„A vallás [m. m. a nem keresztény vallások] alulról felfelé vezető út. Az Evangélium a felülről lefelé vezető út. A vallás az embertől Istenhez törő út. Az Evangélium [a kereszténység] Isten útja az emberhez. Jézus Krisztus áttörte a ködfalat felülről lefelé. Jézus saját kijelentése szerint Isten Fia.” (Dr. Gerhard Bergmann: Jézus Krisztus vagy Buddha, Mohamed, hinduizmus – Mit jelent ez: én hiszek) Mióta az Egyházban is győzött a forradalom (a szabadság, egyenlőség, testvériség egyházi használatra kidolgozott zászlaja alatt) az egész keresztény világban mindenekelőtt az az igazság felejtődött el, hogy a katolikus vallás nem ember-csinálta vallás, azaz se a vallásnak, se az Egyháznak nem ember a megalapítója, és nem az ember a középpontja. Az ú. n. tradicionalista mozgalom ugyan elvileg hirdette még ezt az alaptételt, de a gyakorlatban ő is mindent ezen elv ellen tett. Az „ismerd el és állj ellent” törvényével óriási mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a katolikusok agyából, szívéből szinte tökéletesen kitörlődjön hitünk természetfelettiségének tudata, érzete. A keresztény vallás Istentől az ember felé vezető út, amit Isten szabott meg, Isten alakított ki. Ez az út Istennél kezdődik, az emberré lett Jézus Krisztuson, az általa kijelölt legfőbb vezetőn, Szent Péteren, és e legfőbb vezetőre épülő Egyházon, végül ennek püspökein és ezek megbízottain át a híveknél végződik. Lásd: Lk 10,16: „Aki titeket hallgat, engem hallgat, aki titeket elutasít, engem utasít el, aki pedig engem elutasít, azt utasítja el, aki küldött.”      Ezt a világot Isten nem csak megteremtette, de Ő is tartja fenn. Hogy az emberhez eljuthasson Isten segítsége, és megfordítva, hogy az ember eljuthasson végső céljához, Istenhez, ahhoz ezt az Isten által megszabott utat kell használnia. Ezen az úton kívül nincs üdvösség, ami egyet jelent azzal, hogy ezen út egyetlen állomáson kívül sincs üdvösség, ezeket az állomásokat nem lehet tetszés szerint kihagyni, átugrani, semmibe venni. A Szentháromság egy Istenen, Jézus Krisztuson, a pápán, a katolikus Egyházon, és ennek papjain kívül nincs üdvösség, egyszerűen nem jut el hozzánk a természetfeletti élethez, az üdvözülésünkhöz nélkülözhetetlenül szükséges kegyelem.      Ez a kegyelem természetesen Isten ingyenes ajándéka, és Ő annak és úgy adhatja, ahogy Neki tetszik, de mivel Ő tiszteli teremtménye, az ember szabad akaratát, e kegyelem elnyerését a fent említett út végigjárásához kötötte. Az ember abban szabad, hogy maga döntheti el, hogy vállalja-e ezt az utat, hajlandó-e követni, és betartani ezen út szabályait, vagy sem. De más utat nem választhat, ehhez nincs meg a szabadsága, mert teremtmény! Nos, az az „ismerd el és állj ellent” szemlélet és gyakorlat – azaz maradj a zsinati egyház tagja, és Bergogliot és közvetlen elődeit tartsd Jézus, Isten Fia igazi földi Helytartójának, de ne hallgass rájuk, hanem csináld azt, amit akarsz, amit ki-ki az Egyház korábbi tanításából egyáltalán ismer és elfogadhatónak, vagy a maga számára előnyösnek tart – nem más, mint a legbiztosabb út az ember-csinálta-vallás, az ember-csinálta-egyház hívévé válni, a katolikus hit természetfelettiségét tökéletesen figyelmen kívül hagyni, vagyis elszakadni az igaz katolikus Egyháztól. Az ilyen ember letér arról az üdvútról, amit Isten határozott meg, hogy kegyelmei eljuthassanak hozzá. Az ilyen ember önszántából semmibe veszi Isten útjának több állomását: pápának fogadja el ugyan Bergogliot, és Egyháznak az ő zsinati egyházát, püspöknek a helyi püspököt, de egyiknek sem engedelmeskedik, sőt kifejezetten ellenszegül nekik.      Mert az Egyház tévedhetetlen tanítása szerint csak az lehet katolikus, aki engedelmeskedik a pápának, a püspökének, a papjának. És kizárólag csak akkor tagadhatja meg az engedelmességet, ha ezek az emberek nem valódi pápák, nem valódi püspökök, nem valódi papok.      Sőt, aki éveken keresztül gyakorolja ezt az „ismerd el és állj ellent” elvet, abban annyira meggyökeresedik ez a szemlélet, hogy végül már torz Isten-képe lesz. Azáltal, hogy ragaszkodik ehhez az elvhez, egyúttal azt is elfogadja, hogy a mindenható, végtelenül jóságos, végtelenül igazságos Isten évtizedeken keresztül tévtanokat hirdető, méltatlan emberekből enged pápát csinálni! Hogy évtizedek óta megengedi, hogy ezek az emberek a kárhozatba vezessék az emberek millióit! Hát micsoda isten az ilyen? Mi köze van, lehet egy ilyen istennek a Szentháromságos egy Istenhez, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyjához! Nem csoda, hogy aki tartósan ebben a skizofréniában él, már csak magában bízik, Istent minden számításából kihagyja! Hogy egy idő után maga is ember-csinálta, csak most már a saját maga csinálta, vallás híve lesz! Hogy mi az a kegyelem, hogy kegyelem nélkül nem üdvözülhetünk, hogy a kegyelem az az esküvői ruha, amit hordanunk kell, hogy az evangéliumi lakomára beengedjenek bennünket, egy pap magyarázta el nekem. Szinte nem volt olyan mondata, melyben a kegyelem szó, a kegyelem fontossága ne szerepelt volna. Ő tanította meg nekem, hogy a kegyelem objektív feltételekhez, azaz a szentségek fogadásához van kötve, nem egy szentimentális érzés.      Ugyanez a pap, amikor pár hónappal ezelőtt azt kérdeztem tőle, hogy miként viszonyuljak az „una cum” misékhez, ezt a tanácsot adta nekem: „Menjen régi misére, nagyjából mindegy, hogy hova. A papok tisztázzák a teológiai kérdéseket maguk, és vitáikat ne a teológiailag képzetlen hívek hátán vívják meg.” Az atya korábbi tanításait ismerve és mostanában elolvasva Weinzierl, Cekada és Barbara atyák írásait, erre a tanácsra elsősorban az jutott az eszembe, hogy ez valójában azt jelenti, hogy az ily tanácsot adó ember már nem hisz a kegyelemben! Hogy már nem tartja magát ahhoz a tanításhoz, amit korábban ő vésett belém, hogy a szentségeket Jézus azért alapította, hogy nekünk a kegyelmét általuk el tudja juttatni. Hogy e kegyelmek nélkül úgy jár az ember, mint az az éppen szomjan vesző utazó a pusztában, aki oktalanságában visszautasítja a neki nyújtott friss vizet. Vagyis Isten ugyan folyamatosan nyújtja nekünk kegyelmét, de nekünk ezt el is kell venni Tőle, és ehhez be kell tartanunk bizonyos „utasításokat”.      Elsősorban azt az utasítást, hogy olyan misére megyünk, mely nem csak a betű szerint érvényes, de az igaz katolikus Egyházon keresztül jut el hozzánk, ezért Istennek tetsző, és így gyümölcsöző, kegyelmet osztó. Ahogy egy gyónás sem ad kegyelmet, ha a gyónó tudatosan vét a gyónás szabályai ellen, vagy olyan valakinél gyónik, akiről tudja, hogy nincs érvényesen felszentelve, ugyanúgy nem oszt kegyelmet az a mise sem, amelyet a celebráló pap egy eretnekkel közösségben mutat be, vagy egy érvénytelenül, a zsinati egyház érvénytelen rítusai szerint felszentelt pap mutat be. Ez a mai egyházi helyzetben, tekintettel mindarra, ami több évtizede a hivatalos egyházban folyik, amit ott tanítanak, egyáltalán nem csak a papok ügye, hanem a híveké is! Egy katolikus hívőnek minden időben kötelessége volt tájékozódnia a hitéről. Ez a keresztény vallás első pillanatától igaz, hiszen az első időkben nem parancsszóra térítették meg az embereket a kereszténnyé lett uralkodók, hanem szinte minden egyes ember a saját meggyőződéséből választotta Jézus tanításának követését. Mi lett volna a kereszténységből, ha az akkori emberek azt mondták volna, intézzék el a különböző vallások papjai egymás között, hogy melyik vallás a helyes, mi addig is, „nagyjából mindegy, hogy hova” megyünk valamelyik istennek megadni a tiszteletet.      Ráadásul azt tanultuk, hogy Istent – de bárki mást is – csak úgy szerethetjük, ha ismerjük. Ezért kell megismerni vallásunkat. Ez még akkor is igaz volt, amikor a hivatalos egyház valóban Krisztus Urunk igaz Egyháza volt, Hogyne lenne akkor most elengedhetetlenül fontos, hogy a hívek jó alaposan ismerjék vallásukat, a katolikus Egyház zsinat előtti tanítását, hogy fel tudják ismeri a zsinat tévedéseit, Bergoglio tévtanait, és a NOM katolikustalanságát, a hitre veszélyes voltát. Ahogy már egy másik cikkben írtam, engem a legjobban az lep meg, hogy az ú. n. tradicionalista mozgalom szinte minden általam ismert papja (sokan vannak) a zsinat utáni pápákról, azaz az „ismerd el és állj ellent” alapelvvel kapcsolatban szóról szóra ugyanazokat a szólamokat fújja, mint Lefebvre érsek, holott ezek a papok nagyon különböznek egymástól, sőt nincsenek is túl jó véleménnyel egymásról. Eleinte azt gondoltam, hogy a szeminárium, illetve Lefebvre érsek személye vagy terrormódszerei voltak akkora hatással rájuk, hogy e téren képtelenek az önálló gondolkodásra.      Aztán még alaposabban újragondolva, és még alaposabban megismerve a körülményeiket, rájöttem, hogy a legfőbb ok nem ez. Hanem az, hogy egyik sem hajlandó egzisztenciáját, saját kialakított „várát” feladni. Nagyon leegyszerűsítve, egyik sem akarja magát többé Istenre, a természetfeletti kegyelemre bízni. Egyik sem vállalja az igazságért, a hűségéért, az Istenhez tartozásért az evilági kellemetlenségeket.      Az „ismerd el és állj ellent” elv egyik ilyen követője sokszor elmesélte nekem, hogy mennyire meglepi, hogy leginkább a 80 év feletti emberek utasítják vissza az Egyház hagyományos tanítását, szokásait, liturgiáját, vagyis, olyanok, akik ifjú korukban még ebben éltek. Azt hiszem, ezek a „modernista” 80-asok leginkább azokból kerülnek ki, akik ifjúkorukban a mostani ú. n. tradicionalistákhoz tartoztak. Ugyanis minél többet ismer valaki az igazságból, annál mélyebbre tud zuhanni, ha ezt az igazságot megtagadja.      Róluk beszél Urunk Jézus Krisztus, amikor ezt mondja: „Jóllehet ennyi csodát tett a szemük láttára, mégsem hittek benne. Így beteljesedett Izajás próféta jövendölése: Uram, ki hitt a szavuknak, és az Úr ereje ki előtt vált nyilvánvalóvá? Nem tudtak hinni, amint Izajás ezt is megjövendölte: Szemüket elvakította, szívüket megkeményítette, hogy ne lássanak a szemükkel, és ne értsenek a szívükkel, nehogy megtérjenek és meggyógyítsam őket.” (Jn 12,37-40) A fent idézett tanács adója körülbelül 20 évvel ezelőtt szó szerint ezeket írta ismeretterjesztő kis könyvében az új misével kapcsolatban:      „Csakhogy az utóbbi évek vallásos gyakorlata miatt már nekik sem elég erős a hitük ahhoz, hogy Istenért, lelkük üdvéért, a katolikus vallásért bármit is magukra vállaljanak. Túlságosan kevéssé ismerik ahhoz Istent, hogy szeressék és a nehézségek közepette is kövessék Öt és hűek legyenek Hozzá. Vannak idők, amikor egyszerű dolog a többiekhez hasonlóan katolikusnak lenni. De olyan idők is vannak, mikor a hithez való hűségért fizetni kell, talán még az élettel is. Isten, ahogy ezt a vértanúk esete mutatja, ezt is megkövetelheti tőlünk. – Ezek az emberek nem keresnek tovább, ők nem akarnak tovább keresni. Mert, ha azt a valóságot felfedeznék, ami ezek mögött a dolgok mögött rejlik, nekik is fel kellene ocsúdniuk. De ők nem akarnak maguknak problémákat okozni, jobbnak tartják tehát szemüket becsukni. Inkább akarnak vakonként a maguk útján tovább botorkálni, mintsem az örök élet és az élet értelmének komoly valóságán eltöprengeni. Mi azonban ezt már nem tudjuk megtenni, és ezért nem is akarjuk így csinálni, mert tudjuk, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus vérében vagyunk megkeresztelve. Számunkra ezért nincs más lehetőség, mint a mi Urunkat Jézus Krisztust követni, és Krisztus-Király, a mi királyunk és a Boldogságos Szűz Mária, a mi királynőnk zászlaja alá felsorakozni. Ez azonban döntést követel tőlünk.” Most neki és minden hozzá hasonlóan gondolkodó és cselekvő ú. n. tradicionalista katolikusnak az ő szavaival üzenem: „Ez azonban döntést követel tőlük.” Feltéve: 2014. szeptember 4.