Az Egyház szétszóródásban
Írta: P. Bernhard Zaby
(forrás: http://zelozelavi.wordpress.com/ – 2014. november 14.)

„Megverem a pásztort és szétszélednek a nyájból a juhok”

Dr. Diether Wendland professzor „A római püspökök pápaságáról, az Apostoli Szék sajátosságáról és egy pápa nélküli Egyházról” címet viselő tanulmányában – ami az Einsicht 2001. decembertől 2003. februárjáig kiadott számaiban jelent meg folytatásban – ezt írja:

1. Az Egyház és a világ minden tekintetben rendkívüli és soha nem volt helyzete, amiben most vagyunk, kortársainktól, nevezetesen a katolikusok többségétől túl sokat követel. Ezek törekvése többnyire arra irányul, hogy az ijesztő tényeket és folyamatokat vagy egyáltalán ne vegyék tudomásul, ignorálják, elbagatellizálják és ártalmatlan színben tüntessék fel, vagy valamilyen álomképhez meneküljenek, és reményüket valami közel álló „harmadik világháborúba”, vagy egy „big chastisement”-be fektessék, ami után megint minden rendben lesz. Mi, katolikusként azonban arra vagyunk hivatva, hogy realisták legyünk és a dolgokat pontosan szemügyre vegyük, hogy ily módon a dolgok állásáról lehetőleg valósághű képet alkothassunk. Mert csak ez esetben vagyunk az élő Isten igazi imádói és szolgálói, csak ily módon teljesíthetünk szolgálatot, mely nem álmokból és kibúvókból áll, hanem igazságosságban és igazságban gyökerezik.

Korunk átláthatatlan apokaliptikus karaktere az, ami a legtöbb emberben félelmet kelt – amennyiben nem vált teljesen vakká, és erről már csak bután gúnyolódni képes. De még a vallástalan embereknél is, egy kicsit mindenütt egész társadalmunkban, legalább a küszöb alatt az eljövendőtől való tudattalan félelmet tapasztalunk, akkor is, ha ez gyakorta hangsúlyozott közömbösségben vagy a híres „tánc a vulkánon” reakcióban jut kifejeződésre. Nekünk, igaz keresztényeknek valójában nem szabadna problémát jelentenie, hogy felismerjük, hogy az, amit Urunk Jézus Krisztus és az Ő apostolai már megjósoltak, a maga idejében be fog következni. Ezen felül a próféták Királynője, a Boldogságos Szűz Mária, maga méltóztatott korunkat egy egészen különleges kinyilatkoztatással megajándékozni, amiben nekünk teljes nyíltsággal a most zajló események alapját képező titkokat felfedte. Bizonyos értelemben ezek után nekünk csak össze kell adni a kétszer kettőt.

2. Az nem lehet kétséges senki gondolkodó számára, hogy az idők végén vagyunk, akkor is, ha természetesen semmilyen adatot nem tudunk és nem akarunk adni dátumokról vagy időtartamokról. Ezt, ahogy tudjuk, a mennyei Atya magának tartja fent: „Nem tartozik rátok, hogy ismerjétek az időpontokat és a körülményeket, ezeket az Atya szabta meg saját tetszése szerint.” (ApCsel 1,7) Mindazonáltal bizonyos jelek alapján igenis képesek vagyunk felismerni, „mennyit ütött az óra”, vagyis milyen elől jár már az óramutató. „Vegyetek példát a fügefáról. Amikor hajtása már zsendül és a levelei kibontakoznak, tudjátok, hogy közel van a nyár. Így amikor ezeket látjátok, magatok is megállapíthatjátok, hogy már közel van az ajtóban.” (Mt 24,32-33)
     Az idők végéről azonban tudjuk, hogy egy rettenetes alak fog akkor fellépni: az Antikrisztus. Ez úgy fog megjelenni, mint az egész világ uralkodója, istennek adja ki magát és istenként hagyja magát imádni, nagy látszat-csodákat visz végbe, olyannyira, hogy ha ez lehetséges lenne, magukat a kiválasztottakat is megtévesztené. Üldözni fogja a keresztényeket és legyőzi őket. „Gőgös, káromló szája volt, és hatalmat kapott, hogy negyvenkét hónapig jártassa. Káromlásra nyitotta száját az Isten ellen, káromolta a nevét, hajlékát és az ég lakóit. Hatalmat kapott, hogy megtámadja a szenteket és győzelmet arasson. Hatalma kiterjedt minden törzsre, nyelvre és nemzetre. A föld lakói, akiknek a neve a világ kezdetétől nincs beírva a megölt Bárány életkönyvébe, mind leborulnak majd előtte.” (Jel 13,5-8)
     Szent Pál a Tesszalonikiaknak írt második levelében beszél „az ellenségről, aki mindenek fölé emelkedik, amit Istennek és szentnek neveznek. Sőt Isten templomában foglal majd helyet és istennek akar látszani” (2 Tesz 2,4). Majd így folytatja: „Tudjátok azt is, hogy mi késlelteti föllépésének idejét. A gonoszság titka már munkálkodik, csak annak kell még az útból eltűnnie, ami még késlelteti. Akkor majd megjelenik a gonosz, de Urunk Jézus elsöpri szája leheletével, és megsemmisíti jövetelének tündöklésével.” (2 Tesz 2,6-8)
     Az egyházatyák az „útban álló” alatt a római birodalmat értették, de nem a szekuláris római birodalmat, hanem a szellemit és szentet, ami Isten rendjét és Krisztus uralmát itt a földön megalapozza és garantálja, és ezzel végülis a Szentatyát, a római pápát, Krisztus földi helytartóját. Őt kell eltávolítani, hogy az utolsó akadály is eltűnjön az útból. Ezért beszélnek az atyák az Antikrisztus idejéről nem csak mint császár-, hanem mint császár- és pápa-nélküli időről.

3. Hogy korunk császár-nélküli, és a szent római birodalom utolsó maradványait már régen eltüntették, arra nincs szükség további bizonyítékokra. De mi van a pápával, mi van a szent római Egyházzal? Ez az akadály is eltűnt már? A korábbi időkben biztosan úgy gondolták, hogy ennek úgy kell megtörténnie, hogy a pápát és a bíborosokat elrabolják, börtönbe csukják, megölik stb. Csakhogy az Antikrisztus, illetve előfutárai már régen megértették, hogy nem ez a megoldás. Ha a pápa- és római Egyház-akadályt tartósan és hatékonyan akarják megszüntetni, akkor ez csak egy „transzformációval” történhet: a szent Egyházból egy aposztata egyházat kell csinálni, Jeruzsálem tiszta menyasszonyából Babilon kéjnőjét.
     Sikerült ez a merénylet? Kétség sem fér hozzá. Mindazonáltal nem beszélhetünk valójában egy „transzformációról” – hiszen a szent Egyház, Krisztus menyasszonya soha nem lehet hitehagyott –, hanem sokkal inkább egy szubsztitúcióról, egy helyettesítésről: Sikerült nekik az igazi, szent római Egyházat alattomosan egy hamis, aposztata ember-csinálta-egyházzal helyettesíteni, illetve betakarni. Nem az „Egyház hitehagyása” történt meg – ami lehetetlen, és amire még csak gondolni is szentségtörés –, hanem sokkal inkább az Egyháztól való elpártolás, és amit Szent Pál már a Tesszalonikiaknak írt levelében előre megmondott: „Hiszen előbb be kell következnie az elpártolásnak, és meg kell mutatkoznia a bűn emberének, a kárhozat fiának.” (2 Tesz 2,3)

Dr. Diether Wendland professzor fent említett tanulmányában ezt írja: „Ez az elpártolás egyre inkább megmutatkozott, és aztán egy »általános zsinaton« összekapcsolódott a római katolikus és apostoli Egyháztól való elpártolással, amit hihetetlen szemtelenséggel „új kezdetként” mutattak be és propagáltak! Ez sátáni volt!”
     A professzor ezt így magyarázza: „Az Apostoli Szék szokásos üresedésére (1958 október) csaknem közvetlenül egy szokatlan vagy rendkívüli (ennek is megvan a saját jelentősége) üresedés következett, és rántott már négy évvel később egy »ökumenikus zsinat« az eretnekségbe és aposztáziába. Egy ilyen szituáció a katolikus Egyház történetében még soha nem volt, és ezért sok katolikus számára egyáltalán nem volt felismerhető, legalábbis nem azonnal.”
     Dr. Wendland szerint ugyanis „Velence pátriárkája, Roncalli … eretnek és aposztata volt, mégpedig többszörös vonatkozásban”, és ezért nem lehetett érvényesen pápává választani. „Az Apostoli Széknek egy nem, illetve nem világosan felismert szokatlan és/vagy rendkívüli üresedése, ami azonban mint folytonos vált nyilvánvalóvá, volt az oka sok zűrzavarnak és téves gondolatoknak az egyházi területen, ami végül még a cselekvést és viselkedést is megbénította, úgy hogy csakhamar elég sokan megadták magukat.” – „Ha az Apostoli Szék üres, akkor Rómából abszolút semmi jó nem jöhet!” … „Onnan abszolút semmi igazat nem lehet várni, nem is szólva valamilyen üdvös dologról. … Mert ott az eretnek és aposztata »római zsinati egyház« központja székel.”
     Ezek valóban figyelmet érdemlő vélemények, melyeket a mai katolikusok többsége nem hajlandó tudomásul venni, és amik elől még maguk a „hithű” katolikusok is lehetőleg becsukják a szemüket. Túl szörnyűnek tűnik számukra ez a mélység, holott hatásaiban, következményeiben és jeleiben előttük is, mindenki előtt világosan megmutatkozik (gondoljunk csak a legújabb vatikáni „család-szinódusra”). Inkább kapaszkodnak minden lehetséges szalmaszálba, és eközben az anti-infallibilistáknak, vagyis a pápa és a pápaság tévedhetetlensége tagadóinak gallikán és modernista állásfoglalásába való lecsúszástól sem riadnak vissza. És mégis, egyedül a tényekre való józan pillantás segít kiigazodni a mostani helyzetben!

Ez az aposztata zsinati egyház legkésőbb a „vallásszabadság” kihirdetésével az ú. n. II. Vatikáni Zsinaton világosan felismerhetővé vált. A legtöbb katolikus mégis, mint a szólásbeli nyúl a kígyó előtt, nem merte pillantását levenni róla. Megbabonázva bámulnak erre a szörnyetegre, és „elismerést” követelnek tőle vagy a „megtérésére” várnak. De se az egyik, se a másik nem tud bennünket tovább segíteni, hanem csakis az az egyszerű igazság, hogy a „zsinati egyház” nem Urunk Jézus Krisztus Egyháza, soha nem volt és soha nem lesz az. Olyan kevés köze van Krisztushoz, mint Béliálnak.
     Ezt az igazságot sok katolikus máig nem látja be, holott La Salette-i Miasszonyunk ezt az állapotot nagyon pontosan előre megmondta: „Róma el fogja veszíteni a hitet és az Antikrisztus székhelye lesz.”
     Végre mindenki számára világosnak kell lennie, hogy egy aposztata és anti-keresztény Róma nem lehet a mi szent római Egyházunk. De ez az elképzelés a legtöbb katolikus számára még mindig túlságosan szörnyűnek tűnik, ami miatt a valóságot nem akarják tudomásul venni. Még Bergoglio, az agyafúrt manó összes hőzöngésével és üres fecsegésével sem tudja őket elrettenteni attól, hogy tiszteletteljesen „Szentatyának” ne szólítsák.

Annak a ténynek az elismerése, hogy az aposztata „zsinati egyház” és az anti-keresztény új-Róma nem a mi katolikus Egyházunk és nem a mi szent Rómánk, lenne az első lépés, hogy az Egyház jelenlegi helyzetét helyesen lássuk és ítéljük meg, hogy ezzel a helyes cselekvéshez eljuthassunk.
     Dr. Wendland írta: „Tehát amikor egy eretnektől és aposztatától, tehát egy nem-pápától egybehívott »római zsinat« összeült és megnyílt, és később az előzővel egyivású »utód« alatt egy »ünnepélyes lezáráshoz« jutott, akkor a katolikus Egyház, ami mindig klerikusokból és laikusokból áll …, már elvesztette autokratikus tanító- és lelkipásztori-hatalmát. Több mint meglepő, sőt inkább megrázó, hogy a legtöbb »egyházhívő« ezt még csak észre sem vette – az »új tanítói véleményekben« tapasztalható nyilvánvaló összevisszaság ellenére sem. És ugyanezek később szintén nem vették észre, hogy az Apostoli Szék különleges üresedése a keserű végéig elhúzott zsinattal való kapcsolatában minden »püspöki szék« megüresedését is magával hozta. Ilyesmi a katolikus Egyház történetében még soha nem fordult elő. Ez valóban »új« volt! – Ezért nincs semmi értelme a történelemben példákat keresni, de még hasonló helyzeteket sem, hogy a mai vélt »egyházi válsággal« megbirkózzunk. Az ilyen meggondolások a múltban és most sem sikerülhetnek és semmit nem tudnak megvilágítani.”
     Valószínűleg ezért nem tudott a legtöbb katolikus ezzel az új helyzettel mit kezdeni, jóllehet Krisztus nem mulasztotta el, hogy juhait erre felkészítse. De nyilván ugyanaz az értetlenség ismétlődött meg, amivel apostolai reagáltak szenvedéseinek a megjövendölésére, akik még annyi mást is elfelejtettek, amit nekik elmagyarázott, amikor konkrétan szembe kellett nézniük a kereszten elszenvedett halálával.

4. Az egyházi hierarchia kiesésével tehát egy „diaszpóra-Egyház” maradt hátra, ami római központját bizonyos értelemben elvesztette. „Lesújtok a pásztorra és szétszélednek a juhok.” (Zak 13,7; Mt 26,31: „Megverem a pásztort és szétszélednek a nyájból a juhok”; Mk 6,34) A maradék katolikusok amennyire lehetett kis közösségekben gyülekeztek, melyek ilyen-olyan „katakomba” kápolnákat és miseközpontokat hoztak létre, és hűségesnek maradt papokat kerestek, akik nekik ott a szentmisét bemutatták, katekizmust oktattak és a szentségeket kiszolgáltatták. Ez a római katolikus Egyház, ahogy ma látjuk, és aminek jellegzetességeit meg kell próbálnunk pontosan szemügyre venni.
     Ezen Egyház egyik ismertetőjegye tehát a szétszóródás. Tagjaik nem élnek többé egy népegyházi „katolikus környezetben”, ahogy korábban megszokták, mintegy elvesztették szellemi otthonukat. Egyházközségük, egyházmegyéjük, Szentatyjuk nincs többé. Ezért maguk maradtak, magukra vannak utalva, egyes személyekre, esetleg családokra, kis csoportokra. Ez az, amit Pie bíboros már 1859-ben előre látott: „A földön már alig lehet majd hitet találni – ez azt jelenti, hogy minden földi intézményből szinte teljesen eltűnik. .. Az Egyház, akkor is, ha mindig megmarad látható közösségnek, egyre erősebben egyes személyekre és otthonokra fog redukálódni.” [lásd a honlap következő cikkeit:
    Pie bíboros: „Az Egyház, a hit egyre erősebben egyes személyekre és otthonokra redukálódik” és
    Pie bíboros – II.]

Ez természetesen abnormális, szomorú és sajnálatraméltó állapot, ami bizonyára nem lesz és nem lehet állandó. Ebben a pillanatban azonban elkerülhetetlenül adott, és semmit nem segít, ha valaki megpróbálja, hogy mesterségesen megszüntesse. Sajnos, sok katolikus nem tud ellenállni ennek a kísértésnek és úgy véli, hogy saját eszközeivel újra fel kell állítania a saját „katolikus környezetét”, ami azonban nem vezet máshova, mint a hit elsekélyesedéséhez és elhidegüléséhez, ha nem még a szektásódáshoz is a külső kényelem és megelégedettség javára. Már azzal is sokat nyernénk, ha a katolikusok beletörődnének végre ebbe a diaszpóra-helyzetbe és belátnák, hogy egy lelkipásztori teljes ellátás ilyen körülmények között nem lehetséges, és ezért némely dologról most le kell mondaniuk.
     Ezen felül meg kell nézzük, pontosan milyen is ezen diaszpóra-Egyház állapota. Ahogy tudjuk, az Egyház Urunk Jézus Krisztus háromszoros hatalmával bír: az Ő tanító-, lelkipásztori- és papi hatalmával.
     Prof. Wendland: „Az Apostoli Szék, ami egy hierarchikus »potestas spiritualis ordinaria« (reális ellentétben az Újszövetség szakrális papságának »potestas spiritualis ordinis«-ával), félreismerhetetlenül megmutatkozik a legmagasabb tanítói hatalom (magisterium summum) strukturált alakjában az autokratikus tanítói előírásaival (praecepta legitima) és törvényi tanítói döntéseivel (dogmata), és a legmagasabb lelkipásztori hatalomban kormányzó- és vezetői hatalmával (potestas iurisdictionis) az egész Egyház felett (Ecclesia universa). E két hatalomnak a foganatosítása vagy gyakorlása (exercitatio) az Egyházban nem lehetséges a tévedhetetlenség (infallibilität) nélkül, ami semmi esetre sem korlátozódik az ex cathedra tanítói megnyilatkozásokra (amit az eretnekek állítanak). … Senkinek nem szabadna elfelejtenie vagy átsiklania felette, hogy itt két tekintélyelvű karakterrel bíró természetfeletti hatalomról van szó, melyeknek isteni eredetűk van, és amelyek Krisztus kegyelem-adományai. Ilyen hatalmak azonban se nem dőlhetnek össze (confringere), se nem omolhatnak be (concidere), de kieshetnek vagy kimaradhatnak (omittere), azáltal hogy külső okok miatt és rendszerint a hordozó saját hibájából elvesztik hatásukat (efficientia amittere) vagy magát a hatalmat vesztik el. Ez azonban hirtelen (subito) történik, nem pedig lassan (paulatim) vagy csak némely idő múltán; csak a többség veszi észre sokkal később és nagyon gyakran már túl későn (sero), mert nem voltak elég éberek.”

Tehát megállapítjuk, hogy a legmagasabb egyházi tekintély kiesésével a tanítói- és az ezzel elválaszthatatlanul összekötött lelkipásztori-hatalom az Egyházban, a „potestas spiritualis ordinaria” – átmenetileg – kiesett. Ezt fontos figyelembe venni, mert ehelyütt sem hiányzanak a kísértések és kísérletek arra, hogy saját szakállra pótolják ezeket. Ami viszont megmaradt az Egyháznak, az a „potestas spiritualis ordinis” gyakorlása, a papi hatalom, mert most is, csakúgy mint eddig, léteznek katolikus papok és püspökök, akik a szentmisét bemutatják és a szentségeket kiszolgáltatják.
     Hogy ők ezeket főpásztori megbízás nélkül egyáltalán nem tehetnék, ebben az esetben semmilyen szerepet nem játszik, mivel az illetékes tekintély jelenleg nem létezik, a lelkek szüksége viszont megköveteli az ő papi szolgálataikat. Ez a tulajdonképpeni „szükségállapot” az Egyházban, amiről szívesen beszélnek, amit azonban ritkán értenek meg valójában, és ami a katolikus papnak engedélyt ad arra, hogy „celebret” nélkül a szentmisét bemutathassa és a püspöktől kapott jurisdikció nélkül is gyóntathasson. Ebben az esetben a hiányzó jurisdikciót a lelkek üdve érdekében az Egyháztól, azaz magától Krisztustól kapja hozzá, hogy a bírói gyónási aktust érvényessé tegye. Maguk e papok vagy püspökök egyike sem rendelkezik azonban bármilyen jurisdikcióval, mivel ez csak a hierarchikus „potestates spiritualis ordinaria”-tól jöhet, ami jelenleg nem létezik.

5. Továbbá fel kell fogjuk, hogy ez a bizonyos tekintetben „redukált” állapot, amiben az Egyház most van, egy Istentől akart vagy legalábbis tudatosan megengedett állapot. Ahogy a zsidó népnek Jeremiás idejében semmit nem használt, hogy ellenálltak a babilóniaiaknak, mivel Isten számukra a száműzetésbe való vitelüket mint üdvös büntetést határozta el, úgy van ez most a katolikusoknál. Nem marad más számunkra, mint beletörődnünk ebbe a helyzetbe, mely megegyezik a száműzetéssel. Ez büntetés az üdvösségünkhöz, megjavulásunkhoz és megtisztulásunkhoz, de a menyasszony részesedése is a vőlegény sorsában. A gonoszság és a bűnök, de a lanyhaság, sőt a hitehagyás az Újszövetség népében, nevezetesen a klérusban, túlságosan is elszaporodott ahhoz, hogy Isten, az Úr a tisztulást szolgáló büntetést még tovább vissza tudta volna tartani. És végül az Egyháznak is át kell szenvednie a passiót, amit Feje, Ura és Megváltója szenvedett el, aki a kereszten halt meg és három napig a sírban nyugodott, mielőtt dicsőségesen feltámadott. Ezért semmi értelme a lázadozásnak. Türelemre van szükség. „Akinek van füle, hallja meg! Aki mást fogságba hurcol, fogságba kerül. Aki karddal öl, annak kard élén kell elhullania. Ez a szentek állhatatosságának és hitének az alapja.” (Jel 13,9-10)
     Mivel tehát ez az állapot Istentől akart, illetve megengedett, az következik belőle, hogy csak átmeneti lehet, Krisztus ígérete szerint, hogy a pokol kapui nem fognak erőt venni az Ő Egyházán. Bár a pápa személyként legyűrhető, de az Apostoli Szék nem és ezzel az Egyház sem.

Dr. Wendland: „Az Apostoli Szék által gyakorolt és állandóan foganatosított legfelsőbb tanító- és lelkipásztori hatalom a primátusnak és a principátusnak élő és látható viselőjét tételezi fel, aki ezt valóban teszi és ezáltal ennek a széknek a tulajdonosává válik, amit ő reprezentál is (láthatóan megjeleníti). Mindazonáltal ez az individuális személy, aki egyúttal mindig római püspök is, és annak is kell lennie, meghalhat – anélkül, hogy ezáltal az ő spirituális hatalma és auktoritása megszűnne tovább működni (mert ez »szóban és műben« megmarad) vagy, hogy hatalmának és erejének egy férfi nemű másik személyre való átadása lehetetlenné válna. Hiszen a pápaság az Egyház lényegi eleme és nem függ viselője személyétől. Ellenkezőleg, egy pápa halálával a valóságos pápa-létről (in actu) a reálisan lehetségesre (in potentia) megy át, mert nem oszlik el a »semmibe«. Más szóval: az Apostoli Szék, ami az Ecclesia Romana természetfeletti realitása, se nem lesz »üres«, se nem oszlik el a semmibe, se nem hal ki, hanem »vákáns« (betöltetlen) lesz, vagyis csak tulajdonosa hiányával elárvult, és ezáltal csak hatalmas és üdvös működésétől (operatio) és hatásosságától (efficacitas) lesz »megrabolva« (privatur): Csak a funkcióját veszti el mint »principium operationis«, és ami bizonyos következményeket von maga után. Ebben a vonatkozásban azonban nem szabad átsiklani afelett, hogy ezzel Krisztusnak az Egyházában való misztikus-természetfeletti jelenlétében egyáltalán semmi nem változik, melynek Feje és Ura Ő most és Ő marad. Krisztus nem szűnik meg Egyházát »jó Pásztorként« láthatatlan módon irányítani és vezetni sem – de csak az Ő »juhait«, akik készségesen követik. Azonkívül arról sem szabad megfeledkezni, hogy az összes püspök, beleértve Róma püspökét is, ugyanolyan kevéssé tudnak kihalni, mint az Egyház összes tagja, mindegy hogy papok vagy laikusok.”

Feltéve: 2014. november 21.

Ugyanakkor természetesen ez is igaz: „Az Egyházat csak az Apostoli Szék hosszú vakanciája tudja súlyosan megkárosítani, sőt tragédiához vezetni, ha ez a vakancia nem szokásos, tehát nem egyedül egy pápa elhunyta vagy természetes halála okozza. Mert minden valóban katolikus keresztény számára a hit közelebbi normája (regula fidei proxima) jogilag kötelező érvénnyel az élő egyházi Tanítóhivatal (magisterium vivum) vagy az autokratikus tanítói megnyilatkozás, nem pedig a tradíció vagy a Szentírás. Aki ezt konokul tagadja, az eretnek. … Ezért tanította az I. Vatikáni Zsinat ezzel kapcsolatban (Sess. Ill, Cap. 3): »Isteni és katolikus hittel mindent hinni kell (= belső beleegyezéssel biztosan igaznak tartani), amit az Egyház, akár ünnepélyes tanítói döntéssel, akár a rendes és univerzális Tanítóhivatal által, mint isteni kinyilatkoztatást (= Istentől kinyilatkoztatott üdv-igazság) elénk tár«, hogy az eretnekségeket és a teológiai tévedéseket kivédje, mivel ezek elpusztítják az igaz hitet. Ebből alapos megfontolás után kitűnik, milyen negatív kihatásokat von maga után egy hosszú szedesvakantizmus sok hívőnél, akik maguk nincsenek abban a helyzetben vagy nem képesek rá, hogy az irányadó tanokhoz és tanbeli döntésekhez visszanyúljanak és azokra építsenek, vagy azokat helyesen alkalmazzák, miután ez a vakancia fellépett és tovább tart a megszokottnál. Ez alapvetően nem csak a laikusokra, hanem a papokra is vonatkozik.”

Ezért biztos, hogy ez az állapot nem tarthat túlságosan soká. Mert „ha nem rövidülnének meg azok a napok, nem menekülne meg egyetlen ember sem. De a választottak kedvéért megrövidülnek azok a napok”. (Mt 24,22) La Salette-i Miasszonyunk ezt az időt egy „napfogyatkozással” hasonlította össze, és az ilyen viszonylag gyorsan elmúlik. És, mivel Isten szabta ki, egyedül Ő vethet neki véget. E helyzet megváltoztatására és jobbítására minden emberi kísérlet meghiúsult eddig és meg is kellett hiúsulnia. Urunk Jézus Krisztus magának tartja fenn, hogy szeplőtelen Menyasszonyát megint teljes dicsőségéhez vezesse. Ahogy Krisztus csak isteni ereje által tudott feltámadni a halálból, úgy tud az Egyház is csak az Ő isteni ereje által megint feltámadni. És ez biztosan meg fog történni. De hogyan és mikor?

6. Most sem akarunk időtartamokról beszélni. A babilóniai száműzetés 70 évig tartott, ha ehhez hasonló időszakaszt feltételezünk, akkor lassan ennek végére érünk. De ez akkor is csak spekuláció. De hogyan fog a gyógyulás végbemenni? Erről is csak spekulálni tudunk, mindazonáltal úgy gondoljuk, hogy ehhez bizonyos kinyilatkoztatott előjelekből néhány támponttal rendelkezünk. Először is biztos, hogy nem az aposztata zsinati egyház lesz az, ami feltámad, hanem a római katolikus diaszpóra-Egyház. Csak ebből jöhet elő újra egy pápa és vele egy hierarchia, hogy a pápaság ne csak in potentia, hanem in actu is jelen legyen, és az Apostoli Szék hatékonyságát megint gyakorolni tudja. De hogyan történjen ez meg, mikor nincsenek már bíborosok, akik egy pápát választani tudnának? Talán Krisztus fogja misztikusan kiválasztani?
     Ez ugyan elvileg lehetséges lenne, mi azonban mégis úgy gondoljuk, hogy ennek nem kell bekövetkeznie. Az Egyház kezdeti időszakában sem a konklávén választottak a bíborosok a pápát, hanem Róma klérusa: papjai és diakónusai, valamint a szomszédos egyházmegyék püspökei. A bíborosi kollégium alapjaiban nem más, mint ennek a római klérusnak továbbfejlődése vagy kiterjesztése. Ezért ismerünk bíboros-püspököket, bíboros-papokat és bíboros-diakónusokat (mégha ezek rendszerint ma már mind püspökök), és közülük mindegyiknek van egy titulus-temploma vagy titulus-egyházmegyéje vagy titulus-diakóniája Rómában. Ezzel Róma klérusának számítanak, és végülis ez az, ami őket a római püspök, a pápa megválasztására feljogosítja. Mi akadályozhatná akkor meg, hogy egész egyszerűen megint a római klérus legyen az, ami a pápát megválasztja? Mivel még vannak papok és püspökök a diaszpóra-Egyházban, ez egyáltalán nem tűnik kizártnak. Már csak arra lenne szükség, hogy világosan és egységesen megállapítsuk, hogy kiből áll ez a választásra jogosult római klérus.
     Persze, pont ebben jelentkezik a legnagyobb nehézség. Miként tudjuk, napjaink diaszpóra-katolikusai egyáltalán nem egységesek abban, hogy ki még egyáltalán katolikus, nevezetesen mely papokat vagy püspököket ismerik el valóban katolikusnak. Szétforgácsolódás és viták vannak napirenden mindenfelé, és ez nem is lehet másképp, hiszen nincs auktoritás, ami normális esetben az egységet létrehozza és szavatolja. Ezért már a legmagasabb egyházi auktoritás kiesésének elismerése felett is vita van. Az Egyház ugyanis egy látható és jogi-közösség. Ezért van szükség normális esetben egy tekintélyelvi döntésre vagy nyilatkozatra, például arra, hogy vajon szedesvakancia áll-e fenn vagy sem, vagy hogy ki jogosult a pápa megválasztására. És köztudottan még ezekben a kérdésekben sincs egyetértés. Mert auktoritás nélkül nem tudunk erről dönteni, döntés nélkül viszont nem jutunk újra auktoritáshoz. Mi legyen hát?
     Itt minden bizonnyal egyedül Isten maga léphet közbe. Ehelyütt magának a Szentléleknek kell a vezetést átvennie, és Ő meg fogja ezt tenni. Nekünk úgy tűnik, hogy ehhez két körülmény fog hozzájárulni, melyeket az idők végére jósltak meg a számunkra. Egyfelől az Antikrisztus üldözése kívülről akkora nyomást fog gyakorolni a keresztényekre, hogy abból szükségszerűen egy nagyobb egység és egyetértés fog következni. Minden szociális csoportosulásban úgy van, hogy a kívülről jövő nyomás belső egyetértést szül. Másodszor erre az időre két alak feltűnését jövendölték meg, Hénochét és Illését, akik nagy csodatevő hatalommal fognak működni. Ki kételkedhet abban, hogy ezeknek a szent férfiaknak sikerülni fog nemcsak sokakat megtéríteni, hanem a kereszténység egységét is helyreállítani? Nem véletlenül beszél La Salette-i Miasszonyunk „Nagy üzenetében” az Antikrisztus és a két tanú, Hénoch és Illés fellépéséről.
     Ezek felül abból kell kiindulnunk, hogy főleg Illés prédikálására a zsidók megtérése is bekövetkezik, melyet az idők végére megjósoltak. Szent Pál ezt írja erről: „Ha mármost vétkük gazdagítja a világot, és megfogyatkozásuk nyereség a pogányok számára, mennyivel inkább az lesz majd teljes számuk. Mert ha már elvetésük megbékélése a világnak, mi más lesz fölvételük, ha nem élet a halálból?” (Zsid 11,12/15) „Élet a halálból” – nem ez az Egyház „feltámadása”, amire itt az apostol utal? Miért ne alakulhatna meg mind ezen események benyomása alatt és a Szentlélek vezetése alatt egy erős és élő római keresztény közösség, melynek papjai egy püspököt választanak, aki megint az egész apostoli hatalmat gyakorolja, és akit mindenki pápának ismer el? Ezáltal az Egyház megint teljes alakjában feltámadna. Mert ez a pápa a maga részéről megint püspököket szentelhetne, bíborosokat kreálhatna stb.

Az Ószövetség népe felett is kirótta Isten a szétszóratás büntetését és bejelentette, hogy az idők végén megint össze akarja őket gyűjteni. Nos, most az Újszövetség Isten népe szenvedi el ugyanezt a büntetést. Nem lesznek ők is összegyűjtve az idők végén, hogy végül „egy pásztor és egy nyáj legyenek”? (Jn 10,16) És nem vele is ennek kellett történnie, „hogy senki se dicsekedhessék”? (Ef 2,9) Mert a végén senki sem dicsekedhet azzal, hogy „megmentette” az Egyházat vagy hozzájárult a megmentéséhez. Egyedül Istent illet minden dicsőség és minden tisztelet, és Ő igenis féltékenyen őrködik afelett, hogy ez így legyen és így maradjon.

7. De mit kell vagy lehet nekünk ehhez hozzátenni? Semmit? Egyszerűen csak a malmozzunk és várjunk? Nem. Először is Isten, az Úr bizonyára türelmet vár el tőlünk. Mivel a megpróbáltatás nagyon fájdalmas és hosszantartó, egyfajta szellemi mártíromságnak felel meg. „Azok a lelkek, akik kis számban, de megtartják a hitet és gyakorolják az erényeket, kegyetlen és elmondhatatlan szenvedéseken mennek keresztül; a hosszú, elnyújtott vértanúságuk által sokan közülük eljutnak a halálukig a szenvedésük nagysága miatt, és ezzel mártírokká lesznek, mivel életüket adják az Egyházért és a hazáért”, áll a Quito-i „de El Buen Sucesco” Miasszonyunk jövendölésében.
     [Lásd: a következő cikket: Előrejelzések a XX. századra XVII. századból: Mariana de Jesus Torres nővér című fejezetét.]

Boldog Emmerich Katalin a következő látomásban részesült: „Ahogy Ő a régi szövetség idejében megengedte városának és szent templomának a feldúlását, hogy népét a hűtlensége és a hitehagyása miatt megbüntesse, úgy szolgálnak Neki most az ellenséges hatalmak pálcaként és lapátként szérűjének a megtisztítására. De amíg ez a büntetőítélet és pusztulás iszonyata tart, Isten Egyháza szent helyeit, miként annak idején az Ő parancsára a régi templom papjai a szent tüzet, biztos helyen elrejti, hogy majd ezek a levezekelt bűnök után az Egyháznak új csillogást adhassanak. A kutak, amelyekbe most az Egyházból a szent tüzet elmenekítik, azon idők kevés szent lelke lesz, akik a szenvedések és szorongattatások vize alatt a kincseket elrejtették, és akik, különben Jézus Krisztus menyasszonyának örömei és díszei, most azoktól lesznek a porba tiporva, akiknek őket megvilágosítani, azoktól lesznek elárulva és kiszolgáltatva, akiknek őket óvni és őrizni, azoktól lesznek kirabolva és elvesztegetve, akiknek őket védeni és oltalmazni kellene.”
     Természetesen egy véres mártíromság sincs kizárva, nevezetesen magának az Antikrisztusnak az üldözése. Még egyszer: „Akinek van füle, hallja meg! Aki mást fogságba hurcol, fogságba kerül. Aki karddal öl, annak kard élén kell elhullania. Ez a szentek állhatatosságának és hitének az alapja.” (Jel 13,9-10)

Tehát rajtunk áll, hogy hitünket növeljük és elmélyítsük, hogy ezáltal Istenbe vetett erős reményt és nagy bizalmat szerezzünk. Ne feledjük, az Üdvözítő mégiscsak megígérte nekünk: „Ne félj, te maroknyi nyáj, hisz Atyátok úgy látta jónak, hogy nektek adja országát.” (Lk 12,32) Ehhez jönnek a buzgó, állhatatos és vágyakozó imák, mert „aki kér, az kap, aki keres, az talál, aki zörget, annak ajtót nyitnak” (Mt 7,8). Imádkozzunk, mint Dániel próféta, ez a „vir desideriorum – a sóvárgások férfia”, hogy mi is vigasztalást és meghallgatást találjunk (Dán 9). [Lásd lentebb.]
     Végül igyekeznünk kell, amennyire tőlünk függ, ha lehet „minden emberrel békét” tartani (lásd Róm 12,9), mindenekelőtt a diaszpóra-katolikusokkal. Ugyanannyira furcsa, mint amennyire sajnálatos, hogy pont köztük olyan sok az egyenetlenség, a civakodás és a veszekedés. Nem kellene nem fontos dolgok miatt egymás hajába kapni vagy olyasmik miatt, melyek még nem eldöntött dolgok, és valószínűleg most még nem is tisztázhatók. Mégiscsak lehetségesnek kellene lennie legalább az alapvető pontokban megegyezni, melyeket P. Barbara már 30 évvel ezelőtt megfogalmazott, és amik számunkra ma is szellemi harcunk alapelveinek számítanak:
     „A II. Vatikáni Zsinat vezette be az egyházba a felforgatást; szakított a szenthagyománnyal; ez a zsinat szakadár; ezen kívül bizonyos pontokban, de legalább a vallásszabadságról szóló nyilatkozatában formálisan eretnek mondatokat tartalmaz.” – „Azok az elöljárók, akik a szövegeket és ezek alkalmazását egy bizonyos irányba nyilvánosságra hozták, nem lehetnek az apostoli tekintélyek, a római pápa általános rendes tanítóhivatalára vonatkozó katolikus dogma miatt; annál kevésbé, ha megfontoljuk, hogy általuk lett a Novus Ordo Missae kihirdetve és elfogadva, holott ez az eucharisztikus rítusnak Krisztustól akart szentségi jelentőségét eltörölte.” – „Szembenállásunk egyetlen indítóoka az egy, szent, katolikus és apostoli Egyházhoz való tartozásunk, és nem valamilyen igény egy különleges tradicionalista véleményre vagy egy másikra, mely szakadár fajtájú lenne.” – „Az egyetlen általunk követett cél a szent Egyház újrafelállítása azzal a hozzájárulással, melyet élethelyzetünk adottságai lehetővé tesznek. Ez az újrafelállítás elengedhetetlen feltételként magában foglalja, hogy a betolakodókat kizárjuk az Egyházból, akik csak azért jöttek, hogy aláássák azt.” [lásd a honlap következő cikkét: Katolikus papok nyilatkozata]
     [fordító megj.: P. Zaby (vagy P. Weinzierl) itt nem tér ki arra, hogy P. Barbara akkor fogalmazta meg ezeket a mondatokat, amikor a „tradíció” talán még a mainál is szétszaggatottabb volt, és a veszekedések még élesebbek, és hogy P. Barbara nagyonis szembeszállt a tradíción belül operáló romboló irányzatok, mint például az „ismerd el és állj ellent” vagy a „zsinat utáni pápák materialiter pápák, de formaliter nem” tézisek hirdetőivel, és elítélte őket, mint „betolakodókat”.]

Ily módon igyekezzünk „a népet előkészíteni az Úrnak” (Lk 1,17), amennyire ez tőlünk telik,és különben türelmesen várjunk az Ő eljövetelére. „Amikor ez teljesedésbe kezd menni, nézzetek fel, és emeljétek föl fejeteket, mert elérkezett megváltástok ideje.” (Lk 21,28)


Függelék: Dániel 9,3-19:
     „Istenhez az Úrhoz fordultam, s böjtölve, szőrzsákban és hamuban buzgón imádkoztam és esdekeltem hozzá. Könyörögtem az Úrhoz, az én Istenemhez és bűnvallomást tettem e szavakkal: »Ó Uram, nagy és félelmetes Isten, hozzád könyörgök. Te megtartod szövetségedet, és irgalmat tanúsítasz azok iránt, akik szeretnek és megtartják parancsaidat. Vétkeztünk és gonoszságot műveltünk, gonoszok és lázadók lettünk, megszegtük parancsaidat és törvényeidet. Nem hallgattunk szolgáidra, a prófétákra, akik a te nevedben szóltak királyainkhoz, fejedelmeinkhez, atyáinkhoz és az ország egész népéhez. Te igazságos voltál, Uram, nekünk pedig mind a mai napig szégyen borítja arcunkat, nekünk, Juda férfiainak, Jeruzsálem lakóinak, Izrael egész népének, akik közel vagy távol laknak azokban az országokban, ahová száműzted őket, amiért elpártoltak tőled. Uram, pirul az arcunk, a királyainké, fejedelmeinké és atyáinké, mert vétkeztünk ellened. De te, Urunk és Istenünk, irgalmas vagy és megbocsátasz, bár lázadoztunk ellened. Nem hallgattunk az Úrnak, a mi Istenünknek a szavára, s nem éltünk törvényes szerint, amelyet szolgái, a próféták által adott nekünk. Egész Izrael megszegte törvényedet, és elfordult tőled, hogy ne is hallja figyelmeztetésedet. Ezért zúdult ránk az átok és fenyegetés, amely meg van írva Mózesnek, Isten szolgájának könyvében, mert továbbra is vétkeztünk ellene. Erre teljesítette szavát, amelyet kimondott ránk és vezetőinkre, akik kormányoztak minket, hogy olyan csapást zúdít ránk, amilyen még nem fordult elő az egész ég alatt, csak Jeruzsálemmel. Amint meg van írva Mózes törvényében, mind ránk zúdultak ezek a csapások. Nem tettünk semmit, hogy arcod, Urunk és Istenünk, kiengesztelődjön: nem tértünk meg gonoszságainkból és nem ismertük el igaz voltodat. Az Úr szemmel tartotta és ránk hozta a bajt. Igazságos az Úr, a mi Istenünk, minden tettében, amelyet véghezvitt, mert nem hallgattunk a szavára. Urunk, és Istenünk, aki erős kézzel kihoztad népedet Egyiptom földjéről és így nevet szereztél magadnak mind a mai napig, vétkeztünk ellened és gonoszat műveltünk. Most azonban, Uram, végtelen igazságosságodra kérlek, forduljon el bosszúd és haragod városodtól, Jeruzsálemtől és szent hegyedtől. Hiszen a mi vétkeink és atyáink gonoszsága miatt lett Jeruzsálem és a te néped gyalázat tárgyává minden szomszédunk előtt. Hallgasd meg végre, Istenünk, szolgád könyörgését és esdeklését, és feldúlt szentélyed fölött ragyogjon fel arcod, ó Urunk, tenmagadért. Istenünk fordítsd felénk füled és hallgass meg minket. Nyisd ki a szemed, és lásd meg elhagyatottságunkat és a szent várost, amely a te nevedet viseli. Hiszen nem a mi igaz voltunkban, hanem a te végtelen irgalmadban bízva terjesztjük színed elé könyörgésünket. Hallgass meg, Uram! Bocsáss meg, Uram! Figyelj rám, Uram! Városod és néped a te nevedet viseli, azért cselekedj tenmagadért és ne késlekedj!«”

A honlapra feltettem Prof. Dr. Wendland azon tanulmányát, melyre ez a cikk épül, melyből az idézetek származnak – egyelőre német nyelven pdf formátumban. Mivel ez a tanulmány nagyon-nagyon fontos, megpróbálom hosszúsága ellenére lefordítani.
     „A római püspökök pápaságáról, az Apostoli Szék sajátosságáról és egy pápa nélküli Egyházról”


Feltéve: 2014. november 24.


VISSZA


vissza

a KÖNYVTÁR oldalra                              a KEZDŐLAPRA