1. Mi lenne Anyaszentegyházunk, a katolikus Egyház Szent Domonkos rendje, a prédikáló barátok, azaz a domonkosok nélkül? Így aztán csak természetes, hogy „tradi-földön”, ahol évtizedek óta egyházat játszanak, szintén nem hiányozhat egy kolostor az ilyen barátokkal, ami persze e „tradi-mozgalom” jellegzetessége folytán nem Domonkos rendjének talajából, hanem az építőkocka-elv szerint építési utasítás alapján lett szabadon felépítve. E megalakulást követően a konventben élő „Úr kutyái” [a domonkos rend népies neve latin nevük és címerük alapján] úgy gondolják, hogy nevükhöz illően rendszeres időközökben tudományos értekezéseket kell kiadniuk, hogy a „tradi-mozgalomban” érvényes ideológiákat teológiailag alátámasszák.      Például már sok évvel ezelőtt készségesen szállították a tradi-körökben tőlük elvárt bizonyítékot arra, hogy a zsinati egyház megújított szentelései alapján végzett püspök-szentelések kétséget kizáróan érvényesek. [Lásd a honlap következő tanulmányait erről a témáról: 1) Új püspökök, üres tabernákulumok; 2) DIE FRAGE NACH DER GÜLTIGKEIT DER PRIESTERUND BISCHOFSWEIHEN NACH DEM RITUS VON PAUL VI..]      2006-ban azt is sikerült szerencsésen „bebizonyítaniuk”, hogy a zsinati egyház és a katolikus Egyház ugyan két különböző egyház, de e két különböző egyháznak mégis ugyanaz a feje. [Weinzierl atya erről a Siamische Kirche című cikkében írt.]      Mindezen igyekezetük ellenére az utóbbi időben szembekerültek a tradi-mainstream-mel, azaz Fellay püspök és csapatának az irányvonalával, és ezt követően inkább a tradi-föld azon sarkában foglaltak helyet, melyet „ellenállásnak” neveznek, hogy mostantól e csoportosulás ideológiáját szolgálják tudományukkal.      [Aki eddig nem jött volna rá: E gunyoros hangú leírásban Weinzierl (vagy Zaby atya) az Avrille-i domonkosokról beszél, akiknél nyáron megalakult az FSSPX-ellenállás közössége, „Marcel Lefebvre Papi Egyesülés” címen – lásd a Szerkesztői üzenetek 2014. július 17-i bejegyzését.] 2. Ugyancsak ezek a tradi-domonkosok voltak azok, akik sajtókiadványuk, a „Sel de la terre” (A föld sója) 79. számában, 2011/12 telén kiadták a „Kis katekizmus a szedesvakantizmushoz” című művük második (az első a 36. számban jelent meg), javított kiadását. Bár a katekizmus kifejezés itt is nyilván csak úgy értendő, hogy az értekezés kérdés-felelet formában történik, mi mégis mindig kissé kellemetlenül érezzük magunkat, ha bármely témában a tradi-körökben egy „katekizmus” jelenik meg, hiszen egy katekizmusnak mindig kötelező tartozéka az imprimatúra, azaz az egyházi beleegyezés, hiszen a szó igazi értelmében egy katekizmus az Egyház hivatalos tanításának kifejtésére szolgál, nem pedig privát nézetek bemutatására és terjesztésére. A második kiadás, ahogy erről a domonkos urak biztosítanak bennünket, az elsőhöz képest jelentősen revideálva és javítva lett, mert szerzőik figyelembe vették azokat a vitákat és kifogásokat, melyeket éppen az első kiadás váltott ki. A bevezetésben, mely a „Scylla és Charybdis” címet viseli, utalva a Messinai tengerszorosban fekvő két veszélyes szirtre, ennek mintájára azt a két szellemi szirtet vizsgálják át, melyek között szintén nagyon ügyesen kell átnavigálni, ha valaki nem akar szellemi/lelki értelemben zátonyra futni. A mostani egyházi válságban két tévtant kell kikerülni – vonják le a következtetést: „A modernizmust (ami által lassan elvesztjük a hitünket) és a szedesvakantizmust (mely szakadásba vezet).” Hogy valaki katolikus maradhasson, annak e kettő között középen kell maradnia. [Ezzel valójában csak hűen megismétlik szent bálványuk, Lefebvre érsek elképzelését, amit például az amerikai papjainak kirúgása után a megmaradt szeminaristáinak tartott előadásában magyarázott el 1983. május 20-án: Ennek az előadásnak szövege német nyelven itt olvasható: a http://poschenker.wordpress.com/ honlapon 2014. április 19-én megjelent „Erzbischof Marcel Lefebvre und die sedisvakantistische Krise von 1983” című cikkben.] Itt meg kell állnunk egy pillanatra. Már korábbi írásunkban (Monster Church) megállapítottuk, milyen furcsa az az elképzelés, mely a modernizmust és a szedesvakantizmust, két egyformán kerülendő szélsőségként fogja fel. Hiszen a modernizmus „köztudottan egy, az Egyház által elítélt tévtan (Szent X. Pius szavai szerint: „minden eretnekség gyűjtőmedencéje”), míg az ú. n. szedesvakantizmus (tehát az az idő, amelyben Péter széke nincs elfoglalva) egyfelől egy egészen egyszerű tényt ír le, másfelől az Egyház által biztos tanként kihirdetett tanítása, mely bizonyos esetekre vonatkozik”. „A szedesvakantizmus 1) egy állapot, mely akkor következik be, ha egy pápa meghal, és 2) egy egészen biztos, évszázadokon keresztül még az egyházjogba is felvett tanítás, amit Bellarmin Szent Róbert következőképpen foglalt össze tömören: »Egy notórius eretnek pápa automatikusan megszűnik pápa és az Egyház feje lenni, ugyanúgy, ahogy automatikusan megszűnik keresztény és az Egyház Testének tagja lenni. Ezen okokból az Egyház elítélheti és megbüntetheti őt. Tegyük hozzá, hogy az Egyház helyzete nagyon szerencsétlen lenne, ha arra kényszerülne, hogy egy farkast ismerjen el pásztoraként, aki nyíltan ellene fordul.«” Akkor is, ha a tradi-földről származó Úr kutyái úgy vélik, hogy – Szent Róberttel és szinte minden más komoly teológussal szemben – meg tudják mutatni (lásd lejjebb), hogy a teológusok általánosabb véleménye mégis inkább az, hogy egy eretnek pápa sem veszti el a hivatalát, legalább emberileg kellene annyira tisztességesnek lenniük, hogy belássák, hogy a teológusok sokasága – köztük nem kisebb egyháztanító, mint a most idézett Bellarmin Szent Róbert – által biztosnak kijelentett tanítás nem lehet veszélyes „tévtan”, ráadásul nem állítható ugyanarra a síkra, mint amelyen az egész hitet gyökerében elpusztító modernizmus áll. Egész tanulmányuk nem hoz egyetlen egy utalást vagy támpontot sem arra, hogy a szedesvakantizmus csak egy, az övékétől eltérő, de megengedett vélemény, hanem már „katekizmusuk” legelején egyszerűen súlyos tévtannak nevezik. Egy ilyen, tökéletesen megokolatlan előítélet és elítélés mindenesetre tudományosan több mint kérdéses – hogy csak a legenyhébb kifejezést használjuk –, és jellemző fényt vet a tradi-körök szokásos eljárására [amit Lefebvre érsektől tanultak és vettek át]. Teológiai érvek helyett közhelyekkel operálnak, melyeket eleve pozitív vagy negatív ízzel töltenek meg. Most a szedesvakantizmus a szólamuk, amit azonnal szakadársággal és tévtannal tesznek egyenlővé. 4. Miután ily módon rögtön az elején világosan megmutatták, hogy állítólagos tanulmányuknak mi a célja, nevezetesen, hogy egy polemikus közhelyet áltudományosan megokoljanak, a tekintélyi érve – miként is lehetne másképp –, Marcel Lefebvre érsek érvére hivatkoznak. Az ő pozíciója az övéké is, mondják a domonkos urak, majd röviden összefoglalják ezt oly módon, hogy néhány kijelentést idéznek, melyet Lefebvre érsek a szedesvakantizmussal kapcsolatban tett:      „Ha valaki azt mondja, hogy a pápa egy aposztata, egy eretnek és szakadár – ha ez így van –, akkor nem lenne többé pápa, és mi ezért a szedesvakantizmus állapotában lennénk. Ez egy vélemény; én nem mondom, hogy nem szól néhány érv vélemény e mellett.” (1977. március 18.) „Nem lehetetlen, hogy ezt a hipotézist egy napon az Egyház megerősíti, mert komolyan veendő érvek szólnak mellette. Valóban VI. Pálnak számos olyan tette van, melyeket, ha 20 évvel ezelőtt egy püspök vagy egy teológus követett volna el, eretnekgyanúsként vagy az eretnekséget előmozdítóként ítéltek volna el.” (1977. február 24.)      Megint egyszer azt kérdezzük, hogyan beszélhetnek a prédikáló barátok, ha nekik is az a véleményük, mint Lefebvre érseknek, a szedesvakantizmusról, mint egy, a modernizmussal azonos, súlyos tévtanról? Bár Lefebvre érsek a szedesvakantista-tézist alapvetően megengedettnek, és bizonyos értelemben valószínűnek jelentette ki, mégis ezzel határozottan ellenkező pozíciót vett fel: „De nem gondolom, hogy ez az a megoldás, amit nekünk felvennünk és követnünk kell. Ebben a pillanatban én személy szerint azt gondolom, hogy hiba lenne ezt a tézist követni.” (1977. március 18.)      „Ez azonban ennek ellenére nem azt jelenti, hogy én tökéletesen biztos vagyok benne, hogy az a magatartás, amit én felveszek, a helyes. Én okosságból foglalom el ezt a pozíciót. Én inkább ezen helyezkedem el, mint a teológiai, pusztán teoretikus területen. Úgy gondolom, hogy Isten azt követeli tőlünk, hogy ne csak tisztán teoretikus és teológiai szempontok szerint legyenek tiszta ideáink, hanem a gyakorlat szerint is, ha a dolgok nehezek és kényesek, és egy bizonyos bölcsességgel, egy bizonyos okossággal cselekedjünk, melyek kissé ellentétben állhatnak bizonyos elvekkel, és nem tisztán logikusak.” (1978. október 5.)      [Szinte hihetetlen szavak! És ezt az embert tiszteli katolikusok egyik fele több mint négy évtizede katolikus hősként! Aki szétrobbantotta az igazi tradíciót, aki szinte egyszemélyben felelős azért, hogy például mára még az a néhány, hitét komolyan vevő és megtartani igyekvő katolikusok csoportja is minimum három részre [FSSPX és követői, FSSPX-ellenállás és szedesvakantisták] szakadjon, ami már a katolikusság kicsúfolásának, paródiájának tűnik!] Eddig mi nem tudtuk, hogy a bölcsesség és az okosság arra szolgálnak, hogy a teológiai elvekkel szemben cselekedjen valaki. Sokkal inkább azt gondoltuk, hogy ezek azért vannak, hogy ezeket az elveket mélyebben megértsük és jobban alkalmazhassuk. De most meg kell alaposan vizsgálnunk, mit is mond itt pontosan Lefebvre érsek. Ha őexcellenciáját helyesen értjük, akkor ő ugyan beismeri, hogy pozíciója teológiailag nem tartható, de más, nem-teológiai, sőt a teológiai elvekkel egyenesen ellentmondó „praktikus” okokból azonban mégis úgy véli, hogy ezt kell elfoglalnia és fenntartania. Az ő okai tehát általa bevallottan nem a teológia, nem a hit okai! Hogy akkor milyen okok, arról csak spekulálhatunk. De mivel ő mondja, hogy ezek a „praktikusságból” származnak és nem a „teóriából”, okai csakis a politika és a diplomácia területéről jöhetnek. Lefebvre érsek szavait értelmezve, tehát meglehet, hogy „az okosság” és a „bölcsesség” olykor azt követeli tőlünk, hogy politikai-taktikai vagy diplomáciai okokból ne csupán a saját jobb belátásunk ellenére, de még a teológiai elvek, vagyis a hit ellenére is cselekedjünk? Vagyis lehetséges, hogy a gyakorlat előbbre való, mint a teológia, a gyakorlatias cselekvés előbbre való, mint a hit? Ezek igencsak meglepő nézetek egy hithű katolikus püspöktől! Nem kevésbé tartjuk azt sem meglepőnek, hogy Lefebvre érsek a maga által bevallott saját kételyei és bizonytalansága ellenére ezt a „praktikus” pozíciót a Pius Közösség számára dogmává emelte, és minden egyes tagját ennek elfogadására kötelezte a közösségből való kizárás büntetésével való fenyegetés mellett. Valóban, szemrebbenés nélkül tett az utcára egy fillér nélkül egyik napról a másikra még harcostársait és érdemes papokat is, akiket ettől kezdve nem szűnt meg mint „szedesvakantistákat” rossz hírbe hozni, pusztán azért, mert azok nem osztották az ő véleményét egy olyan kérdésben, amiről ő maga vallotta be, hogy nem biztos, hogy neki van igaza, vagyis, hogy nem biztos benne, hogy helyes-e az, amit ő tesz. Hogy egy ilyen viselkedés erkölcsileg elfogadható-e, vagy pláne összeegyeztetető-e egy nagy rendalapító és egyházmegújító szentségével, inkább ne firtassuk. Mindenesetre az érseknek ez a döntése nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a „szedesvakantistáknak” (legalábbis a föld ezen térfelén) mindmáig messzemenően figyelemre nem méltatott, ha nem egyenesen megvetett, sarokba szorított lét jut osztályrészül. Az Úr kutyái tovább idézik az érseket: „Ameddig nincs meg a bizonyítékom arra, hogy a pápa nem pápa, nos, addig abból indulok ki, hogy ő az, hogy ő a pápa. Nem mondom azt, hogy nem lehetnek olyan érvek, amik egyesekben bizonyos esetekben kételyeket ébreszthetnek. De be kell bizonyítani, hogy ezek nem csak kételyek, hogy érvényes kételyek. Ha az érv kétes értékű, nekünk nincs jogunk belőle messzemenő konzekvenciákat levonni.” (1979. január 16.)      [Nem tudom, hogy másoknak feltűnt-e már – ami nekem előadásai fordítása közben már akkor furcsának hatott, amikor még elhittem, hogy Lefebvre érsek jó katolikus volt –, hogy az érsek valójában soha nem mond egyetlen teológiai érvet sem, egyetlen katolikus tant sem, hanem csak „evilági” szólamokkal érvel – mindenesetre ennek a stílusnak ez az utolsó mondata ennek egyik díszpéldánya. Az persze nagyonis elképzelhető, hogy ugyanezek a mondatok élő beszédben, egy szenvedélyes előadásban egészen másképp hatottak, mint így leírva.]      Az érsek itt nem magáról mond ítéletét? Mert ő milyen joggal vonta le saját kétes érveiből azt a jogot, hogy papi egzisztenciákat megsemmisítsen vagy legalábbis veszélyeztessen? „A Papi Közösség nem fogadja el ezt a megoldást, hanem úgy gondolja, az egyháztörténelemre és a teológusok tanítására alapozva, hogy a pápa az egyház romlását elősegítheti azáltal, hogy rossz munkatársakat választ, és hagyja, hogy ezek működjenek, olyan dekrétumokat ír alá, melyek nem tévedhetetlenek, olykor a saját beleegyezésével is, amik az egyházban jelentős károkat okoznak. Nincs semmi veszélyesebb az egyház számára, mint a liberális pápák, akik állandó ellentmondásban élnek.” (1982. szeptember 13.)      [Mentségemre legyen mondva, hogy az elmúlt 19 évben, amit az FSSPX-nél töltöttem, ilyen elképesztő szöveg nem került a kezembe – ezek egészen mostanáig, pontosabban Fellay püspök és társai római előnyomulásáig nem voltak publikusak. Talán érdekli a kedves olvasókat, hogy a sajtóban nagy diadallal adták a napokban hírül, hogy az FSSPX egyik papja „hivatalos és baráti” engedélyt kapott, hogy a Szent Péter bazilikában misézzen Szent X. Pius pápa oltáránál a jubileum alkalmából. Persze eddig is miséztek olykor Piuszos-papok a bazilikában, de azok ezt a hírt nem verték dobra. Azt hiszem, az sem véletlen, hogy az FSSPX végül egy olyan „pápával” fog kiegyezni, és egy olyan „pápa” alatt tér vissza hivatalosan a zsinati egyházba, mint Bergoglio. Ez minden szónál fényesebben mutatja meg, hova jutott a Lefebvre-féle „praktikus” pozíció. A vicces ebben csak az, hogy az FSSPX-ellenállás ezt nem veszi tudomásul. Rájuk ezért vajon milyen sors vár?]      Erre a kijelentésre, mely egyébként ellentétben áll Mgr. Lefebvre más nyilatkozataival, melyekben a „zsinati pápákat” teszi közvetlenül felelőssé az egyház szétzúzásáért, és nem a „rosszul kiválasztott” munkatársaikat, majd lejjebb fogunk kitérni. A domonkosok tovább idézik Lefebvre érseket: „A gyakorlatban ennek nincs befolyása praktikus viselkedésünkre, mert mi szilárdan és bátran mindent visszautasítunk, ami a hit ellen van, anélkül, hogy tudnánk, honnan jön, anélkül, hogy tudnánk, ki a hibás ebben.” (1978. október 5.) – Eggyel többször tehát megtudjuk, hogy a praxis előrébbvaló, mint a teológia, és ezért megokolja a pusztán „praktikus” megoldást, ami az FSSPX ideológiája lett: „Recognize and Resist – ismerd el és állj neki ellen”. Vagyis elvileg elismerjük a pápát, de a gyakorlatban nem törődünk vele, és végülis a praxis a fontosabb. Ezt „gyakorlati szedesvakantizmusnak” is nevezhetnénk, ahogy praktikus ateizmust is ismerünk. Ezzel lett a Pius Közösségben [a hivatalosban is, meg az „ellenállóban” is] az egészen máig gyakorolt, tökéletesen teológiamentes és ezzel jogilag is teljesen szabad viselkedésmód megalapozva. „Nézze, mi azt teszünk, amit akarunk, és ez így jó”, ahogy ezt egyik jogtudósuk, talán freudi elszólásban, kifejezte.      Az természetes, hogy a teológia elvei ellen, sőt a saját belátás és jobb tudás ellen való viselkedés szünet nélküli igazolást igényel. Ebben rejlik talán az a pszichológiai indíték, hogy a piuszosok úgy gondolják, hogy a „szedesvakantizmussal” szakadatlanul harcolni és a szedesvakantistákat állandóan gyalázni kell, történjen ez áltudományos-szofista „érvekkel”,vagy egész egyszerűen demagóg-asszociatív hangulatkeltéssel? 5. A „tekintélyelvű érv” után következik a kidolgozás, a tulajdonképpeni „katekizmus” a maga „kérdéseivel és válaszaival”. Először azt állapítják meg a szerzők, hogy mi is valójában a „szedesvakantizmus”, nevezetesen „azok véleménye, akik úgy gondolják, hogy a II. Vatikáni Zsinat utáni pápák nem valódi pápák”, amiből az következik, hogy „Péter széke nincs betöltve”. Ezt a véleményt az a „súlyos válság okozta, amit az egyház az utolsó zsinat óta átél”, és ennek fő oka a római pápák romlásában keresendő, akik „nagyon súlyos tévtanokat”, mint az ökumenizmus, a vallásszabadság, a kollegialitás stb. tanítottak, vagy terjeszteni megengedtek. A „szedesvakantisták” úgy vélik, hogy igazi pápák nem lehetnek felelősek ilyen válságért, és ezért ezek nem „igazi pápák”. Annak bemutatására, hogy ez a válság miből áll, a domonkos urak Abbé Gleize, Pius-teológus véleményét hívják segítségül, aki már többször feltűnt figyelemreméltó nézeteivel. Az abbé 2008-ban a „Vu de Haut”-ban a válságot abban állapítja meg, hogy olyan sajtóorgánumokban, mint például az Osservatore Romano, folyton a vallásszabadság, az állami szekularizmus és az ökumenizmus elveit ismétlik, melyek „a II. Vatikáni Zsinat előtti pápai Tanítóhivatal szakadatlan és egybehangzó tanításával formális ellentétben” állnak. Bár a korábbi időkben is akadtak olyan pápák, aki tulajdonképpeni feladatukhoz rosszul álltak hozzá, sőt olykor még az Egyház egységét és hitét is veszélyeztették, de ennek mindig erkölcsi okai voltak, írja az abbé.      „E pápák közül egyik sem ragaszkodott intellektuális meggyőződéssel egy tévtanhoz. Ők mind anélkül követtek el hibát, hogy valamely tévtant hirdettek volna, és olykor ezek a hibák üldözés alatt a bátorság hiányából származtak, mint Liberiusnál, néha bizonyos naivitásból és túlzott engedékenységből, mint Honoriusnál és Vigiliusnál, néha egyfajta teológiai túlzásnál, mint XXII. Jánosnál. E tettek legkomolyabbika, melyet Honorius pápa követett el, cenzúrát (favens haeresim = eretnekséget elősegítő [!]) szerzett a számára, ami azonban nem jelentette egyúttal ennek a pápának mint formális eretneknek az elítélését.”      Deo gratias! – szeretnénk lelkesen felkiáltani. Végre egyszer egy „Pius-teológus”, aki nem a Honorius-Liberius-Vigilis „precedens” esetek sztereotip lemezének litániáját darálja le. Ehelyett így folytatja: „De tekintetbe véve ezen szórványos eseteket, meg kell állapítani, hogy a II. Vatikáni Zsinat óta uralkodó összes pápa állandó viselkedése teljesen más jelenség.” E jelenség megmutatkozik e pápák mindennapi prédikációjában, melyek állandóan hemzsegnek a vallásszabadság, az ökumenizmus és a kollegialitás hamis elveitől. Ezek „súlyos tévtanok”, és a „20. század eretnekségeinek”, nevezetesen a „neo-modernizmus eretnekségének” a következményei. Állandó és XXIII. Jánostól XVI. Benedekig [2008-as írás] folyton ismételt tévtanokról van szó, melyek nem a gyengeség vagy naivitás következményei, hanem sokkal inkább „az értelemnek fundamentális sajátja”, „egy informált meggyőződés beleegyezése”. Ezért ez a helyzet valóban példa nélkül áll az Egyház történetében. Bravó, Abbé Gleize! Csak kívánni lehet, hogy ez a felismerés lassan az FSSPX-en belül és kívül levő paptársai köreiben is elterjed végre, hogy ne kelljen újra és újra mindig ugyanazt a régi, ostoba és még az Egyház ellenségeitől is régesrég feladott, végtelenül unalmas dőreségekkel találkozni, melyeket folyton újra felmelegítenek, és melyek a szegény, oly csúnyán megviselt és befeketített pápákat sírjaikban nem hagyják nyugodni, mert folyton forogniuk kell, mint egy fiatal kakasnak a nyárson.      Ezen kívül a „katekizmus” ehelyütt ellene mond Lefebvre érsek fentebb idézett kijelentésével is, aki ugye úgy vélte, hogy a zsinati „pápák” legrosszabb esetben „rossz munkatársak” megválasztása miatt tehetők felelőssé a válságért. Ebből vajon arra következtethetünk, hogy a tudós prédikáló barátok ehelyütt valóban elismerik, hogy a II. Vatikáni Zsinat óta a „pápák” eretnekségeket vallanak, és ezt nyilvánosan is tanítják, és ezáltal nem osztják az érsek fent idézett véleményét? Feltéve: 2014. augusztus 30. 6. De nem, ezután a „katekizmusban” az következik, hogy [ezek a csúnya] szedesvakantisták legalább hat különböző ágra oszlanak összesen mintegy 600 választási lehetőséggel. Egyedül abban egységesek, hogy „nem imádkoznak nyilvánosan a pápáért” – ez a szentmise kánonjában a mindenkori pápa megemlítésének pius-közösségi „rejtjeles kifejezése”. [Ahogy ezt F. atya is nevezte. Szinte hihetetlen és számomra a legmegdöbbentőbb, hogy az általam ismert – elég sok – Piuszos-pap, akik egyébként teljesen különböző egyéniségek, különböző képességűek, ebben a üdvüket meghatározó súlyos kérdésben szóról szóra ugyanazt mondják, mintha a legsötétebb sztálini időkben verték volna beléjük a kötelező szólamokat.]      Az Úr kutyáinak ez a megjegyzése statisztikailag elég érdekes lehet, de sok értelme a tárgyat illetően nincs. És csak ezután térnek rá a szedesvakantisták érveinek a bemutatására. Ezen érveket tudós doktoraink egészen skolasztikus (vagy inkább kanti?) modorban „a priori” és „a posteriori” érvekre osztják fel:      „A priori azt mondják ők [m. m. a szedesvakantisták], hogy egy pápa, aki eretnek, nem lehet igazi pápa, amit vagy teológiailag be lehet bizonyítani (egy eretnek nem lehet az Egyház feje, de II. János Pál eretnek, tehát…), vagy a jog területén (az Egyház törvényei érvénytelennek nevezik egy eretnek megválasztását, de Woityla bíboros – vagy Ratzinger – megválasztásakor eretnek volt, tehát…).” Egy további „a priori érv” a VI. Pál óta megújított püspökszentelések érvénytelensége. Egy nem-püspök nem lehet Róma püspöke.      „Végül „a posteriori” megállapítható, hogy ezek a pápák rossz és hamis aktusokat hajtottak végre, melyek ellentétben állnak a tévedhetetlenséggel. Az első teológiai érvre, miszerint egy eretnek nem lehet pápa, a mi írástudóink azt válaszolják, hogy nem olyan egyszerű bebizonyítani, hogy a VI. Pál óta uralkodó pápák – és különösen II. János Pál – azon számtalan eretnekségnél, melyeket elkövettek, tudatában voltak-e annak, hogy ezekkel az Egyház dogmáit utasítják vissza. Amíg ez nincs biztosan bebizonyítva, okosabb az ítélettel várni. „Ez volt Lefebvre érsek irányvonala is”, vélik ők, ami – ahogy fentebb láttunk – nem egészen igaz, hiszen az érsek meghozta ítéletét, csak ezt az ítéletet alapos kételyei ellenére hozta meg. És ez a „jobb belátása és alapos kételyei” ellenére meghozott ítélet úgy hangzott, hogy ezeket a férfiakat a katolikus Egyház pápáinak kell tekinteni, és ezt az összes szeminaristájával aláíratta, különben nem szentelte őket pappá. Hogy nekünk miért kell a folytonosan elismételt „súlyos tévedéseknél”, melyek „a II. Vatikáni Zsinat előtti pápai Tanítóhivatal szakadatlan és egybehangzó tanításával formális ellentétben” állnak, abban visszatartani magunkat, hogy ezek nyilvános terjesztőit, akik „értelmük fundamentális sajátjaként” és „informált meggyőződésük beleegyezésével” állnak ezekhez a tévedésekhez, eretnekeknek nevezzük, nem igazán tudjuk felfogni. Hiszen hivatalos ítéletet vétkükről vagy a megérdemelt büntetésükről nem kell hoznunk, ami miatt az sem tartozik ránk, hogy vajon önhibájukon kívül tévednek-e, vagy szegények egyáltalán nem tudják, hogy megnyilatkozásaikkal „az Egyház dogmáit utasítják vissza” (ami persze ilyen magasan dekorált egyházi férfiaknál, és a teológia tanult doktorainál és professzorainál, amik ezek a pápák általában, igencsak furcsa lenne).      De különben is, folytatják a nagytudású domonkos urak tovább, az sem biztos, hogy egy eretnek automatikusan elveszti hivatalát, mert a teológusok „általános” (Suarez), sőt „általánosabb” (Billuart) véleménye szerint egy eretnek pápa is tovább gyakorolhatja hivatalát, amíg a katolikus püspökök a pápa eretnekségét nem állapították meg. „Nos, egy ilyen komoly ügyben nem okos dolog az általános vélemény ellen menni”, mondják domonkos teológusaink. – Ehhez azt kell megjegyezni, hogy valóban, a teológusok (mint például a fent idézett és még a domonkos uraktól is megemlítésre méltó Bellarmin Szent Róbert és sokan mások), valamint legalább két pápa (III. Ince és IV. Pál) „általános véleménye” minden időben az volt, hogy egy eretnek pápa „ipso facto”, tehát mintegy automatikusan elveszti hivatalát, és hogy sokkal inkább az általuk „általánosnak” beállított Suarez és Billuart esetében van szó elszigetelt különvéleményről.      Például az igencsak köztiszteletnek örvendő domonkos (!), Dominic Prümmer, akinek az erkölcsteológiáról szóló tankönyvét (1927.) a Pius Közösség szemináriumaiban oktatásra használják, ezt tanítja: „A római pontifex hatalma elveszik: … c) tartós őrület vagy formális eretnekség esetén.” Majd lejjebb: „A szerzők valóban általánosan (!) azt tanítják, hogy egy pápa biztos és notórius eretnekség miatt elveszti hivatalát, bár egyúttal kétségbe vonják, hogy ilyesmi egyáltalán előfordulhat” [m. m. az, hogy egy pápa eretnekségeket tanít]. (Megj.: ne felejtsük, Plümmer jóval a II. Vatikáni Zsinat előtt halt meg.)      Liguori Szent Alfonz [egyházdoktor, az újkori erkölcsteológia klasszikus tankönyvének szerzője], akit az egyházi döntés értelmében az erkölcsteológia kérdéseiben mindig követni lehet, ezt írja: „Ha egy pápa privát személyként valaha is eretnekségbe esne, azonnal elvesztené pontifikátusát.” (Evres Complétes 9:232)      Wernz-Vidal 1943-as kommentárjukban az egyházi joghoz így nyilatkoznak: „Notórius és nyilvánosan terjesztett eretnekség által a római pontifex … maga a tett által (ipso facto) van elítélve, veszti el jurisdictioját, még az Egyház megállapító ítélete előtt. … Egy pápa, aki nyilvánosan eretnekségbe esne, ipso facto megszűnne az Egyház tagja lenni, ezzel megszűnne az Egyház feje lenni.” (Jus Canonicum, Rom Gregoriana 1943, 2:453).      Ugyanígy Vermeersch-Creusen (1949): „A római pontifex hatalma a következő esetekben szűnik meg: a halálával, önkéntes lemondásnál (ami érvényes, anélkül, hogy bárki elfogadná), biztos és kétségtelen tartós beszámíthatatlanságnál és notórius eretnekségnél. … Legalábbis az általánosabb tanítói vélemény szerint a római pontifex privát személyként nyilvános eretnekségbe eshet. Ez esetben mindennemű megállapító ítélet nélkül (hiszen a Legfelsőbb Széke felett senki nem ítélkezhet) automatikusan (ipso facto) elvesztené a hatalmát, amit ő, aki többé nem tagja az Egyháznak, lehetetlenség, hogy betöltsön.” (Epitome Iuris Canonici, Rom: Dessain 1949. 340) Ezek után „mi szükségünk van még tanúkra?” (Mt 26,65) Vagy talán ezek az elismert és részben szent katolikus teológusok a szörnyen veszélyes „tévedésnek”, a szedesvakantizmusnak a követői voltak?      És különben is, maga Lefebvre érsek, akinek a pozícióját a domonkos urak állítólag osztják, ahogy fentebb láttuk, kétségtelenül elismerte, hogy egy eretnek pápa megszűnne pápa lenni. Csak magát a faktumot kérdőjelezte meg, hogy vajon a kérdéses pápákat eretnekeknek lehet-e nevezni. Így ehelyütt az Úr kutyái magukról mondtak ítéletet: >„Nos, egy ilyen komoly ügyben nem okos dolog az általános vélemény ellen menni”, és pláne nem akkor, ha ezt pár szakasszal előbb, mint a sajátjukét adták meg [mármint azzal, hogy azt mondták, ugyanazt teszik és állítják, amit az érsek].      Már az sem segít, ha a domonkos urak úgy gondolják, hogy véleményük alátámasztására „saját rendtársukat” [figyelem: bár az Avrille-i domonkosok pápának tartják a római bitorlót, de az nem tartja őket se „rendnek”, se „domonkosoknak”], Garrigou-Lagrange-t citálhatják elő, aki azt állította, hogy egy eretnek pápa, aki többé nem tagja az Egyháznak nem veszti el a jurisdictiot,mert egy erkölcsi fő másképp működik, mint egy fizikai. Miközben ugyanis egy fizikai fő nem lehet hatással a tagokra a lélek vitális hatása nélkül, úgy egy erkölcsi fő, mint a pápa, gyakorolhatja az Egyház fölött a joghatóságot, akkor is, ha ő az Egyház lelkétől a hit vagy a szeretet semmilyen belső befolyását nem kapja meg [ezt a számomra értelmetlen mondatot szó szerint fordítottam],      „Röviden, a pápa személyes hite által tagja az Egyháznak, amit elveszíthet, de akkor is a látható egyház feje marad a jurisdictio és a tekintély által, melyek fent állhatnak az eretnekséggel együtt is”, vélik nagytudású „katekizmus”-szerzőink Garrigou-Lagrange szavait helyesen összefoglalni.      [Vajon, akik ilyeneket állítanak, azoknak mi a véleményük Istenről, Jézus Krisztusról? Szerintük Jézus azért alapította Egyházát, azért tűrte el leghívebb követőinek mártíromságát, hogy utána évtizedeken keresztül egymás után több hitetlen alakot állítson Egyháza élére, mint legfőbb Tanítót, mint a hit legfőbb Őrét? Milyen Isten-képük van az ilyen embereknek? Illetve, milyen Isten-képük lesz lassacskán mindazoknak, akik ezt a ma nagyon-nagyon aktuális kérdést így válaszolják meg?] E logika szerint nehéz belátni, hogy például miért ne lehetne egy protestánst, egy mohamedánt vagy egy pogányt pápává választani, ha a személyes hit nem játszik szerepet a megválasztásban, a pápa-létben? Az ilyen elképzelések abszurditása kézenfekvő. Hogyan lehetne valaki, akinek magának nincs hite, pont a hit legfőbb tanítója? Hogyan lehetne valaki az Egyház feje, aki egyáltalán nem is tagja az Egyháznak? Ez ugyan jól illik domonkos írástudóink fentebb már említett téziséhez, miszerint ugyan igaz, hogy két egyház van a zsinat óta, de e kettőnek egy feje van, azaz ugyanaz a férfi egyszerre az Egyház és az anti-egyház feje [lásd Weinzierl atya cikkét: Siamische Kirche], de nem illik az Egyház tanításához és gyakorlatához, mely szerint a jurisdictio mindig a hitet szolgálja és a hitet követi. Adott esetben az Egyház pótolja egy eretnek hiányzó jurisdictioját a lelkek üdve érdekében (= kiegészítő jurisdictio). Így tud például egy eretnek vagy akár egy kiközösített pap is szükséghelyzetben egy haldoklónak érvényesen és megengedetten feloldozást adni. De az Egyház ilyenkor sem az eretneknek adja meg a korábban elvesztett jurisdictiot, ami lehetetlen, még átmenetileg is, hanem az aktushoz bizonyos értelemben hozzáteszi a hiányzó jurusdictiot, hogy ezáltal érvényessé tegye a szentséget [azaz nem az elkövetőnek adja vissza a jogát, hanem a fogadónak adja meg a szentség érvényességét]. 7. A domonkos urak megjegyzései a második, a „kánoni” érvhez nem hoznak semmi jelentősen újat. Maguk a szedesvakantisták is beismerik már, írják, hogy IV. Pál „Cum ex Apostolatus” bullája elvesztette hatályát, és nem alkalmas a sedes vacans tézisének az alátámasztására – és ezt azzal a fontos „bizonyítékkal” merik kimondani, hogy egy szedesvakantista azt mondta egyszer, hogy a nevezett bullával csak a sedes vacans lehetőségét, de nem a tényét lehet bebizonyítani! – Nos, azt az óvodások is tudják, hogy egy faktumot nem közvetlenül a jogtételből lehet levezetni, hanem előbb be kell bizonyítani. Ha valahol a megengedett legnagyobb sebesség 50 km/h, akkor abból semmilyen módon nem következik, hogy egy autóvezető átlépte. Ezt csak egy radarméréssel lehet bebizonyítani!      Bár, folytatódik a „katekézis”, IV. Pál bulláját az 1917-es Codex Juris Canonici (CIC) forrásként adja meg, de ez nem jelenti azt, hogy még mindig érvényben van. Valójában a codex minden olyan büntetést megszüntet, ami nincs benne felsorolva, amihez a „Cum ex Apostolatus” is tartozik. Ezen kívül már Szent X. Pius eltörölte IV. Pál konstitúcióját azzal, hogy az 1904. december 25-i „Vacante sede apostolica” konstitúciójában minden cenzúrát eltörölt, ami a bíborosokat egy konklávéban a passzív vagy aktív részvételben akadályozhatná. Ugyanezt ismételte meg XII. Pius 1945-ben: „Egyetlen bíborost sem lehet se az aktív, se a passzív választói jogából semmilyen módon kizárni a legfőbb pontifex megválasztásakor, semmilyen körülmény között, legyen az a kiközösítés, felfüggesztés, interdiktum vagy más egyházi akadályozó ok. Mi ezeket a cenzúrákat eltöröljük, de csak a választás ezen egy fajtájára, miközben mindenütt máshol érvényben maradnak.”      A válasz nagyon gyorsan megadható, és valójában már gyakran meg is adtuk, ami úgy tűnik, hogy tanult szerzőink figyelmét eddig elkerülte. Az általunk vizsgált esetben ugyanis egyáltalán nem egyházi jogról vagy egyházi cenzúrákról van szó, amely alól egy pápának joga van felmentést adni. Az eretnekség az isteni jog alapján jelent kizárást az Egyházból és minden egyházi hivatalból. Ez alól egyetlen pápa sem adhat felmentést, és az egyházjog sem tud ezen változtatni. Ezért ment fel ugyan XII. Pius a kiközösítés, a felfüggesztés és az interdiktum, de nem az eretnekség alól. Mindenki, aki akár csak egy kicsit is kiismeri magát ebben a témában, tudja, hogy a „szedesvakantisták” különbséget tesznek az eretnekség bűne és az eretnekség bűntette között. Az első az isteni jog ellen vét és elválaszt az Egyháztól, míg a második az egyházjog ellen vét és a kiközösítés büntetését vonja maga után. A domonkos írástudóink által felhozott érv, miszerint a szedesvakantisták számára a hiányzó, illetve érvénytelen püspökszentelés önmagában megalapozza a sedes vacans meglétét, elég ritkán felhozott mellékérv. A domonkos urak számára mégis arra szolgál, hogy megint egyszer lándzsát törjenek az új szentelések érvényessége mellett. Erről már részletesen beszéltünk korábban, úgy hogy most csak annyit fűzünk ehhez, hogy köztudott, hogy egy katolikus laikust – de nem eretneket! – is érvényesen pápává lehet választani, aki megválasztása után azonnal a legmagasabb joghatóságot birtokolja az Egyházban. Mindazonáltal kötelezve van arra, hogy a lehető leghamarabb püspökké szenteltesse magát, hiszen egy pápa nem csak a legfőbb tanítója és bírája, hanem a legfőbb papja is az Egyháznak és egyúttal Róma püspöke. II. Istvánt, aki 752-ben mindössze 4 napig volt pápa, és hirtelen jött halála miatt nem lehetett püspökké szentelni, a mai napig sokan nem tekintik pápának [amit onnan lehet észrevenni, hogy az utána István nevet viselő pápák „sorszámánál” egy sima és egy zárójeles szám áll]. 8. Ezzel eljutottunk az „a posteriori” megokoláshoz. A „szedesvakantisták”, mondják szaktudósaink, abból a tényből, hogy a zsinat, aminek valójában tévedhetetlennek kellene lennie, tévtanokat hirdetett, mint például a vallásszabadság, magával hozza, hogy ettől a pillanattól kezdve VI. Pál megszűnt pápa lenni. Ha ez tényleg így lenne, teszik hozzá a domonkos urak, azt is ki kellene jelenteni, hogy ebben a pillanatban a katolikus Egyház megszűnt létezni, és ezáltal „a pokol kapui” mégis erőt vettek rajta. Ezért – vonják le a következtetést – egyszerűbb azt feltételezni, hogy a II. Vatikáni Zsinat nem tartozik a tévedhetetlen tanítóhivatalhoz. Ezt egyébként tudós domonkosaink már kötelességtudóan „bebizonyították” egy korábbi tanulmányukban.      Mostani „katekizmusukban” ezt a gondolatmenetet így folytatják: Valóban, a II. Vatikáni Zsinatnak nem volt szándékában olyan tanokat kihirdetni, melyek biztosak és örökre szólnak. Tanait nem mint az üdvre szükségeseket mutatta be, és ezáltal ezek nem azzal a tekintéllyel lettek kihirdetve, melyek a tévedhetetlenséget megkövetelik. Ugyanez érvényes a liturgikus és jogi törvényekre (NOM, legújabb szentté avatások, új egyházjog). Ezek nincsenek tévedhetetlenséggel ellátva, ahogy normális esetben lenniük kellene, állapítják meg az Úr kutyái. Ehhez a témához természetesen sokat kellene mondani, mint ahogy már a múltban is sokat mondtunk és még a jövőben is sokat fogunk mondani. Ezért elég szerencsétlen egy ilyen fontos dolgot egy „katekizmusban” néhány mondattal elintézni. Számunkra sem marad itt most más hátra, mint röviden válaszolni, ezért csupán egyetlen mondattal reagálunk: „Egy tekintély, aki tévtant tanít, tegye ezt jó vagy rossz szándékkal, egyáltalán nem tekintély többé.” (Dom Guéranger)      „A fortiori” érvényes ez természetesen az Egyházra, ami – egyedül a világon – tévedhetetlen Tanítóhivatallal van felruházva. Valóban „egyszerűbb” azt feltételezni, hogy Anyaszentegyházunk, a katolikus Egyház Tanítóhivatala a legundorítóbb tévtanokat tudja tanítani, addig, amíg ezek nem esnek tévedhetetlenségének az Úr kutyái által oly szűkre szabott korlátai közé, mint egyszerűen és jámborul azt hinni, hogy egy ilyen tévedő tanítóhivatal biztosan nem lehet Urunk Jézus Krisztus tiszta menyasszonya? Mi mindenesetre nem vagyunk hajlandók egy olyan „egyházhoz” tartozni, melynek legfőbb tanítói tekintélyei, a pápa és az ökumenikus zsinat, a legirtózatosabb tévedéseket hirdethetik, mert bár talán teoretikusan még valahogyan tévedhetetlenek, de a gyakorlatban soha nem lehet tudni, hogy egyáltalán azok akarnak-e lenni, mert még ott is, ahol „normális esetben” tévedhetetlennek kellene lenniük, talán még sem azok. Egy ilyen „egyház” az ő tekintélyeivel egészen biztosan nem a mi szent és szeplőtelen Anyaszentegyházunk! Amikor az Istenember kereszthalála után a sírban feküdt, sokan azt gondolták, barátok és ellenségek, hogy vége van. De a harmadik napon feltámadt sírjából, és ez volt az Ő tökéletes győzelme a Sátán, a bűn és a halál fölött. Az Egyház is diadalmasan fel fog támadni Isten erejéből ezen legmélyebb megaláztatásából, és a pokol kapui nem fognak erőt venni rajta. Az Üdvözítő egyszer azt mondta Emmerich Boldog Katalinnak, hogy Ő az Egyházat még akkor is fényesen fel fogja tudni állítani, amikor már csak egyetlen egy katolikus maradt meg. Ameddig tehát az Egyház bármilyen csekély maradékból a benne levő isteni erő által ismét feltámasztható, addig az Egyház nem szűnt meg létezni, és a pokol kapui nem győzték le. Ezt követően a domonkos urak az ú. n. „Cassiciacum tézis” bemutatására térnek rá, és mi csak csodálkozunk, hogy mi mindent pakoltak bele „kis katekizmusukba”, és hogy nem riadnak vissza attól, hogy a legbonyolultabb témákat néhány szimpla mondattal elintézzék. Mi a magunk részéről inkább nem bonyolódunk bele ebbe a problémakörbe, hanem inkább mindjárt a „katekizmus” következő pontjára, az „una cum” kérdésre térünk át.      [„Cassiciacum tézis” Mgr. M. G. des Lauriers elmélete volt, és kb. úgy szólt, hogy VI. Pál csak „materialiter” pápa, de „formaliter” már nem, azaz ez a tézis egyfajta középút a szedesvakantizmus és a zsinati vallás között.] 9. A szedesvakantisták, tanítják a domonkosaink, vonakodnak a szentmise kánonjában a pápa nevét megemlíteni, tehát vonakodnak a szentmisét egy eretnekkel való közösségben („una cum”) bemutatni. Holott, így tudják és hirdetik a mi tudósaink, az „una cum” kifejezés a szentmisében egyáltalán nem azt jelenti, hogy a celebráló pap a pápa személyével és az ő téves ideáival van „közösségben”, hanem azt, hogy a pap az Egyházért „és érte”, azaz a pápáért akar imádkozni. Ezt egyfelől a misszálé rubrikáival támasztják alá, ami előírja, hogy egy megyéspüspök köteles saját magát megnevezni a kánonban, ami nem jelentheti azt, hogy magát mint saját magával közösségben levőt nevezi meg, és másfelől – egészen domonkos-szokás szerint – Aquinói Szent Tamással. Ő ugyanis Summájában (III q. 83 a. 4), ahol a szentmise imáit tárgyalja, az „una cum” kifejezést az „et pro” – és érte – kifejezéssel azonosítja. És Szent Tamás sem tiltaná meg, hogy a mise kánonjában egy eretnekért imádkozzanak, bár ennek nem lenne hatása, mondják a domonkosok. Az „una cum”-ról is nagyon sok szó elhangzott már [lásd a honlapon: Az „una cum tuo Papa nostro” kérdése című cikket]. Ezért most csak annyit szögezünk le, hogy a szentmise kánonjában a vonatkozó helyen Téged ezért, legkegyesebb Atya, Jézus Krisztus, a te Fiad s a mi Urunk nevében esedezve kérünk, hogy fogadd el és áldd meg ezeket az † ajándékokat, ezeket az † adományokat, ezeket a † szent és sértetlen áldozati tárgyakat, melyeket főképen a katholikus Anyaszentegyházadért neked bemutatunk, hogy azt az egész világon békében és egységben megőrizni, megtartani és kormányozni méltóztassál a te szolgáddal: N. pápánkkal és N. püspökünkkkel és a katholikus apostoli hitet minden igaz követőivel együtt. a celebráló pap nem egyszerűen „a pápáért imádkozik”, hanem azt mondja meg, hogy az áldozat, amit éppen bemutatni készül, az Egyház akarata szerint kinek a javára fordítódjon, és ez először és mindenekelőtt maga az Egyház, aminek a nevében és megbízásából a szentmisét bemutatja. Ezután az Egyházat közelebbről is meghatározza fejével, a pápával, a részegyház püspökével, melyben a misét ünnepli, valamint „a katolikus és apostoli hit minden igazhitű követőjével együtt”. Nyilvánvaló, hogy egy eretneknek, aki nem tartozik az Egyházhoz, itt semmi keresnivalója nincsen. A kánon ezt követő imájában, az „élőkről való megemlékezésben” Emlékezzél meg, Urunk, szolgáidról és szolgálóidról: N. N.-ről, és minden itt jelenlevőről, kiknek hitét ismered és áldozatos lelkét tudod, kikért neked bemutatjuk, vagy akik neked bemutatják ezt a dicsőítő áldozatot magukért és minden hozzájuk tartozókért, lelkük váltságára, lelki üdvösségük, testi jólétük reményében és felajánljuk neked, örök, élő és igaz Istennek áldozati adományaikat. a pap előbb néhány konkrét személyt nevez meg, valamint ezt mondja „minden itt jelenlevőről”, akik alatt mindazokat érti, akik részt vesznek a szentmisén, „kiknek hitét ismered és áldozatos lelkét [Te, Isten] tudod”, akikért az áldozat bemutattatik, és akik „magukért és minden hozzájuk tartozókért” vesznek részt az áldozat bemutatásában. Nyilván Szent Tamás is így érti, mert a megadott helyen ezt mondja: „Aztán [a prefáció után] a pap csendben először azokat említi meg, akik számára ez az áldozat bemutattatik, nevezetesen az egész Egyházért és azokért, akik ennek »hatóságai« (lásd 1 Tim 2,2) [vagyis a felsőbbségek, korábban megemlítették itt a keresztény királyt is], és különösen azokért, akik áldoznak és akikért áldozva lesz.” A domonkos urak által „bizonyítékként” előrángatott második részben Szent Tamás Summájából (III q. 79 a.7) egyáltalában nem arról van szó, hogy a kánonban lehet-e egy eretnekért imádkozni, hanem az Oltáriszentség hatásairól, és speciálisan arról a kérdésről, hogy a szentség azoknál is hat-e, akik nem járulnak szentáldozáshoz. A második ellenvetés, amit itt az Angyali Doktor felhoz, úgy szól, hogy nem lenne igazságos, ha olyasvalaki is részesülne az oltár szentségének a hatásából, aki nem tesz ezért semmit, még áldozáshoz sem járul. Tamás saját kérdésére adott válasza – és ez az, amire a mi domonkosaink hivatkoznak – így hangzik: „Ahogy Krisztus szenvedése ugyan mindenki számára a bűnök megbocsátására, és a kegyelem és a dicsőség elnyerésére szolgál, de csak azoknál hat, akik hit és szeretet által Krisztus szenvedésével össze vannak kötve, úgy ez az áldozat (az oltár áldozata), mely Urunk szenvedésének az emlékezete, csak azoknál fejt ki hatást, akik ezzel a szentséggel hit és szeretet által össze vannak kötve. Ahogy Szent Ágoston mondja: Ki áldozza Krisztus testét másokért, mint azokért, akik Krisztus tagjai? Ezért nem imádkoznak a szentmise kánonjában azokért, akik az Egyházon kívül vannak. Azoknak azonban [vagyis Krisztus tagjainak] nagyobb vagy kisebb mértékben használ, jámborságuk mértéke szerint.”      Hogy ebből hogyan lehet levezetni azt, hogy Szent Tamás nem tiltja meg, hogy a kánonban egy eretnekért imádkozzon a pap – ahogy ezt a domonkos urak állítják – rejtély előttünk. Ellenkezőleg, Tamás határozottan azt mondja, hogy a szentmise kánonjában nem imádkoznak azokért, „akik az Egyházon kívül vannak”. Már régóta tudtuk, hogy a Pius Közösség nagyszerű teológusai milyen nehezen boldogulnak Szent Tamással, és hogy szinte mindig félreértik, illetve visszaélnek vele, hogy saját céljaikra kihasználhassák, és azt olvashassanak bele, amire nekik éppen szükségük van. De hogy a nagytudású domonkosok sem teszik ezt másképp, azt eddig nem tudtuk. Mindenesetre esetünkben Szent Tamást úgy interpretálják, hogy a legrosszabb, ami történhet, ha „una cum” egy eretnekkel imádkozik valaki – ami szerintük megengedett – csak annyi, hogy az ima hatástalan marad (az eretnek) számára.      Ugyanakkor a döntő kérdés egyáltalán nem az, hogy a szentmise kánonjában szabad-e egy eretnekért imádkozni vagy sem (pláne egy „papa haereticus”, egy eretnek pápáért – milyen abszurd!), hogy ennek van-e hatása vagy sem. A szentmise celebrálásakor a pap egészen különösen mint „minister” vagyis, mint az Egyház szolgája cselekszik. A szent áldozatot az Egyházért mutatja be, mégpedig az Egyház nevében és megbízásából. Ez a megbízás általában egy celebret kiadásával történik, melyet az illetékes ordinárius ad ki. Ezért kell neki a szentmiseáldozatot magától értetődőden az Egyházzal közösségben bemutatnia, és nem lehet, hogy eretnekség, szakadás vagy kiközösítés által az Egyháztól el legyen választva. És e közösséghez való tartozás elengedhetetlen jele volt minden időben a pápa és a helyi püspök nevének megemlítése a szentmise kánonjában.      Aquinói Szent Tamás Summájában (III. q. 82 a. 7) azon a helyen, ahol azt a kérdést teszi fel, hogy vajon az eretnek, szakadár vagy kiközösített papok is érvényesen konszekrálnak-e vagy sem, ezt írja: „És mivel az Eucharisztia konszekrálása egy olyan aktus, mely a szentelési hatalmat követi, olyanok, akik eretnekség, szakadás vagy kiközösítés révén el vannak szakadva az Egyháztól, ugyan konszekrálhatják az Eucharisztiát, mely Krisztus igazi testét és vérét tartalmazza, de nem jogszerűen teszik ezt, és bűnt követnek el, mikor ezt teszik. És ezért nem részesülnek az áldozat gyümölcséből, mely egy lelki áldozat.”      Harmadik ellenvetésére adott válaszában, „ad 3”, a szent doktor megállapítja, hogy „a pap a szentmise imáinál in persona Ecclesiae (az Egyház személyében) beszél, mellyel szilárd egységben áll. De a szentség konszekrálásánál in persona Christi (az Üdvözítő személyében) beszél, akinek helyét itt átveszi a felszenteléséből származó hatalom által. És ezért egy pap, ha az Egyház egységéből kiszakadva mutatja be a szentmisét, ugyan Krisztus igazi testét és vérét konszekrálja, de mivel nincs egységben az Egyházzal, imáinak nincs hatása.” Ezek alapján úgy látszik, mégsem annyira jelentéktelen a kánonban az említett hely, mert ettől függ, hogy a mise nem csak érvényesen, de hatásosan is van-e bemutatva vagy sem. Nem csak „a pápáért mondott ima” hatása kérdéses, hangsúlyozzuk újra, hanem az egész szentmiséé! Aki a szentmisét „una cum” – vagy „et pro”, ez ugyanaz – „Papa nostro Francisco” celebrálja, az Bergoglioval és az ő zsinati egyházával helyezi magát közösségbe.      (Ez egyébként különösen azoknál érdekes, akik egyáltalán nem Bergoglio úr miséjét ünneplik, aki köztudottan kizárólag a Novus Ordo élén áll, és ráadásul nem is rendelkeznek a Bergoglio-egyház celebretjével.)      De a kérdés az, hogy ily módon a katolikus Egyházzal is közösségben van-e? Szent Ágoston mondja: „A katolikus Egyházon kívül nem található igazi áldozat.” (lásd Prosperum Aquitanum, Sent., sent. 15 P.L. 51, 430). Ha abból indulunk ki, hogy a zsinati egyház nem Krisztus igazi Egyháza, nem a katolikus Egyház, hanem egy szakadár, egy eretnek „egyház”, akkor itt nagy problémába ütközünk. Akkor azok a misék, melyekben „a mi pápánk, Ferencért imádkoznak”, egyáltalán nem hatásos misék, egyáltalán nem katolikus misék, tehát nem igazi áldozatok! Ez nem csekélység! Nem-katolikus misén nekünk, katolikusoknak nem szabad részt vennünk, ha nem akarunk súlyos bűnt és a megbotránkoztatás vétségét elkövetni. A domonkos urak véleménye ilyen szemszögből nézve, enyhén szólva, legalábbis a tényállás súlyos elbagatellizálása. 10. Egy „lezáró elmélkedésben” az Úr kutyái ilyeténképpen vélik az egész vitát összefoglalni tudni: „Nem ildomos egy teológiai vélemény nevében kijelenteni, hogy a pápa nem pápa (hogy materiell vagy formell).” Ez már sokkal bátortalanabbul hangzik, mint a kezdeti nagyhangú vélemények arról a borzasztó tévedésről, melytől ugyanúgy menekülni kell, mint a modernizmustól. A szerzők ezután úgy vélik, hogy ezzel kapcsolatban még egy érdekes párhuzamot is levonhatnak. Egy bizonyos P. Hurtaud-nak a „Revue Thomiste” újságban megjelent cikke szerint Savanarola meg volt róla győződve, hogy VI. Sándor simóniával került a pápai trónra, és ezért nem is volt pápa. De mivel egy simóniás választás érvénytelensége „csak egy teológiai vélemény” volt, Savanarola egy zsinat összehívását követelte, ahol bebizonyította, hogy VI. Sándor nem volt többé katolikus hitű, „és ily módon, hogy meg lett állapítva, hogy VI. Sándor elvesztette legfőbb joghatóságát”.      Nos, nem igazán tudjuk, hogy ezzel mit akarnak a domonkosaink bebizonyítania. Ha ez így történt, akkor eggyel többször bebizonyosodott, hogy a pápa hithagyás esetén elveszti hivatalát, és akkor többről van szó, mint egy „teológiai véleményről”.      Mi sokkal inkább abból indulhatunk ki, hogy ez ügyben az Egyház biztos tanítása áll rendelkezésünkre, még akkor is, ha néhány elszigetelt teológus más véleményen van. De mivel a II. Vatikáni Zsinat és az ebből kialakult zsinati tanítóhivatal eretnekségei mindenki által jól láthatóan a szemünk előtt vannak, nem csak egy „véleményre”, hanem biztos ítéletre juthatunk, ami persze egy privát vélemény, azaz olyan ítélet, mely saját cselekedeteinket határozza csak meg, és nem lehet hivatalos, jogszerű ítélet. Más szóval, mi nem jelenthetünk ki egy kötelező érvényű sedes vacans-t, de elhagyhatjuk a szentmise kánonjában a zsinati „pápák” nevének említését, és visszautasíthatjuk az ő auktoritásukat, valamint minden velük és a zsinati egyházzal való közösséget.      Nem a mi dolgunk, hogy bírák legyünk és hivatalos ítéletet hozzunk, ezt nyugodtan rábízhatjuk Istenre és az Egyházra. Az alól viszont semmiképpen nem húzhatjuk ki magunkat, hogy viselkedésünk és cselekedetünk alapjaként személyes ítéletet ne alkossunk. Ehhez viszont elegendő, hogy a számunkra látható tényekhez tartsuk magunkat. És ezért számunkra az a valaki, aki folyamatosan tévtanokat hirdet, eretnek, és nekünk ezután nem kell arról vitatkozni, hogy formálisan vagy materiálisan az, mennyire önhibájából vagy sem; És egy tanítóhivatal, mely eretnekségeket terjeszt, nem az Egyház Tanítóhivatala, anélkül, hogy alkudoznunk kellene arról, hogy ehhez igénybe veszi-e a tévedhetetlenségét vagy sem. 11. Szerzőink végkövetkeztetésüket:, mit kell hát a szedesvakantizmusról tartani, így foglalják össze: „Ez egy pozíció, mely teoretikusan nincs bebizonyítva, és nem okos a gyakorlatban átvenni (oktalanság, melynek nagyon komoly következményei lehetnek – gondoljunk mindenek előtt azokra, akik megrabolják maguktól a szentségeket azzal a kifogással, hogy nem találnak olyan papot, akinek ugyanaz a véleménye, mint nekik). Ez az az ok, amiért Lefebvre érsek soha nem lépett erre az ösvényre, sőt közössége papjainak is megtiltotta, hogy a szedesvakantizmust vallják. Nekünk bíznunk kell az ő okosságában és teológiai érzékében.”      Így már mérföldekre vagyunk az elején állított tévtantól, hiszen egy oktalanság per se nem tévtan, pláne nem olyan kategória, mint a modernizmus, ez az „eretnekségek gyűjtőmedencéje”. A tudós urak eredetileg bejelentett bizonyítása tehát nem sikerült. Megint csak Mgr. Lefebvre „okosságához” érkeztünk [amit például F. atya is bőszen hirdet a híveinek, mint legfőbb indítékot arra, hogy vasárnaponként una cum misére járjanak, és ha hozzá nem mindig tudnak, akkor inkább egy egyházmegyés „paphoz”, mint egy szedesvakantistához menjenek], aki szerint a gyakorlat a teológia előtt van, vagyis a gyakorlat fontosabb, mint a hit. Holott a hit a legfontosabb, és minden más előtt jár, különösen a szentségek fogadásánál. Vagy talán tévedett egy Szent Hermenegild, aki azt az „oktalanságot” követte el, hogy inkább megrabolta magát a húsvéti szentáldozástól [aztán az életétől is], mint hogy egy ariánus püspök kezéből fogadja el az eucharisztiát? Vagy tévedtek Anglia katolikusai, akik az anglikánná lett papoktól nem fogadták el a szentségeket, vagy a francia katolikusok, akik a francia forradalom alatt vonakodtak egy az esküt letevő paptól fogadni a szentségeket? És mindezeket csak azért, mert annak az ariánus, anglikán, alkotmányos papnak nem ugyanaz volt a „véleménye”, mint nekik? Nem, ők mind inkább lemondtak a szentségekről, vállalták a lemondást, üldözést, sőt a vértanúhalált, minthogy teológiai kompromisszumokat tegyenek, vagyis elárulják a hitet. 12. Mi a saját végkövetkeztetésünkben megállapítjuk, hogy a prédikáló barátok által eredetileg nagyra posztulált, a modernizmushoz hasonlóan a szedesvakantizmus elkerülendő és szakadásba vezető tévtana végül egyedül azzá az „oktalansággá” zsugorodott össze, miszerint a szedesvakantisták nem akarják a szentségeket az Egyházon kívül (Krisztus igaz Egyházán kívül) elfogadni. O, boldog oktalanság! O, boldog tévedés! Mert szerencsére a Jóisten nem „tradi-földi” domonkos, nem tradi-földi ellenálló, és ezért a dolgokat úgy látja, ahogy azok a valóságban léteznek, és nem egy ideológia által homályos szemüvegen keresztül. „Jól van, te hűséges, derék szolga. Minthogy a kevésben hű voltál, sokat bízok rád. Menj be urad örömébe!” (Mt 25,21.23) Feltéve: 2014. szeptember 2.