[figyelem: „vatikáni zsinat” alatt mindig az 1870-es egyetlen vatikáni zsinat értendő!] 1. Az Egyház tévedhetetlenségének valósága Tétel. A katolikus Egyház a kinyilatkoztatott igazság megőrzésében és tanításában tévedhetetlen. Hittétel. A vatikáni zsinat kimondja, hogy a római pápa «azzal a tévedhetetlenséggel rendelkezik, melyet az isteni Megváltó a hitbeli és erkölcsi tanítások meghatározásában az ő Egyházának adott.» Az Egyház tévedhetetlenségét tettel tagadja és elvben kénytelen tagadni minden eretnekség; hisz vélt lét jogát mind azzal iparkodik igazolni, hogy tévedett az az Egyház, melynek tanításától ő eltér. Wiclef, Hus, az anglikánok az újítókkal együtt a láthatatlan, ideális Egyház tévedhetetlenségét elismerik, de azt tanítják, hogy a látható Egyház sokszor és súlyosan tévedett. A modernisták nem ismernek Krisztus rendelte meghatalmazást a tanító Egyházban, következésképpen tévedhetetlenségét sem; az egyházi tanító testületnek föladata e tekintetben csak az, hogy a mindenkori élő keresztény öntudatot megfelelő formulákba öntse.      Magyarázat. Nem téved a megismerésben, aki igazságot ismer meg, vagyis aki úgy ismer meg valamit, amint van; nem téved a tanításban (nem téveszt), aki megismert igazságot tanít; nem tévedhet, vagyis tévedhetetlen, aki nemcsak tényleg nem tévedett sem a megismerésben, sem a tanításban, hanem biztosítéka van arra, hogy nem is fog tévedni. A tétel értelmében az Egyház a kinyilatkoztatott (akár hitbeli, akár erkölcsi) igazság tanításában tévedhetetlen (aktív tévedhetetlenség); ennek következménye és gyümölcse a hallgató, tanuló Egyház tévedhetetlensége (passzív tévedhetetlenség): az épület szilárdsága az alap rendíthetetlenségén fordul. Mivoltára nézve ez a tévedhetetlenség természetesen nem az Istennek egyedül kijáró magától való és föltétlen tévedhetetlenség, hanem (a Szentléleknek tulajdonított) isteni gondviselő tevékenység, mely az Egyházat megóvja attól, hogy a kinyilatkoztatott igazságnak akár megismerésében, akár hirdetésében tévedésbe essék (assistentia Dei mere negativa), és így lényegesen különbözik mind a sugalmazástól, mind a kinyilatkoztatástól. Továbbá a tévedhetetlenség az Egyház közjavára adott állandó karizma ugyan, de nem bizonyos személyekbe ojtott készség (habitus inhaerens), hanem csak akkor és mindannyiszor érvényesül, mikor szüksége van rá a tanító Egyháznak.      Mivel gondviselő tevékenység, nem menti föl a tévedhetetlen egyházi tanítókat az odaadó és áldozatos öntevékenységtől; sőt ellenkezőleg, a legnagyobb erőfeszítésekre szólítja föl: a hit forrásainak lelkiismeretes tanulmányozására és nevezetesen az összegyház élő hitének gondos megállapítására. Mindazáltal a tévedhetetlen egyházi tanítás nem függ ettől az emberi igyekezettől és előkészülettől, úgy hogy a tévedhetetlen egyházi tanítás sohasem utasítható vissza azon a címen, hogy nem előzte meg elég gondos vizsgálódás és előkészítés; bár az Egyháznak ígért isteni gondviselés erkölcsi bizonyosságot nyújt, hogy a tévedhetetlen tanítás sohasem történik megfelelő előkészítés nélkül.      Bizonyítás. 1) Jézus Krisztus megadta Egyházának a tévedhetetlenség karizmáját: a) Megköveteli, hogy az emberek fönntartás nélkül, föltétlenül higgyenek az Egyház tanításának; aki nem hisz, elkárhozik. Ámde Isten szentségével össze nem fér, hogy az üdvösség ügyében döntő hitet követeljen olyan tanítás számára, mely esetleg téves lehet. b) Ezért kifejezetten tévedhetetlenséget biztosított Egyházának: mikor megadta a tanításra az egyetemes küldést, egyben megígérte, hogy tanítványaival ott lesz a világ végezetéig; sőt egyenest azonosítja magát és az ő tanítását az apostolokéval: «Aki titeket hallgat, engem hallgat, aki titeket megvet, engem vet meg; aki pedig engem megvet, azt veti meg, aki engem küldött.» (Lk 10,16) Továbbá megígérte a Szentlelket, az Igazság lelkét, ki megtanítja az apostolokat minden igazságra, és az igazság tanúivá teszi őket a világ határáig. c) Biztosítást adott, hogy Egyházán nem vesznek erőt a. pokol kapui. 2) Az apostolok meg vannak győződve, hogy tévedhetetlenül hirdetik Krisztus igazságát: a) A jeruzsálemi zsinaton döntő határozatot hoznak azzal a bevezetéssel: tetszett nekünk és a Szentléleknek. b) Szent Pál meg van győződve, hogy Krisztus beszél belőle; ezért úgy kell fogadni döntéseit, mint Krisztus szavát; ha szinte angyal az égből mást hirdetne, átok alatt legyen. Ez annál súlyosabban esik latba, mert Szent Pál nem volt azok közül való, kikhez közvetlenül voltak intézve az Üdvözítő ígéretei és biztosításai. c) Az apostolok tanítják, hogy az Egyház az igazság oszlopa és erőssége, Krisztus titokzatos teste, melynek tehát éppúgy sérthetetlennek kell maradnia, mint neki magának. Az Egyház rendeltetése szilárd hitet adni: Jézus Krisztus tanítókat rendelt Krisztus testének épülésére, «mígnem mindnyájan eljutunk a hitnek és Isten Fia ismeretének egységére, tökéletes férfikort érvén Krisztus teljes korának mértéke szerint; hogy ne legyünk többé habozó kisdedek, s ne hajtassunk ide s tova a tudomány minden szelétől az emberek gonoszsága s a tévedésbe ejtő álnokság által, hanem igazságot cselekedvén, szeretetben mindenestül növekedjünk abban, aki fő, Krisztusban.» (Ef 4,11-16) Ennek pedig lehetetlen megfelelni tévedhetetlen tanítás nélkül. d) Az apostolok tanításukat megerősítették csodákkal, Isten pecsétjével. 3) Az Egyház az apostolok kora után is állandóan vallotta hitével és tanító gyakorlatával a tévedhetetlenséget:      Szent Ignác szerint Jézus Krisztus az Atya gondolata, miként a püspökök is a világ négy végén elhelyezve Krisztus gondolatában vannak. Theophilus szemében azok, «kik elhagyják az igazság tanítószékeit, hasonlók a hajóhoz, mely a biztos révből a viharos tengerre száll és ott hajótörést szenved». Irenaeus azt mondja: «Ahol az Egyház, ott a Szentlélek és az igazság karizmája; az egyházi elöljárók a püspöki utódlással együtt az Atya végezése szerint az igazság biztos karizmáját is elnyerték». Tertullianus szerint «képtelen gondolat, hogy a Szentlélek, kit Krisztus küldött és az Atyától azért kért, hogy az igazság tanítója legyen, e tisztének valaha meg ne feleljen.» – A 4. század elejétől kezdve az Egyház meggyőződése elemi erővel kifejezésre jut az egyetemes zsinatokon, melyek az igazság megföllebbezhetetlen tanítóiként és a tévedések döntő bíráiként viselkednek. Annak a kornak atyáinál sokszor olvasunk ilyeneket: Az eretnekekkel szemben elég ez a felelet: a katolikus Egyház nem így tanít. 4) A teológiai elmélkedés azt találja, hogy a nagy létkérdésekben biztosan eligazító, föltétlen igazság-hirdető földi tanító tekintély létezését követeli      a) az ember szellemi valója, mely komoly vallási életet sürget. Mivoltunk legmélyén fakad ugyanis az a vágy, hogy megismerjük az igazságot, még pedig nem is elsősorban a körülöttünk levő, kezünk ügyére eső dolgokra nézve, hanem az eredet, érték, vég és cél kérdéseiben. Minthogy e kérdésekre kapott feleleten kell az embernek, mint eszes valónak fölépítenie életét, nem érheti be merő hiedelmekkel, folyton változó bizonytalan vélelmekkel, hanem meggyőződésre van szüksége, mely határozott irányt tud adni élte útjának, és szilárd alapot biztosít egész mivoltának vallás-erkölcsi önátadása számára. Oly mély ez az igény, hogy a lelki egyensúlyt kereső ép lelkű ember előbb-utóbb hatalmi szóval vet véget vallás-erkölcsi téren való vergődésének, és kész csatlakozni akármilyen tekintélyhez, felesküszik akármilyen Credo-nak, vagy készít magának külön hitvallást. Ámde a szellemhez, mint lényegesen igazságra termett és hivatott valóhoz egyedül méltó, és ezért végelemzésben egyedül biztosít megnyugvást, ha az igazságra esküszik föl, vagyis ha tévedhetetlen igazság-hirdető tanítóban bízik meg.      b) Isten éppen ennek az igénynek kielégítéséről gondoskodott is kinyilatkoztatás útján. De maga a kinyilatkoztatás ténye megint ellenállhatatlan logikával a tévedhetetlen tanító Egyházhoz vezet. A kinyilatkoztatás ugyanis Isten szava, mely föltétlen hódolatot követel az emberektől, és nem enged helyet kétségnek és válogatásnak; ha Isten szól, a szellemi teremtménynek kész hittel kell fogadnia szavát. Ez a föltétlen odaadó hit azonban lehetetlen, ha nincs biztosíték arra, hogy Isten szava hamisítatlanul el is jut az egyes emberekhez. Ezért küldte Isten prófétáit és utoljára szent Fiát az emberekhez, kiknek természetfölötti hitelesítése biztosíték arra, hogy a kinyilatkoztatás tévedhetetlenül kerül az emberek közé. Tehát gondoskodnia kellett arról is, hogy fönnmaradása és terjesztése is tévedhetetlenül legyen biztosítva. Ez pedig csak az élő tanító testületnek karizmája lehet, és nem az ezer önámításnak és csalódásnak kitett egyéni megvilágosodás, melyet a régi protestánsok akartak a tévedhetetlenül tanító Egyház helyébe tenni.      c) Az Egyház rendeltetése egy hitben Krisztus testévé szervezni az embereket. De ha a krisztusi igazságot nem képviseli tévedés nélkül, nem követelhet természetfölötti hitet, mely végre is csak a magát kinyilatkoztató Istennek jár ki; nem utasíthat el teljes határozottsággal minden idegen tanítást, mert erre jogcímet csak az igazságnak kétségbevonhatatlan birtoklása ad; és nem érheti el a hit egységét, ami Krisztus testének csontváza, mert az egységet csak a biztosság (= determinatio men tis ad unum) adja meg, és a biztosságról minden eshetőséggel szemben csak az igazság kezeskedik.      Az Egyház tévedhetetlensége különben közvetlenül következik fogyatkozhatatlanságából is: ha az Egyház akár hitében (passive), akár tanításában (active) valaha is eltérne a nála letett krisztusi igazságtól, egy lényeges mozzanatban megfogyatkoznék, és megszűnnék Jézus Krisztus második énje lenni. Nehézségek. 1. Az Egyház körben mozog, mikor a tévedhetetlenséget a Szentírásból igazolja, a Szentiratok természetfölötti jellegét pedig az Egyház tekintélyéből. – Megoldás. a) A Szentiratokat ebben a bizonyításban tekinthetjük egyszerűen történeti forrásoknak, melyeknek hitelre-méltóságát merőben történeti módon, az Egyház tévedhetetlen tanító tekintélyének figyelembevétele nélkül is meg lehet állapítani, és az így történetileg igazolt Szentiratokból meg lehet állapítani azt a tényt, hogy Jézus .Krisztus az ő Egyházának megadta a tévedhetetlenség karizmáját. b) A tévedhetetlen tanítás az Egyháznak állandó életműködése, és mint ilyen magamagát igazolja. Aki él, annak nem kell külön bizonyítania, hogy él, hanem élettevékenységei tesznek róla tanúságot mindenkinek, akinek van érzéke az élet iránt.      2. A tévedhetetlenség nem okvetlenül szükséges a kinyilatkoztatás fönntartására és méltó hirdetésére; hisz nem volt meg az ószövetségben sem. – Megoldás. a) Az ószövetségben is történt gondoskodás a kinyilatkoztatásnak sértetlen fönntartásáról és továbbításáról, természetesen megfelelő módon: a hetven vénnek és a prófétáknak csaknem rendszeresnek mondható intézményében. b) Az ószövetség átmeneti jellegű; tehát tanító tevékenysége is osztozott az átmenettel járó tökéletlenségben. Jézus Krisztushoz azonban, aki az igazság és kegyelem teljességét hozta, úgy illett, hogy a tanításnak is tökéletes formáját, a tévedhetetlen tanítást valósítsa meg.      3. Az Egyház tévedhetetlensége, legalább abban a formában, mint a katolikus Egyház tanítja, nem éri el célját: a természetfölötti igazságnak félelem nélküli biztos birtoklását, és ennélfogva nem is tud szilárd hitet biztosítani. Ugyanis soha sem lehet tudni, mikor szól a pápa ex cathedra, vagy pedig valamely tételt az összes püspökök a pápával egyetértésben tanítanak-e? – Megoldás. a) A legtöbb esetben elenyésző kivételekkel igenis lehet tudni, tényleg a tévedhetetlen Egyház nyilatkozik-e meg valamely tanításban, mint arról bárkit meggyőzhet egy gondosabb katolikus dogmatikának olvasása. b) Ha nem is lehetne minden egyes esetben biztosan dönteni, a tekintély jellegű tanítás mégis biztos normát adna a hitnek és a vallási gondolkodásnak. c) A nehézség abból a hazug föltevésből táplálkozik, hogy a tévedhetetlen tanító hivatal működése fölöslegessé teszi a hivőknek, a tanuló Egyháznak minden önálló tevékenységét. Ámde a tévedhetetlen egyházi tanítás éppúgy nem menti föl az egyest (kit-kit természetesen rátermettségének mértéke szerint) az öntevékenység, tehát okos vizsgálat alól, mint a tanító Egyházat a gondos előkészülés alól. Az egyházi tanítás is élettevékenység, tévedhetetlen megnyilvánulásai sem jelennek meg mechanikai módon, és nem is hatnak mechanikai módon: a tanító és a tanuló Egyháznak a Szentlélektől szított és irányított öntevékenysége kölcsönösen kiegészítik egymást és biztosítják az egyházi tevékenységek természetfölötti elevenségét.' 2. Az egyházi tévedhetetlenség tárgya 1. Tétel. Az egyházi tévedhetetlenség elsődleges tárgya minden igazság, amely formálisan ki van nyilatkoztatva. Hittétel. Magyarázat és igazolás. Az Üdvözítő az ő Egyházának azért biztosított tévedhetetlenséget, hogy az ő tanító tisztét a történelem során az ő tekintélyével és hatékonyságával folytassa. Ámde az Üdvözítő azt tekintette küldetésének, hogy amit az Atyánál látott, azt adja tudtul az embereknek. Következésképpen a tévedhetetlenség egyházi karizmája is a dolog természeténél fogva, egyenest és közvetlenül (ratione sui et directe) arra irányul, hogy az Egyház őrizze és továbbítsa a kinyilatkoztatást, még pedig fönntartás nélkül: az apostoloknak tanítani kellett az embereket megtartani mind, amit ő parancsolt nekik; a Szentlélek, kinek küldését kilátásba helyezte, megtanítja őket minden igazságra, melyet ő kinyilatkoztatott. Tehát a formális kinyilatkoztatás a tévedhetetlenség elsődleges tárgya (obiectum primarium infallibilitatis).      Ebből következik, hogy a tévedhetetlenség elsődleges tárgyához az is hozzátartozik, ami nincs ugyan forma szerint kinyilatkoztatva, de a formális kinyilatkoztatásnak vagy a) megjelenési módja: a Szentírás kánonja és értelmezése, a szenthagyomány forrásainak megállapítása és értelmezése; vagy pedig b) a kinyilatkoztatás tévedhetetlen előterjesztésének szükséges megjelenési módja: a kinyilatkoztatott igazságok megfelelő fogalmazása, a formális kinyilatkoztatásokkal ellentétes tévedések elitélése. 2. Tétel. Az egyházi tévedhetetlenség másodlagos tárgya mindaz, ami nélkül lehetetlen volna a kinyilatkoztatást sértetlenül megőrizni és tévedhetetlenül előterjeszteni. Biztos. Magyarázat és igazolás. A kinyilatkoztatás nem mint valami meteor hullott le az égből az ámuló emberiség közé, hanem mint termékeny élet magva ereszkedik bele az időbe és életbe; tehát számos finom és erős rosttal szövődik bele az emberi szellemi életfolyamatba és élettermékekbe. Ennek következtében számos igazság és tény akad, melyek úgy össze vannak nőve a kinyilatkoztatott igazságokkal, hogy tagadásuk vagy megingásuk magát a kinyilatkoztatott igazságot is veszélyeztetné; olyanformán, mint a szomszéd égő háza az enyémet is veszélyezteti; viszont biztosításuk a kinyilatkoztatott igazságnak is biztosítása, olyanformán, mint a cselédek tisztasága a család tisztaságának is föltétele és biztosítéka. Ha tehát az Egyház nem volna tévedhetetlen ezeknek tanításában, illetve az ellenkező állítások elitélésében, nem tudná tévedés nélkül megőrizni és továbbítani a Krisztus igazságát. Minthogy a tévedhetetlenség ezekre az igazságokra nem a közvetlenül kapott krisztusi küldetés értelmében, hanem a krisztusi küldetés közvetlen tárgyával való összefüggés miatt terjeszkedik ki, ezek alkotják a tévedhetetlenség másodlagos tárgyát, melynek nem úgy mint az elsődleges tárgynak istenies, hanem csak egyházias hit jár ki. A tévedhetetlenség másodlagos tárgyai a következők:      1. Magának az egyházi tévedhetetlenség körének megállapítása. Biztos. Ha ugyanis az Egyház ebben tévedhetne, és olyant adna elő a tévedhetetlenség karizmájára való hivatkozással, ami a krisztusi megbízás és ígéret határát átlépi, vallási (akár istenies, akár egyházias) hitet követelne esetleges tévedés számára, és így súlyosan eltérne krisztusi rendeltetésétől: «megszentelni az embereket az igazságban». Ha viszont a hivők nem lehetnének biztosak, hogy az Egyház mindannyiszor illetékes, valahányszor megföllebbezhetetlen tekintélyével szól, a hit dolgában bizonytalanságba verné őket, az eretnekeknek pedig jó ürügyet vetne arra, hogy bármilyen egyházi tanítás alól az illetéktelenségre való utalással kibújjanak.      2. A dogmatikai következtetések. Biztos. Ezek ugyanis egy kinyilatkoztatott és egy észigazságnak következményei (konkluziói). Ha már most az Egyház egy ilyen következtetés előterjesztésében tévedne, a tévedés magára az előzetre hárulna; s nem valószínű, hogy akárki is a többnyire szembeszökő észigazságban keresné a tévedés forrását, hanem a kinyilatkoztatott előtételt vonná kétségbe; és így a kinyilatkoztatás maga kerülne veszedelembe. Az Egyház a magatartásával bizonyságot tett, hogy ezen a téren tévedhetetlennek tudja magát, amennyiben teológiai következtetéseket nem egyszer terjesztett elő hivés végett, és velük ellenkező tévedéseket elég gyakran döntő tekintéllyel utasított vissza.      3. Azok a természeti, bölcseleti igazságok, melyek a kinyilatkoztatással szerves összefüggésben vannak, úgy hogy nélkülük a kinyilatkoztatás sem nem tanítható, sem fönn nem tartható a maga tisztaságában. Ilyenek a logikai alapelvek, a legáltalánosabb metafizikai és ismeretelméleti elvek, melyek a metafizikai megismerés tárgyiságát mondják ki. Hisz ezeken fordul a katolikus hitnek ésszel való igazolhatósága és az ész nevében támasztott nehézségek hatásos visszautasítása. Hogy az Egyház ezekben tévedhetetlen, igazolja gyakorlati magatartása, amennyiben pl. döntő módon védelmébe vette a kinyilatkoztatásnak ésszel való fölismerhetőségét vagy a lélek halhatatlanságát.      4. A dogmatikai tények. Biztos. A szó tágabb értelmében vett dogmatikai tények (pl. a vatikáni zsinat egyetemes, a Vulgata lényegében dogmatikailag hű, a mostani pápa Szent Péter törvényes utódja) bizonyos tanítások kinyilatkoztatott voltának éppúgy történeti föltételei, mint az imént említett természeti bölcseleti igazságok elméleti föltételek. A szó szűkebb értelmében vett dogmatikai tények pedig (az ú. n. dogmatikai szövegek megállapítása: formulák, fogalmazások, amelyekben kifejezést nyer a hitigazság; szövegek, melyek téves dogmatikai tanításokat tartalmaznak) a tanítás hermeneutikai föltételei. Ha az Egyház nem tudná tévedhetetlenül megítélni, hogy bizonyos kifejezések és fogalmazások tartalmazzák-e vagy sem a katolikus dogmát, képtelen volna bármilyen igazságot megföllebbezhetetlen biztonsággal hirdetni; mert hisz tanításában utalva van az emberi nyelvre és kifejezésmódra; és képtelen volna akárhányszor vitás nehéz esetekben hatékonyan útját állni a hamis tanítások terjedésének. Ezért a janzenistákkal szemben is hangsúlyozta az Egyház, hogy a kárhoztatott öt janzenista tétel nemcsak magában téves (quaestio iuris), hanem tényleg benne van Jansenius Augustinus-ában (quaestio facti). A dogmatikai szövegekről alkotott ez az ítélet természetesen nem vonatkozik arra, hogy mit gondolt a szerző, hanem csak arra, amit tényleg mondott (sensus obiectivus, non subiectivus). A dogmatikai formulákat illetőleg meg kell még jegyezni, hogy azok részesednek ugyan a tévedhetetlenségben, és ezért a katolikus tant mindig helyesen fejezik ki (Tynel és általában a modernisták ellen); de nem okvetlenül az egyedül lehetséges fogalmazások, melyeket az Egyház idő folytán megfelelőbbekkel ne helyettesíthetne (v. ö. az apostoli és a niceai-konstantinápolyi hitvallást).      Vajon a tévedhetetlen egyházi tanítás közvetlenül irányul-e a dogmatikai tényekre, vagy pedig egy, a dogmatikai tényből, mint előzetből vont következtetésre (tehát közvetve, ilyenformán: a törvényesen megválasztott római püspök az Egyház feje; ám a jelenlegi pápa a törvényesen megválasztott római püspök; tehát az Egyház feje), a hittudósok közt vita tárgya; érdemi mozzanatot azonban ez a különböztetés nem tartalmaz.      5. Az egyetemes istentisztelet, egyetemes egyház-fegyelem előirása és a szerzetek ünnepélyes jóváhagyása. Biztos. Ha az Egyház ezekben tévedhetne, nem bizonyulna a kinyilatkoztatás hű őrének és tanítójának. A gyakorlati egyházi élet egyetemes szabályai ugyanis mindig bizonyos hitigazságoknak gyakorlati alkalmazásai és kifejezései; amikor pl. az Egyház papjai számára celibátust ír elő, alattomban azt tanítja, hogy megtartása nemcsak egészen kivételes embereknek lehetséges; mikor megerősít fogoly-kiváltó szerzeteket, azt tanítja, hogy a pogány rabság keresztény ember számára nem kívánatos jó. Az Egyház csakugyan tévedhetetlenséget tulajdonított magának ezekben az ügyekben. Ebből következik, hogy az Egyház istentisztelete és vallás-fegyelmi élete is a kinyilatkoztatott igazság tévedhetetlen kifejezése: legem credendi statuit lex supplicandi.      De nem következik, a) hogy amit az Egyház az istentisztelettel és a vallás-fegyelmi élettel kapcsolatban megenged, azt mind igaznak is akarja kijelenteni (pl. mindazt, ami a Breviárium leckéiben van). E tekintetben ugyanis ítélete akárhányszor csak negatív: a tőle jóváhagyott ténykedések és szabályok nem tartalmaznak semmi olyant, ami ellentétben állna a kinyilatkoztatott tanítással és erkölccsel. b) Nem következik, hogy az Egyháztól jóváhagyott vagy engedélyezett istentisztelet, fegyelmi törvény vagy szerzet mindenestül a legtökéletesebb és minden körülmények között a legmegfelelőbb. Mindezekben az ügyekben ugyanis az Egyház tévedhetetlensége kiterjeszkedik az elméleti megítélésre (összeférnek-e a kinyilatkoztatott igazsággal), de nem a gyakorlati megítélésre: az adott körülmények között a legjobbak-e; s ezért mindezekre az ügyekre nézve lehet helye pörújításnak.      6. A szentté-avatás. Ma általános nézet. Itt csak a szentté-avatásról (canonizatio sanctorum) van szó, mely végleges és ünnepélyes ítélet valakinek földi életszentségéről és mennyei üdvözüléséről; és nem a boldoggá-avatásról (beatificatio), mely nem visszavonhatatlan ítélet, és melyre a teológusok általában nem terjesztik ki a tévedhetetlenséget. Bizonyítás. a) A pápák a szentté-avatási bullákban olyan kitételekkel élnek, melyek arra engednek következtetni, hogy ítéletük tévedhetetlenségéről meg vannak győződve; ugyanis ilyenformán szólnak: «A mi Urunk Jézus Krisztus, Szent Péter és Pál apostolok és a magunk tekintélyével kijelentjük, hogy N. a menny lakója, s határozzuk és végezzük, hogy őt nyilvánosan és magányosan szentként kell tisztelni.» b) A szentté-avató ítélet úgy fogható föl, mint teológiai következtetés, hol az egyik előtétel adva van a kinyilatkoztatásban: a szentség keresztény eszméje és annak mennyei koronája; a másik pedig emberileg biztosan megállapítható: az eszmény tényleges megvalósulása és a mennyei dicsőség tényleges elérése (ezt csodák igazolják). c) Ha az Egyház vallási tisztelet tárgyául állítana a hívek elé olyan valakit, aki azt nem érdemli meg, sőt elkárhozott, akkor súlyosan eltérne attól a hivatásától, hogy a gyakorlati vallási életben is biztosan a helyes irányba terelje az embereket. – Ezekkel az érvekkel szemben állnak ezek a nehézségek: Isten külön kinyilatkoztatása nélkül senkinek kegyelmi állapotáról nem lehetünk biztosak azzal a bizonyossággal, mely minden tévedést kizár. Továbbá a szentté-avató pápai kijelentések nem kétséget kizáró bizonyossággal pápai székdöntések. Ezért a tételt a trienti zsinaton és azóta is több neves teológus ellenezte. Mindazáltal a fönti érvek alapján ma teológiailag biztosnak kell tartanunk legalább mint teológiai konkluziót a kánoni szentté-avatásra nézve (III. Sándor óta), melyben emberileg is a legnagyobb körültekintés érvényesül. – Az ú. n. népies szentté-avatásoknak (canonizationes aequivalentes), melyek ezer esztendeig kizárólagos szokásban voltak az Egyházban (t. i. a nép kezdett valakit szentként tisztelni, először a püspök, utóbb a pápa hallgatólagos engedelmével), valószínűleg nem jár ki a tévedhetetlenség. Ha ezek körében megtörténnék, hogy esetleg olyan valaki is kerülne a hivők elé tisztelés végett, aki nem szent, illetve nem üdvözült, az egyházi istentisztelet azért nem szenvedne csorbát. A szentek tisztelete ugyanis relatív; központi tárgya Isten; teremtmény csak annyiban, amennyiben vonatkozásban áll Istennel. Tehát Istennek tisztelete érintetlen marad akkor is, ha esetleg tévesen volna beállítva (természetesen jóhiszeműleg, mint a jelen kérdésben mindig) az illető embernek Istennel való vonatkozása; éppúgy mint a király tiszteletén sem esik csorba akkor sem, ha az alattvalók tévesen hódolnak meg egy az ő tekintélyével jövő álkövetnek.      A tévedhetetlenség, akár elsődleges, akár másodlagos tárgyra vonatkozik, mindig csak a tanító nyilatkozatok ama részének jár ki, melyekben a teljes tanító hatalommal rendelkező tanító e teljes hatalmának egész terjedelmével, az egész Egyházra kötelezőleg nyilatkozik, és nem a kifejtéseknek, érveléseknek és alkalmazásoknak. 3. Az egyházi tévedhetetlenség alanya Tévedhetetlen a püspöki testület, mikor egységben van Krisztus rendelte fejével, a római pápával (pápa nélkül ugyanis nem püspöki testület). Mert hiszen Jézus Krisztus az ő tanító tisztét az apostolok testületére és annak jogutódjára, a püspöki testületre bízta; hol keressük tehát az Egyház Krisztus adta tévedhetetlenségének letéteményeseit, ha nem a tanító Egyháznál?      Bizonyos, hogy az egyes püspökök nem tévedhetetlenek. Ők az igaz hitnek tanúi és hiteles tanítói ugyan, de nem döntő bírói (testes, magistri authentici, sed non iudices fidei). Ez kitűnik abból, hogy már az apostolok a tőlük hivatalosan tekintély-jelleggel fölruházott püspököket egyenkint tévedékenyeknek tartották; s az egyháztörténet tanúsága szerint egyes püspökök csakugyan súlyosan tévedtek, mint pl. Samosatai Pál, Nestorius, a sok ariánus püspök. Az apostolok számára a tévedhetetlenség egyúttal személyes karizma volt; az egyes püspököknek azonban ezt már nem adta meg az Úr; talán azért, mert enélkül is elérhető a kinyilatkoztatott igazság tévedhetetlen megőrzése és terjesztése; talán azért is, mert szent gondviselése nem akarja szükség nélkül szaporítani azokat a karizmákat, melyek látszólag fölöslegessé teszik a személyes erőfeszítéseket és könnyen hamis nyugalomba ringatják az embereket. Jézus Krisztus ígéretei és biztosításai csakugyan mindig az apostolok együttességének szólnak (mikor nem szorítkoznak Szent Péterre). 1. Tétel. A püspökök apostoli testülete a tévedhetetlen tanítást gyakorolja rendkívüli, ünnepélyes módon, midőn a világ-egyház püspökei az apostoli testület fejének, a római pápának fősége alatt egyetemes zsinaton, az Isten országát mélyen érintő egyetemes és nagyjelentőségű ügyekben döntenek. Hittétel. Egy zsinat egyetemességének föltételei: 1) hogy a pápa hívja össze. Nem okvetlenül külsőleg; hogy a püspökök összegyűljenek, arról pl. a világi fejedelem is gondoskodhatik; hanem mindenesetre formailag, amennyiben az összegyűlt püspököket zsinatnak fogadja el akár személyesen, akár követe által. Az első nyolc zsinatot császárok hívták össze, de a pápa az összehívott püspököket elismerte zsinatnak, kivéve a 381-i konstantinápolyi zsinatot, mely csak századok múlva, a pápák utólagos jóváhagyása és az Egyház köztudata által nyert egyetemes jelleget.      2) Szükséges, hogy a világegyház összes püspökei (nem éppen szám szerint, de mégis lehetőség szerint; non physice, sed moraliter) meg legyenek híva, és a hivatalosak közül legalább annyian jelenjenek meg, hogy gyülekezetüket az összegyház képviseletének lehessen mondani; különben a legjobb esetben népes tartományi zsinat jön létre. Az egyetemes zsinatra meg kell hívni a megyéspüspököket; meg lehet, és újabban meg szokás hívni a fölszentelt püspököket is, és azokat a prelátusokat, kiknek a pápa az ő joghatóságának teljességéből mintegy püspöki hatalmat (potestatem quasi-episcopalem) ad (bíborosok, szerzetek fejei).      3) Szükséges, hogy a pápa elnököljön, vagy személyesen, vagy követ által, még pedig joghatósággal és nem egyszerűen irányítással (mint pl. a modern parlamentek elnökei). Ha régen a zsinatokon a császárok is elnököltek, az védelmi célokat szolgáló és tiszteletbeli, nem joghatósági elnöklés volt.      4) Kell, hogy a zsinat határozatait a pápa magáévá tegye (approbatio, confirmatio), akár a zsinat elején tett megállapítással, melyhez aztán a zsinat csatlakozik, akár az által, hogy ő csatlakozik a zsinat megállapításához. Ebben nincs a zsinat többségéhez kötve; ha azonban a kisebbséghez csatlakoznék, nem annyira zsinati határozat, hanem inkább pápai székdöntés jönne létre. Minthogy az Egyház tanító testülete, mint olyan tévedhetetlen, meg nem történhetik, hogy a pápa a zsinaton elszigetelten magára maradjon a maga álláspontjával; sőt a hittudósok általános tanítása szerint Isten gondviselése azt sem engedi meg, hogy csak zsinati kisebbség álljon a pápának végleges döntő állásfoglalása mellett.      Hogy az egyetemes zsinat tévedés nélkül tanít a hit és erkölcs ügyében, hittétel. A vatikáni zsinat ugyanis azt mondja: «Istenies és katolikus hittel kell fogadni mindazt, ami Istennek írott vagy áthagyományozott szavában benne van, és amit az Egyház akár ünnepélyes kimondással, akár rendes és egyetemes tanításával mint isteni kinyilatkoztatást hivés végett előterjeszt.» Ennek a meggyőződésnek adott kifejezést már az apostolok jeruzsálemi zsinata; ezt hirdette minden egyetemes zsinatnak és a tanuló Egyháznak gyakorlati magatartása: az egyetemes zsinatok döntése mind a kormányzó, mind a kormányzott Egyház szemében mindenkor megföllebbezhetetlen és végleges tekintély volt. Az atyák ismételten kifejezést adnak annak a meggyőződésüknek, hogy a négy zsinatot (niceai, konstantinápolyi, efezusi és chaldeconi, melyek az alap-dogmákban döntöttek), úgy veszik, mint a négy evangéliumot. Sőt ez a meggyőződés még az első protestáns hitvallásokból is kicsendül. A tartományi zsinatok általában nem az egyetemes Egyház nagy ügyeit intézik, hanem helyi kérdésekkel foglalkoznak; s tekintély-jellegűek ugyan, de nem tévedhetetlenek. 2. Tétel. A püspökök apostoli testülete tévedéstől mentes akkor is, mikor rendes módon tanít, vagyis mikor a világ-egyház püspökei, ki-ki a maga egyházmegyéjében, a római püspökkel és egymással egyetértésben tanítanak hitbeli avagy erkölcsi igazságokat. Hittétel a vatikáni zsinatnak fönt idézett szavai értelmében. Az Úr Krisztus a tévedhetetlenség karizmáját nem kötötte a tanítás valamilyen határozott formájához. Tehát a dolog természetéből és az Egyház meggyőződéséből kell megállapítani, hogy a tanításnak mely tevékenységeiben érvényesül a tévedhetetlenség. Már most a) bizonyos, hogy Jézus Krisztus az apostolok testületének megígérte a tévedhetetlenséget; de nem nehéz belátni, hogy a zsinatolás a tanításnak rendkívüli módja, mely aránylag ritkán vehető igénybe, és az egyháztörténet tanúsága szerint nem állandósítható (a konstanci zsinat törekvése a zsinati intézmény állandósítására!); az első három században és a trienti meg vatikáni zsinat közti három században egyáltalán nem volt egyetemes zsinat.      Azok az okok pedig, melyek szükségessé tették, hogy az Üdvözítő tévedhetetlenséget biztosítson az ő Egyházának, állandóan fönnforognak; következésképpen a tévedhetetlenség gyakorlatának is állandónak kell lenni az Egyházban. b) Így gondolkodtak már az első idők atyái: A világ négy táján levő püspökök Krisztus gondolatán vannak, mondja már Szent Ignác.      Különben c) ésszel sem nehéz belátni, hogy a zsinat nem Deus ex machina-ként jelenik meg az Egyház életében, hanem a készenléti (habituális) egyházi hittudatnak ünnepélyes megnyilvánulása. – Ebből megérthető az egyetemes zsinatnak jelentőssége is, szemben a rendes egyházi tanítással (magisterium ordinarium). A zsinat az egyházi tanításnak nem szükséges, de rendkívül hatékony formája. Nem nagyobb, de teljesebb a tekintélye, mint a tévedhetetlen tanítás egyéb formáinak. A püspökök egyetemességének állásfoglalása emberileg megnyugtatóbb biztosíték arra, hogy az ünnepélyes kimondást kellő előkészület előzte meg. Az a tény, hogy döntései mögött ott áll az egész tanító egyház a fejével és tagjaival, a hívők számára könnyebbé teszi az elfogadást (szembe tűnőbbé válik, hogy ott az összegyház tévedhetetlensége nyilatkozik meg), és jobban biztosítja a püspökök részéről is a zsinati döntéseknek kellő nyomatékozását az egyházmegyékben. 3. Tétel. Tévedhetetlen a római pápa egymagában is, mikor Szent Péter székéből (ex cathedra) szól. Hittétel. A vatikáni zsinat megállapítja: «A szentzsinattal egyetértésben tanítjuk és istenileg kinyilatkoztatott hitigazságként kimondjuk, hogy a római pápa midőn Szent Péter székéből (ex cathedra) szól, azaz midőn az összes keresztények pásztorának és tanítójának tisztében jár el és legfőbb apostoli tekintélye erejében hitre vagy erkölcsre tartozó tanítást az egész Egyházra kötelezőleg mond ki (doctrinam de fide vel moribus ab universa Ecclesia tenendam): azzal a tévedhetetlenséggel rendelkezik, melyet az isteni Megváltó a hitre és erkölcsre vonatkozó dolgok eldöntésében adott az ő Egyházának, és ezért a pápa döntései a maguk erejében és nem az Egyház beleegyezése következtében perújítást nem tűrnek (irreformabiles»). Magyarázat. a) A pápa tévedhetetlenségének mértékét megszabja az Egyház általános tévedhetetlensége: a pápa abban és oly módon tévedhetetlen, mint az Egyház általában. – b) A tévedhetetlenség a pápának, mint az Egyház főpásztorának hivatali karizmája. Tehát nem jelenti azt, hogy a pápa az erkölcsében nem fogyatkozhatik meg, sem azt, hogy mint magánember tévedhetetlen a hit és erkölcs ügyében. Hogy a pápa, mint magánember eshetik hitbeli tévedésekbe, azt a hittudósok általában tanítják; sőt némelyek szerint mint magánember tudatos eretnekké is lehet. Ebben az esetben nyomban elvesztené egyházfői méltóságát; hisz mint tudatos eretnek megszűnt az Egyház tagja lenni, annál kevésbé lehet a feje. Mások azonban (Bellarmin és Suarez) nagyobb valószínűséggel azt tartják, hogy Isten ettől a nagy kísértéstől a jövőben is meg fogja óvni az Egyházat; amint megkímélte a múltban. – Sőt a dogma azt sem mondja, hogy a pápa minden hivatalos tanító ténykedésében tévedhetetlen, hanem c) csak akkor, mikor Szent Péter tanítószékéből (ex cathedra) szól, vagyis ha (a zsinat tulajdon magyarázata szerint) mint az Egyház főpásztora és nem mint magánember, vagy mint Róma püspöke vagy akár mint világi fejedelem vagy akár mint a nyugat pátriárkája nyilatkozik, még pedig a) azzal a nyilvánvaló célzattal, hogy végleg dönt egy hitbeli vagy erkölcsi kérdésben; b) az egész Egyházhoz intézi szavát. Hogy mikor tanít a pápa ex cathedra, azt a kérdéses nyilatkozat tartalmából, hangjából és kísérő körülményeiből kell s többnyire lehet megállapítani. Tehát nem szól a pápa Szent Péter székéből, mikor egy eléje terjesztett esetben megfelel a kérdezőnek, vagy mikor egy egyházmegyéhez vagy tartományhoz intézi tanító szavát; sem akkor, mikor egyszerűen (modo ordinario, non speciali) jóváhagy kongregációi határozatokat. A kongregációk magukban nem tévedhetetlenek. A pápa tévedhetetlensége tehát az egyházfőnek kijáró karizma, melyet nem személyes értékére való tekintettel, hanem állásánál fogva kap; nem személynek, de azért személyhez szól: másra semmiféle formában át nem ruházható. Bizonyítás. 1) A Szentírásból. a) Szent Péter az Egyház szikla-alapja (Mt 16); az Egyház pedig az igazság országa. Ha tehát a szikla-alap gyöngének bizonyul éppen az igazság dolgában, diadalmaskodnak rajta a pokol kapui, melynek erői a hazugság és ámítás, fejedelme a hazugság és tévedés atyja. – b) Jézus Krisztus Szent Péternek kezébe adta a mennyország kulcsait; amit ő megnyit avagy bezár, amit old avagy köt, azt a mennyország is olyannak ismeri el. Ha tehát tévedést hirdetne az egész Egyház számára, az annyit jelentene, hogy az Isten jóváhagyná a tévedést. Ezt az újabb protestáns exegézis is elismeri: «A mostani szöveg minden protestáns mesterkedés ellenére tévedhetetlen Egyházról beszél, és e mögött áll a tévedhetetlen pápa» (Krüger). E tény következményeit csak úgy tudják elhárítani, hogy tagadják a szöveg hitelességét. – c) Szent Péter az Egyháznak Krisztust helyettesítő főpásztora (Jn 21). De nem bizonyulna Krisztushoz méltó jó pásztornak, ha nem az égi igazság kenyerével, hanem tévedések mételyévei táplálná a rábízott nyájat. Továbbá: ha mint főpásztor tévedést tanítana, vagy követné a nyáj, és akkor tévedésbe esnék az összegyház és megszűnnék a Krisztus-ígérte fogyatkozhatatlansága; vagy pedig ellenállna, és a főpásztor tévedését helyreigazítaná; és akkor a nyáj legeltetné a pásztort. – d) Az Úr Krisztus Szent Péternek kifejezett ígéretet tett: «Simon, Simon, íme a sátán megkívánt titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát; én pedig könyörögtem éretted, hogy el ne fogyatkozzék a te hited, és te egykoron megtérvén erősítsd meg atyádfiait!» (Lk 22,31-32) Ez az ígéret csak úgy, mint a két előző, nemcsak Szent Péter személyének szól, hanem hivatali kiválóságot fejez ki. Mert hiszen, ha szükség volt arra, hogy Szent Péter a hitben megerősítse atyjafiait, ez a szükség sokkal erősebben jelentkezett az apostolok kora után, az első buzgóság hanyatlása és a nagy rendkívüli karizmák alkonyodása korában. Sőt ha az Üdvözítő szava csak Szent Péternek szólt volna, akkor voltaképpen nem is valósult volna meg, mert hisz Péter ebben a legválságosabb időben szintén gyöngének bizonyult, nem ugyan a hitben, hanem a hitvallásban. Tehát Jézus Krisztus istensége forog kockán, ha e hely csak Szent Péternek szól. Pedig az Üdvözítő isteni bölcsességének jegye egyébként is félreismerhetetlenül rajta van: eszébe idézi emberi gyöngeségét, hogy a tévedhetetlenség karizmájában kifejeződő nagyság mély alázat talajába verje gyökerét, mint annak idején az ószövetség főpapjánál, Áronnál.      2) A Szentírásnak ez a kétségtelen tanítása az első keresztény századokban ritkán jutott forma szerint pozitív kifejezésre. Ezen nem lepődünk meg, ha meggondoljuk, hogy a tévedhetetlenség formai mozzanat, mely kísér minden pápai döntést, éppúgy mint a tudat kísér minden lelki jelenséget; azonban rendesen nem szokott, különösen az alkotás idejében, kifejezett formális ráeszmélés tárgya lenni. De azért miként a tudat minden tudat jelenségben, úgy a tévedhetetlenség minden teljes tartalmú egyházi tanító és megfelelő tanuló ténykedésben benne van. Ez kitűnik      a) az Egyház gyakorlati magatartásából. 1) A római püspök mindenkor nagy tanító tekintélyt gyakorolt és élvezett, amint ez kitűnik már Római szent Kelemen, Viktor, Dénes stb. tetteiből. Nevezetesen Callixtus döntő módon elítélte a montanizmust, I. Ince a pelagianizmust, I. Celesztin Nestoriust, I. Leo a monofizitizmust. Ezekben a ténykedésekben a pápák megföllebbezhetetlen döntő tanító hatalmat tulajdonítottak maguknak. 2) Az eretnekek és a hivők Rómába föllebbeztek, és mindegyik fél (az eretnekek is) nagy súlyt helyezett arra, hogy a római püspök melléjük álljon. 3) A zsinatok, különösen az efezusi és a chalcedoni zsinat legfőbb és tévedhetetlen tanítónak ismerték el a pápát. Mikor Chalcedonban fölolvasták Nagy szent Leó levelét, az atyák fölkiáltottak: «Mindnyájunknak ez a hite, ez az orthodoxok hite; átok alatt legyen, kinek nem ez a hite; Péter szólott Leó szája által.» Ezt megismételték azok a zsinatok, melyek a keletiek és nyugatiak között fönnforgó ügyeket közösen intézték: a IV. konstantinápolyi, a II. lyoni és a firenzei.      b) Ez a meggyőződés eléggé kifejezésre jut már az első idők atyáinál. Szent Ignác azt mondja a rómaiakról, hogy hitük idegen színezéstől ment. Irenaeus szerint a hitnek biztos zsinórmértéke ez: Rómával (az összefüggés szerint: annak püspökével) megegyezésben lenni. Ugyanígy beszél Ciprián. Epiphanius azt mondja: «Mindenképen megszilárdult annak hite, ki a mennyország kulcsait kapta.» Ambrus szerint hinni kell az apostoli hitvallást, melyet a római Egyház mindig sértetlenül őriz és tart. Szent Jeromos hivatkozik a római hitre, melyen nem lehet változtatni, ha mindjárt angyal az égből hirdetne is mást. A szentháromsági vitás kérdésekben úgy látta, hogy neki Szent Péter székéhez kell fordulnia, mely egyedül őrzi sértetlenül az atyák örökét. Ismeretes Szent Ágoston kijelentése: «Ebben az ügyben (a pelagiánizmus ügyében) két zsinat tett fölterjesztést az apostoli szentszékhez. Meg is jött a válasz. Ezzel az ügy be van fejezve (Roma locuta; causa finita); vajha befejezést nyerne valaha a tévedés is!» Petrus Chrysologus Eutychesnek azt köti lelkére, hogy fogadja engedelmességgel, amit a római pápa írt neki, mert «az Szent Péter, aki tulajdon székén ül és él, s a keresőknek a hit igazságát nyújtja.» Ugyanígy Nagy szent Leó. Ez a középkori nagy teológusoknak is tanítása. A gyászos nyugati szakadás és a középkor vége felé fölburjánzó pápaellenes szekták fölzavarták ugyan kissé a hagyománynak ezt a tiszta folyását (a konstanci és bázeli atyák zsinati törekvései), és annak utóhajtásaként jelentkezett a gallikanizmus, mely a pápa döntéseinek visszavonhatatlanságát az összegyház hozzájárulásától akarta függővé tenni; azonban teológusaik elismerik, hogy ez ellenére van az egyöntetű ősi hagyománynak. 3) Teológiai megfontolás. Jézus Krisztus azért jött, hogy bizonyságot tegyen az igazságról; ennek a bizonyság-tevésnek folytatását, mint elsőrendű föladatot az Egyházra bízta. Ámde az örök igazsághoz és annak főpapjához, Jézus Krisztushoz egyedül méltó bizonyságtevés az, mely azt egyeduralkodó jogához mérten, azaz teljes biztonsággal hirdeti és tanúsítja az emberek előtt. Ezért kell az Egyháznak tévedhetetlennek lennie. Már most a krisztusi igazság az Egyházban az egység köteléke és legmélyebb föltétele. Az egységnek szervezeti biztosítéka pedig az egyházfő. Illő tehát, hogy a tévedhetetlenségnek is ő legyen a szerve, alanya és állandó biztosítéka. Az Egyház állandó tévedhetetlensége, melyet az apostoli testület által fejt ki, a fő tévedhetetlensége nélkül elveszti középpontját, szerves közvetítését (ha a fő nem tévedhetetlen, miképp lesz az a test, ha a szem sötét, miképpen láthat a test?), szervezeti biztosítékát és képviseltetését. Minden testületi egységnek, tehát a hit és tanítás egységének is egyedüli igaz biztosítéka az, ha a fő maga is képes megadni azt, ami a testnek hivatása; ha benne mintegy összesűrítve, «rekapitulálva» van az egész Egyház tévedhetetlensége. Valahányszor a püspöki testületben nagy nézeteltérések, széthúzások vannak, nincs veszve a tévedhetetlen tanítás és vele a hitegység, míg a fő egymagában is az Egyház teljes tévedhetetlenségének kezelője és birtokosa.      Másrészt azonban az egységnek igazi értéket az ad, ha a maga uralmát ráveti sok elemre, ha nem egyhangúság és szegénység, hanem sok tagnak összhangja. S ezért a tévedhetetlenség hordozója egyúttal a püspöki testület is. A főnek hit dolgában való tisztalátása és egységesítő ereje úgy kerül igazi világításba, ha ugyanaz az egység és egészség hatja át az egész testet. S így az egyházi tévedhetetlenség érvényesítése a fő és a püspöki testület kölcsönösségén fordul. Sajátságos harmonikus erőjáték ez, melyben a fő a testet és a test a főt szervesen támogatja; de úgy, hogy a tévedhetetlenség életműködésének e két centruma, melyek szerves összefüggésben állnak, önállóan hordozza a tévedhetetlenséget. Sem azt nem lehet mondani, hogy a püspöki testület tévedhetetlensége is csak a főtől eredő (kurializmus), sem pedig fordítva, hogy a pápa székdöntései is csak az Egyház hozzájárulása által nyerik tévedhetetlenségüket (episzkopalizmus, gallikanizmus). Pápa és püspöki testület a tévedhetetlenségnek két egymástól egészen szét nem választható alanya (duo subiecta infallibilitatis inadaequate distincta). Nehézségek. 1. Az apostolok tévedtek. Nevezetesen a) valamennyien várták, mint igen közeli eseményt az Üdvözítő közeli második eljövetelét; b) Szent Péter nem látott tisztán az ószövetségi törvény kötelező voltának ügyében; c) Pál a milétusiaknak azt mondta, hogy nem fogják viszontlátni; pedig mégis úgy lett. – Megoldás Ad a): A világ közeli végéről és az Üdvözítő második eljöveteléről az apostolok és nevezetesen Szent Pál nem beszéltek másképp, mint maga Krisztus Urunk. Ad b): A pogányok fölvételének ügyében nem volt szó elvi állásfoglalásról; ebben a tekintetben Szent Péter csak úgy gondolkodott, mint az Üdvözítő és a többi apostol, illetve mint a jeruzsálemi zsinat; hanem a gyakorlati magatartásnak egy kérdése került szőnyegre, melyre nem vonatkozik az egyházi tévedhetetlenség karizmája abban az értelemben, hogy a tévedhetetlen tanítók állásfoglalása mindig a lehető legtökéletesebb. Ad c): Szent Pál milétusi nyilatkozata nem tartozott a kinyilatkoztatott igazságok körébe. A tévedhetetlenség hivatali karizma, mely a hivatalos tanítói ténykedések esetére biztosítja Isten gondviselő vezetését; de nem a lélekbe tapadó személyes készség (habitus animae inhaerens), mely az illető személyt minden téves megnyilatkozástól megóvja a természeti élettevékenységek körében is. 2. Pápák hitkérdésekben többször súlyosan tévedtek: Liberius († 366) aláírt egy szemi-ariánus formulát; Vigilius († 555) a három Capitulum-ot (Theodorus Mopsuestenus, Theodoretus és Ibas Edessenus iratai, melyeket a IV. konstantinápolyi zsinat elitélt) hol elfogadta, hol meg elvetette; Honorius, († 638) a monotheletizmusra hajolt és ezért a III. konstantinápolyi zsinat elítélte; Zachariás pápa elítélte egy bizonyos Virgiliusnak azt a tanítását, hogy vannak ellenlábasok; I. Miklós a bulgároknak adott utasításában súlyosan tévedett a keresztség formáját illetőleg. – Megoldás. Az egyháztörténet kimutatja, hogy itt egy esetben sincs szó a vatikáni zsinat értelmében vett ex cathedra pápai megnyilatkozásról. Sőt a fölhozott esetek egyikében sem forog fönn tévedés sem; a legtöbb csak határozatlan ál1ásfoglalás. Így Liberiusról biztos, hogy mindig elítélte az arianizmusnak minden árnyalatát; hosszas és kínos kényszerítés hatása alatt talán (nem biztos!) aláírta a 358. ú: n. harmadik szirmiumi formulát, mely azonban katolikus értelmezésnek is enged helyet. Vigilius a tanítás dolgában egyetértett a konstantinápolyi zsinattal; de nem tartotta ildomosnak a már meghalt és a chalcedoni zsinattal megbékült egyházi íróknak utólagos kiközösítését. Honorius a monotheletizmus kérdésében helyesen tanított; gyakorlati magatartása nem volt mindenben kifogástalan. Zachariás pápa Virgilius tévedésében az ügyet nem tekintette befejezettnek, és csak az ellen foglalt állást, hogy vannak emberek, kik kívül' állnak Jézus Krisztus megváltó befolyásán. I. Miklósra nézve lásd 276. lap. [Itt az áll, hogy I. Miklós Szent Ambrusra hivatkozva nyilatkozott úgy, mintha Jézus nevének hívása elég volna a keresztség érvényességéhez. Valószínűleg se Szent Ambrus, se I. Miklós nem a keresztség formájáról beszél, hanem a keresztelő szándékáról – pl. Bellarmin, Billuart szerint Szent Ambrus homályos szavainak hatása alatt tévedett; irata semmi esetre sem pápai székhatározat.] 3. Kijárhat-e embernek, nevezetesen egyes embernek, aminő a pápa is, a tévedhetetlen tanítás adománya? Nem emberi dolog-e tévedni, és a történelem nem bőven szolgáltat-e bizonyságokat, hogy amiről valaha még úgy meg voltak győződve az emberek, azt kénytelenek voltak idő folytán visszavonni, kiigazítani, vagy egyenest, mint tévedést elvetni? – Felelet. Az Egyház tévedhetetlensége nem emberi kiválóságokban gyökerezik; alapja Isten változhatatlansága; és ténye csak végső láncszem abban a logikában, mely Isten változhatatlanságán, a kinyilatkoztatás föltétlen igaz-voltán, Jézus Krisztus isteni küldetésén és istenségén keresztül az Egyházhoz vezet. Ha Isten adott föltétlen érvényű vallási igazságot az emberek számára, akkor gondoskodnia is kellett annak megfelelő fönntartásáról és továbbításáról; ha pedig volt módjában adni kinyilatkoztatást, akkor van hatalma is annak sértetlen megőrzéséről gondoskodni. A tévedhetetlenség alapja katolikus fölfogás szerint tehát nem ember, hanem Isten.      Egyébként a tévedhetetlenség embertől sem idegen valami; a logikai alapelvekben, az alapvető gyakorlati ítéletekben (vagyok, élek, van rajtam kívül is valami) mindenki tévedhetetlennek tudja magát; és az egyházi tévedhetetlenség ellen agyarogni legkevesebb joguk azoknak van, kik az egyes embert hivatottnak tartják arra, hogy a személyes vallási élmény alapján maga építsen magának világnézetet, és kiknek elődjei mindenkit kötelezni akartak arra, hogy tévedhetetlen bizonyossággal higgye a maga választottságát és igazult-voltát (Lásd 109. lap). [Itt Lutherről és Melanchtonról van szó.] Feltéve: 2014. október 4.