Ahogy már többször kifejtettem, szerintem a végső időkre megjósolt szenvedések, melyek a hűségesnek megmaradni akaró katolikusokra várnak, elsősorban nem fizikaik, hanem lelkiek lesznek. Ezekről a szenvedésekről szól a következő két levélrészlet: az első 2000-ből, a másik napjainkból származik. A helyzet 2000 óta nem hogy javult, de inkább rohamosan romlott a katolikusok számára.      Ez a lelki szenvedés nem látványosan, nem nagy tömegek előtt zajlik, hanem a teljes magányban – ami jelentősen növeli mértékét –, következésképpen mások javára szóló gyümölcsei, ha vannak ilyenek egyáltalán, szintén nem látványos megtérésekből állnak, mint az ókor cirkuszaiban, nyilvános kivégzéseinél, és ezért se vigaszt, se bizonyosságot nem nyújthatnak. Ma jobban, mint valaha, szükség lenne egy hiteles vezetőre, aki egyfelől bíztatna, másfelől mindig, minden elágazásnál mutatná a helyes utat.      A lelki szenvedés mértékét az is növeli, hogy a megmaradt kicsiny nyáj tagjai és a világ között napról napra mélyebb szakadék tátong, ami szinte emberfeletti hitet, meggyőződést követel arra, hogy elhiggyük, hogy a mi utunk a helyes. Hiszen akárhova nézünk, csak azt látjuk, hogy enélkül is „kiválóan” működik minden. Egy hasonlattal élve: miközben mi egy szál ingben és elemózsia nélkül gyalog haladunk a távolban levő célunk, örök üdvösségünk felé, mellettünk gyönyörű, gazdagon megrakott modern járművökön rohan el mindenki ugyanoda, és nekünk mégis hinnünk kell, hogy mi érünk oda biztosan, és nem ők. Ahhoz, hogy kitartsunk, hogy ne kéredzkedjünk fel egy száznegyvennel robogó kocsiba, azt is hinnünk kell, hogy a látszat ellenére, a mi utunk az egyedül helyes, az igaz, ez vezet egyedül Istenhez, és a többi valahol szakadékban végződik. Mindez nem arra szolgál, hogy másokat elítéljünk, hanem hogy erőnk legyen a kitartáshoz, ahhoz az úthoz, melyről hisszük, tudjuk, hogy Isten jelölte ki minden katolikus számára. 1. Nemsokára már csak vágy-katolikusok lesznek a világon Részletek egy 2000-ben íródott olvasói levélből (forrás: Einsicht, 2000. augusztus = e3003) Igen tisztelt Dr. Heller úr, Fogadja köszönetemet az Egyház, vagy jobban mondva, ami abból megmaradt, a „kis nyáj” helyzetét elemző írásáért. …      Aki még képes a logikus gondolkodásra és a következtetések levonására, annak erre az eredményre kell jutnia: A mai Róma egy egészen más vallást tanít, mint a Pétertől XII. Pius-ig fennálló Róma, ezért minden gondolkodó, belátó és hithű katolikusnak ki kell lépnie ebből a mai zsinati egyházból. A szedesvakantizmus nem szekta, nem egy új vallás, hanem csupán egy rövidített formula annak a helyzetnek a leírására, amivel ma egy intelligens, ítélőképessége birtokában levő katolikus, akinek megvan a bátorsága, hogy a valóságot észrevegye, kikerülhetetlenül szembe kerül. Az ú. n. II. Vatikáni Zsinat 1965-ben pont december 8-án, a Szeplőtelen Fogantatás ünnepén ért véget. Azóta legalább két generáció nőtt már fel, melynek tagjai az autentikus katolikus hitet a gyakorlatból és saját tapasztalatból már nem is ismeri – ebben mi, idősek óriási mértékben felelősek vagyunk.      Évtizedek óta abban a helyzetben vagyunk, amit a 78. zsoltár szívhez szólóan ír le. „Uram, pogányok törtek be örökségedbe, szent templomodat meggyalázták. Jeruzsálemet romhalmazzá tették. … Szomszédainknak szitok tárgya lettünk, csúfság és nevetség azoknak, akik körülöttünk laknak.” (Zsolt 78,1/4) Ahogy a legvégső szükséghelyzetben az ú. n. vágy-keresztség elegendő ahhoz, hogy Krisztus megváltó művének gyümölcseit megszerezze valaki, úgy kell most magunkat az una sancta catholica törvényen kívüli szükséghelyzetére beállítani. Nemsokára már csak vágy-katolikusok lesznek a világon. Mivel nem mi, hanem a hierarchia lett hitehagyott, Istenbe vetett bizalommal bele kell törődnünk abba, hogy – kivéve a két kivételtől, a keresztségtől és a házasságtól – belátható időn belül nem lesz többé érvényes szentség. Derűs apokaliptikusokként meg kell elégednünk azzal, ami még – pap nélkül, hierarchia nélkül, hivatalos egyház nélkül is – lehetséges számunkra, mindig ebben a csalhatatlan ígéretnek tudatában: „Ahol ugyanis ketten vagy hárman összejönnek a nevemben, ott vagyok közöttük” (Mt 18,20; lásd 1 Kor 5,4). Elkerülhetetlen a hit bizonyos fokú intellektualizálódása. Bár a hit a régi, az örökké ifjú hit, de jobban, mint a korábbi időkben egy alaposabban átgondolt, egy – amennyire rajtunk múlik – intellektuálisabb, filozófiailag alátámasztott hitünknek kell lennie. Ez a legkevésbé sem jelent racionalizmust, pont ellenkezőleg! Jobban, mint valaha válik számunkra pont a szellemi megerőltetés, az intellektuális fegyelem és a filozófiai megkülönböztetésre való képesség által tudatossá, hogy a hit valójában misztérium, a csodálatosban való élet, a kegyelem életformája. Szent észembernek, intelligens szenteknek kell lennünk – ne felejtsük el, hogy az okosság erény! Akkor is az Egyházhoz tartozunk, amelynek Jézus Krisztus a feje, ha nincs apostoli szukcesszió, nincs pápa, nincs hierarchia. Vagy nem létezik talán egy intellektuális, misztikus szukcesszió? Olvassuk a régi szent egyházatyákat, mint például Ágostont, Nisszai Gergelyt, Alexandriai Kelement, Ambrust és Aranyszájú Jánost, utána ne csak Aquinói Szent Tamást, de Canterbury Szent Anzelmet, Szent Bonaventurát és Duns Scotust is. Ne feledjük a „Legenda aurea”, Helftai Szent Gertrúd „Az isteni szeretet küldöttét”, s a nem csak teológiailag, de filozófiailag is jelentős domonkos-misztikus, Eckhart, Seuse és Tauler műveit! Nyúljunk végül azokhoz a kincsekhez, amit a 17. század nagy franciái bőségesen kínálnak, elsősorban Szalézi Szent Ferenc írásaihoz. A későbbi nagy hitvallók közül Emmerich Katalin és Matthias Joseph Scheeben nevét említem, akik a katolikus Németország egén fénylő csillagokként világítanak. De a 21. század intellektuálisan felfegyverzett vágy-katolicizmusában is a hithű és a hagyományhoz igazodó lelkiség a legfontosabb. Hamarosan nem lesz többé papunk, de közülünk mindenkinek lelki egzisztenciához kell felemelkednie.      Tartsuk magunkat a zsoltárokhoz, lehetőleg a zsinatelőtti fordításokban. Antikváriumokban kaphatók régi imakönyvek, énekeskönyvek. Hiszen az Egyház nem csak a szentmisében és a szentségekben valósul meg, hanem az imákban is, ami az egész napot megszenteli és bevilágítja: „Napjában hétszer zengem dicséretedet” (Zsolt 118,164). Végezetül: Az olvasás és az ima mellett harmadikként a tanulás, a továbbadás és az elmesélés jön. Talán már nagyon hamar csak a legkevesebbek számára lesz elérhető, hogy igazi szentmisén részt vegyenek. De akik nem tartoznak e szerencsések közé, azok is minden vasár- és ünnepnap lélekben követhetik a szentmisét.      Valószínűleg rövidesen nem lesz többé szentmisénk; de egészen a végéig, még azután is, hogy a szent helyen meglátjuk az iszonyatos pusztulást (Mt 24,15) magunkban megőrizhetjük az ezen misztériumra való emlékezést. Ezt tehetjük, ezt kell tennünk, már csak gyermekeink miatt is. Megőrizhetjük és meg kell őriznünk, vagy fel kell újítanunk minden hagyományos katolikus szokást a lehetőségeink szerint: imasarkot és házioltárt, a májusi ájtatosságot, a tisztítótűzben szenvedő lelkekért mondott imát, a betlehemi jászlat (ötágú csillag nélkül). Ez minden bizonnyal egy minimál-program. De megvan az az előnye, hogy megvalósításába azonnal, akár már ma belefoghatunk. Minden mást bízzunk Urunk Jézus Krisztusra, ahogy ezt Szent Júdás apostol levelében ajánlja nekünk. Mi vagyunk az Egyház, ha megőrizzük magunknak Krisztust, akinek megtestesülésével, szenvedésével és feltámadásával már megkezdődött a végidő. Gerd-Klaus Kaltenbrunner 2000. február 5-én, Szent Ágota ünnepén 2. „A Megváltó nem feledkezett el rólunk” Részlet Williamson püspök 2014. december 6-i Eleison kommentárjából A problémát egy tipikus 21. századi városi lakó – akinek bár megvan a hite, mégis elhagyatottnak érzi magát – a következőkképpen vázolta fel levelében: „48 éves betegápolónő vagyok. 12 évvel ezelőtt beléptem egy rendbe, szerettem, és megpróbáltam Istenhez fűződő kapcsolatomat elmélyíteni. 10 év múlva azonban el kellett hagynom a kolostort az ott uralkodó modernizmus miatt. Örök fogadalmamat nem tudtam letenni, mert a kolostori közösség az igazságtól nagyon messze állt. Azt gondoltam, hogy kilépésem tetszésére van a Mennyei Atyának, és – úgy mond – hősiesnek tűnök Előtte. De ma mégis nagyon szomorú vagyok, Istentől elhagyatottnak és egyáltalán nem hősiesnek érzem magam. Két évvel ezelőtt megint kaptam állást abban a kórházban, ahol a rendbe való belépésem előtt is dolgoztam. De most itt ülök a világban, ahol az emberek körülöttem tudatlanok vagy modernisták, ahol már senkinek nincs hite, illetve, ha valakinek van, az nem tudja, hogy miért. Most mát túl öreg vagyok ahhoz, hogy a szentségek közelében találjak munkahelyet. A váltott műszak nem teszi lehetővé, hogy minden vasárnap elmehessek misére. A legközelebbi »régi« mise egyórás autóútra van hozzám. Itt állok most, mintegy a sötétben ülve, és csak olykor jutok hozzá a szentségekhez. Az Egyházban és a világban annyira zavaros a helyzet, hogy egyszerűen nem tudom többé, hogy mit csináljak. Hogyan kerülök ki ebből a sötétségből? Hová kell forduljak, hogy kitaláljam, hogy mit kell kezdjek az életemmel.” A válasz azon a jövendölésen alapszik, melyet az Ecuador-i Quito-ban, 1634. február 2-án Szűz Mária, „Our Lady of Good Success” (a Jószerencse Asszonya) egyházilag jóváhagyott jelenésében mondott Mariana de Jesus Torres anyának. [lásd a honlap következő cikkeit: Előrejelzések a XX. századra, Our Lady of Good Success és Fatimai Miasszonyunk.] Kedves nővérem az Úrban. Isten anyja 1634-ben Ecuadorban egy szentéletű apácának tanácsokat adott, melyek szinte direkt a mai szerencsétlen korra illenek, amivel mi most meg vagyunk áldva (akkor is, ha ez nem áldásnak tűnik számunkra). Isten Anyja akkor megígérte, hogy a világméretű hitehagyás ellenére mindig lesznek lelkek, akik hithűek maradnak, és a hit és az erények kincseit megőrzik. Mindazonáltal e lelkeknek kegyetlen, kimondhatatlan és tartós mártíromságot kell elszenvedniük.      Szűz Mária ezt mondta: „Hogy az emberek az őket körülvevő eretnekségek szolgaságából kiszabaduljanak, a legszentebb Fiam által a restauráció számára kijelölt lelkeknek nagy akaraterőre, kitartásra, bátorságra és Istenben való bizalomra lesz szükségük. Ugyanakkor ezen igazak hitének és bizalmának a megvizsgálására olyasmik fognak történni, melyekben minden elveszettnek tűnik majd. De ez lesz a diadalmas újjáépítés kezdete.” Közülünk sokan vannak hasonló helyzetben, mint Ön. Meg vagyunk rabolva attól a segítségtől és erőtől, ami energiáját normális esetben egy kolostori közösség életéből – körülvéve katolikus hittestvérekkel, vezérelve a rendi szabályzattól és a főnöktől – kapja. Bár én nem vagyok egy rend tagja, mégis nagyon fájdalmas, ha szentségek és pap, illetve hittestvérek nélkül vagyok, és egy olyan világban kell dolgozzak, ami szívemet, értelmemet és lelkemet elutasítja. De ez az a szenvedés, amit Isten közülünk sokakra ró, és ezért pont ezt a szenvedést kell átöleljük, és Isten akaratával közülünk mindenkivel azáltal egyesülünk, hogy szenvedésünket azon szenvedésekkel egyesítjük, melyeket Megváltónk értünk elszenvedett és feláldozott. Ezáltal vonz bennünket az Úr magához, mint az övéit. Ő nem feledkezett el rólunk – ellenkezőleg –, ajándékozzon mindennel, amit el kell elviselnie sürgősen szükséges vigaszt Jézus Legszentebb Szívének és Mária Szeplőtelen Szívének, amivel talán azok számára, akik elvesztették hitüket, kegyelmet tud kieszközölni. Feltéve: 2014. december 13.