Bevezetés A cikkben taglalt probléma nem csak az FSSPX és FSSPX-ellenállás tagjait, papjait és híveit érinti, hanem mindazokat, akik a hivatalos egyházhoz tartoznak, de ugyanúgy viszonyulnak Bergogliohoz, mint Lefebvre érsek Montini/VI. Pálhoz és Wojtyla/II. János Pálhoz. Ezért rájuk is vonatkozik az Anyaszentegyház tévedhetetlen tanítása: Ha Bergogliot legitim pápának tartják, akkor mindenben – hitben, liturgiában, fegyelemben – követniük kell őt, engedelmeskedniük kell neki, különben vonatkozik rájuk az anathema. Valóban szakadár az, aki Szent Péter trónját napjainkban betöltetlennek tartja, a zsinati pápákat pedig látszat-pápáknak? Azoknak a soraiban, akik elutasítják a NOM-t, a zsinat- és reformpápák legitimitásáról heves vita folyik. A kérdés a következő: Pápák-e ők valójában vagy sem? Ez a vita e körökben akkor kapott igazán lábra, amikor 1979. november 8-án Lefebvre érsek az FSSPX számára kötelező érvénnyel előírta e pápák legitimitásának az elfogadását, mégpedig a közösséghez való tartozás előfeltételeként. Köztudott, hogy ezt követően többeknek el kellett hagynia az FSSPX-t, illetve az érsek utcára tette azokat, akik nem voltak hajlandó a zsinati pápák legitimitását elismerni.      Az érsek döntése furcsa megokolása miatt az ú. n. tradíció összes többi tagját, papját és hívét is érinti. Msgr. Lefebvre megokolása ugyanis úgy szól, hogy mindenki szakadár, aki a Szent Széket jelenleg üresnek tartja. Ezt mondta: „Azok gondolatmenete, akik azt állítják, hogy jelenleg nincs pápánk, az egyházat kilátástalan helyzetbe hoznák. … Ez a szellem szkizmatikus szellem.” Előttem fekszik egy levél másolata, amit az FSSPX német disztriktje küldött egy hívőnek, és amelynek az aláírása előtt az i. A. (im Auftrag = megbízásból) betűk állnak, ami azt mutatja, hogy a kérdéses levél nyilván egy laikus kérdésére adott válasz, amit az FSSPX hivatalos állásfoglalásaként kell felfogni. Ebben a levélben ez áll: „II. János Pált kétségen kívül minden katolikusnak (legitim) pápának kell elismernie, amíg nincs ellene hivatalos ítélet. Ezen egyszerű igazsághoz ragaszkodik a közösségünk minden teológiailag képzetlen vagy félig képzett fanatikussal és szektással szemben. Arra kérem Önt, hogy ne engedje magát megzavarni azon sok csoportosulástól, melyek az utolsó időkben alakultak. Mi egész egyszerűen szent hitünkhöz és a hagyományos liturgiához ragaszkodunk, és eközben biztosak lehetünk abban, hogy a hozzájárulunk szent egyház felépítéséhez.” (NN, 1982. 07. 04.) Az Anyaszentegyház felépítését szolgálni – ez azon csoportosulások szándéka is, akik már sokkal az FSSPX Németországban való megjelenése előtt léteztek. És ezek is biztosak abban, hogy az ő szándékuk sem csupán egy „jó”, de leküzdhetetlenül hamis „hit” szándékából ered. Ezzel azt akarom mondani, hogy a jó szándék és a szubjektív bizonyosság nem teológiai érvek.      Lefebvre érsek döntéséből az is egyenesen következik, hogy különösen buzgó követői idővel egyre nagyobb hévvel fogják a katolikusokat azoktól „védelmezni”, akik nem osztják az érsek véleményét ebben a kérdésben. És talán azt sem túlzás kijelenteni, hogy kevéssé barátságos és jóságos ezeket a személyeket „teológiailag képzetlen vagy félig képzett fanatikusnak és szektásnak” nevezni. Ebből is kitűnik, hogy tényleg eljött az idő, hogy a pápa-kérdéshez néhány teológiai megjegyzést fűzzünk. Ez talán még megengedett, hacsak az érsek véleményével nem a „tévedhetetlen Tanítóhivatal” egyik megnyilatkozásával állunk szembe. [Ma már tudjuk, hogy az FSSPX annak tartja, sőt ezt ki is meri mondani, mint ahogy tette ezt például P. Stehlin P. Morgonnak adott válaszában.]      Az a tisztelet, amire püspökként igényt tart, nem akadályozhatja ezt meg; tévedő püspökök mindig nagy számban voltak. Az a tény, hogy barátságos személyiség, szintén nem bizonyítja a pápa-kérdésről alkotott felfogásának helyességét. Ahol az igaz hitet látja veszélyben, Lefebvre érsek nagy keménységről tett mindig tanúságot.      Nos, ami az igaz hitet illeti, én is hasonlóan kemény vagyok, és ezért e kérdésben se a zsinattal, se ennek pápáival és püspökeivel, se mással szemben nem fogok kompromisszum-készséget mutatni. Hiszen valóban az igaz hitről, [ennek egyik döntő meghatározójáról] a pápaságról van szó. Lefebvre érsek saját véleményét ezzel a „teológiai” érvvel támasztja alá: „Azok gondolatmenete, akik azt állítják, hogy jelenleg nincs pápánk, az egyházat kilátástalan helyzetbe hoznák. Mindez arra kell bennünket serkentsen, hogy imádkozzunk és a hagyományt állhatatosan megőrizzük, anélkül, hogy arra hagynánk magunkat csábítani, hogy egyúttal azt mondjuk, hogy a pápa nem pápa. Ez a szellem szkizmatikus szellem.” (Mitteilungsblatt Nr. 15) A kérdés tehát így hangzik: Mi az a „szkizmatikus szellem és ki az a szakadár? A szektánsok természetesen súlyos szakadárok és egyúttal eretnekek is! – Róluk mondja az Egyház törvénykönyve: „Ha egy megkeresztelt, aki megtartja a keresztény nevet, állhatatosan az igazságok egyikét, melyeket mint istenieket és katolikusokat hinni kell, tagad vagy kétségesnek tart, úgy az eretnek; ha a keresztény hitet teljesen elhagyja, aposztata; ha végül vonakodik a legmagasabb pontifexnek alávetni magát vagy vonakodik azokkal közösségben lenni, aki ennek alávetettjei, akkor szakadár.” Ludwig Ott „A katolikus dogmatika kézikönyve” című művében ezt így magyarázza el: 1. A hit egysége      Ez abból áll, hogy az Egyház minden tagja az egyházi Tanítóhivatal által előterjesztett hitigazságokhoz belsőleg ragaszkodik, legalább burkoltan és külsőleg megvallja. (A hitvallás egysége)      [Ugyanez a Schütz „Dogmatika” szerint: „Az Egyháznak minden tagja legalább burkoltan hittel elfogadja és vallja mindazt, amit az Egyház hívés végett eléje ad; tehát kész hittel fogadni az előtte még ismeretlen és ki nem mondott hitigazságokat is.”] 2. A közösség egysége      Ez egyfelől az Egyház tagjainak a püspökök és a pápa tekintélye előtti alárendeltségből áll (a kormányzás egysége vagy hierarchikus egység), másfelől a tagoknak egymás közötti kapcsolatában egy szociális egységhez ugyanazon kultuszban és ugyanazon kegyelmi eszközökben való részesedés által nyilvánul meg (a kultusz egysége vagy liturgikus egység). Az egységért mind a hitben, mind a közösségben a legbiztosabban a pápának, az Egyház legfelsőbb tanítójának és pásztorának primátusa szavatol. A hit egységét az eretnekség, a közösség egységét a szkizma szünteti meg.” (Félreértések elkerülése végett Ott az „egység megszűnése” alatt az eretnekeknek vagy a szakadároknak az Egyházzal való egységét érti, nem magának az Egyháznak az egységét.) A kérdés tehát: ha VI. Pál és II. János Pál tényleg pápák, akkor a szedesvakantisták természetesen szakadárok, és még eretnekek is. Mert ők akkor feladták a hitvallás, a kormányzás és a kultusz egységét az Egyházzal.      De ez Lefebvre érsekre sem kevésbé igaz állítás. Hiszen ő is vonakodik a zsinatnak az ökumenizmusról, a kollegialitásról, a vallásszabadságról és a liturgiareformról szóló tanításait elfogadni. A jelentős különbség azonban abban áll, hogy a szedesvakantisták ugyan „objektív” szakadárok, de „szubjektív” nem. Hit, kultusz és kormányzás dolgában nem hajlandók ezekkel az emberekkel szemben istenileg és egyházilag kötelező engedelmességet tanúsítani, mert az igaz hit szerint ilyet csak olyan férfiakkal szemben tehetnek meg, akik valóban pápák. Vagy fordítva: a Jézus Krisztusban való igaz hit, Aki tanítását az idők múlásával nem változtatja, vagy nem engedi meg, hogy az Egyházban megváltozzon, azt a szükségszerűséget vonja a számukra maga után, hogy a zsinati pápák legitimitását elutasítsák.      Lefebvre érsek viszont 1979. november 8-a óta azt hangsúlyozza, hogy VI. Pál és II. János Pál valódi pápák. Ezzel a döntésével együtt jár, hogy gyakorlatban évek óta szubjektív megbontja a hit-, kultusz- és kormányzati-egységet ezekkel a – szerinte – igaz pápákkal és igaz egyházzal. Hiszen, ahol a pápa, ott az Egyház. Kinek van akkor valójában „szkizmatikus szelleme”? Itt nincs elég hely arra, hogy belemélyedjünk abba a kérdésbe, vajon mi okozhatta az érseknél, hogy mindenképpen ragaszkodjon ahhoz, hogy napjainkban legitim pápáink vannak. De azt megállapítható, hogy az érsek a fenti gondolatmenet teológiai következetességet egy bizonyos teóriával igyekszik megkerülni, „ami ugyan komplexebb, de reálisabb: nevezetesen VI. Pálét, aki nagy mértékben liberális” (idézet Lefebvre érsektől). Az érsek szavai szerint tehát, aki ezt a teóriát nem érti meg, az „teológiailag képzetlen vagy félig képzett fanatikus és szektás”.      E teória segítségével véli az érsek, hogy a pápák egyidejű elutasítását és elismerését össze tudja egyeztetni. Az elutasítás: „Péter maga az, aki az eddigi pápák tanítása alapján azt elveti, amit a jelenlegi pápák követelnek”, mert lehetetlen, hogy a pápák ne mindig ugyanazt tanítsák; lehetetlen, hogy a pápák kölcsönösen visszavonják egymás tanítását, hogy egymásnak ellent mondjanak”. „Jézus Krisztust nem lehet megosztani. Nem lehet azt mondani, hogy engedelmeskedek a mai Jézus Krisztusnak, de a tegnapi Jézus Krisztusnak nem; nem lehet az igazságon kívül lenni annak, aki tovább viszi, amit 2000 éven keresztül tettek, ha nem szűnik meg azt hinni, amit 2000 éven keresztül hittek. Ez teljesen lehetetlen. Mert a liberális és modernista egyháznak, ami az igazi, hallgatásra kényszerített egyházat megszállva tartja, semmi joga nincs arra, hogy engedelmességet követeljen tőlünk; ellenkezőleg sokkal inkább ellen kell nekik állnunk, mivel utasításai és tendenciái nem a katolikus Egyház utasításai és tendenciái. Ezek tönkreteszik az egyházat. Mi nem működhetünk közre az egyház szétzúzásában; mi nem akarunk protestánsok lenni. A hit és az intézmények megőrzése, melyek 2000 év óta az Egyházat és a lelkeket szentté tették, az Egyházzal való összetartozás egyik kritériuma, ami a Péter szék utódainak és a püspöki székek legitimitásáról dönt.”      Ki ne fogadná el ezeket a megállapításokat? Az igaz katolikusok is elfogadják. De ebből nem az következik logikusan, hogy VI. Pál nem volt igazi pápa?      De az érsek számára ez mégis másképp van. Már 1977. február 27-én elénk tárt egy másik értelmezést: „Milyen viselkedést kell felvennünk VI. Pállal szemben: Ez a viselkedés különböző lesz aszerint, hogy VI. Pál pápát hogyan definiáljuk, mert a mi viselkedésünk a pápával, mint pápával és Péter utódával szemben nem változhat. A tényleges kérdés tehát így hangzik: Volt-e VI. Pál valaha Péter utóda vagy most az-e még? Ha a válasz negatív – VI. Pál soha nem volt pápa, vagy már nem az, akkor úgy kell viselkednünk, mint a szedesvakancia periódusában, ami a problémát leegyszerűsítené. Egyes teológusok ezt állítják, miközben korábbi teológusok Egyháztól jóváhagyott kijelentéseire hivatkoznak, akik egy eretnek vagy szakadár pápa problémáját boncolgatták. Nincs kizárva, hogy ezt a hipotézist egy napon az Egyház meg fogja erősíteni, mert bizonyos érvek mellette szólnak.” – Időközben azonban az érsek meggyőződött róla, hogy ez már nem helyes feltételezés, hanem az ilyen vélemény „szkizmatikus szellemet” árul el. Msgr. Lefebvre második hipotézisként megemlíti a „fogságban tartott és drogok alá helyezett VI. Pál” teóriát, amit azonban elfogadhatatlanként elvet.      Majd így folytatja: „Nincs e két hipotézis, egy eretnek pápa, aki mint ilyen, nem pápa többé, illetve egy pápa, aki nem visel felelősséget, mert környezetének zsarnoksága hivatalának gyakorlásában megakadályozza, egy másik válasz is, ami ugyan komplexebb, de realisztikusabb: nevezetesen egy VI. Pál, aki nagymértékben liberális? Liberalizmusának gyökerei Lutherhez, Jean-Jaques Rousseau-hoz, Lamenais-hoz vezetnek, de olyan személyekhez is, akiket ő maga ismert: a „rossz” Maritain, Teilhard de Chardin, Fogazzaro, La Pira stb.”      Lefebvre így fejezi be eszmefuttatását: „Végkövetkeztetésünk erre az esetre a következő: Mi VI. Pállal mint Péter utódával tartunk, amikor ő ezt a szerepét betölti, de vonakodunk VI. Pál pápát mint Luther, Rousseau, Lamenais stb. utódát követni. Az Egyház hivatalos és folytonos Tanítóhivatala megengedi számunkra, hogy meglássuk, amikor VI. Pál pápa az egyik vagy másik módon viselkedik. Ezért minden olyan igyekezetét, tettét és büntetését semmisnek tekintjük, melyek bennünket arra köteleznének, hogy VI. Pált mint liberálist és hitünk tönkretevőjét kövessük. Fordítva, minden tettét elfogadjuk, melyek alkalmasak arra, hogy katolikus hitünket támogassák. Amennyiben bebizonyosodna … Urunk Jézus Krisztus ígéretének ellentmondva, hogy egy pápa velejéig liberális, akkor az első hipotézishez kell csatlakoznunk. De ez nem tűnik meggyőzőnek.”      Lefebvre ezen nyilatkozatát először a szeminaristáknak szánta, mint „különböző aktuális kérdésekre adott választ”, majd ezt követően nyilvánosságra engedte hozni, minek okán megjelentették az FSSPX sajtóorgánumaiban. Mintegy fél évvel később az érsek egy Poitiers-ben tartott prédikációjában ezeket mondta: „Mi a tegnapi pápáknak engedelmeskedünk, aminek következtében a maiakhoz is engedelmesek vagyunk. Mivel minden korábbi pápához és minden korábbi zsinathoz hűek vagyunk, meg vagyunk győződve arról, hogy ugyanígy a mai pápához, a mai zsinathoz … is hűek vagyunk. Még egyszer: »Jesus Christus heri, hodie et in saecula.«” A liberális pápa-hipotézisből érthetőkké válnak ezek a furcsa mondatok. Így az is érthetővé válik, miként tud az érsek ilyen furcsaságokat mondani: „Kötelezve vagyunk vajon arra, hogy tévedéseket elfogadjunk, csak azért, mert azok az autoritás útján jutnak el hozzánk? Nem jobban, mint ahogy olyan szülőknek engedelmeskednünk kell, akik szégyenletesek és szégyenletes dolgokat követelnek tőlünk.”      Ez a magyarázat a legtöbb hallgató számára rögtön elfogadható lesz. Hiszen – érvel Msgr. Lefebvre – az apostolok is így beszéltek a főtanács előtt, amelyik meg akarta tiltani nekik, hogy Jézust az embereknek mint a Messiást és Isten Fiát hirdessék (lásd Ap Csel 5,29). [Mint ahogy én is elfogadtam ezt a számtalanszor hallott szentségtörő magyarázatot, mert nem ismertem a katolikus tanítást, amit az FSSPX papjai, beleértve alapítójukat, vagy szintén nem ismert, vagy a hívek előtt elhallgatott. Ma, olvasva végre a Schütz-dogmatikát és a katolikus szerzők idevonatkozó írásait, beleborzongok még a fordítás alatt is az érsek ezen, az Anyaszentegyházat, és ezzel valójában Jézust-gyalázó, emberek tízezreit tévedésbe vezető mondataiba.] Csakhogy mindez rettenetes tévedés! Az apostolok egy olyan főtanács ellőtt beszéltek, amelynek már semmilyen vallási autoritása nem volt: ekkorra az ó szövetség és ennek autoritásai már nem léteztek többé. A legszentebb kárpitja Jézus halálakor kettéhasadt. Bár a szülők, a nevelők, az állami felsőbbségek autoritása is Istentől származik, „Akitől minden tekintély (paternitas, apaság) a nevét kapta” (lásd Ef 3,15), de ők autoritásuk gyakorlásában nincsenek felruházva Istentől a tévedhetetlenséggel! Ebből látszik, hogy Msgr. Lefebvre rossz kérdést tett fel. Ahelyett, hogy VI. Pál „definícióját” firtatja, a pápaság definícióját kellett volna foglalkoznia. Akkor azt is belátta volna, hogy „Urunk Jézus Krisztus ígéretével” egy liberális pápa összeegyeztethetetlen! Ugyanis Jézus Krisztus Simonnak, Jónás fiának a következőket ígérte meg: „Amit megkötsz a földön, a mennyben is meg van kötve (Et quodcumque ligaveris), s amit feloldasz a földön, a mennyben is fel lesz oldva (Et quodcumque solveris ...).” (Mt 16,19) – Ez Krisztus definíciója a pápáról. Ilyen annak az igazgatói teljhatalma, aki „a mennyek országának kulcsait” birtokolja (lásd: Mt 16,19) Ezáltal válik ő azzá a „sziklává”, amin az Egyház biztosan és legyőzhetetlenül nyugszik. (lásd: Mt 7,24-27) Az érsek joggal mondja: „Jézus Krisztust nem lehet megosztani.” Vagyis lehetetlen, hogy Jézus saját földi életében és az Egyházában évszázadokon át a pápák és a zsinatok által tanítottaknak most, a mi időnkben a pápák és egy zsinat által az ellenkezőjét tanítja. De az lehetséges, hogy egy és ugyanazon pápában ellentmondjon magának? De egy pápát, mint egy személyt, sem lehet „felosztani”, egy olyan emberre, akinek hivatali tettei részben kötelező érvényűek, más részben pedig egy olyan emberre, akinek hivatali tettei nem kötelező érvényűek. Urunk nem azt mondta Simon/Péternek: Egy s más, amit megkötsz a földön, a mennyben is meg lesz kötve –, hogy melyek lesznek ezek, azt majd az emberek „az Egyház hivatalos és folytonos Tanítóhivatala” alapján egy püspök, akit majd én bocsátok a rendelkezésükre, vezetése alatt maguk el fogják tudni dönteni. Urunk azt sem mondta: Egy s más, amit megkötsz a földön, a mennyben nem lesz megkötve. Ami megmaradt, az a korábbi tanbeli döntések ereje. Ezeket minden egyszerű hívőnek kell annyira ismernie, hogy az új tanításoknak a régi tanításokkal való ellentmondásossága feltűnjön neki. Az Egyház tévedhetetlen tanítása a pápaságról így szól:      „Tanítjuk és kijelentjük: a római Egyház az Úr rendelkezése szerint a rendes hatalom előjogát élvezi minden más egyház (= egyházmegye) fölött. A római püspök joghatóságának ezen hatalma, melynek valóban püspöki karaktere van, közvetlen. Vele szemben bármely rítusú és rangú pásztor és hívő, egyesével és összességükben, hierarchikus alávetettséggel és valódi engedelmességgel tartozik, nem csak a hit és az erkölcs kérdéseiben, hanem az egész földkerekségen elterjedt Egyház fegyelmi és kormányzói kérdéseiben is. A római püspökkel való közösségében és az ugyanazon hit megvallásában rejlő ezen egység által Krisztus Egyháza egy nyáj a legfőbb pásztor vezetése alatt. Ez a katolikus igazság tanítása, amitől senki nem térhet el anélkül, hogy hitében és üdvösségében kárt ne szenvedne. (Vatikáni Zsinat, 1869/70. 4. ülés, D-S, 3060,N-R,445) Aki tehát azt mondja, hogy a római püspöknek csak felügyelő vagy vezetői hivatala van, és nem az egész Egyház feletti joghatóság teljes és legfőbb hatalma – mégpedig nem csak a hit és erkölcs dolgaiban, hanem abban is, ami az egész földkerekségen elterjedt Egyház rendtartásához és kormányzásához tartozik –, vagy aki azt mondja, csak nagyobb része van ezekben, de nem a legfőbb hatalom egész teljessége, vagy ez az ő hatalma nem rendes és közvetlen csakúgy az egész és az egyes egyházak felett, mint az összes és egyes pásztorok és hívek felett; az legyen kiközösítve.” (Vatikáni Zsinat DS 3064) Ezek szerint Lefebvre érsek sajnos téved és követői is. Minden pápa és zsinat, akik a pápaságról nyilatkoztak, egyhangúan azt tanítják: Egy katolikus a pápának feltétlen engedelmességgel tartozik. Ez tényleg tragikus. Csak azért, hogy pápája legyen, az érsek kitalál egy olyan fajta pápát, ami a kinyilatkoztatásban egyáltalán nem létezik. Ezzel elpusztítja a pápaság igazi hitbeli fogalmát: nem igaz, hogy ez a szikla hivatala, hiszen – ahogy ő is mondja – egy legitim pápaként kötelezően elfogadott férfi „15 év óta elnököl az Egyház elpusztításában”, következésképpen az sem igaz, hogy ennek „kötése” és „oldása” egy Isten általi „kötés” és „oldás”, hiszen magától értetődő, hogy egy fő parancsát az Egyház „felbomlasztására” és szétrombolására, nem szabad teljesíteni. Így semmisül meg a pápaság, azon állítás miatt, hogy VI. Pál (és II. János Pál, és Ratzinger/XVI. Benedek, és Bergoglio/Ferenc) legitim pápák. Jézus Krisztus azt mondta, hogy a menny autoritása Péter és utódainak minden hivatali aktusáért szavatol. De mivel Ő nem hazudik, és a teljhatalmat is birtokolja, hogy ígéretét betartsa, az a valaki, aki igényt tart a pápai autoritásra, és eközben „az Egyházat” mégis el akarja pusztítani”, és egy „modernista egyházat” akar uralomra juttatni, „ami az igazi, hallgatásra kényszerített egyházat megszállva tartja”, semmi esetre sem lehet igazi pápa. Hogy eközben ez a férfi az új tanítást, ami ellentmond a réginek, állítólag csak a rendes Tanítóhivatal eszközével hirdeti, vagy „definiálta” is, vagy csak másmilyen módon, de kitartóan, mint saját szilárd hitbeli meggyőződését nyilvánítja ki és eközben Krisztus nevét, sőt minden keresztény „atyjának” nevét a maga megjelölésére használja, nem játszik szerepet: Egy ilyen férfi a pápai ruhákban mindenképpen eretnek, és mint ilyen eleve alkalmatlan a pápaságra.      Valójában a Miatyánk-kérés a pápaságban teljesül: „Legyen meg a Te akaratod, miként a mennyben, úgy a földön is.” A pápaság az a köldökzsinór, ami által a földi látható Egyház Istennel van összekapcsolva, és Tőle kapja az életerőt, hogy „Krisztus teljes korára” megérjen „az Atya dicsőségében”. Az igaz katolikusok, vagyis azok, akik Szent Péter trónját napjainkban betöltetlennek tartják, a zsinati pápákat pedig látszat-pápáknak, messze vannak attól, hogy „szkizmatikus szelleműek” legyenek, „teológiailag képzetlen vagy félig képzett fanatikusok és szektások”.      – Ha VI. Pál valódi pápa lett volna, akkor mindazok a panaszok, amiket zsinata és reformjai ellen felhoznak, csak képzelődésen alapulhat.      – Ha VI. Pált és II. János Pált (és Ratzingert és Bergogliot) valódi pápáknak tartjuk, akkor úgy kell engedelmeskednünk nekik, ahogy Istennek engedelmeskedünk.      A pápaságról szóló igazi katolikus hit tanításából ez következik: Egy férfival szemben, aki a pápai autoritást igényli a maga számára, csak akkor jogos az ellenállás, a nem tényleges, hanem csak látszólagos engedelmesség, ha ez a férfi nem tényleges, hanem csak látszólagos pápa.      Aki egy ilyen hosszú szedesvakanciát lehetetlennek tart, mert véleménye szerint „ez az Egyházat kilátástalan helyzetbe hozná”, az fontolja meg, milyen helyzetben mondta Jézus Péternek:      „Te kishitű, miért kételkedtél?” (Mt 14,31) Feltéve: 2014. december 18.