításuk nem tévedhetetlen; de azért mint a Krisztus rendelte tanítótestület megnyilatkozása hivatalos és hiteles jellegű, és ennek megfelelő elfogadást követel (lásd: 18. §).
3. Az egyházi előterjesztés tárgya
Az egyházi előterjesztés tárgya kétféle: közvetlen és közvetett. A hivatalos tanítás rendeltetése ugyanis az isteni kinyilatkoztatást hivés végett hitelesen, hivatalosan és tekintéllyel az emberek elé terjeszteni. Következésképp az egyházi tanítás közvetlenül, rendeltetésénél fogva, a krisztusi megbízás erejéből elsősorban a kinyilatkoztatott igazságokra irányul (obiectum primarium et directum propositionis ecclesiasticae sunt revelata); másodsorban és közvetve kiterjeszkedik mindarra, ami nélkül a kinyilatkoztatás igazsága és épsége nem volna fönntartható.
Az egyházi előterjesztés közvetlen tárgya mindaz, ami a kinyilatkoztatásban közölve van. S a kinyilatkoztatásban kétféleképp lehet valami benne: 1. (forma szerint és) kifejezetten (formaliter explicite), ha úgy, amint szokás megfogalmazni, szó szerint föllelhető a kinyilatkoztatás forrásaiban is; pl. Isten igazságos; 2. burkoltan (formaliter implicite), ha nem szó, de értelem szerint, egyenlő értékű fogalmazásban (aequivalenter) lelhető meg a kinyilatkoztatás forrásaiban.
Nevezetesen burkolt kinyilatkoztatással van dolgunk: a) Ha a hitforrásban kifejezetten ott van a meghatározandó, akkor a meghatározás burkoltan van benne és viszont; ha pl. ki van nyilatkoztatva, hogy Krisztus Isten fia, akkor a fiúság lényeges jegyei (egytermészetűség stb.) is ki vannak nyilatkoztatva. b) Ha a kinyilatkoztatás kifejezetten tartalmaz egy fizikai egészet, akkor burkoltan a részeket; pl. Krisztus ember, tehát van teste és lelke. Ha kifejezetten tanít a kinyilatkoztatás egy logikai egészet, akkor burkoltan tanítja a logikai részeket, tehát amit kifejezetten mond a nemről, azt burkoltan mondja a fajról; pl. Isten minden embert akar üdvözíteni, tehát a kisdedeket is. c) Ha kifejezetten tartalmazza a két előtételt, akkor burkoltan a következményt; pl. Szűz Mária Krisztus anyja, Krisztus Isten, tehát Szűz Mária Isten-anya. d) Ha kifejezetten ki vannak nyilatkoztatva az elemek, akkor burkoltan az összefoglaló tétel; pl. a hét szentség.
Ennek a kinyilatkoztatott igazságnak hirdetésére van elsősorban hivatva a tanító egyház, és mikor e tisztében eljár, dogmákat állapít meg. A dogma a régieknél: megokolt eset, nevezetesen döntő esetet jelentett, akár a tudományban, ahol placitum philosophicum, akár a jogban: decretum. A keresztényeknél már az apostolok kora óta: megállapodott, szilárd keresztény hitbeli vagy erkölcsi igazsáot, a 4. század óta főként hitigazságokat. A hittétel, hitigazság ugyanis kinyilatkoztatott igazság, melyet az Egyház mint olyant (azaz mint kinyilatkoztatottat) hívés végett előad.
Ezzel három dolog van mondva.
1. A dogma kinyilatkoztatott igazság. A kinyilatkoztatást itt katolikus értelemben kell venni, és csak annak rendje és módja szerint (akár kifejezetten, akár burkoltan) kinyilatkoztatott igazságra szabad gondolni. Ami nincs kinyilatkoztatva, ha mindjárt még oly szoros kapcsolatban áll is a kinyilatkoztatással, nem lehet dogma, és nem válhatik azzá az Egyháznak tévedhetetlen előterjesztése által sem. Így vallják ezt a hittudósok túlnyomó többségben, szemben Lugo-val, Suarez-zel és néhány újabbal. De nem szabad a dogmát egyszerűen azonosítani a kinyilatkoztatással, mint a görögök, kik azt gondolják, hogy a kinyilatkoztatás öröktől fogva meghatározott számú dogmák foglalata (tagadják a dogmafejlődést). A dogma ugyanis nem egyszerűen a kinyilatkoztatás, hanem annak hiteles egyházi megfogalmazása és előterjesztése.
Ha a hitigazságokat a kinyilatkoztatottság szempontjából tekintjük, mind egyenlő rangú és jellegű; hisz valamennyi mögött ott áll a kinyilatkoztató Isten tekintélye, aki kezeskedik mindegyiknek teljes és föltétlen igazvoltáról. Ha azonban ama cél világánál nézzük, amely végett Isten kinyilatkoztatta, bizonyos rangsorba állíthatók. A kinyilatkoztatás fő tárgya maga Isten, az összes kinyilatkoztatott igazságok gócpontja (subiectum attributionis)l; másodlagos tárgya mindazok az igazságok, melyek szempontokat vagy útmutatásokat tartalmaznak Istennek, mint végső célunknak elérésére; tehát a teremtésről, megváltásról és megszentelésről szóló igazságok. Ezek között is némelyek közelebbi, mások távolabbi, ismét mások egészen távoli vonatkozásban vannak az Istenhez vezető utak természetfölötti ismeretével. Végezetül van a kinyilatkoztatásnak esetleges tárgya is (obiectum accidentale), mely nem tartozik közvetlenül a kinyilatkoztatás vallási tartalmához, hanem csak az embereknek szánt előadás teljessége és természetszerűsége miatt van ott a kinyilatkoztatás forrásában, mint pl. a Szentírásban a profán dolgok (lásd 15. § 3).
2. A dogma kinyilatkoztatott igazság, vagyis (logikai értelemben vett) ítélet, mely valóságot akar értelmileg ábrázolni, transzcendens (tudatkívüli) jelleggel és értékkel. Tehát nem egyszerűen azt akarja mondani, hogy a jámbor világszemlélet így lát bizonyos dolgokat, amint ezt a modernisták tartják a liberális protestánsokkal. Szerintük ugyanis a dogma nem más, mint a vallási élménynek a mindenkori általános értelmi színvonalnak megfelelő értelmi kifejezése, melyet aztán az Egyház kötelezően előír. Ez a fölfogás természetesen összeegyeztethetetlen Isten igazlelkűségével és a kinyilatkoztatás tényével: az igaz Isten, ha megnyilatkozik, csak föltétlen igazságot szólhat.
Ellenvetés: A pragmatista itt utalhat arra, hogy az érzékek útján sem közvetít Isten objektív igazságot; legalább a ma már általános fölfogás szerint a másodrendű (hang, szín stb.), sőt sokak szerint az elsőrendű tulajdonságok (kiterjedtség, keménység stb.) formálisan tekintve csak érzékeink állapotai; amiből látni való, hogy az érzékelő lényekre nézve a Teremtőnek irányító szempontja nem az objektív igazságra való fölszerelés volt, hanem az életföltételek biztosítása.
Felelet. Az ész lényegét tekintve igazságra berendezett tehetség. Ha ezt nem fogadjuk el, áthidalhatatlan örvény támad az abszolút igazságot sóvárgó szellemi igény és annak kielégíthetősége közt, szétfoszlik és hasznavehetetlenné válik a szellem fogalma, és kétségbeejtő repedés támad a tapasztalati énben: olthatatlan igazságszomja elveszti értelmét és jogosultságát. Az érzékelő lényre nézve elég lehet az érzéki világban való tájékozódni-tudás, és ennélfogva a külső világnak és a tudatvilágnak egyértelmű, ha mindjárt jelszerű (szimbolumos) összerendezése; az érzéki lény ugyanis csak ön- és fajfönntartásra van berendezve, és ennek meg tud felelni jelszerű tudással is. Azonban a szellemnek, mely az ön- és fajfönntartás föladatain túl az igazság művelésére van hivatva, ez nem elég. A merő szimbolizmus és pragmatizmus itt okvetlenül visszaháramlik magának a Teremtőnek igazságára és szentségére. A pragmatizmus gyökerében istentelen irány, mert istentagadást készít elő.
3. A dogma az Egyháztól hivés végett előadott igazság. Az egyházi előterjesztés ugyanis a közvetlen hitszabály. Ha ez hiányzik, a kinyilatkoztatott igazság magában tekintve, tartalmilag ugyan dogma, de nem formailag; csak a szó tágabb értelmében nevezhető dogmának (dogma in se, non quoad nos; materialiter, sensu lato).
Megtörténhetik, hogy egy-egy igazságra nézve az egyházi előterjesztés ténye nem eléggé nyilvánvaló, jóllehet nagy valószínűség szól mellette; ilyenkor az illető igazság majdnem hittétel, a dogma határán jár (fidei proximum). De még a világosan előterjesztett hittételeknél is az egyes mozzanatok dogmatikai jellegének megállapítása végett meg kell vizsgálni, pontosan mire terjeszkedik ki az Egyháznak előterjesztő szándéka. Így a hittétel fogalmazásánál használt műkifejezések, továbbá a megokolások és kifejtések általában nem tartoznak a dogmát alkotó előterjesztéshez. Magának a hittételnek tartalmában is egyes mozzanatok olykor, mint a hit vagy erkölcs ügyére közvetlenül nem (sőt talán közvetve sem, csak mellesleg) tartozók szerepelnek az előterjesztésben, és ezért a dogma-alkotószándék a legtöbbször ezekre nem terjeszkedik ki. Így pl. az Egyház mindig tanította, hogy a világ végén az Üdvözítő az ég felhőiben eljön ítélni eleveneket és holtakat. Ebben kétségtelenül hittétel az Üdvözítő második eljövetele; azonban a meteorológiai keret nyilván nem az; ez mindig szabad magyarázat tárgya volt.
A dogmák osztályozása
a) Tartalmi és formai értelemben vett dogma. b) Központi (alapvető) és kerületi dogmák; aszerint, amint központi, alapvető hitigazságot fejeznek ki, vagy ilyeneknek mintegy kisugárzásai, folyományai, támaszai. A legjelentősebb alapvető titkokat hitágazatoknak szokás nevezni. c) Szükséges és hasznos dogmák. Szükségesek, amelyeket mindenkinek forma szerint tudni és kifejezetten hinni kell; hasznos a többi, melyeket elegendő burkoltan, az egyházi hithirdetésbe foglaltan hinni (hiszem mindazt, amit az Egyház hivés végett előterjeszt). Ez a megkülönböztetés tehát egészen más, mint a protestánsoknál (Jurien Pétertől 1713-ban bevezetve) a fundamentális és nem-fundamentális ágazatok különböztetése, azzal a hozzáadással, hogy a nem-fundamentálisokat a keresztény nem köteles hinni. d) Tiszta dogmák, azaz hittitkok, misztériumok, és vegyes dogmák, melyeknek vagy létezése, vagy módja, vagy mindkettő ésszel is fölérhető.
A dogma apológiája
A dogma a nem-katolikusok részéről ma is a leghevesebb támadások tárgya, és tájékozatlan katolikusok számára is sokszor botránykő. Egy eléggé elterjedt irányzat vallja ma: Vallást, sőt kereszténységet igen, dogmát azonban nem.
Mindezeknek fő kifogásaik a következők: a) Kötelezőleg előírni, mit gondoljunk a létkérdésekben, meghaladott álláspont; ma szabad vizsgálódás, önálló, tekintélytől nem feszélyezett kritika a jelszó; e követelés nem állhat meg és nem fordulhat vissza az Egyház kapuinál; a dogmatizmus rég letűnt korok és naiv lelkek irányzata. b) A dogmákban régmúlt idők vallásbölcseleti álláspontja jut kifejezésre; aki tehát dogmára akar kötelezni, visszasrófolja elménket egy meghaladott ismeret-nívóra, és mert egyszer s mindenkorra a dogma értelmében akarja le- és megkötni gondolkodásunkat, útját vágja minden szellemi szabadságnak és haladásnak; a dogma medúza-arca előtt megdermed minden élet. c) A dogmának a vallási élet is csak kárát látja: Tartalma a bibliai, történeti, vallásbölcseleti és vallástudományi kritika színe előtt nem áll helyt; és mikor az Egyház mégis úgy állítja oda mint az üdvösséghez szükséges, lelkiismeretben kötelező zsinórmértéket, akkor vagy a duplex veritas jellemtelen kétszínűségébe kergeti bele az üdvösségéért aggodalmaskodót, vagy arra kényszeríti a bátort, hogy a dogmával együtt a vallásnak is hátat fordítson, ha t. i. a vallás elválaszthatatlan a dogmától, melyet nem tud elfogadni.
Ezek szerint a modern alapon egyedül lehetséges álláspont [azaz a modernisták, pl. Bergoglio álláspontja]: A dogma vallási élmények kortörténetileg meghatározott szimbóluma; vele szemben a hittudósnak egyedüli föladata, tartalmát a mai kritika követelményei szerint földolgozni, és így a hivőt a dogmával szemben szabad állásfoglalásra rásegíteni (Schleiermacher, modernisták, pragmatisták, «vallásos vallás- és dogma-historikusok).
Felelet. Ez a dogma-ellenes álláspont két végzetes tévedésből táplálkozik: Nincs kinyilatkoztatás (teológiai tévedés: racionalizmus); nincs, illetőleg nem fejezhető ki emberi módon abszolút igazság; amit igazságnak szokás nevezni, az mind alá van vetve a megmásulás, az evolúció törvényének (bölcseleti, noétikai tévedés: antropologizmus). Ha azonban van abszolút igazság, mint azt a philosophia perennis noétikája igazolja, és ha lehetséges a kinyilatkoztatás, amint azt kimutatja az apologetika, akkor van mód reá, hogy Isten abszolút vallási igazságokat közöljön az emberekkel. Az ilyen igazság aztán az ember szellemi igényeinek és jogainak legkisebb sérelme nélkül kötelezővé is tehető. A logika ugyanis kötelez a nyilván megismert igazság elfogadására; akkor is, ha azt az ember nem magától találta meg, hanem mástól hallja. Ha tehát az Egyház, mint Istentől hitelesített tanító kinyilatkoztatott igazságokat terjeszt elő, észszerű dolog azokat elfogadni, sőt szigorú logikai követelmény, mely ellen az akarat csak erkölcsi vagy pszichikai indítékból ágaskodhatik, de nem logikai okokból.
Tehát a dogma az ember előtt föltáruló isteni igazság; következésképp vele szemben nincs helye kritikának. Az elme jogosult kutatói igényei a dogma területén is tág teret, sőt egészen új kilátásokat találnak (lásd 19. §). Azt a kritikát, mely a kritizálást önmagáért űzi és nem az igazság kedvéért, természetesen elutasítja a dogma: de elutasítja azt az igazság méltósága és az igazságkeresés erkölcsi komolysága is: A kritika rendeltetése az igazság megállapítása: ha ezt megcselekedte, megszűnt a hivatása és ezzel a létjogosultsága. Amit a hitetlen kritika nem általánosságban, hanem az egyes dogmákkal szemben megkísérelt kifogásolni, azt szemügyre vesszük az egyes dogmák tárgyalásánál.
A dogma, azért hogy abszolút igazság, nem ellensége a szabadságnak és haladásnak sem. Mert a szabadság magában csak forma; tartalmat, értelmet és értéket a megismert igazság nyújt neki. Nem az dönti el az emberi szellem értékét, hogy szabad, hanem az, hogy mire használja föl a szabadságát. A szertelen szabadság a szellem veszte; hordó, mely levetette abroncsait és kifolyt bora; joggal írta rá ábrázolására a művésze: libertate periit. Az igazi szabadság az igazságnak és szentségnek vállalása.
A szellem szabadsága igazában csak akkor érvényesül, amikor semmiféle külső vagy belső nyomásnak nem engedve, csak magától az igazságtól, annak önállóan méltatott mozzanataitól és indítékaitól engedi magát befolyásoltatni. Ezért az abszolút igazság a haladásnak nem kerékkötője, hanem legbiztosabb és legtermékenyebb mozgatója. Ha ugyanis az igazságkereső elme nem talál szilárd talajra és megbízható irányítóra, szabadsága merő délibáb-hajhászássá válik, törtetése pedig nem haladás, hanem szomorú körbenjárás. Egyébként napjaink szocializáló mozgalmai, mind a forradalmiak (bolsevizmus), mind az ellenforradalmiak (fasizmus, nemzeti szocializmus) gyökeresen elintézik a 19. századi liberális szabadságeszményt, és mint «dogmás» irányok formailag a katolikus állásponthoz csatlakoznak. Persze, mint merő naturalista irányok kinyilatkoztatásról, és mint totalista programok vallási dogmáról nem vesznek tudomást.
A vallási életnek pedig annyira nem ellensége a dogma, hogy egyenest fönntartója. A duplex veritas elve (ami téves az ész előtt, lehet igaz a hit számára) a dogma-ellenes irányzat fönt jelzett két alaptévedésének tövén fakadt élősdi, fagyöngy, mely egyenesebb lelkű emberben nem verhet maradandó gyökeret; előbb-utóbb vagy komoly és következetes dogma-tiszteletnek vagy pedig dogma-tagadásnak ad helyt. A dogmátlan vallásosság pedig immanens logikával sorvadásnak indul. A vallási élmény ugyanis az egész ember élménye, tehát az észé is; ha az ész logikai igényei nem nyernek kielégülést, sőt a vallás igazság-tartalma közömbösnek van minősítve, a vallási élmény elveszti belső egységét, egyetemes begyökerezését, és lassan elsenyved. A létben való eligazodás időre-órára táplálkozhatik benyomásokból és hangulatokból, de véglegesen és teljes megnyugvásra csak a megismert igazság, megokolt világnézet alapján jut. Keresztény világnézet, azaz dogma nélkül nincs maradandó keresztény élet és erkölcs. Akik meg akarják őrizni a kereszténység erkölcsét, hangulatait, nemesítő és hódító erőit dogmái nélkül, embert akarnak csontváz nélkül, óceánjárást iránytű és csillagok nélkül: egynéhány nemzedéken át még élni fog a dogmahivő korok öröksége, az elvhűség és áldozatosság (Heine az antwerpeni dóm előtt: «Annak a kornak még voltak dogmái! Nekünk már csak véleményeink vannak; véleményekből pedig nem lehet dómokat építeni»); de utána föltartóztathatatlanul jön az ernyedés, önzés, tagadás és szabadosság. Ha az ember emancipálja magát a fölötte álló, alkut nem ismerő, objektív igényű és értékű normáktól, védtelenül az egyéni ötletek, kény és szeszélyek zsákmányává lesz, és a dogmák tiszta egéből menthetetlenül az alanyi vélelmek ködébe kerül.
Az egyházi előterjesztés (másodlagos vagy) közvetett tárgya a teológiai igazságok vagy egyházi tanítások (veritates catholicae seu theologicae, doctrinae ecclesiasticae). Ezek olyan igazságok, melyek nincsenek kinyilatkoztatva, azonban a kinyilatkoztatással oly szoros összefüggésben vannak, hogy ez velük áll vagy dől. Vagyis a teológiai igazságok részben a kinyilatkoztatás elfogadásának vagy megőrzésének föltételei (pl. «a kinyilatkoztatás az ész előtt hihetővé tehető»); részben a kinyilatkoztatott igazságoknak közvetlen folyományai (a kinyilatkoztatásnak mint essentia-nak mintegy propriumai); részben pedig a kinyilatkoztatás célját, az emberek üdvözítését vannak hivatva biztosítani; pl. valamely intézmény vagy tevékenység megfelel-e a krisztusi gondolatnak. (Az Egyházról szóló értekezés (lásd 115. §) kimutatja, hogy a teológiai igazságok előterjesztésében az Egyház tévedhetetlen, ha t. i. a teljes hatalmú egyházi tanítók hatalmuk egész súlyával tanítják.)
Az egyházi előterjesztésnek dogmatikailag jelentős másodlagos tárgyai a következők:
1. A teológiai következtetések (conclusiones theologicae): a logika törvényei szerint vezetett következtetések, melyeknek egyik előtétele kinyilatkoztatott, a másik ész-igazság. Mivel a teológiai következtetések egyik gyökerükkel a kinyilatkoztatás talajába nyúlnak, és a kinyilatkoztató Isten az ő kijelentéseinek következményeit is mind átlátja és vállalja, ezek gyökerükben, csirájukban (virtualiter) ki vannak nyilatkoztatva. Ez a hittudomány igazi területe: a kinyilatkoztatott igazságokból mint előtételekből következtetéseket vonni, melyek közül sokat aztán az Egyház hivés végett is előterjesztett; pl. Krisztus emberként is Istennek természet és nem fogadottság szerinti fia.
2. A dogmatikai tények (facta dogmatica); még pedig a szó tágabb értelmében: olyan tények, melyek a dogmával szoros összefüggésben állnak, azt támogatják vagy föltételezik. Ilyenek: Szent Péter római püspök volt, a jelenlegi pápa Szent Péter törvényes utóda, a vatikáni felső, azaz egyetlen] zsinat egyetemes zsinat. Ezeken a tényeken fordul ugyanis sokszor az egyházi előterjesztés dogmatikai jellege. A szó szűkebb értelmében dogmatikai tény az az exegetikai tény, hogy egy szövegnek csakugyan az az értelme, amit az egyházi tanítás vall; természetesen nem a szándékolt, hanem a kifejezett értelme (sensus obiectivus, non subiectivus, intentus). A hivatalos értelmező számára ugyanis nem jöhet kérdésbe, mit gondolt a szerző, hanem mit mondott; de internis non iudicat praetor. Hogy az Egyház hiteles és tévedhetetlen előterjesztése kiterjeszkedik ezekre a dogmatikai tényekre is, erre kétségtelen bizonyíték az Egyháznak a történelem folyamán tanúsított magatartása; így pl. régebben Arius Thalia-jával és az ú. n. három kapitulummal szemben; újabban Jansenius Augustinusának esetében. Különben is nyilvánvaló, hogy ezek nélkül sohasem lehetne hathatósan visszautasítani a tévtanítókat.
3. A bölcseleti igazságok tekintetében a hiteles és hivatalos egyházi előterjesztés tárgya
a) bizonyos bölcseleti tételek, még pedig nemcsak olyanok, melyek a kinyilatkoztatásnak is tárgyai (pl. Isten léte, a lélek halhatatlansága, az akarat szabadsága, a teremtés ténylegessége), hisz ezek az egyházi tanításnak elsődleges tárgykörébe esnek; hanem olyanok is, melyekre közvetlenül támaszkodik valamely dogmának igazsága; aminő pl. az ész megismerő képessége Isten létét vagy a kinyilatkoztatás lehetőségét illetőleg. Az ilyenfajta bölcseleti igazságokon és a dogmatikai tényeken mint két oszlopon nyugszik a dogmáknak boltozatja.
b) A műkifejezések, melyekbe az egyházi előterjesztésnek akár elsődleges, akár másodlagos tárgyai öltöztethetők. E tekintetben az egyházi előterjesztés körébe tartozik az alkalmas műkifejezések alkotása (pl. transsubstantiatio), és a mások részéről használtak fölötti ítélkezés. Enélkül ugyanis lehetetlen volna az Egyháznak a korok mindenkori követelményei szerint gyakorolni előterjesztő tevékenységét és ellenőrizni másoknak ilynemű kísérleteit.
c) Megállapítani bizonyos bölcseleti, sőt más tudományos tételekről is, hogy nincsenek-e ellentétben az egyházi előterjesztésnek akár elsődleges, akár másodlagos tárgykörébe eső igazságokkal. Enélkül ugyanis képtelen volna megóvni a hivőket a tévedéstől és a dogmát a romlástól. Ezzel a tevékenységgel nem kalandoz el a maga területéről; hisz nem azt akarja tanítani, mi igaz egy világi tudományban, hanem csak azt utasítja el, ami nem fér össze a kinyilatkoztatott igazsággal; tanító tevékenysége tehát itt nem pozitív, hanem negatív. De az illető világi tudományok szabadságát sem érinti; mert igazság igazsággal elvben nem ellenkezhetik; negatív megállapításai teljes mozgási szabadságot hagynak ama tudományok pozitív kutatásai és megállapításai számára.
Hozzáadás – A magán-kinyilatkoztatások, melyeknek lehetőségét eretnekség nélkül, valóságát vakmerőség nélkül nem lehet tagadni, nem tartoznak az egyházi előterjesztés tárgyához: sem a közvetlen tárgyhoz, mert az Egyházra előterjesztés végett rábízott letétemény az apostolok korával lezárult; sem a közvetett, másodlagos tárgykörhöz, mert egy kinyilatkoztatott igazsággal sem állnak oly szoros kapcsolatban, hogy tagadásuk maga után vonná annak tagadását. Következésképp a magán-kinyilatkoztatásokra vonatkozó egyházi ítéletek, amennyiben megállapítják, hogy tartalmuk nincs ellentétben a kinyilatkoztatással, tévedhetetlenek; amennyiben a kinyilatkoztatottság tényére vonatkoznak, nem tévedhetetlenek, de a dolog természeténél fogva nagy tekintéllyel rendelkeznek.
4. Az egyházi hit jelzések és megbélyegzések (Notae et censurae ecclesiasticae)
Az egyházi előterjesztés alanyainak és tárgyainak rangkülönbségéből következik. hogy amit az Egyház előterjeszt, nem mind jelenik meg a tekintélynek azonos mértékével, és ennélfogva nem mind kívánja a hivő hódolatnak egyenlő fokát. Az egyházi előterjesztés tekintély-fokát kifejezik az ú. n. egyházi hitelesítő jelzések, a hitjelzések (notae ecclesi asticae). Hasonlóképp, amit az Egyház mint a kinyilatkoztatással meg nem férő tanítást elvet, az nem mind egyforma mértékben veszélyezteti a kinyilatkoztatást. A kinyilatkoztatással meg nem férő állítások veszélyességi fokát, vagy a kinyilatkoztatott igazságtól való távolságát jelzik az egyházi megbélyegzések, cenzúrák (censurae ecclesiasticae); ezeket jól meg kell különböztetni a személyeknek szóló megbélyegzésektől, melyekről az egyházjog tárgyal. Egyházi hitjelzéseket és megbélyegzéseket az Egyház hitelesen végez (notae et censurlie publicae, authenticae, iudiciales; először Eckharttal szemben 1329): s ezek tévedhetetlenek, ha tévedhetetlen egyházi tanításban szerepelnek. A hittudósok magánjelleggel adnak ilyeneket (notae et censurae privatae, doctrinales: régebben az egyetemek mint testületek is), melyekben természetesen nincs helyén a szeretetlenség, önkény vagy rátartiság.
A jelentősebb hitjelzések:
1. De fide: hitigazság, hittétel, dogma.
2. De fide ecclesiastica vagy veritas catholica: hitelesen és tévedhetetlenül előterjesztett teológiai igazság.
3. Fidei proximum, majdnem hittétel, dogmával határos: olyan tétel, mely a hittudósok jól megokolt nézete szerint benne van a kinyilatkoztatásban, azonban nem egészen nyilvánvaló, hogy az Egyház tanítja is mint kinyilatkoztatott igazságot; vagyis kérdéses a tévedhetetlen egyházi előterjesztés.
4. Ad tidem spectans, theologice certum, biztos teológiai igazság: amit a hittudósok általában szolid indokolással teológiai igazságnak tartanak, jóllehet a tanító Egyház nem terjesztette elő tévedhetetlen tanításával, mint az 1. és 2. jelzésűeket.
5. Általános nézet, sententia communis: a szabad tanítás tárgyát tevő vitás kérdésekben az a nézet, melyet a hittudósok általában (erkölcsi általánossággal) vallanak; ami annak a jele, hogy igen súlyos teológiai okok szólnak mellette.
6. Általánosabb vélemény, sententia communior: a többségi vélemény vitás kérdésekben.
7. Valószínű vélemény, sententia probabilis: valószínűbb vélemény, sententia probabilior: vitás kérdésekben a súlyosabb belső okokkal támogatható nézet, tekintet nélkül arra, hogy mellette áll-e a hittudósok többsége.
8. Jámbor vélemény, sententia pia: egy teológiai okokkal el nem dönthető, sőt súlyosabb okokkal sem támogatható nézet, mely azonban teljes összhangban áll az egyházias érzülettel.
9. Tűrt vélemény, sententia tolerata: szabad kérdésben olyan nézet, mely sokaknak fölfogása szerint ellentétben van a szolid hittudományos állásponttal, azonban a tanító Egyház rosszallását nem hívja ki.
Az egyházi megbélyegzések vagy külön megbélyegzések (censurae special es, categoricae), ha az egyes elítélt tételekhez vannak mellékelve, mint pl. VI. Pius Auctorem fidei kezdetű bullájában a pistojai zsinat ellen, vagy pedig sommás, együttes megbélyegzés (censurae in globo), ha az Egyház egyszerre több tévedést sorol föl, és nem egyenként bélyegzi meg őket, hanem a fölsorolás végére tesz több megbélyegzést. Ez esetben természetesen minden elítélt tanítás érdekelve van a csatolt megbélyegzéseknek legalább egyikével, és viszont minden megbélyegzés vonatkozik legalább egy tévedésre, mint pl. Molinos Mihály és Quesnel tételeinek elítélésében. A sommás elítélés történhetik cenzúrák nélkül is, mint pl. IX. Pius Syllabus-ában.
A hivatalos egyházi előterjesztésekben szereplő (kb. 28) megbélyegzés közül a dogmatikailag jelentősebbek a következők:
1. Eretnek tanítás, sententia seu propositio haeretica, mely ellentétben van a dogmával. Nyilvánvaló eretnek tanítás, sententia notorie haeretica: melynek már a fogalmazásáról lerí, hogy ünnepélyesen kimondott dogmával áll ellentétben.
2. Eretnekséggel határos, majdnem eretnek tétel, propositio haeresi proxima, mely egyenest ellentétben áll a fidei proximum-mal.
3. Téves tétel, sententia seu propositio erronea: mely előterjesztett teológiai igazsággal áll ellentétben.
4. Tévedéssel határos, alighanem téves tétel, sententia errori proximu. mely a biztos, de elő nem terjesztett teológiai igazsággal van ellentétben.
5. Eretnekízű vagy gyanús tétel, haeresim sapiens, de haeresi suspecta: mely úgy, amint hangzik, nem éppen eretnek, talán helyes értelmezést is tűr; de súlyos ok van arra a föltevésre, hogy mégis eretnek: akár magában tekintjük (pl. «nevetséges dolog Szűz Máriát segítségül hívni»), vagy pedig ha a szólót tekintjük (pl. «Jézus Krisztus az emberiség dísze» egy modern protestáns szájában). Hasonlóképpen lehet egy tétel tévesízű, errorem sapiens.
6. Vakmerő tétel, sententia temeraria, mely komolyabb ok nélkül eltér az általános hittudományos fölfogástól vagy egyházi szokástól.
7. Hamis tétel, sententia, propositio falsa, mely hamis történeti adatot tartalmaz.
8. Rosszul hangzó tétel, sententia male sonans: magában helyes tétel, rosszul megválasztott, könnyen félreérthető (s ezért eretnekízű vagy tévedésízű) kifejezésekkel megfogalmazva. Viszont
9. a megtévesztő tétel, sententia, propositio captiosa, eretnek vagy téves tételt helyesen hangzó kifejezésekbe burkol.
10. A jámbor lelkületet sértő tétel, sententia seu propositio piarum aurium offensiva, mely rosszul választott kifejezésekkel sért.
11. Botrányos, veszedelmes, jogtalan kijelentés, propositio scandalosa, perniciosa, iniuriosa, mely tartalmával vagy hangjával botránkoztat, nyugtalanságot kavar, vagy pedig igazságtalan az Egyház múltja vagy jelen élete iránt.
Minthogy a hivatalos egyházi megbélyegzések hitelesek, sőt ha megvannak a tévedhetetlen tanítás föltételei, tévedhetetlen jellegűek, a hittudósnak kiváló útmutatást adnak nemcsak a tévedés elkerülésére, hanem a katolikus igazság megállapítására is. E tekintetben figyelembe kell venni, hogy némely tételt az Egyház abban az értelemben bélyegez meg, amint előttünk vannak, amint hangzanak a megbélyegzett fogalmazásban (prout iacent), tekintet nélkül az össz-szövegre, melyből ki vannak emelve. Ismét másokat csak abban az értelemben ítél el, amelyben a szerző tanította, in sensu auctoris. Ilyen esetekben a megbélyegzés sokszor nem éppen a tételek tartalmát, hanem burkolt szándékát vagy hangját éri.
Hasonló ehhez az a cenzúra, melyet az Egyház egy könyvnek tilalmazásával, indexelésével (index librorum prohibitorum) gyakorol. Ez magában csak azt jelenti: a tilalmazott könyv vagy tartalmánál, vagy hangjánál, vagy kortörténeti beállításánál fogva ártalmára van vagy lehet a hitnek vagy az erkölcsöknek. Hasonló esettel állunk szemben, mikor az Egyház bizonyos nézetek tanítását vagy támadását fegyelmi úton megtiltja, mint pl. a tomisták és molinisták kölcsönös megbélyegzését.
Ha már most a megbélyegzés kétségtelenül az illető tétel tartalmának szól (az 1-4. és 7. megbélyegzés), akkor a tételnek ellentmondó ellentéte (contradictorium) tartalmazza az igazságot, még pedig a dogmatikai jellegnek olyan fokán, amely megfelel a megbélyegzés fokának; természetesen csak abban a terjedelemben, melyben az Egyháznak szándéka volt ítéletet mondani (ha pl. az elitélt tétel modális jellegű, lehet, hogy a megbélyegzés csak ennek a modalitásnak szólt. A többi cenzúra is annyiban nyújt irányítást, hogy a kontradiktórium biztos tanítás.
Az egyházi cenzúrák, nevezetesen a könyvtilalom és előzetes fölülbírálás («imprimatur» kötelezettsége) intézményét a protestánsok nem győzik gyalázni, mint a tanítás szabadságának korlátozását. Holott ez csak logikus következménye az Egyház hiteles, hivatalos és tekintély jellegű tanító küldetésének. Gyümölcse pedig a hitegység; míg a protestánsoknál a tanítási szabadság tövén fakadt bábeli nézetzavar lassan elnyel minden természetfölötti kinyilatkoztatási elemet. [Ahogy ez most a katolikusoknál történik.]
A cherem-et (= anatéma) már a zsidók alkalmazták, és Szent Pál, a keresztény szabadság apostola is élt vele. (1 Kor 12,3; Gal 1,8; Róm 9,3) Arról nem is kell szólni, hogy a mai totális államhatalom az irodalmi, sőt a tanítási cenzúrát («index» alakjában is) oly mértékben alkalmazza, mint az Egyháznak soha eszébe nem jutott.
5. Az eretnekségek
Eretnekség (haeresis) jelentése eredetileg választás, kiválasztás, kiválasztott dolog, nevezetesen a megválasztott életirány: innen tudományos, vallási vagy politikai párt, annak iránya, programja vagy hívei. A késő görög nyelvhasználat e névvel illeti a bölcseleti iskolákat, az apostoli kereszténység pedig a közös tanítástól vagy fegyelemtől eltérő irányzatokat. Az egyházi nyelvhasználat már az apostoli atyák korában főként a közös tanítástól eltérő fölfogások jelzésére állandósult.
A mai egyházi nyelvben az eretnekség, herezis jelent: a) dogmatikailag eretnek tanítást (haeresis obiectiva, propositio haeretica et haeresi proxima); b) etikailag az eretnekség bűnét (haeresis subiectiva): eretnek tanításhoz való makacs ragaszkodást; c) történetileg: olyan irányzatot vagy közületet, felekezetet (secta), mely keresztény akar lenni, azonban tanításainak egy részében a katolikus igazságtól eltér. A történeti értelemben vett eretnekség az, mely az Egyház életében jelentős tényezővé lett és itt tárgyalásra kerül.
A történeti értelemben vett eretnekségek keletkezésének okai:
1) Az Egyház tanító tekintélyét megvető szubjektivizmus, mely vagy önhitt magabízással az ész rámájára akar húzni olyant, ami az ész erejét meghaladja, vagy tudatlanságában a saját korlátolt fogalmainak keretébe akarja szorítani a nagy katolikus igazságot.
2) Egyoldalúság a dogmák kezelésében. Az igazság t. i. mindig katolikus, azaz egyetemes, formai szempontból is: antagonista szempontoknak és elemeknek harmóniája, melyeket a katolikus álláspont a maguk összességében és külön-külön méltat, és mint nem kizáró, hanem poláris ellentéteket kölcsönösen kiegyenlít; az eretnekség ellenben egy magában jogosult mozzanatot kiragad és egyoldalúan túloz a többinek elhanyagolásával (pl. a nesztoriánus és a monofizita eretnekség).
3) A merő természet erőinek és igényeinek átverődése a természetfölötti életkörön: a vallási életnek mechanikus fölfogása, mely a kereszténységben, a lélek és szellem vallásában is akarna érvényesülni; továbbá egyéni, faji, nemzeti és történelmi szempontoknak erőszakos vagy hetyke fölvonulása a természetfölötti igazsággal szemben.
4) A szinkretista törekvés, melynek értelmében keresztények sokszor idegen kultúrelemeket akarnak asszimilálni (mint régen a zsidózók, ma a modernisták), vagy fordítva, vallásilag érdekelt nem-keresztények rabló mód behatolnak az evangélium területére (mint pl. a gnoszticizmus és manicheizmus).
Az eretnekségek jelentősége. Az eretnekség nagy rossz az Egyházra nézve: Tépdesi Krisztus titokzatos testének egységét, amint azt már az apostolok siratták (Tit 3,10), és sok embert tévedésbe visz. A katolikus igazságot eretnek-ellenes és így bizonyos értelemben egyoldalú védelmi helyzetbe szorítja (lásd pl. Szent Ágostonnak pelagiánus-ellenes álláspontját az isteni előrerendelésben). Végül pedig ádáz harcokat idéz föl, melyek súlyos csorbákat ejtenek a keresztény szereteten, és szégyent hoznak a keresztény névre, amit Celsus, Julianus és Porphyrius vitairatai bőségesen kihasználnak. Ezért érthető, hogy az ifjú kereszténység mindjárt kezdettől fogva a legerélyesebben elutasította a téves tanításokat, és gondosan óvta a hivőket a judaizmus és gnoszticizmus veszedelmétől. Erről úgyszólván minden apostoli irat tanúskodik, kezdve Szent Pálon. Az apostoli atyák minden újításnak s minden gnosztikus és zsidózó kísérletnek nekiszegzik az apostoli igehirdetést, melyet mindenki elfogad a keresztségi hitvallásban, és változatlanul tartozik követni élete végéig. Csak így válik érthetővé, miképp tudott diadalmaskodni az Egyház az irodalmilag jobban fölszerelt gnoszticizmus fölött. Teljesen alap nélkül való tehát a modern protestáns dogma-historikusoknak és liberálisoknak (modernistáknak) az az állítása, hogy az ősegyház közömbös volt az eretnekekkel szemben.
Ha mindamellett megengedi Isten, annak megfelelő okai vannak; hiszen az eretnekségek megengedése is benne van az Isten gondviselő terveiben. a) Az eretnekségek az Egyház létezésének nagy bizonyítékai: ha harcok tudnak támadni a katolikus tanítás körül, akkor az Egyház látható, élő, működő társaság és szervezet; mert írással, evangéliummal, szimbólummal szemben nem lehet ilyen harcot folytatni. És ha a harcolók egy része kiválasztódik ama társaságból, az csak úgy lehetséges, hogy a kiválasztó közösség az igazság hiteles és tekintély jellegű letéteményesének tudja magát, és mint ilyen érvényesülést is tud szerezni álláspontjának.
b) Az eretnekségek az Egyház igazságának és egyetemességének immanens történeti bizonyságát szolgáltatják. Az összes szellemi erők, akár rendszerek, akár szempontok és módszerek, akár kultúrideálok, sorra fölvonulnak a dogma ellen, és egy idő múlva összeomlanak, vagy dolguk végezetlen visszahanyatlanak. A dogma pedig rendületlenül áll. Tehát diadalmas igazságnak bizonyul a tévedések szüntelen harcai és támadásai közt, és lassan-lassan megmutatja felsőbbségét minden lehetséges ellenféllel szemben.
De hogy eretnekségek tudnak keletkezni, egyben bizonyság arra, hogy a katolikus Egyházban megvannak a fogódzó pontok minden nagy vallási föladat számára. Hisz a nagy eretnekségek mind nagy vallási mozgalmakból és igényekből születtek, melyeknek tartalmát, táplálékát és hajtó erőit képviselői megtalálták az Egyházban, de kortörténeti kötöttségüknél fogva azt csak egyoldalúan kultiválták, és ezáltal kiszorultak az Egyházból; de vallási tartalmukat és erejüket onnan vitték magukkal. Eretnekség lehetetlen catholicum nélkül, egyoldalúság egyetemesség nélkül (innen a paradoxon: Ecclesia est haeresis haereticorum).
c) Az eretnekségek nagymértékben előmozdítják a dogmafejlődést. A tagadás és támadás a kinyilatkoztatott igazságnak új erőit és mozzanatait váltja ki; a hamisításokból és ferdítésekből új, határozottabb és részletezőbb fogalmazások születnek, új teológiai szempontok sietnek a megtámadott igazságnak védelmére és tartalmuknak gazdagságukhoz mért kifejtésére.
A főbb eretnekségek (történeti áttekintésben):
1. Keleten történt a kinyilatkoztatás; következésképpen a keleti szellemmel kellett először mérkőznie, és ennek a mérkőzésnek halottai az őskeresztény és keleti eretnekségek, melyeknek jellege szinkretista, fő problémájuk a kozmológia, az Ó- és Új-szövetség viszonya. Ide tartoznak: a zsidózók (100-200); Marcion (150 k.); a kiliazmus (eredete 100 k., delelője 250, kimúlása 300); a montanizmus (170-220-700); a gnoszticizmus (120-200); rokon a manicheizmus (250-400), a priszcillianizmus (350-560), a középkorban a katarok (670-1000-1100) és a legújabb korban a teoszofizmus.
2. Már a 2. század folyamán a kereszténység a görög szellemmel jutott érintkezésbe; és a görög szellem asszimiláló törekvése szülte a görög eretnekségeket, melyeknek jellegzetes tárgyai a triadológiai és a krisztológiai kérdés. Fő képviselői: a monarchianizmus (170-220); az arianizmus (318-360-7/800) és mellékhajtása az apollinarizmus (350-420), mely beletorkollik a monofizitizmusba; a pneumatomachusok (350-400); a nesztorianizmus (428-435) és ennek nyugati dugványa, a spanyol adopcianizmus (780-800): a monofizitizmus (448-550) és hajtása a monoteletizmus (620-713): a képrombolók (ikonoklaszták) eretneksége és a görög skizma (726-1054).
3. A nyugati kultúra talaján keletkezett eretnekségek antropológiai és szociológiai jellegűek; fő problémájuk az ember, nevezetesen az üdvös élet, a megigazulás és az Egyház. Főbb képviselői a) a klasszikus római kultúra talaján a donatisták (311-431); a pelagiánusok (410), szemi-pelagiánusok (426-528) és a predestinaciánusok (700). b) A középkorban: az albiak (1100-1229) és waldiak (1177-1200); Wiclif (1384) és Husz (1400-1430-1600). c) Az újkorban: a 16. századi újítók; a janzenisták (1638-1669-1728); a gallikanizmus (1682) és febronianizmus (1763). az ókatolikusok (1871) és a modernizmus (1907). – (Egy-egy eretnekség mellett az első szám a keletkezésének, az esetleges második delelőjének, az utolsó kimúlásának nagyjából való kelte.)
Feltéve: 2014. augusztus 9.
|