1. Az ú. n. II. Vatikáni Zsinat és az ezt követő évek forradalmi zűrzavarában számtalan tanácstalan katolikus szeme olyan egyházi embert keresett, akiben megbízhatnak, aki nekik megtanítja, amit Krisztus tanított, aki megtartja őket a hitben, aki a szentségekkel táplálja és a jó pásztor aklában legelteti őket. Reménykedve tekintettek olyan személyiségekre, mint Rudolf Graber regensburgi püspökre [vele kapcsolatban lásd a honlap számos cikkét, legfőképp ezt: A pápaság megszűnik; megszentelt kés alatt hal meg, amit az utolsó zsinat atyái fognak megfenni] vagy Giuseppe Siri genovai bíboros-érsekre. Végül mégis egy egészen más alak került előtérbe, aki végül olyas valaki, mint a „tradicionalisták vezetője” lett: Marcel Lefebvre érsek. 2. Ez a francia prelátus, aki 1905-ben Tourcoing-ban születetett, fiatal papként belépett a Spirituálisok Kongregációjába, és misszionáriusként Afrikába ment, ahol elsősorban a papképzésben tevékenykedett. 1947-ben Dakar-ban apostoli vikárius, 1948-ban Afrika francia-nyelvű területeinek apostoli delegátusa és tituláris püspöke lett, később érseke az európai Arcadiopolis-nak. XII. Pius 1955-ben Dakar első érsekének nevezte ki. 1960-ban XXIII. János meghívta „a II. Vatikáni Zsinat központi előkészítő bizottságába és kitüntette a pápai trónasszisztens címmel”. 1962-ben [57 évesen] a Vatikán unszolására lemondott Dakar-i érseki hivataláról, hogy azt egy afrikai utódnak adja át. A franciaországi Tulle püspöki hivatalának rövid viselése után 1962-ben megválasztották a spirituálisok rendfőnökének, és mint ilyen vett részt a „II. Vatikáni Zsinaton”, ahol tagja volt a „Coetus Internationalis Patrum” összefogásnak, melyhez mintegy 250 „konzervatív” zsinati atya csatlakozott, többek között a fent már említett Siri bíboros. Amikor 1968-ban a „zsinati reformokat” a spirituálisok rendjébe is be akarták vezetni, Lefebvre érsek lemondott rendfőnöki hivataláról, és Rómában nyugalomba vonult [tehát 63 évesen]. Itt kereste fel őt a római francia szeminárium néhány növendéke, akik papságukat féltették a „zsinati” forradalomtól, és nyomatékosan arra kérték, hogy gondjukat vállalja magára. Először a svájci Fribourg-ba küldte őket. „Miután Lefebvre érseket 1970-ben arra kérték, hogy ezeket a szeminaristákat személyesen oktassa, ő Francois Charriere, Lausenne, Genf és Freiburg egyházmegye püspökéhez fordult,, aki az FSSPX megalapítását ‘pia unio’ közösségként engedélyezte, és megadta neki az apostoli élet hivatalosan megalapított vallási közösség vagy intézmény címet hat éves időtartamra ‘ad experimentum’. Wright bíboros, a Kléruskongregáció prefektusa írásban gratulált Lefebvre érseknek a közösség megalapításához.” [lásd ezzel kapcsolatban a honlap következő cikkét: Pásztorok a nehéz időkben] 3. A „Szent X. Pius Papi Közösség” megalapításával – miként ezt Lefebvre érsek egyszer maga mondta – egy „álom” valósult meg, amit dakari érsek korában az ottani székesegyházban élt át. Akkoriban álmodozott egy olyan papközösségről, ami megújítja a katolikus papságot, és most ez az álom vált valóra. Számára kétségen felül állt, hogy közössége az Egyház műve és a Gondviselés műve, ami pont a forradalmi zűrzavar és egyházi felbomlás korában a mennynek az idő szörnyképeire adott válaszának tűnt, valamint eszköznek a rend visszaállítása és az Egyház újra-felépítése számára. Legalábbis a visszatekintésben Mgr. Lefebvre számára az „Egyház válsága” és a „Pius Közösség” keletkezése kezdettől fogva összefonódott egymással, méghozzá szerinte az isteni Gondviselés nyilvánvaló akaratából. 1990 márciusában közössége, az FSSPX számára kiadott statútum előszavában ezt írta: „1965-1990 – a katolikus papság aláásásának korszaka. 1970-1990 – az isteni Gondviselés végtelen bölcsességében egy művet támaszt fel a katolikus papság megújítása számára, hogy azokat a kincseket, amelyeket Jézus Krisztus Egyházára bízott, megőrizzék, elsősorban a hitet sértetlenségében, az isteni kegyelmet az Ő áldozata és az Ő szentségei által, valamint pásztorokat, akik az isteni élet ezen kincseinek kiszolgáltatására vannak kijelölve.” Közösségét némelykor „bárkának” nevezte, mely ezen kincsek megőrzésére szolgál. Az ő látásmódjában teljesen világos volt számára saját feladata: Arról kellett gondoskodnia, hogy jó szemináriumokban papokat képezzen ki, és ezeket a világon elosztva priorátusokba küldje szét, ahol a lelkipásztorkodásban, az iskolákban és lelkigyakorlatok révén hatnak, és ily módon fokonként elérik a helyzet javulását, amivel az általános összeomlással szemben egy keresztény újra-felépítést tudnak szembeállítani. Ezek a „tradícióból” fognak táplálkozni, vagyis oly módon, ahogyan ő az 1940-es és 1950-es években képezte ki Afrikában a papokat, és ahogy azok a missziós közösségekben annak idején éltek és dolgoztak. És akik tevékenységükkel lassanként bebizonyítják, hogy a „tradíciónak” megvan az ereje, ami az egyházban a „zsinati” reformok miatt hiányzik, és ez végül ki fogja nyitni a püspökök szemét és meg fogja győzni Rómát, hogy ők maguk is visszatérjenek erre az útra. Addig is azok a „kincsek”, melyeket Jézus Krisztus Egyházára „bízott”, a „Pius Közösségnél” biztonságban vannak.      [Az FSSPX-nél eltöltött 19 évem alatt hallott, olvasott és fordított FSSPX-es irodalom ismeretében csak maximálisan igazolni tudom Zaby atya ezen szavainak igazságát.] Semmi esetre sem gondolt valaha is arra, hogy szakítson Rómával, és hogy nyíltan a pápa ellen lépjen fel. Csak amikor a „zsinati” Róma az ő közösségének megszüntetését akarta, és megtiltotta a további papszenteléseket, látta művét és tervét veszélybe kerülni, és csak ekkor, emiatt ellenszegült Rómának. Híres 1974-es „nyilatkozata”, melyet beleegyezése nélkül hoztak nyilvánosságra, „szuszpendálása” és az azt követő Lille-i és Friedrichshafen-i fellépése hirtelen a „zsinati” újítások ellen keletkezett katolikus ellenállás vezérfigurájává tették. A katolikusok úgy vélték, hogy benne végre megtalálták azt az egyházi személyt, akit kerestek, egy érseket, aki kimondta, amit olyan sok katolikus gondolt, válaszokat adott és a tettek mezejére lépett.      Az általános lelkesedésben azonban átsiklottak azon a problémán, ami abból állt, hogy Lefebvre érsek bár egy – emeritált – főpap volt, de abban az időben elsősorban az általa alapított Szent X. Pius Papi Közösség rendfőnöke. Ezért azzal, hogy a katolikusok minden reményüket az „érsekbe” helyezték, valójában nem az Egyházra, hanem a „Pius Közösségre” építettek. Ez az elkövetkezendőkben igencsak végzetes lépésnek bizonyult. 4. Az Egyház történelme folyamán mindig találunk olyan rendeket vagy közösségeket, melyeket, úgy tűnik, a Gondviselés arra választott ki, hogy az Egyháznak a rendkívüli korszakokban és fenyegetett helyzetekben különleges szolgálatot tegyenek. A legkiemelkedőbb példák egyike a jezsuita rend, melyet pont az ú. n. reformáció idején Loyolai Szent Ignác alapított, és ami hamarosan az „ellenreformáció” valódi motorja lett. Ezt az esetet aztán szívesen hozzák fel példaként a mostani helyzetre.      Csakhogy van néhány jelentős különbség a kettő között. A jezsuita rend valódi pápai jogú szerzetesrend ünnepélyes fogadalommal. A „Pius Közösség” egy egyházmegyei „pia unio” [jámbor egyesülés] „ad experimentum” hat évnyi időtartamra alapított papi közösség fogadalom nélkül. A jezsuita rend már megalapítása kezdetén nem kis részben szentekből állt (Ignác, Petrus Faber, Xavéri Ferenc, Petrus Canisius…) és a továbbiakban is sok szentet termett. A „Pius Közösség” szentjeit hiába keressük. Még az alapítója, sokak által szentként tisztelve, sem állná ki egy szigorú vizsgálat próbáját, mégha érdemeit nem is lehet kétségbe vonni.      [Sőt, minél jobban megismeri valaki az FSSPX egész, és benne különösen az 1970-es évek valódi történetét – amit az FSSPX mindig gondosan eltitkolt későbbi tagjai és követői előtt –, annál inkább úgy tűnik, hogy Lefebvre érsekre óriási felelősség hárul – ha nem ő a felelős egyszemélyben – a zsinattal való szembenállás szétforgácsolódásáért, majd széthullásáért, és a mai lehetetlen helyzetért, azért, hogy az ú. n. tradicionalista mozgalom köreiben a hitehagyás szinte gyorsabban és alaposabban zajlott le, mint korábban a zsinati egyházban. Kétségen felül áll, hogy az ő hatására váltak a „tradicionalisták”, tehát éppen a hitüket még megőrizni akaró katolikusok szemében azok, akik a csaknem kétezer éves egyházi tanítást komolyan véve arra következtetnek, hogy a zsinat óta a pápai trónon ülők nem igazi pápák, az eretnekeknél is rosszabbakká, és még a leprásoknál is jobban kerülendőnek. Kétségen felül áll, hogy egyszemélyben ő a felelős, amiért a szedesvakantista szó a legcsúnyább szitokszóvá és tökéletesen félreismert fogalommá vált a „tradicionalisták” körében. És végül, ami a legszörnyűbb, kétségen felül áll, hogy az általa gyakorlott kegyetlen szigorral és vak, szolgai engedelmességgel megkövetelt „elismerni és ellenállni” taktika és lelkület a felelős az FSSPX tagjainak és követőinek fájdalmas és borzalmas hitvesztéséért – ez az oka annak, hogy protestantizálódott a hitük, vagyis elvesztették a pápaságban és az Egyházban való katolikus hitet, ami egyet jelent a katolikus vallás természetfelettiségében levő hit, az Isten Fiához az apostolokon keresztül vezető hit elvesztésével.] A jezsuitáknak szigorú és alapos kiképzésben kellett részt venniük, mielőtt papjaik elkezdhették önálló működésüket. A jezsuiták szilárd szervezetet alkottak, amit a rend generálisa szinte katonai fegyelemmel vezetett. Aki ismeri a „Pius”-szemináriumok és iskolák gyatra oktatási szintjét és valaha betekintést nyert a vezetőség bunkó stílusába, soha nem jutna arra az ötletre, hogy párhuzamot vonjon a jezsuiták és a „Pius Közösség” között. Ezeken kívül is fel lehetne még néhány pontot sorolni, melyek mindenfajta összehasonlítást nem csak sántává, de egyenesen nevetségessé tesznek.      [Az FSSPX oktatásának színvonala Lefebvre érsek 1979-es döntése után katasztrofálisan megromlott, mert az új mise, a pápa, a zsinat és minden, ami ebből következik, legitimitásának elismeréséért addigi képzett segítői ekkor hagyták el. Utána még csak rontott a helyzeten, azaz a közösség tagjainak minőségi színvonalán, hogy az érsek, majd utódai mindig a legjobbakat, a legértelmesebbeket rúgták ki.] De mindenekelőtt a legfontosabb: a jezsuiták a pápa megbízásából működtek. Különleges fogadalmuk miatt közvetlenül az Apostoli Szék szolgálatában állottak. És magukat csak az egész keresztény hadsereg egy részének tekintették, ami a legmagasabb pontifex vezetése alatt szellemi-lelki harcot vívott Krisztusért és a hitért. És akkor egy „pia unio”, experimentálisan alapított, és időközben már rég feloszlatott közösség az 1950-es iskolakönyvek alapján inkább rosszul, mint jól kiképzett és még rosszabbul vezetett papjainak kellene kifejezett pápai tiltás ellenére megmenteni az Egyházat, sőt még ennél is többet, ennek sikeréig ezt az Egyházat többé-kevésbé helyettesíteni? 5. Hogy ez a konstrukció mennyire félresikerült, azt az 1988-as év mutatta meg. Lefebvre érsek, aki időközben nem utolsósorban az igencsak kétes tisztogatási módszereinek köszönhetően vitathatatlanul a „tradicionalisták” elfogadott vezetője lett, eddigre már néhány nem igazán szép tapasztalatot szerzett a „zsinati egyházzal” szemben. 10 évnyi igyekezet ellenére még mindig nem sikerült megegyezésre jutnia Rómával, ezért és előrehaladott kora okozta gyengesége miatt is aggódni kezdett közössége jövőéért. Ezért vetődött fel benne a gondolat, hogy „Pius Közössége” számára saját püspököket szentel. Tervének nyilvánosságra kerülése a „zsinati” rómaiakat arra sarkallta, hogy úgy tegyenek, mintha hirtelen messzemenő engedményeket lennének hajlandó tenni. Új tárgyalásokra került sor, néhány kötélhúzásra ide-oda, és végül ahhoz a hírhedt 1988. május 5-i „protokollhoz”, melynek a Róma és Econe közötti megegyezést kellett volna megpecsételnie.      Csakhogy Lefebvre érsek már a következő nap visszavonta aláírását, és végrehajtotta híres irányváltoztatását: minden Rómával való tárgyalás felmondását, és nemsokára bejelentette, hogy június 30-án Róma engedélye nélkül közössége négy papját püspökké szenteli. E pusztán gyakorlati megegyezés visszautasításának okaként nem azt hozta fel, hogy „Róma megtérése nélkül nincs egyezség” [ahogy ezt az ú. n. FSSPX-ellenállás papjai állítják], hanem, hogy világossá vált számára, hogy Róma – bár a protokollban elvben megígérte neki – nem engedélyez számára püspököket. [Az érsek úgy nyilatkozott, hogy azért mondta fel a megállapodást, mert nem tartja szavahihetőnek a római tárgyaló felet, azaz Ratzinger bíborost.]      „Tradicionalista” körökben ezt úgy interpretálták, hogy a vatikáni modernisták azzal, hogy nem adnak püspököt a számára, ki akarják „éheztetni” „tradíciót”. Éppenséggel lehet valami igazság ebben az interpretálásban. Ugyanakkor nekünk úgy tűnik, hogy nem vagyunk igazságosak, ha a „zsinati” Rómában csak a modernistákat látjuk, és nem ismerjük el, hogy bizonyos római gondolkodásmód még maradt ott, ami mindenek ellenére még mindig több tradíciót, jogérzékenységet és katolikus tartalmat árul el, mint ami gyakran a „tradicionalista”-körökben jelen van.      A rómaiak a püspökökben láthatóan még mindig az egyházi hatalom viselőit látták, akik egyedül a pápának vannak alárendelve (és ez akkor is így van, ha a püspök valamely szerzet tagja). Egy vallási közösség saját püspöke, akik csak e közösség tagjainak szolgálnak, és akik e közösség elöljáróinak vannak alávetve, az Egyház nem ismer. A püspök ex natura sua maga egy részegyház vezetője, mint például egy egyházmegyéé, vagy egy másik püspök segédpüspöke, de még ekkor is kap egy „címet”, tehát egy virtuális joghatóságot. Legfeljebb egy „személyi prelatúra” lehetne elképzelhető, mint egyfajta nem-territoriális egyházmegye egy püspökkel, mint ordináriussal, ahogy ez a mostani, 2011-12-es tárgyalásoknál szóba került. Egyedül már ebből is érthető, milyen nehézségei voltak a római oldalnak, hogy teljesítsék Lefebvre érsek kérését, és nem kell rögtön – csak – modernista hátsó gondolatokra gyanakodni. Így került sor azokra a furcsa püspökszentelésekre, melyek apostoli mandátum nélkül, sőt Róma kifejezett tiltása ellenére történtek, és már csak ezért is szakadárnak tekinthetők. A francia prelátus azonban megint kétkulacsosan érvelt. Egyfelől azt bizonygatta, hogy az általa felszentelt püspököknek nincs semmilyen joghatóságuk, hanem csupán segédpüspökök a „Pius Közösség” szolgálatában, másfelől azonban azt is hangsúlyozta, hogy ezeknek a püspököknek a felszentelése az Egyház fennmaradása számára szükséges. Tehát ismét összekapcsolta az Egyházat a „Pius Közösség” sorsával, és újra a Gondviselést hozta elő eljárása igazolására. Az isteni Gondviselés a püspökszenteléseket teljesen nyilvánvalóan akarta, bizonygatta az érsek elég gyakran, és később például Castro Mayer püspöknek mint társ-szentelőnek a jelenlétét ennek világos jeleként értékelte. 6. Ehelyütt megállunk egy pillanatra, hogy ezt a dolgot valamivel közelebbről megvizsgáljuk. Milyen megbízásból járt el annak idején Lefebvre érsek? Az általa legitimnek elismert pápa megbízásából egészen biztosan nem, még akkor sem, ha abból a tényből, hogy az 1988. május 5-i „protokollban” legalább egy püspököt megígértek neki, ő később azt akarta kiolvasni, hogy az Apostoli Szék implicite beleegyezett a püspökszentelésekbe. Ennek egészen világosan ellentmond II. János Pál explicite tiltása. – Vagy az Egyház megbízásából? Valóban ezt érvényesítette egy „Mandatum Apostolicum”, egy állítólagos „apostoli mandátum” elővarázslásával, amit mindenki legnagyobb csodálatára a püspökszenteléseknél felolvastak.      Normális esetben a püspökszenteléshez szükséges „apostoli mandátumot” az Apostoli Szék adja ki, Lefebvre érsek azonban olyat varázsolt ott elő, amely „a mindenkor hűséges szent római Egyház megbízásából” készült, ami „előírja, hogy mi ezeket a tradíciókat, vagyis hit-javakat, minden embernek üdvük érdekében hűségesen hirdessük”. Így, miként ez a továbbiakban igen kenetteljesen hangzik, „mivel én megszántam a tömeget, a legkomolyabb feladatom az, hogy püspöki kegyelmemet ezeknek a leghűségesebb papoknak továbbadjam, hogy ők is sok és szentül élő, a szent katolikus Egyház tradíciója szerint oktatott klerikusoknak a papi kegyelmet át tudják adni”.      Itt tehát az érsek az Egyházban uralkodó „szükségállapotot” hozza fel, ami szükségessé teszi a főpapi hatalom átadását, főként a szentségi, elsősorban a papszentelés kegyelmének továbbadásához. Ennek azonban legelőször is a hiányzó teológiai megokolás mond ellent. Lefebvre érsek felszentelő prédikációjában ugyan tett utalást a „zsinati” püspökök által kiosztott szentségek érvénytelenségére: „Önök tudják, szeretett fivéreim, önök nagyon jól tudják, hogy püspök nélkül nincsenek papok. Kitől fogják akkor ezek a szeminaristák mind, akik itt jelen vannak, a papszentelés szentségét megkapni, ha engem a jó Isten holnap magához hív? És ez már biztosan nem fog sokáig váratni magára. Talán a zsinati püspököktől, akiknek szentségei kétségesek, mert nem lehet biztosan tudni, hogy mik az intencióik? Ez nem fogadható el.” – Ezzel szemben a „Pius Közösség” hivatalos álláspontja mindig az volt, és máig is az, hogy a „zsinat által megújított” szentségek, főként a püspökszentelés, per se valamennyien érvényesek, és csak a rossz fordítások miatt, a hiányzó intenció vagy a kiszolgáltatáskor történt más hiba miatt válhatnak érvénytelenné. Egy valóban kényszerítő ok tehát, mint például a „megújított” rítusoknak legalább elvben kétséges volta, nem volt meg, az érsek ilyesmit nem említett [csak a szerinte érvényesen felszentelt püspököknek a papszenteléskor esetleg előforduló hiányzó intenciójáról beszélt; míg arról, hogy maguk a VI. Pál által megújított rítusok legalábbis nagy valószínűséggel érvénytelenek, az FSSPX-nél soha senki nem beszélt semmit, ami annál is súlyosabb vétség, mivel az érsek egykori küzdőtársai a zsinati újítások elleni harc elején már réges régen megállapították ezt, és őt is számtalanszor figyelmeztették erre]. Ezen felül Mgr. Lefebvre 1988. június 15-én egy sajtókonferencián ezt állította: „A közösség számára szentelt püspökök a közösségnek fognak a rendelkezésére állni. Szolgálni fogják a közösséget, ennyi az egész.” Ezek szerint valójában a „Pius Közösség” megbízásából szentelt püspököket? Ennek az általa felmutatott „apostoli mandátum”, másfelől az a tény mond ellent, hogy a „Pius Közösség” akkori rendfőnöke, Franz Schmidberger atya semmi ilyesmivel nem bízta meg. Akkor tehát mégis az isteni Gondviselés, egy közvetlen mennyei megbízásról van szó? [A helyes egyházi megoldás helyett] végül mindig egy pszeudo-supranaturális vagy pszeudo-misztikus magyarázatot kell elővarázsolni, ami az ügyet nem teszi kevésbé problémássá. 7. Nem akarjuk Lefebvre érsek jó szándékát kétségbe vonni, és az ő szemszögéből nagyonis meg tudjuk érteni cselekedetét. Ez azonban semmit nem változtat azon a tényen, hogy ezzel egy szörnyet hívott életre: egy egyre inkább, mint tényleges Egyházként viselkedő illegális „pia uniot”, ami a legalább öntudatlanul érzett közvetlen isteni eredetéből különleges előjogokat és természetfeletti tulajdonságokat igényelt a maga számára. Nem történhetett másképp, minthogy hamarosan az egyik ekkor szentelt segédpüspök vette át a „Pius Közösség” vezetését, amivel egy kvázi-pápai pozícióba került: egy püspök, aki fölött nincs senki (talán Istenen kívül) és alatta mindenki. Szintén nem maradhatott el, hogy e közösség „magasabb vezetői” hamarosan istenként érezzék magukat, akik még arról is maguk döntenek, hogy „mi a jó és mi a rossz”.      Ezt pont az elmúlt évek összetűzései tették ijesztően világossá. Például egészen komolyan kijelentették, hogy aki a „Pius Közösségtől” kilép vagy a jövőben nem akar többet együttdolgozni vele, az „elhagyja a látható Egyházat”. Egy pap, aki otthagyja a közösséget, „felfüggesztetté” és mintegy hitehagyottá válik. „Viseli még egyáltalán a reverendát?”, kérdezik rögtön, és ezt többnyire nem aggodalomból, hanem kíváncsiságból teszik. Az is hitehagyás, ha valaki nem akar vakon engedelmeskedni a „Pius Közösségnek”. Tehát „extra fraternitatem nulla salus”?      A „Pius Közösség” segédpüspökeit gátlástalanul és hivatalosan más rendi közösségek „egyházi elöljáróinak” nevezik, mint például tette ezt a német disztrikt vezetője a Brilon-Wald-i St. Josef kolostor akaratos és hitehagyott karmelitáival vagy azokkal a domonkosokkal szemben, akik Avrillé-ből kiléptek és Belgiumban önálló közösségként telepedtek le. A lengyel autonom ház vezetője, P. Stehlin a „Pius”-elöljárókat a „bíráskodás rendkívüli, helyettesítő tekintélyeinek” nevezi, akikről maga a Gondviselés ügyel, és akiknek mi „feltétlen engedelmességgel” tartozunk. Mind ezek és még sok más [például laikusok telefonon vagy írásban való kiközösítése] az Egyház, a „Pius Közösség” és az isteni megbízás szerencsétlen összekeverésének a következménye, ami az 1988-as püspökszentelésekkel egyszer s mindenkorra be lett cementezve. 8. Ezek után a következő kérdés merül fel: Mit kellett volna Lefebvre érseknek másképp vagy jobban csinálnia? Egyáltalán le kellett volna mondania a püspökszentelésekről? Nem lett volna konzekvensebb, ha ugyanazt az utat választja, mint amit helyette a „Péter Közösség” valósított meg?      A mi véleményünk szerint mindenekelőtt két hibát kellett volna elkerülnie: A hiányos teológiai megokolást és az Egyház és a „Piusközösség” összekeverését. Ha a püspökszentelések szükségességét az „új szentségek” – elsősorban a püspökszentelés 1968-as rítusának – valóban meglévő legalábbis kétséges érvényességével okolta volna meg, és természetesen a valódi pápai tekintély nemlétével is, úgy egy szolid alap teremtődött volna meg a „tradíció” számára, ráadásul nem kellett volna a „Gondviselést” ennyire lestrapálni. És nem a „Pius Közösség”, hanem az egész Egyház számára kellett volna püspököket szentelni, ami mintegy abban nyilvánult volna meg, hogy a jelölteket nem csak a „Pius Közösségből”, hanem a velük baráti viszonyban levő szerzetesrendekből stb. választotta volna, és a felszentelt püspököket nem a „Pius Közösség” elöljáróinak rendelte volna alá, hanem a Krisztussal és Péter valódi utódával – akit majd csak a jövőben várhatunk – szembeni engedelmességre intett volna. Ekkor cselekedett volna Lefebvre érsek valóban úgy, mint egy katolikus főpap és nem mint egy „Pius-párttag”. Ezzel persze még nem lett volna minden baj elkerülve, minden probléma megoldva. Biztos, hogy így is keletkeztek volna feszültségek és szakadások. Amíg nincs megint egy legitim egyházi főpásztorunk, ez elkerülhetetlen. De legalább nem létezne a „Pius Közösség” és az Egyház eme fatális egyenlővé tevése, mely minden „sentire cum Ecclesia”-t elpusztít és végül még a hit gyökereit is megtámadja, és nem volnánk abban a siralmas helyzetben, amiben ma vagyunk, amikor gyakorlatilag az egész jövője annak, amit „tradíciónak” nevezünk, a „Pius Közösség” komplexusokkal terhelt rendfőnökétől függ. Aki nem vágyik semmi után jobban, mint hogy a „zsinati” egyház végre püspökként elismerje, és ezért egész közösségét és mindent, ami tágabb értelemben ehhez tartozik a „zsinati Rómának” kiszolgáltathassa. Tőle függetlenül lennének elismert más püspökök és közösségek, akik átvehetnék a helyét. És a „Pius Közösségnek” a „tradíció” területén nem lenne gyakorlatilag monopol helyzete. 9. De akárhogy is, a dolgok most úgy állnak, ahogy állnak. Mindazonáltal ez nem megváltoztathatatlan, és a múlt hibáiból mindig lehet tanulni – mégha ez többnyire nem is történik így. Hitünkből adódóan mégis meg vagyunk győződve arról, hogy mindenek ellenére az Egyháznak van jövője, hiszen Urunk ígérete szerint a pokol kapui nem vesznek erőt rajta [az persze Zaby atya szerint sincs teológiailag tisztázva, hogy ez alatt az ígéret alatt mit kell pontosan érteni]. Ez a jövő nem fog nélkülünk megvalósulni. Az kell összes igyekezetünk okának lennie, hogy az Egyház múltját, elsősorban legfiatalabb múltját alaposan átvilágítsuk, a hibákat feltárjuk, hogy a jövőben ezek elkerülhetők lehessenek, és mi Isten és a Boldogságos Szűz segítségével a jövőben jobban csináljuk. Feltéve: 2014. augusztus 15.