[A cikk szerzőjéről a következő oldalon lehet olvasni (ő a férje az elbeszélő hölgynek): 25 éves a salzburgi Pius-kápolna] A keresztény civilizáció eme összeomlásában mint a földre hullott mennyország, olyannak tűnik hitünknek és Egyházunknak annyira hiányolt és olyan forrón áhított biztos állapota, ahogyan az utolsó zsinatig fennállt vagy fennállni tűnt. Megigézve tekintünk vissza ebbe a múltba és legforróbb kívánságunk újra életre kelteni és konzerválni, mert ott rend volt, biztonság volt, ott díszelegtek a szentség, a kultúra és a rendezett keresztény élet virágai.      Visszatekintve a múlt egyre szebbé válik, és egyre elhomályosodik a jövőbe vetett tekintet és elveszik a mélységes sötétségben. Szomorúság vesz erőt rajtunk, remény és az Istenbe vetett bizalom fogyatkozik. Össze vagyunk zavarodva és már alig vagyunk képesek átlátni az egész helyzetet. Azon nap óta, amikor Krisztus megkínzott és élettelen testét sírba helyezték – a tanítványok szemében ez volt az összeomlás és a vég – napjainkig megmutatkozott, hogy a Golgotából kikelt Egyház Mesterének nehéz, szenvedésekkel teli, veszélyes és biztosítatlan útját, a „test, pokol és világ” elleni harc útját kell járnia, ami olykor ugyan fényes magasságokon, de többször sötét mélységeken keresztül vezet. És furcsa: Amikor üldözik és elnyomják, tűzként tűnik terjedni, míg a külső és belső biztonság és biztosítottság idejében folyamatosan veszt életerejéből, a következő nagyobb igénybevételnél lebénul. Mintha a borotva élén vándorolna, lezuhanás és helytállás között, élet és halál között, mintha ez az őstörvénye lenne – persze az Úr azon ígéretével, hogy a pokol kapui nem vesznek erőt rajta. Olyan szívesen elfogadnánk mi is, hogy nem csak a „sokak”, de mindenki megmenekül, hiszen szívünk legégetőbb gondja Krisztusban szeretett testvéreink lelki üdve. Mégis, fájdalommal és szomorúsággal kell megállapítanunk, hogy itt sincs mindenki számára menekülés, hanem csak az egyesek harca és helytállása és az örök üdv sokszoros elhibázása létezik. Wilhelm Schamoni atya (1905-1991) 1958-ban megjelent „Glaubensbewußtsein und Kirchenentfremdung” (= Hittudatosság és elidegenedés az Egyháztól) című könyvében ezt írta: „Nagyon komolyan kell venni, hogy egészen a 18. századig az egyháztanítók, a szentek, a teológusok, a hitszónokok egyhangú véleménye szerint az emberek, sőt a felnőtt katolikusok nagyobb része is elkárhozik.”      Ezek a szavak kemények, és fel kell ismernünk, hogy az ember nem csak földi léte szerencsétlenségeinek van kitéve, hanem drámai módon metafizikai léte is veszélyeztetve van. Feladatunk, hogy a veszélyek és gondok eme világát, de mérhetetlen lehetőséget és esélyt, a jó és a gonosz, a fény és a sötétség, Isten követői és a pokol kedvelői közötti szakadatlan harcot felfogjuk, és e helyzetnek az általunk kifürkészhetetlen misztériumok elismerése mellett magunkatengedelmesen alávessük. Jézus ezt kérdezte az apostoloktól: Ti is el akartok menni? De bármilyen nagyok is legyenek a veszélyek – aki elbukik ezekben, az még mindig remélhet Isten irgalmasságában – olyan biztos Isten és a hozzá hűek győzelme, amilyen biztos, hogy az éjt a nappal követi.      Azért, mert mi, halandók nem tudjuk Isten terveit és útjait átlátni, és nem tudunk az Ő mércéjével mérni, türelmetlenek és csüggedtek leszünk, amivel minden erőnket elveszítjük, amire pedig Isten birodalmának (új és végleges) elterjesztésére bennünk magunkban és magunk körülelengedhetetlenül szükségünk van. Fogjuk fel végre annak bizonyosságát, hogy nem a vereség és a halál a vég, hanem a győzelem, az élet, a beteljesülés, a diadal és a dicsőség. Egyetlen szükség és egyetlen szomorúság nem képes, hogy ezt a pillanatot, e bizonyosság örömét elhomályosítsa. Ebből kimeríthetetlen erő áramolhat munkánk számára.      Ezért nem szabad megbotránkoznunk ma Krisztus szeretett Egyháza, a római katolikus Egyház szörnyűséges helyzete láttán. Isten egyetlen éjszaka alatt megfordíthatja az események menetét. Rajtunk az múlik, hogy az időt addig áthidaljuk, összeszedettséggel és magunk kímélete nélkül, önmagunk megszentelődése és szellemi megújulása által Isten iránti abszolút engedelmességgel kitartsunk, amíg eljön az az óra, amit az Úr előkészített, amiről A. K. Emmerich így írt: „Láttam a templomban, ami az átvészelt harcok után napként ragyogott, egy nagy ünnepet. Sok körmenetet láttam bevonulni. Láttam egy új, nagyon komoly és szigorú pápát. Az ünnepség kezdete előtt sok püspököt és lelkipásztort taszított el magától, mert rosszak voltak. Különösen a szent apostolok vettek részt ezen az ünnepen. Az Úr »jöjjön el a te országod«-t egészen közel láttam. Olyan volt, mintha mennyei, fénylő kerteket látnék a mennyből alászállni, és a földön meggyulladó helyekkel egyesülni. Az ellenségeket, akik elmenekültek a harcból, nem követte senki, de elkülönültek.”      Bár beteljesülne ez a látomás már, és mi mind növekednénk a hitben, a reményben és a szeretetben; ezt kéjük a mindenható és irgalmas Úrtól! Feltéve: 2015. május 21.