Nemrégiben egy paptól hallottam, hogy nagy baj volt, hogy az a néhány írás, amiben az elmúlt másfél században a pápák elítélték a modernizmust, a katolikus vallás megfosztását a természetfelettiségétől, csak a tévedésekre koncentrált, de arról nem szólt, hogy mit kellene tenni, hogyan kellene e szellem terjedésének elsősorban önmagunkban gátat szabni, hogyan kellene a helyes katolikus reformot végrehajtani az Egyházban és magunkban is. Pár héttel ezelőtt egy katolikus misén komoly trauma ért. Megjelent ugyanis egy hat főből álló család, egy jelenlevő apáca közeli hozzátartozói. Már a megjelenésük, azaz öltözetük és bámész viselkedésük is elképesztett, de miután már csak az első sorban, pont az orrom előtt kaptak helyet, abból sem vonhattam ki magam, hogy lássam őket a mise alatt. Valójában nem haragudtam rájuk: azt juttatták az eszembe, hogy az Utolsó Ítéletkor, mikor Urunk Jézus Krisztus teljes dicsőségben megjelenik, az emberek nagy többsége – ha olyanok lesznek, mint a maiak – egyszerűen nem fogják tudni, hogy hol vannak, hogy mi is történik. „Ki ez, mit csinál ez, meddig tart, mikor mehetünk már a meccsre, vagy a bevásárlóközpontba, vagy a sörfesztiválra” – ezeket fogják kérdezgetni egymástól – persze mindez emberileg elképzelve, mert hogy valójában hogyan is lesz, azt persze nem tudjuk. Katolikusnak lenni nem azt jelenti, hogy az ember lelki szükségletből vallást választ magának a sok közül. Katolikusnak lenni azt jelenti, hogy az ember felismeri, hogy van Isten, aki mindent, az eget és a földet teremtette, hogy ő maga teremtmény, akit Isten teremtett, és akinek mint Teremtő és Úr, Isten pontosan megmondta, hogy létének mi az értelme, és hogy ennek elérésére mit kell tennie. Katolikusnak lenni annyit jelent, hogy Urunkat, Istenünket mindenek felett tiszteljük, szeretjük, és ezért engedelmeskedünk Neki, illetve Egyházának, akit Ő alapított azzal a céllal, hogy minket vezessen és neveljen. Egy katolikus – különösen manapság – nem azért jár templomba, nem azért imádkozik, mert ez a szórakozása, vagy ezt tanulta a szüleitől, vagy ezt várja el tőle a környezete, hanem azért, mert Istenhez megy, Istenhez, aki az igazság, az út, az élet! Egyedül Krisztus léte adja meg egész vallásának, következésképpen vallása gyakorlásának az értelmét, semmi más!      A mise alatt sem azért térdelünk, a misére nem azért öltözünk fel tisztességesen, mint egy nagy úr előtt szokás, a misén sem azért veszünk részt tisztelettel a jelenlevő Istenember előtt, mert ez a hobbink, mert a térdeléssel saját kondíciónkat ápoljuk, vagy, mert ez a rögeszménk, vagy társaságunk elöljárói ilyen szabályokat találtak ki számunkra, hanem mert Isten jelen van (vagy ha nincs tabernákulum, akkor jelen lesz)! Mert Isten előtt borulunk le! Azért vagyunk katolikusok, mert egy igazság létezik, és ez az egy igazság Jézus Krisztus, a mi Urunk, és ezért elemi kötelességünk – mint minden embernek –, hogy Előtte hódoljunk, Őt imádjuk, Neki hálát adjunk, Őt engeszteljük és Hozzá könyörögjünk! És hogy ezt méltóképpen megtehessük, külsőleg is e szent feladathoz méltón viselkedünk. Nemrégen hallottam, hogy a Cannes-i filmfesztiválra nem engedték be azokat a nőket, akiken nem volt magassarkú cipő. Azt eddig is tudtam, hogy a Nobel-díj kiosztására, sőt a diákolimpia díjkiosztó gálájára a meghívóban pontosan megadják, hogy hogyan kell felöltöznie a meghívottnak. Sőt, azt is tudtam, hogy a budapesti operabál meghívóin szintén közlik a súlyos árat fizető vendégekkel, hogy hogyan szabad csak megjelenniük. Mindezek után egyszerűen képtelen vagyok megérteni, miért egyedül Isten háza az, ahova bárki, bárhogyan bemehet, és bárki, bármit megengedhet magának. Még azt is, hogy katolikus szentmisén fülönfüggőben és szinte torkáig érő pajeszben ministráljon. Vagy hogy két méterre az Úrfelmutatástól kinyújtott lábbal, kényelmesen elterpeszkedve ücsörögjön.      Mit ér a papok, hívek vagy apácák napi több órás térdelése, ha ezt nem Isten tiszteletére teszik? Mert ha azért teszik, akkor nem tűrhetik el, hogy a misén olyanok vegyenek részt, akiknek egyszerűen fogalmuk sincs, hogy hol vannak, és ki van jelen a tabernákulumban, és mi történik körülöttük! Akkor ez a figyelmetlenség, tiszteletlenség a szívükbe hasít, és olyan fájdalmat okoz, amit nem tudnak elviselni, tehát inkább megakadályozzák!      Az első századokban a szentmiséről a prédikáció után minden „beavatatlant” kiküldtek (így lett a mise felosztása hittanulók és hívek miséjére). Az első századokban a keresztények titkolták vallásukat, nem félelemből, hanem azért, hogy a pogányok ne űzhessenek gúnyt a Legszentebből. Egy mai katolikus miért tűri el, hogy mások Isten előtt ne adják meg a köteles tiszteletet? Az Egyház minden igaz reformja úgy kezdődött, hogy visszamentek a múltba, legalább addig a pontig, ahonnan a dolgok rossz irányba fordultak. A mai katolikus Egyház számszerűleg ugyanolyan állapotban van, mint amikor Krisztus Urunk mennybe ment és magára hagyta tanítványait. Csakhogy Isten az akkori keresztényekben tetszését találta, és ezért csodás módon növelte számukat, támogatta őket, míg az Egyház az egész akkori világot meg nem hódította. Mindössze tizenegy egyszerű halászt hagyott itt Jézus a földön, és mégis élt és diadalmaskodott Egyháza! Vajon miért maradt el ez a csoda, ez a támogatás Isten részéről az elmúlt évtizedekben?      Az ú. n. II. Vatikáni Zsinat után, amikor a hithagyás már nem rejtetten, hanem nyílt formában megmutatkozott, a katolikus Egyház jóval kedvezőbb helyzetben volt, mint valamikor a tizenegy árva tanítvány: Voltak érvényes papjai, sőt pár püspöke is, sok professzora, lelkes, önfeláldozó hívei. És volt hagyományuk, volt Szentírásuk, volt kétezer éves katolikus tanításuk. Isten segítsége még sem állt melléjük: Az a gyanúm, hogy a lelkületük miatt, ami nyilván nem sokkal volt jobb – legalábbis azok között, akik tehetnének valamit –, mint a mostani katolikusoknál. Nem magam találtam ki, hanem egy katolikus paptól hallottam, hogy ha katolikusok akarunk maradni, akkor nem csak a könyveket kell bújnunk, nem csak a régi dogmatikai könyvekből kell megtanulnunk, hogy mi is az Egyház tévedhetetlen tanítása saját magáról, saját vallásáról, saját hitéről, hanem a gyakorlatban is vissza kell térnünk őseink hitéhez, szokásaihoz, azokba az időkbe, amikor a hívek ugyan nem interneteztek, ugyan nem értettek a mobil telefonokhoz, még nem hordtak fülönfüggőket, de bizonyosan tudták, hogy Isten segítő kegyelme nélkül még napi teendőiket sem tudják elvégezni, nemhogy a mennybe bejutni! Abba az időkbe, amikor a katolikusok számára még magától értetődő volt, hogy a katolikus hit és Egyház misztérium, amihez kívülről-belülről csak a természetfeletti befogadására készen szabad közeledni.      Sőt, azt is papoktól hallottam, hogy annak a biztos kiinduló pontnak, amihez mindenképpen vissza kell térni, a liturgikus mozgalom beindulása előtti időbe kell esnie. Hogy ez miért fontos? Azért, mert a katolikus lelkület ott vesztett a legtöbbet, amikor a nép – bármilyen kis lépésekkel eleinte –, de elkezdett belefolyni a szent liturgiába. Mikor M. atya 20 évvel ezelőtt megtudta, hogy nem hordom magammal a misére a misekönyvet, ennyit mondott csak: Ez jó jel. De annak ellenére, hogy ez volt a véleménye, soha, semmikor nem beszélt erről a híveknek, nem magyarázta el se nekik – se nekem –, hogy ez miért „jó jel”. Miért nem? Nem feladata ez a papoknak? Nem feladatuk megmutatni híveiknek, hogy aki a világgal közösködik – mégha eleinte csak külső dolgokban is, mint például öltözködési szokásokban, hajviseletben stb. – az egyfelől odafigyel a világra, másfelől meg akar felelni a világnak, harmadszor mindezek következtében lelkében, szellemében is evilági lesz! Hiszen ez elkerülhetetlen. Nem feladatuk a papoknak megmondani, hogy az evilági és a természetfeletti, azaz Isten és az ördög nem fér meg egyszerre ugyanazon a helyen? Vagy elképzelhető lett volna akár csak 30 évvel ezelőtt is, hogy egy kisvárosban vagy faluban az emberek ne ünneplőben menjenek a szentmisére?      Miért engedik meg akkor maguknak a megmaradt mai katolikusok, hogy ne mondjanak egyértelműen, külsőleg is ellent e világnak, aminek soha jobban, mint korunkban az ördög a fejedelme? Miért nem lehet ezt tőlük elvárni, miért nem lehet ezt nekik elmondani, ha már maguk nem járnak utána? Miért nem lehet nekik elmondani, hogyan kell a szentmise alatt egy katolikusnak viselkednie? Hogy mind a válaszadások, mind a le-fel állások a liturgikus mozgalom, vagyis a modernizmus találmányai (csakúgy, ahogy az 1955-ös Bugnini-féle liturgikus újítások már a NOM előzményei voltak)? Miért nem mondják meg, hogy nem lehet normális módon igazán katolikus lelkületet szerezni, ha valaki a szentmise alatt nem elmélyed a szent történésben, hanem arra figyel, hogy mit, mikor válaszol a papnak? Amióta világ a világ, és közösségek alakulnak, mindig mindenhol lefektetnek valamilyen szabályokat e közösségeknek. Miért nem lehet akkor a megmaradt katolikus közösségeknek is szabályokat adni, tőlük ilyeneket elvárni? Gyanítom, hogy ezek elmulasztása azoknak árt a legtöbbet, akik valóban komolyan gondolják katolikus voltukat, „megtérésüket”. Ez a viselkedés valójában nagyon hasonlít arra a Biedermann-i teológiára, amiről ma került fel a honlapra W. atya cikke.      Szintén paptól hallottam, hogy csak akkor van értelme újrakezdeni, ha a volt Piuszos papok megvizsgálják, hogy mi vezetett az FSSPX szellemi bukásához, és tanulnak ebből. Hogy kiküszöbölik az ottani hibákat. Nos, jelenleg úgy néz ki, legalábbis abban a néhány közösségben, ahol én jártam, hogy bármilyen „igazhitű” is a tanítás, a lelkület, a szokások, a külsőségek ugyanolyanok, mint az FSSPX-ben voltak, mégpedig annak nem a felfelé, hanem a lehajló korszakában. Jézus azt mondta, hogy aki őt követni akarja, az ne nézzen hátra, hanem csak előre, Őrá. És még egy furcsaságot tett: alig beszélt a főpapok tévtanairól, holott nyilvános működése idején szadduceus főpapjai voltak a zsidóknak, akik „eretnekek” voltak. Jézus nem azzal töltötte a legtöbb idejét, hogy tanítványainak azt magyarázta, miben tanítanak tévedéseket az akkori főpapok – ezt persze meg kellett tenni egyszer –, hanem azzal, hogy azt mondja el nekik, ők milyenek legyenek, tőlük mit vár el Isten. Nagy szomorúsággal kell megállapítanom, hogy a kis magmaradt katolikus világ nem fog senki karja alá nyúlni, nem fog senkit táplálni, megtartani, óvni, segíteni. Magunkra maradtunk. Örülhetünk, ha szentmisére járhatunk. De talán éppen ez az, amit Isten a végső idők katolikusaitól, a valóban testestül-lelkestül Hozzá tartozni akaróktól elvár: Az egyedül Benne való feltétlen, tökéletes bizalmat, az egyedül Hozzá való segítségért fordulást, a csak a természetfelettibe való feltétlen kapaszkodást, azaz pont azt, amit az elmúlt mintegy kétszáz évben a katolikusok egyre inkább megtagadtak.      És ha csak Hozzá fordulhatunk, akkor ezt természetesen csak szentjei és a Szűzanya közvetítésével tehetjük. Tehát imádkozzunk, amennyit csak bírunk, ostromoljuk az eget, amennyire csak képesek vagyunk. És mondjunk ellen annyira a világnak, amennyire állapotbeli kötelességeink ezt lehetővé teszik. Feltéve: 2015. június 9.