Miután a VI. Pál-féle új rítusok, elsősorban a pap- és püspökszentelések érvénytelenségéről egyre több cikk kerül fel a honlapra, hasznos, ha az egyházi rendről magáról is szó esik végre. A következő összeállításban a Trienti Zsinat Kátéjából, Schütz Antal Dogmatika könyvéből (1923), végül az 1932-es kiadású Katolikus Lexikonból következik az egyházirendről szóló fejezet.      Tanulmányozásuk alatt nem árt emlékezni arra, hogy a két utóbbi már a modernizmus térhódítása alatt íródott, és hogy az „új hittudósok”, akik véleményére Schütz Antal hivatkozik, ebben a korban már javában működtek.      Egy laikusnak teljességgel érthetetlen, hogy miért kell 1900 évnyi gyakorlat után az Egyház fennmaradásának, létének biztosítékát adó rítusokat, tanokat változtatgatni, többnyire arra hivatkozva, hogy a régiek „még nem tudhatták” ezt vagy azt. Zaby atya február 1-i prédikációjában mondta, hogy az idő haladtával az Egyház nagy tudósai, nagy egyéniségei – akármekkorák is voltak – valójában mind-mind elmaradtak elődeiktől, vagyis fokozatos minőség-romlás figyelhető meg e téren is.      Tény, hogy a szentelési rítusok, mint szentségek anyagát és formáját csak 1947-ben határozta meg XII. Pius pápa. E tény ismeretében meglepő, hogy a két utolsó forrás – 1923-ból és 1932-ből –eldöntöttként ír ezekről. Káté a lelkipásztorok számára A TRIENTI ZSINAT HATÁROZATÁBÓL Kiadva először V. Pius, azután XIII. Kelemen pápa meghagyásából Részletek VIII. fejezet AZ EGYHÁZIREND SZENTSÉGÉRŐL X. Kérdés: Az egyházirend valóságos szentség Hogy pedig az egyházirend az egyház többi szentségei közé tartozik, a trienti sz. zsinat a már többször megemlített okkal erősíti meg; mert miután a szentség szent dolognak jele, az pedig, ami ezen fölszentelésben külsőképpen történik, azon kegyelmet és hatalmat jelenti, mely annak adatik, aki fölszenteltetik: nyilván következik, hogy az egyházirend igazán és tulajdonképpen szentségnek mondandó. Azért a püspök, midőn a kelyhet a borral és vízzel, s a tányérkát a kenyérrel nyújtja a fölszentelendőnek, azt mondja: „Vedd az áldozat bemutatásának hatalmát.” Mely szavakkal az egyház folytonos tanítása szerint hatalom adatik az oltáriszentség megáldására, ha az anyag nem hiányzik, jelleg nyomatván a lélekre, kegyelemmel összekapcsolva ama tisztnek rendes és törvényszerű teljesítésére; amit e szavakkal fejez ki az apostol: „Intlek, hogy gerjeszd föl az Isten malasztját, mely benned vagyon az én kezeimnek rádtétele által. Mert nem adta nekünk Isten a félelemnek, hanem az erőnek s szeretetnek és józanságnak lelkét.” (2 Tim 1,6-7) XI. Kérdés: Miért van az egyházban több rendje a kiszolgálóknak Mivel pedig – hogy a sz. zsinat szavaival éljünk – ily magasztos papság szolgálata isteni dolog, azért, hogy minél méltóbban és nagyobb tisztelettel gyakoroltathassék, illő volt, hogy az egyház rendezettebb intézkedése szerint több és különböző rendjei legyenek a kiszolgálóknak, kik az áldozópapságnak kötelességből szolgálnának, és pedig úgy rendezve, hogy, akik a hajnyírással [tonzúra] már megjelöltettek, a kisebb rendek által emelkedjenek a nagyobbakra. XII. Kérdés: Hány rendfokozata van az egyházi szolgáknak, és hogyan vannak közönségesen felosztva Meg kell tehát magyarázni, hogy e rendek száma hét, mint a kath. egyház mindig tanította: neveik pedig ezek: ajtónálló, olvasó, ördögűző, gyertyavivő, alszerpap, szerpap, áldozár [szubdiakónus, diakónus, áldozópap]. Hogy pedig a szolgák ezen száma helyesen van így meghatározva, kitűnik azon szolgálatokból, melyek a szent miseáldozathoz és az oltáriszentség végzésére vagy kiszolgáltatására – a miért főképp rendeltettek – szükségeseknek látszatnak. Ezek közöl némelyek nagyobb vagy szent, mások pedig kisebb rendeknek mondatnak. A nagyobb vagy szent rendek: az áldozópapság, szerpap- és alszerpapság; a kisebbek közé ezek soroztatnak : gyertyavivők, ördögözök, olvasók és ajtónállók; ezekről egyenkint fogunk röviden szólani, hogy a lelkipásztoroknak forrásuk legyen, melyből főképp oktassák azokat, kiket valamely rendbe fölavatandóknak tudnak. XIII. Kérdés: Mit jelent a pilis (hajkorona) és a klerikus nevezet Kezdeni pedig a papi hajnyíráson kell, és előadni, hogy az némi előkészület a rendek fölvételére. Mert valamint a keresztségre ördögűzés, a házasságra eljegyzés által szoktak előkészíttetni az emberek: úgy, midőn a hajnyírással Istennek szenteltetnek, mintegy út nyittatik nekik az egyházirend szentségére. Mert kijelentetik, milyennek kell lennie, aki a sz. rendeket föl akarja venni. Mivel a „klerikus” nevezet, mely először akkor adatik neki, abból származott, hogy az Úr kezd lenni része és öröksége, hasonlólag azokhoz, kik Izrael népében az isteni tiszteletre voltak rendelve; kiknek az Úr megtiltotta részt adni az ígéret földén, midőn így szólt: „Én vagyok a te részed és örökséged.” (4 Móz 18,20) És ámbár ez minden hivőnek szól, mégis kiválólag azokra illik, kik magokat Isten szolgálatára szentelték. XIV. Kérdés: Miért jeleltetnek meg a klerikusok fejükön kör-pilissel Megnyíratik pedig a haj kör alakjára s hasonlatosságára, melyet mindig kell viselni, és, amint valaki azután felsőbb rendfokozatra lép, a kör-alak szélesebbre nyírandó. Hogy pedig ez az apostolok hagyományából származik, tanítja az egyház, mert e megnyírási szokásról említést tesznek areopagi Dénes, Ágoston, Jeromos, ősrégi és nagy tekintély atyák. Mondják, hogy először az apostolok fejedelme hozta be ezen szokást azon korona emlékére, mely tövisekből fonva Üdvözítőnk fejére tétetett, hogy így, amit a gonoszok Krisztus meggyalázására és kínzására gondoltak ki, azzal az apostolok az ő díszére és dicsőségére élnének, s egyszersmind kijelentenék, hogy az egyház szolgáinak arra kell törekedniük, Krisztus Urunk képét s alakját mindenben viselni.      Ámbár némelyek azt állítják, hogy ezen jel a királyi méltóságot jelenti, mely kiváltképpen megilletni látszik azokat, kik az Úr szolgálatára hivattak. Mert hogy az, amit Péter apostol a hívekről mond: „Ti választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok” (1 Pét 2,9), kiválólag s tulajdonképpeni értelemben az egyházi szolgákra vonatkozik, könnyen érthető; ámbár vannak, kik azt állítják, hogy a kör alakja, mely minden alaknál tökéletesebb, vagy a klerikusok által fölvállalt tökéletesebb életet jelenti, vagy a földi dolgok megvetését, és a léleknek minden emberi gondtóli mentességét fejezi ki, minthogy a haj, mint valami fölösleges a testen, lenyíratik. XV. Kérdés: Mi az ajtónállók foglalkozása A hajnyírás után első fokozat az ajtónállóság. Tiszte a templom ajtóját s kulcsait őrizni, és a bemenettől azokat eltávolítani, kiknek abba belépni meg vala tiltva. A sz. miseáldozatnál is szolgált, vigyázván, nehogy valaki kelleténél közelebb lépjen az oltárhoz, és az isteni tiszteletet végző papot zavarja. Más hivatalok is voltak reábízva, mint kitűnik azon szertartásokból, melyek fölszentelésénél szoktak használtatni. Mert a püspök, átadván annak, kit ajtóőrré akar tenni, az oltárról vett kulcsokat, így szól: „Úgy cselekedjél, mint számot adandó Istennek azokról, mik e kulcsokkal fölzáratnak.” Hogy pedig ezen rendnek az ős egyházban nagy volt méltósága, abból tűnik ki, ami napjainkban van szokásban az egyházban. Mert a kincstárnoki hivatal, mely egy a kincstár őrzésével, mely az ajtóőrökhöz tartozott, maiglan is a kitűnőbb egyházi foglalkozások közé számíttatik. XVI. Kérdés: Mi a kötelessége az egyházban az olvasónak A rend második fokozata az olvasó hivatala. Kötelessége a templomban az ó és új szövetségi könyveket tiszta és érthető szóval olvasni; különösen pedig azokat, melyek éjjeli zsoltározás alkalmával szoktak olvastatni. Kötelessége volt még a híveket Krisztus religiójának elemeire oktatni. Azért a püspök a fölszenteléskor a nép jelenlétében átadván neki azon könyvet, melyben az e hivatalra vonatkozók foglaltatnak, azt mondja: „Vedd, és buzogj Isten igéjéért, és részed leend, ha tisztedet híven és hasznosan. betöltended, azokkal, kik Isten igéjét jó1 kezelték kezdet óta.” XVII. Kérdés: Mi a teendőjük az ördögűzőknek A harmadik az ördögűzők rendje, kiknek hatalom adatott az Úr nevét segítségül hívni azok fölött, kik a tisztátalan lelkektől megszállva vannak. Azért a püspök fölavattatásukkor átnyújtja nekik a könyvet, mely az ördögűzéseket tartalmazza, ezen szavakkal: „Vedd át, és vésd emlékezetedbe, és legyen hatalmad kezeidet rájok tenni a megszállottakra, mind a megkereszteltekre, mind a hitújoncokra.” XVIII. Kérdés: Mik a gyertyavivők kötelességei Azok közt, melyek kisebb s nem szent rendeknek neveztetnek, negyedik és utolsó a gyertyavivők rendje. Kötelességük a nagyobbrendű egyházszolgákat, az alszerpapokat és szerpapokat az oltárnáli szolgálatban kísérni és segítségükre lenni. Azonkívül a gyertyát viszik és tartják a szentmise alatt, különösen pedig, mikor az evangélium olvastatik; innen gyertyavivőknek is mondatnak.      Midőn pedig felszenteltetnek, a püspök ezen szertartásokkal szokott élni. Legelőször hathatósan intvén őket kötelességükre, átnyújt nekik egyenkint egy-egy gyertyát, mondván: „Vedd át e gyertyatartót a gyertyával, és tudd, hogy te fogadtattál föl az Úr nevében az egyház világító szereinek meggyújtására.” Azután pedig az üres edénykéket, melyekben az áldozatnál bor és víz szolgáltatik, nyújtván így szól: „Vedd át ez edénykéket bor és víz szolgáltatására Krisztus vérévé való változtatásra az Úr nevében.” XIX. Kérdés: Mi az alszerpapnak [szubdiakónus] tisztje, s mily szertartások használtatnak fölszentelésében Ezen kisebb s nem szent rendek által, melyekről eddig szóltunk, törvényszerű út és följutás nyílik a nagyobb és szent rendekre. Ezek első fokán az alszerpap áll; kinek kötelessége, mint már neve mutatja, a szerpapnak az oltárnál szolgálni; ugyanis a sz. miseáldozathoz szükséges szent ruhákat, edényeket, kenyeret és bort neki kell előkészíteni. Ma a püspöknek és áldozópapnak vizet nyújt, mikor kezét mossa a sz. misében. A sz. leckét is, amit régente a szerpap tett, az alszerpap olvassa, és tanúként szolgál a mise alatt, és vigyáz, nehogy valaki a miséző papot zavarja.      Ezeket, melyek az alszerpapnak tisztéhez tartoznak, azon ünnepélyes szertartásokból lehet érteni, melyek fölszenteltetésében előfordulnak. A püspök ugyanis mindenekelőtt figyelmezteti az ezen rendhez kötött örökös önmegtartóztatási törvényre, s kijelenti, hogy senki az alszerpapság rendére nem bocsáttathatik, hacsak ezen kötelezettséget önkényt el nem fogadja. Azután, a letenye [= litánia] ünnepélyes elmondása után, előszámlálja s megmagyarázza az alszerpapnak kötelmeit és tisztjét. Ezek végeztével mindenik fölszentelendő a püspöktől ugyana kelyhet s a szentelt tányérkát, a főesperestől pedig, hogy tudja, hogy ő a szerpapnak hivatalában segédje, veszi a borral és vízzel telt edénykéket, a medencével és kendővel együtt a kezek megtörlésére, miközben a püspök ezeket mondja: „Lássátok, mily tisztség ruháztatik rátok, azért intlek titeket, hogy úgy viseljétek magatokat, hogy Istennek tetszhessetek.”      Ehhez járulnak még más imák. Végre, miután a püspök az alszerpapot a szent öltönyökkel földiszíté, melyek mindenikénél különös igék és szertartások használtatnak, átadja neki a sz. leckék könyvét, így szólván: „Vedd a sz. leckék könyvét, s legyen hatalmad azokat az Isten sz. egyházában fölolvasni mind az élőkért, mind a holtakért.” XX. Kérdés: Mi a szerpap tiszte A szent rendek második fokán a szerpap áll, kinek tiszte tovább terjed, és mindenkor szentebbnek tartatott, mert az ő kötelessége a püspököt folyton követni, a beszéd alatt mellette állani, s őt, vagy az áldozópapot, midőn miséz, vagy más szentségeket kiszolgáltat, segíteni, és a szent miseáldozat alatt az evangéliumot fölolvasni. Hajdanában pedig gyakran figyelmeztette a híveket, hogy a misére vigyázzanak, és amely egyházakban szokásban volt az úrvacsorát két szín alatt venni, az Úr szent vérét kiszolgálta. Azontúl a szerpapra volt bízva az egyházi javak kiosztása is, hogy kinek-kinek az élelemre szükségeseket kiadja. A szerpaphoz, mint a püspök szeméhez tartozik még ügyelni, a városban kik élnek jámbor és vallásos, kik ellenkező életet, kik járnak el annak idején a misére és sz. beszédre, s kik nem, hogy a püspök mindezekről értesíttetve, mindenkit vagy külön buzdíthasson és inthessen, vagy nyilvánosan feddhessen, korholhasson, amint üdvösebbnek ítélendi.      A hitújoncok neveit is neki kell felolvasnia, és azokat, kik az egyházi rendbe avatandók, a püspök elé állítani. Szabad neki ezeken kívül a püspök s áldozár távollétében az evangéliumot megmagyarázni, de nem emelt helyről, hogy ezt tulajdon tisztéhez nem tartozni, mindenki értse. XXI. Kérdés: Kiket kell a szerpapságra választani Mily nagy szorgalmat kell arra fordítani, nehogy méltatlan jusson az egyházirend eme fokára, megmutatta az apostol; midőn Timoteushoz irt levelében (1 Tim 3,8-10) a „diakónus”-nak magaviseletét s feddhetetlenségét és erényességét fejtegeti. Ugyanezt eléggé jelentik a szertartások s ünnepélyességek, melyekkel a püspöktől fölszenteltetnek. Ugyanis több s buzgóbb imákkal él a püspök a szerpap, mint az alszerpap fölszentelésénél, s más öltönnyel díszíti föl. Ezenkívül rá teszi kezeit. Ugyanezt, amint olvassuk, az apostolok (ApCsel 6,6) is tették, midőn az első szerpapokat rendelték. Végre átadja neki a misekönyvet ezen szavakkal: „Vedd a hatalmat az evangéliumot Isten egyházában fölolvasni mind az élőkért, mind a holtakért az Úr nevében.” XXII. Kérdés: Mily nagy az áldozópapságnak méltósága A harmadik, és minden sz. rendek legfőbb foka az áldozópapság. Kik erre érdemesíttettek, azokat a régi atyák kétféleképp szokták nevezni; néha t. i. presbitereknek – a mi görögül „öreget” jelent, nemcsak a kor érettsége miatt, ami ezen rendre igen szükséges, hanem még inkább a komolyság, tudomány és bölcsesség miatt; mert, amint írva van: (Bölcs 4,8-9) „az öregség tiszteletre méltó, nem a hosszú idővel jár, sem az esztendők számával; hanem az ember értelme az ősz haj, és az élemedett kor a hibanélküli élet.” Néha pedig áldozárnak nevezik, részint azért, mivel Istennek vannak szentelve, részint, mivel hivatásuk a szentségeket kiszolgálni, és a szent s isteni dolgokat kezelni. XXIII. Kérdés: Hányféle mind az új; mind az ó törvénybeli papság Hanem mivel a szentírásban kettős papságról van szó, egy belső, s egy külsőről: azért a kettő között különbséget kell tenni, hogy a lelkipásztorok megmagyarázhassák, melyikről van itt szó. Ami tehát a belső papságot illeti, a hívek mindnyájan, miután meg vannak keresztelve, papoknak mondatnak, kiváltképpen pedig az igazak, kik Isten lelkét bírják, és az isteni malaszt ajándéka által Jézus Krisztusnak a legfőbb papnak élő tagjaivá lettek. Mert ezek szeretettől lángoló hittel szívük oltárán lelki áldozatokat mutatnak be Istennek; melyekhez tartoznak minden jó és erényes cselekedetek, melyeket Isten dicsőségére végeznek.      Azért olvassuk a titkos jelenések könyvében: (Jel 1,5-6) „Krisztus megmosott bűneinktől az ő vére által, és minket királysággá és papokká tett Istennek és az ő atyjának.” Ez értelemben .mondja az apostolok fejedelme: (1 Pét 2,5) „Ti is mint élő kövek, épüljetek föl rajta lelki házul, szent papságul lelki áldozatok bemutatására, melyek kedvesek Isten előtt Jezus Krisztus által.” És sz. Pál buzdít bennünket: (Róm 12,1) „Adjátok elő a ti testeteket élő, szent, s Istennek kedves áldozatul, s így a ti szolgálatotok okos legyen.” Dávid is már hajdan így szólt: (Zsolt 50,19) „Áldozat Istennek a kesergő lélek; a töredelmes és alázatos szívet, oh Istenem, nem veted meg.” Hogy ezek mind a belső papságra vonatkoznak, könnyű átlátni.      A külső papság pedig nem a hivők összességének, hanem bizonyos férfiak tulajdona, kik a törvényes kézrátétel és a sz. egyház ünnepélyes szertartásai szerint beiktatva s Istennek szenteltetve, valamely tulajdon és szent szolgálatra rendeltetnek. A papság ezen különbsége az ó szövetségben is föltalálható; mert, hogy Dávid a belsőről szólott, fölebb láttuk; a külsőt illetőleg pedig, mindenki tudhatja, mily sok parancsot adott az Úr Mózesnek és Áronnak. Azonfelül az egész Levi nemzetséget a templom szolgálatára rendelte, s törvényileg megtiltotta, nehogy más törzsbeli ama tisztségbe tolakodjék. Azért Oziás (2 Krón 26,19) király, bélpoklossággal büntettetvén az Úrtól, mivel a papi hivatalt bitorolta, kevélysége és szentségtöréséért súlyosan lakolt. Mivel tehát a papság ugyanazon különbségét az evangéliumi törvényben is föl lehet találni, azért értésökre kell adni a híveknek, hogy itt a külső papságról van szó, mely bizonyos embereknek adatott; mert csak ez tartozik az egyházirend szentségéhez. XXIV. Kérdés: Mik az áldozópapoknak tulajdonképpeni foglalkozásaik Tehát az áldozárnak tiszte Istennek áldozatot mutatni be; s a szentségeket kiszolgálni, amint a fölszentelési szertartásokból kitűnik. A püspök t. i. midőn valakit áldozárrá szentel, először ugyan kezeit minden jelenlevő áldozárral együtt rá teszi, azután vállaira illesztvén a stólát, azt mellén keresztbe teszi; miáltal jelentetik, hogy a pap erőt nyer a magasból, hogy Krisztus Urunk keresztjét s Isten törvényének kellemes igáját elviselni, s azt nemcsak szóval, hanem szent serényes életpéldájával is tudja magyarázni.      Azután kezeit megkenvén sz. olajjal, átnyújtja a kelyhet a borral, s a tányérkát a kenyérrel, mondván: „Vedd a hatalmat Istennek áldozatot bemutatni, és misét mondani mind az élőkért, mind a holtakért.” Ezen szavak és szertartásokkal Isten és az ember között tolmáccsá és közbenjáróvá rendeltetik, a mi az áldozár kiváló foglalkozásának tartandó. Végre kezeit ismét fejére tevén, azt mondja: „Vedd a Szentlelket, a kiknek megbocsátod bűneiket, meg lesznek bocsátva; s akiknek megtartod, meg lesznek tartva”, és átadja neki azon mennyei hatalmat a bűnök megbocsátására és megtartására, melyet az Úr tanítványainak adott. Ezek tehát az áldozópapi rend tulajdon s kiváltképpeni tisztjei. XXV. Kérdés: Ámbár egy az áldozópapi rend, mindazáltal nem egy az áldozópapok fokozata Ámbár csak egy az áldozópapi rend, mindazáltal több méltósági s hatalmi foka van. Az első azoké, kik egyszerűen áldozároknak hivatnak, kiknek foglalkozásait fejtegettük. A második a püspököké, kik egyes püspökségek élén állanak, hogy nemcsak az egyház többi szolgáit, hanem a híveket is igazgassák, s azok üdvéről legnagyobb éberséggel és szorgalommal gondoskodjanak. Azért a sz. írásban sokszor juhok pásztorainak neveztetnek, kiknek hivatalát s kötelességét leírja sz. Pál az Efezusiakhoz tartott beszédében, mint az Apostolok Cselekedeteiben olvassuk (ApCsel 20,28). Péter, az apostolok fejedelme is a püspökök hivataláról szóló szabályt hagyott hátra (1 Pét 5,2), mely szerint ha a püspökök intézendik cselekedeteiket; kétségkívül jó pásztorok lesznek, s olyanoknak fognak tartatni is. De a püspökök „főpapoknak” is neveztetnek, a pogányoktól kölcsönzött névvel, kik papi fejedelmeiket főpapoknak szokták nevezni.      A harmadik fok az érsekeké, kik több püspök fölött állanak, és metropolitáknak is neveztetnek, mivel azon városok főpapjai, melyek mintegyazon tartomány anyáinak tekintetnek. Azért magasabb ranggal s terjedelmesebb hatalommal bírnak, mint a püspökök, jóllehet a rendre nézve a püspököktől nem különböznek. A negyedik fokon állanak a pátriárkák, vagyis első s legfőbb atyák. Hajdan az egész egyházban a római pápán kívül csak négy pátriárka volt, de méltóságra nem mind egyenlők; mert a konstantinápolyi, ámbár mindannyinál későbben emeltetett ezen méltóságra, mindazáltal a birodalom fölsége miatt elsőbb helyet foglalt. Ezután következett az alexandriai, kinek egyházát az apostolok főnökének parancsára Márk evangélista alapította. Harmadik az antiochiai, hol először Péter székelt. Az utolsó helyen állott a jeruzsálemi, mely egyházat Jakab, Krisztus rokona igazgatta.      Mindezeken kívül a kath. egyház mindig tisztelte a római pápát, kit alexandriai Cyrill az efezusi zsinaton fő püspöknek, az egész földkerekség atyjának s pátriárkájának nevezett. Minthogy t. i. Péternek az apostolok fejedelmének székén ül, ki, mint tudva van, azon egész haláláig ült: azért benne a méltóság legmagasabb fokát és a joghatóság teljét, melyet nem zsinati vagy más emberi intézményekből, hanem Istentől nyert, ismeri el. Ugyanazért minden híveknek, püspököknek s a többi főpapoknak, bármily hivatallal s hatalommal legyenek fölruházva, atyja és kormányzója, az összes egyháznak feje, mint Péter utódja, Jézus Krisztus valóságos és törvényes helyettese. Ezek szerint tanítsák a lelkipásztorok, melyek az egyházi rendek és fokozatok kiváló hivatalai és tisztségei, s ki ezen szentség kiszolgálója. XXVI. Kérdés: Ki törvényes kiszolgálója az egyházirend szentségének Tudva van, hogy annak kiszolgáltatása a püspököt illeti, amit a sz. írás tekintélyével, kétségtelen hagyománnyal, az összes sz. atyák tanúsága, a zsinatok határozatai, az egyház gyakorlata s szokásával igen könnyű lesz bebizonyítani. Ámbár pedig némely apátoknak meg van engedve, a kisebb és nem szent rendeket néha föladni, mindazáltal senki sem kételkedhetik, hogy ez a püspöknek tulajdon tiszte; kinek egyedül szabad, s kívüle senkinek a többi rendeket, melyek nagyobbaknak s szenteknek neveztetnek, feladni. Mert alszerpapokat, szerpapokat s áldozárokat egyedül a püspök szentel; püspökök pedig, az apostolok hagyománya szerint, mely az egyházban mindig megőriztetett, három püspöktől szenteltetnek. XXVII. Kérdés: Miért kívántatik az egyházi rendekre fölavatandóban kitűnő jámborság Most annak kifejtése következik, kik alkalmasak ezen szentségre, különösen pedig az áldozárságra, és azokban főképp mik kívántatnak. Ebből ugyanis könnyű lesz meghatározni, mire kell vigyázni a többi rendek föladásánál, mindeniknek tiszte és méltósága szerint. Hogy pedig ezen szentség körül a legnagyobb gondosság szükséges, onnan tűnik ki, mert a többi szentség azok megszenteltetésére és hasznára nyújt malasztot, kik azokban részesülnek, de akik a szent rendekbe avattatnak, azért nyerik a mennyei kegyelmet, hogy az ő szolgálatukkal az egyházról és így minden ember üdvéről gondoskodva legyen. Miből megérthetjük, miért történnek a fölszentelések csak meghatározott napokon, melyeken az egyház legrégibb szokása szerint ünnepélyes böjtök vannak parancsolva, hogy t. i. a hívő nép ájtatos és sz. imákkal a szent dolgok oly kezelőit nyerje Istentől, kik ily fönséges tiszt hatalmának helyes és az egyház hasznával kezelésére alkalmatosak legyenek. … XXXI. Kérdés: Melyek az egyházi rend fő hatásai Jóllehet az egyházirend szentsége, mint már mondottuk, főképpen az egyház javára és díszére szolgál, mégis bizonyos, hogy a fölszenteltnek lelkiében is a megszentelés malasztját eszközli, mely által alkalmassá és képessé lesz tisztének kellő teljesítésére, s a szentségek kiszolgáltatására; mint a keresztség kegyelme által is mindenki alkalmassá lesz a többi szentségek fölvételére.      Világos továbbá, hogy ezen szentségben más kegyelem is adatik, t. i. azon kitűnő hatalom, mely a legméltóságosabb Oltáriszentségre vonatkozik; az áldozópapban teljes és tökéletes, mint ki egyedül létesítheti az Oltáriszentséget, a többi alsóbb rendű szolgákban pedig kisebb, vagy nagyobb, amint ki-ki szolgálatánál fogva többé vagy kevésbé közelít az oltárhoz. És ezen hatalom lelki jellegnek mondatik, mivel a fölszenteltek bizonyos, lelkükbe nyomott belső jellel a többi hívektől megkülönböztetnek, és Isten szolgálatára avattatnak föl. Erre látszik célozni az apostol, midőn Timóteushoz így ír (1 Tim 4,14): „Ne hanyagold el a kegyelmet, mely benned vagyon, mely neked adatott a prófétálás által az egyházi szolgák kézföltétele által.” És másutt (2 Tim 1,6): „Intlek, hogy gerjeszd föl az Isten malasztját, mely benned vagyon az én kezeimnek rádtétele által.” Az egyházirend szentsége Részlet Schütz Antal Dogmatika című könyvéből 1923. VII. ÉRTEKEZÉS – VII. Fejezet – 100 § 2. Az egyes rendek szentségi jellege 1. Tétel. A négy kisebb rend és a szubdiakonátus nem szentség-jellegűek, hanem csak szentelmények. Szinte biztos Az ellenkező tételt vallották általában a 13. századi skolasztikusok, azon az alapon, hogy hét rend van, melyek azért alkotnak egy szentséget, mert vonatkozásba hozhatók az Oltáriszentség ünneplésével, és kiszolgáltatásuk a megfelelő egyházi szerek átadásával történik. Ugyanezért a püspökség nem szentség-jellegű rend. Ennek a nézetnek már akkor ellen mondott több tartományi zsinat és XIV. Benedek pápa (1740-1758) óta csaknem az összes hittudósok. Valószínűségét még most is fönntartják Gloszner, Sasse, de Augustinis, Egger, Billot stb. [Hogyan lehet ilyen nagynevű és népes ellenző mellett és ráadásul egy csak 1758 óta „általánosan” kialakult vélekedést „csaknem az összes hittudós” véleményének mondani?] 2. Tétel. A három hierarchiai rend szentség-jellegű 1. Hogy a diakonátus isteni alapítás, hittétel, hogy a diakónus-szentelés szentség-jellegű, biztos, csak kevesen tagadják. 2. Az áldozópapság közlése szentség-jellegű, melyben a fölszentelt elsősorban hatalmat kap az újszövetség áldozatának bemutatására és azután arra, hogy szentségi úton közvetítse ennek az áldozatnak gyümölcseit, vagyis kiszolgáltassa mindazokat a szentségeket, melyek a lélek egyéni üdvösségét szolgálják, mindenekfölött a töredelem szentségét. Hittétel. A Trienti Zsinat szerint ugyanis hittétel, hogy az egyházirend Krisztus-alapította szentség; továbbá, hogy az összes alsóbb rendek a diakonátussal bezárólag lépcső az áldozópapsághoz; a püspökséget pedig nem mindenki tekinti az áldozópapságtól teljességgel különböző szentség-jellegű rendnek. Tehát az egyházirend szentségének legalább az áldozópapságban kell valósulnia, különben kétségessé válnék a létezése. 3. Tétel. A püspökség az áldozópapságnál magasabb és tőle valósággal különböző szentség-jellegű rend. … B. A püspöki méltóság az áldozópapsággal szemben külön hierarchiai jelleget ad, és nemcsak a papságnak egy kiegészítő mozzanata. Ezt a tételt, mint valószínűbbet állítjuk az újabb hittudósok túlnyomó többségévei a skolasztikusoknak ama csaknem egyhangú nézetével szemben, hogy a püspökség a papirendnek csak kiegészítő mozzanata, külön jelleget nem ad, és így tőle nem is különbözik teljes valósággal (non. adaequate distinctus). Ennek a fölfogásnak az újak közül elsőbbséget adnak Gutberlet, Sasse, Billot, Diekamp; Schanz nem foglal állást. Bizonyítás. 1) A régi fölfogás érveinek nincs igazi bizonyító erejük: a) [A régi fölfogás érve:] A püspök nem kap új hatalmat az Oltáriszentségre nézve, tehát nem kap új jelleget sem. Felelet. A skolasztikának beállítása (a hét rendnek, melyek mind szentség-jellegűek, szentségi egységét megóvja az Oltáriszentséghez való vonatkozásuk) erőltetett, és nem elég széles alap ahhoz, hogy a keresztény papság egész eszmei tartalmát és teológiáját hordozza. Ez kitűnik abból a tarthatatlan következményből is, hogy az alsóbb rendeket szentség-jellegűeknek kell minősítenie. De ha igaz volna is, hogy egy-egy egyházirendi fokozat külön jellegét megalapozza az Oltáriszentséghez való egy-egy új vonatkozás, tagadnunk kellene a püspökségre vonatkozó következményt: A püspöknek igenis van, még pedig igen jelentős hatalma az Oltáriszentség körül, amennyiben ő szenteli ama szentség készítőit; nagyobb hatalma van annak, aki a gyümölcs-termő fát alkotja, mint aki csak gyümölcsét tudja adni! Ha pedig erre azzal vágnának vissza: «Nincs és nem lehet nagyobb hatalom, mint Jézus Krisztus testét konszekrálni», azt kell felelni: a misztikus és a reális Krisztus körüli hatalmat nem lehet ilyen értéksorba állítani; és mindig igaz marad, hogy a papszentelés révén a püspöknek sokkal több köze marad az Oltáriszentséghez, mint pl. az exorcistának, akit pedig ama skolasztikus nézet külön egyházirend viselőjének ismer el. b) [A régi fölfogás érve:] Csak hét rend van; ha a püspökség külön rend volna, akkor nyolcat kellene fölsorolni, ami az egyetemes fölfogásnak ellenére van. Felelet. A hét rend korántsem dogma; sőt nem is felel meg szabatosan a tényeknek: a latin Egyház voltaképpen nyolcat ismer [kérdés: ilyet állítani, nem eretnekség azon tanítás alapján, miszerint a szentségeket mind Krisztus alapította, és Ő hetet alapított?] (de csak Cornelius pápa óta!); a görög egyház pedig hétnél kevesebbet. c) [A régi fölfogás érve:] A hét rendet egymástól valósággal el lehet különíteni: mindegyiket érvényesen lehet föladni az alsóbbak nélkül is; de nem így a püspökséget, mely áldozópapság nélkül nem adható föl. Felelet. A föltevés nem egészen biztos [csakúgy, ahogy a szerzőé sem]. Ha igaz is, a szét-nem-választásnak lehet más oka is, mint a teljes önállóság hiánya. .. C. A püspökség szentség-jellegű rend. Ezt, mint valószínűbbet állítjuk az újabb hittudósok túlnyomó többségévei egyetemben a régi skolasztikusok ellenében, kik Altissiodorensis, Durandus, Paludanus és Caietanus kivételével a püspökség szentségi jellegét tagadták. Bizonyítás. A Szentírás még nem tesz külön említést áldozópap- és püspök-szentelésről, és ezért ami bizonyítja az egyházirend szentségi jellegét általában, mindenesetre a püspökség szentségi jellegét is bizonyítja; hisz Timotheus és Titus püspökké voltak szentelve. A hagyomány is úgy beszél a püspök-szentelésről, mint az áldozópap-, illetve diakónus-szentelésről. A theologiai megfontolás így következtet: a püspök a szentelésben tagadhatatlanul nagy természetfölötti hatalmat kap: a papszentelés által új természetfölötti társadalmi rendet létesít az Egyházban, mely a szentelés erejénél fogva vele szemben alárendeltségben marad; úgyhogy a papszentelés hatalma, mely lényegesen a püspöki méltósághoz van kötve, nem lehet el joghatósági hatalom nélkül (legalább elvben). Már pedig teljes ellentétben volna a jelen üdvökonómiával, hogy Isten ilyen jelentős természetfölötti hatalmat ne szentség útján közöljön, ugyanakkor, mikor a régi skolasztikus fölfogás szerint pl. az ajtónállás tisztét szentség útján közli. Egészen fonákul hangzik, hogy a püspök-szentelés csak szentelmény. E nézet újabb képviselői nem is merik ezt így kimondani, hanem bizonytalan szólamokkal surrannak el mellette. [Azért az sem elhanyagolható szempont, hogy az Egyház kb. 1750 évig nem a szerző álláspontját képviselte e kérdésben, és az utolsó mintegy 260 év a korábbi időkhöz képest jóval kevesebb szenttel dicsekedhet.] Megjegyzés. Jóllehet a püspök, áldozópap és diakónus méltósága külön-külön rend és mindegyik szentség-jellegű, az egyházirend mégis csak egy szentség. Ez, mint következmény biztosan folyik a hét szentségről szóló dogmából. [Ezt a dogmát pár sorral korábban még tagadta – a könyv 1923-as kiadásában ez a két ellentétes állítás egy és ugyanazon az oldalon található!]      A teológiai megfontolás ennek okát a következőben látja: Az egyházirend szentsége egy lelki-hatalmi egész, mely egy fokozatban van meg teljes tartalmával, másokban pedig csak részesedés által. A három szentségi jellegű hierarchiai fok egy központi gondolatot szolgál és épít ki; ez a keresztény papság gondolata, a hivatásos kegyelmi közvetítés Isten és ember között a misztikus Krisztus kiépítése céljából. Ez tehát közvetlenül és elsősorban lélek-gondozás az újszövetség áldozatának bemutatása és az áldozat gyümölcseinek közvetítése által, áldozat és szentség útján. Ez az áldozópapnak tevékenysége. A püspöki hatalom közvetlenül ennek a papságnak fönntartására irányul. Hogy a püspök és pedig egyedül a püspök van hivatva diakónusokat és papokat, szentelni, azt soha senki nem vonta kétségbe az Egyházban. Ezzel bensőleg meg van alapozva másik szerepe: a püspök van hivatva fönntartani és gondjába venni az egyházi kereteket, építeni Krisztus testét az emberiségben, a népek között, a társadalomban, az államokban; amint ő a bérmálásnak is rendes kiszolgáltatója, úgy arra van hivatása, hogy a nyilvános életnek is a Krisztus jegyét vésse homlokára. A diakónus pedig, mint az egyetemes papság hivatásos gyakorlására kiválasztott és természetfölöttileg fölszerelt Krisztus-szolgája arra van hivatva, hogy a két papi rendet szolgálja: a főpapot a kormányzásban, jogi tevékenységben, az áldozópapot pedig csöndes lélekszentelő tevékenységében a felebaráti szeretet által és az evangélium előkészítése által. Ezt az utóbbi gondolatot idő folytán nagy stílben átvették a szerzetesrendek; és meg is tehették: az egyetemes papság gondolatát kiépíteni, azaz szeretettel szolgálni az Isten országában mindenki hivatva van. A püspök és áldozópap hivatása azonban nem sajátítható ki. 3. Az egyházirend szentségi jele Tétel. Az egyházirend szentségének anyaga a püspök kéz-föltevése. Biztos és ma majdnem egyetemes nézet. A skolasztikában majdnem általános volt az a fölfogás, hogy a szentség anyaga az egyházi szerek átnyújtása. Bizonyítás. a) A Szentírás nem ismer más szertartást az egyházirend föladásánál. b) Az Egyház a 9. századig sem zsinatokon, sem szertartás-könyvekben, sem a szentatyák irataiban nem említ más szentelő szertartást. c) A görög egyháznak ma sincs más szentelő szertartása. d) A trienti atyák szerint az utolsókenet kiszolgáltatója a püspök vagy az áldozópapok, kiket ők törvény szerint szenteltek a papság kéz-föltevése által.. Mivel pedig az Egyháznak nincs hatalma változtatást tenni a szentségi jel lényege körül, következik, hogy a kéz-föltevés az egyházirend szentségi lényegéhez tartozik. [De ugyanezen megokolás szerint az egyházi szerek átnyújtása is!]      A középkorban ez volt Bonaventura véleménye, mely Morinus és Martene óta, vagyis mióta a hittudomány látóhatára a múltban és jelenben kitágult, szinte egyetemessé vált. Van Rossum bíborosnak és Verweyennek kutatásai kétségtelenné teszik, hogy az egyházi szerek átadását a 9. és 10. század folyamán kezdték egyes püspökök, nem hivatalos befolyásra; és ez aztán a latin Egyházban a 14. századig általános szokássá vált, valószínűleg a laikus invesztitúra példájának hatása alatt. A skolasztikusok történeti távlatok híján [persze, a régiek mind korlátoltak voltak, és nem volt elég forrásuk, bezzeg az új és legújabb időkben mindenki sokkal okosabb, mint pl. egy Aquinói Szent Tamás, vagy Szent Domonkos vagy Bellarmin Szent Róbert stb. A skolasztikusok időben sokkal közelebb álltak a régmúlt eseményeihez, szokásaihoz, következésképpen nyilván jobban is ismerték azokat] teológiai vizsgálódásaikban [mert más forrás nyilván nem állt a rendelkezésükre – hogy lehet ezt állítani] az Egyháznak ebből az élő gyakorlatából indultak ki. Sőt kénytelenek voltak vele, mert mind a hét rendet szentség-jellegűnek tartották, és a szertartásban nem találtak más közös elemet, mint a szerek átadását. Ezt kellett tehát a szentség anyagának minősíteni, ha nem akarták veszélyeztetni a szentség egységét. A skolasztikus nézet későbbi védői a Decretum pro Armenis-nek fönt idézett szövegére hivatkoztak; de láttuk, mi annak a határozatnak dogmatikai jelentőssége (a modern hittudósok szerint nem pápai döntés, hanem Szent Tamás egyik írása). Rendkívül tanulságos, hogy a trienti zsinat, jóllehet részvevői jobbára a középkori skolasztika álláspontján voltak, ebben a kérdésben semmit nem definiált, sőt mint láttuk, a mai általánosabb fölfogásnak kedvez. [Ebben a fejtegetésben egyetlen szó sem esik IV. Jenő pápa 1437-ben a firenzei zsinaton hozott határozatáról, amit a pap- és püspökszentelésekről szóló tanulmányok említenek, elsősorban Dr. theol. Katzer és E. Howson írásai.]      Azok az újkori hittudósok, kik nem a jelen tétel álláspontján vannak, ma már nem merik egész terjedelmében vallani a középkori fölfogást (kivétel Dom. Soto, Gregorius de Valentia, Gonet); hanem a legtöbben arra az álláspontra helyezkednek, hogy mindkettő szükséges, az egyik mint fő (a régibbek szerint fő a szerek átadása, az újabbaknál a kéz-föltevés), a másik mint kiegészítő mozzanat. Így tanítanak Bellarminus, Lugo, Vasquez, Maldonat, Billuart, Gotti, Berti, Billot, Gutberlet. De ma, úgy tetszik, a fönt vázolt történeti és liturgiai tények világánál a kérdés el van döntve: az Egyház sohasem tulajdonított magának a szentségi jel körül lényeg-változtató hatalmat. Az meg a Szentírás és a hagyomány színe előtt teljesen önkényes föltevés, hogy az Üdvözítő az Egyháznak szabad választást engedett ennek a szentségnek anyaga körül.      Igaz, gyakorlati szempontból a kérdésnek nincs nagy jelentőssége. A szentségek használatánál kötelező tuciorizmus értelmében úgy sem szabad elhagyni a szerek átadását. A kéz-föltétel igen alkalmas módon juttatja kifejezésre ennek a szentségnek lényegét: a nép közül való kiválasztást, a felső küldetést, az Isten szolgálatára való végleges lefoglalást. Természetesen a többi szertartás is, nevezetesen a szerek átadása, a kenés (a papnak kezét, a püspöknek fejét kenik föl) fölötte alkalmas a szentség gazdag tartalmának liturgiai kifejtésére, és mind hatásos szentelmény; ezért nem szabad ezeket kevésbe venni. Az egyházirend szentségi formája az az imádság, mely a kéz-föltevést kíséri. Ez iránt nem lehet többé kétség, miután a szentségi anyag kérdése az előző tétel értelmében el van intézve. A régi skolasztikusok viszont következetesek voltak, mikor a formát azokban a szavakban keresték, melyek kísérik a szerek átadását. Az Írás csak imádságot említ a kéz-föltevéssel együtt.      Minthogy az egyes rendek föladásánál többféle kéz-föltevés szerepel, itt fölmerül az a kérdés, mindegyiknél melyik a szentségi jegyet alkotó kéz-föltevés, és következésképp mely imádság a szentségi forma a latin szertartásban.      A püspök-szentelésnél először a szentelő és a két segédkező ráteszik kezüket a szentelendőre és imádkoznak: Vedd a Szentlelket; azután imádság kíséretében egyedül a szentelő. Minthogy az első, Szentlélekért könyörgő imádság van Rossum megállapítása értelmében a nyugati egyházban nem régibb a 14. századnál, a keletiben pedig ismeretlen, nem lehet a szentség formája; következésképp nem az első, hanem a második kéz-föltevés a szentség anyaga. Ha a Trienti Zsinat szerint ki van közösítve, ki azt állítja, hogy a fölszentelésben nem közöltetik a Szentlélek, és így a püspök hiába mondja: Vedd a Szentlelket, ezzel a zsinat nem a szentség formáját akarta meghatározni, hanem hatását biztosítani.      Az áldozópap szentelésénél három kéz-föltevés szerepel: először a püspök és utána sorban a jelenlevő áldozópapok hallgatagon ráteszik két kezüket a szentelendők fejére; utána a püspök és a papok együtt kiterjesztik jobb kezüket a szentelendők fölött és a püspök imádkozik; végül a kommunió után a püspök ismét ráteszi kezét a szentelendőre e szavakkal: Vedd a Szentlelket, akinek megbocsátod bűneit, meg vannak bocsátva stb. Ez a harmadik nem jöhet szóba, mert akkor a papszentelés már megtörtént; hisz a szentelendők a püspökkel együtt már konszekráltak; az első egymagában szintén nem lehet a szentségi anyag, mert nem kíséri forma. Marad tehát a második, vagy kizárólag magában, vagy pedig az elsővel együtt, mint liturgiai egész. – A diakonátusnál csak egy kéz-föltevés szerepel; itt tehát nem lehet kétség. A nem szentség jellegű rendeknél kéz-föltevés egyáltalában nem szerepel. Egyházi rend (ordo) Írta: Dr. Oetter György teológiai tanár, Vác forrás: KATOLIKUS LEXIKON 1932. 1. Mint állapot (ordo in esse) jelentheti a fölszentelés hatását, azt a lelki hatalmat, amelyet a fölszentelés nyújt, de jelentheti azoknak az összességét is, akik ezzel a hatalommal bírnak, tehát a papi rendet, a hierarchiát. Az Egyházban nemcsak a papság és a hívek között van Krisztus-rendelte lényeges különbség, hanem a papságban is több fokozat van. Ezeknek a fokozatoknak a viselői a latin Egyházban fölülről lefelé haladva a következők: püspök, áldozópap, diákonus (szerpap), szubdiákonus (alszerpap), akolithus (gyertyavivő) , lektor (olvasó), exorcista (ördögűző), osztiárius (ajtónálló). A görög Egyházban kevesebb rend szerepel, ott hiányzik az akolithusok, exorcisták és osztiáriusok rendje, néha azonban mások szerepelnek helyettük. Mindezeket a rendeket megelőzi a tonzúra, mely még nem alkot külön rendet, csak előkészít rájuk, általa iktatódik a világi hívő a papság soraiba.      Az említett rendek különbözőképp csoportosíthatók. Szentségi jellegűek, vagyis olyanok, amelyeknek forrása a Krisztus alapította szentség: a püspökség, áldozópapság és a szerpapság; a többiek csak szentelmények. A szentség-jellegű rendek (ordines hierarchici) az alszerpapsággal együtt alkotják a XII. század óta a nagyobb rendeket (ordines maiores), míg előzőleg az alszerpapság is a kisebb rendekhez (ordines minores) tartozott, ahová a görög egyház ma is sorozza. Az isteni eredetű rendek alkotják a hierarchiai fokozatokat, a többieket idők folyamán az Egyház szervezte meg. A különböző rendeknek különböző hatalom is felel meg, melynek forrása vagy a rendfokozat természete, vagy a tételes jog, vagy a törvényes jogszokás. 2. Az egyházi rend, mint cselekmény (ordo in fieri, ordinatio) Krisztus rendelte újszövetségi szentség, mely az Egyházban lelki hatalmat közöl és e hatalom gyakorlására megfelelő kegyelmet ad. Luther tagadta szentségi jellegét, Kálvin Krisztus-sértésnek minősítette, ha valaki Krisztuson kívül más papról is beszél, a Trienti Zsinat szerint viszont „az Egyház közösségén kívül áll, aki azt állítja, hogy az egyházi rend, vagyis ordináció nem igazán és tulajdonképpen való, Krisztus Urunktól rendelt szentség, hanem emberi rendelés, melyet egyházi dolgokban járatlan emberek gondoltak ki; vagy csak merő szertartás az isteni ige és a szentségek szolgáinak kiválasztására” (23, 3).      A krisztusi rendelés nyilvánvaló abból a tényből, hogy az Üdvözítő maga választott ki apostolokat (Mt 10,1; Mk 3,13-19; Lk 6,12kk), hatalmat adott nekik oldani és kötni, bűnöket bocsátani, pünkösd ünnepén a Szentlélek teljességét adta rájuk. Szent Pál ezt írja Timotheusnak (1 Tim 1,6): „Intelek, hogy gerjeszd föl az Isten malasztját, mely benned vagyon az én kezeimnek rádtétele által”, és „Ne hanyagold el a kegyelmet, mely benned vagyon, mely neked adatott a prófétálás által az egyházi szolgák kézföltételével” (1 Tim 4,14); egyben figyelmezteti őt: „Kezeidet hirtelen senkire ne tedd” (1 Tim 5,22).      Az apostolok tehát már gyakoroltak oly szertartást, melyet kéz-kiterjesztésnek, kéz-feltevésnek mondottak, és amely kegyelmet és lelki hatalmat szerzett az Egyházban. A szentatyák a III. századtól kezdve részletesen beszámolnak a papszentelés körülményeiről, a IV. században pedig már kifejezetten tanúsítják az egyházi rend szentségi jellegét.      Nem tanítja az Egyház, hogy az összes rendek szentség jellegűek (bár a XIII. századbeli skolasztikusok általában ezt a véleményt képviselték); annyi bizonyosnak tekinthető, hogy a négy kisebb rend és az alszerpapság nem szentség-jellegű, hanem csak szentelmény. Ez abból is következik, hogy ezek az idők folyamán és egyházi rendelkezésre keletkeztek, már pedig a szentségeknek Krisztus az alapítója. Az egyházi rendnek közvetlen és alapvető hatása, mely a többinek is gyökere és jogcíme, az egyházi rend szentségi jegye, az ú. n. papi jegy. Hogy az egyházi rend csakugyan közöl szentségi jegyet, arra Szent Pál szavaiból következtethetünk, aki szerint a szentelési kegyelem „föléleszthető”. Mivel szentségi jegyet csak szentség ad, a kisebb rendek és a szubdiakonátus nem adják meg azt. Minthogy a szentségjellegű rendek együttvéve alkotják az egyházi rend szentségét, azért csak egy papi jegy van a három fokozatban. A pappá szentelés hozzáad valamit a diákonus-szenteléshez, hasonlóképpen a püspöki rend az áldozópapihoz. A papi jegyből folyik az egyházi rend szentségének többi hatása: a) a papi hatalom, mely minden rendnél más és más; b) a megszentelő kegyelem növekedése, mert az egyházi rend élők szentsége; c) a szentségi kegyelem, vagyis a megszentelő kegyelemnek olyan módosulása, mely jogcím és forrás lesz a rendi fokozat súlyos kötelességeinek viselésére.      A nem-szentség jellegű rendek a szentelmények módjára hatnak. Ezek által az Egyház az áldozópapság előkészítésére megteszi mindazt, amit a maga erejéből, a Krisztustól kapott meghatalmazás alapján megtehet: meghatalmazásokat ad és segítő kegyelmeket eszközöl ki. Ezek a hatások csak a fölvevőnek megfelelő előkészülete esetén érvényesülnek. Az egyházi rend szentségi anyaga a püspök kéz-föltétele, ami ma úgyszólván egyetemes teológiai nézet azzal a régebbi felfogással szemben, mely szerint a szentség anyaga az egyházi szereknek a püspök által való átnyújtása volna. Ez az átnyújtás ugyanis csak a IX. században kezdődött és a XIV. században lett általánossá; a Szentírás sem említ mást, mint a kézföltevést. Az újkori hittudósok között egyesek [Gutberlet, Sasse, Billot, Diekamp] a kéz-föltevés mellett a szerek átadását is az anyaghoz tartozónak vélik; tény, hogy a szentelésnél egyiket sem szabad elhagyni, és így a kérdésnek nincs gyakorlati jelentősége.      Az egyházi rend szentségi alakja az az imádság, mely a kéz-föltevést kíséri. Pontosabban meghatározva: a szerpapszentelésnél csak egyetlen kézföltevés van, ennél történik az anyag és alak alkalmazása; az áldozópap szentelésénél a második kézföltevés az anyag, amikor a püspök és a jelenlévő áldozópapok együtt terjesztik ki jobb kezüket a szentelendők fölött, az ezt kísérő püspöki imádság az alak; a püspökszentelésnél is a második kézföltevés és az azt kísérő imádság a szentség anyaga és alakja. A nem-szentség jellegű rendeknél, amelyek az Egyház által a szentségi jellegűek mintájára alkotott szentelmények, szintén van anyag és alak, mindegyiknél a rendi hatalmat jelző egyházi szernek (kulcs, könyv, gyertyatartó, ámpolna és kehely) átadása az anyag, a kísérő szavak a forma. Az egyházi rend szentségét csak megkeresztelt férfi veheti fel érvényesen; ez az egyetlen újszövetségi szentség, amelyből a nők ki vannak zárva. Az egyházi rend szentségének érvényes fölvételéhez a keresztségen kívül szükséges a megfelelő szándék is az egyházi rend felvételére. A szentség megengedett fölvételéhez szükséges továbbá a megszentelő kegyelem, megfelelő életkor, tudomány és életszentség, a cenzúráktól és irregularitásoktól (szabálytalanságoktól) való mentesség, szentelési cím [a felszentelendő megélhetésének biztosítása], a megfelelő időközök az egyes rendek fölvétele között. Az egyházi rend felvételéhez előírás az is, hogy a felszentelendő meg legyen bérmálva; továbbá, hogy a többféle szentelés ne ugrásszerűen, hanem a szentelési fokozatok egymásutánjában történjék. A szentség-jellegű egyházi rendek érvényes fölvételéhez általában nem szükségesek az alsóbb rendek; a hittudósok szerint érvényesen szentelhető pappá az is, aki nem volt diákonus; csupán a püspökszentelésről tartja a többségi vélemény, hogy az a megelőző áldozópapi rend nélkül érvénytelen. Az egyházi rend szentségének kizárólagos kiszolgáltatója a püspök. A Trienti Zsinat szerint az Egyház közösségén kívül áll, aki azt állítja, hogy a püspök papszentelési hatalma közös az áldozópapokkal. Az érvényes kiszolgáltatáshoz a kiszolgáltatóban is megfelelő szándék szükséges; ennek hiánya miatt jelentette ki érvénytelennek XIII. Leó pápa (Apostolicae curae) az anglikán szenteléseket.      A megengedett kiszolgáltatásnak föltétele, hogy a szentelő a szentelendőnek saját püspöke legyen, vagy hogy a szentelendőt saját püspöke a felszentelésre elbocsássa. A püspök szentelésénél három püspök van jelen, kivéve, ha maga a pápa szentel püspököt. A nem-szentség-jellegű rendek kiszolgáltatására, mivel azok szentelmények, áldozópap is nyerhet megbízatást vagy egyetemes egyházjogi intézkedés, vagy külön pápai engedély alapján. így pl. Magyarországon a pannonhalmi főapát és a zirci apátúr a hajkoronát és a kisebb rendeket föladhatja egyházjogi felhatalmazás alapján. Mióta az alszerpap a nagyobb rendek közé számít, azóta ennek feladását a pápa nem szokta áldozópapra bízni. Szentség-jellegű rend kiszolgáltatását áldozópapra bízni nem lehet. Az egyházi rend szentsége a papot magas méltóságba emeli: „A szónak az ereje a papot fölségessé és tiszteletreméltóvá avatja. .. Szemre az, aki volt, de láthatatlan erővel és kegyelemmel különbbé formált láthatatlan lelket hord kebelében” (Naziánzi Gergely). Krisztus misztikus testének fölépítése a papság rendeltetése, erre a természetfölötti célra irányul minden meghatalmazása. Ez a természetfölötti hivatás természetfölötti hódolatot és bizalmat is követel a pap számára, ezért a felszentelt személyek nem merőben emberi kiválóságuk, hanem a szentelésben nyert isteni avatottság tekintélyével állnak a hívők előtt. Feltéve: 2015. március 13.