Nemrégiben egy paptól hallottam, hogy nagy baj volt, hogy az a néhány írás, amiben az elmúlt másfél században a pápák elítélték a modernizmust, a katolikus vallás megfosztását a természetfelettiségétől, csak a tévedésekre koncentrált, de arról nem szólt, hogy mit kellene tenni, hogyan kellene e szellem terjedésének elsősorban önmagunkban gátat szabni, hogyan kellene a helyes katolikus reformot végrehajtani az Egyházban és magunkban is. Pár héttel ezelőtt egy katolikus misén komoly trauma ért. Megjelent ugyanis egy hat főből álló család, egy jelenlevő apáca közeli hozzátartozói. Már a megjelenésük, azaz öltözetük és bámész viselkedésük is elképesztett, de miután már csak az első sorban, pont az orrom előtt kaptak helyet, abból sem vonhattam ki magam, hogy lássam őket a mise alatt. Valójában nem haragudtam rájuk: azt juttatták az eszembe, hogy az Utolsó Ítéletkor, mikor Urunk Jézus Krisztus teljes dicsőségben megjelenik, az emberek nagy többsége – ha olyanok lesznek, mint a maiak – egyszerűen nem fogják tudni, hogy hol vannak, hogy mi is történik. „Ki ez, mit csinál ez, meddig tart, mikor mehetünk már a meccsre, vagy a bevásárlóközpontba, vagy a sörfesztiválra” – ezeket fogják kérdezgetni egymástól – persze mindez emberileg elképzelve, mert hogy valójában hogyan is lesz, azt persze nem tudjuk.
Katolikusnak lenni nem azt jelenti, hogy az ember lelki szükségletből vallást választ magának a sok közül. Katolikusnak lenni azt jelenti, hogy az ember felismeri, hogy van Isten, aki mindent, az eget és a földet teremtette, hogy ő maga teremtmény, akit Isten teremtett, és akinek mint Teremtő és Úr, Isten pontosan megmondta, hogy létének mi az értelme, és hogy ennek elérésére mit kell tennie. Katolikusnak lenni annyit jelent, hogy Urunkat, Istenünket mindenek felett tiszteljük, szeretjük, és ezért engedelmeskedünk Neki, illetve Egyházának, akit Ő alapított azzal a céllal, hogy minket vezessen és neveljen. Egy katolikus – különösen manapság – nem azért jár templomba, nem azért imádkozik, mert ez a szórakozása, vagy ezt tanulta a szüleitől, vagy ezt várja el tőle a környezete, hanem azért, mert Istenhez megy, Istenhez, aki az igazság, az út, az élet! Egyedül Krisztus léte adja meg egész vallásának, következésképpen vallása gyakorlásának az értelmét, semmi más!
Nemrégen hallottam, hogy a Cannes-i filmfesztiválra nem engedték be azokat a nőket, akiken nem volt magassarkú cipő. Azt eddig is tudtam, hogy a Nobel-díj kiosztására, sőt a diákolimpia díjkiosztó gálájára a meghívóban pontosan megadják, hogy hogyan kell felöltöznie a meghívottnak. Sőt, azt is tudtam, hogy a budapesti operabál meghívóin szintén közlik a súlyos árat fizető vendégekkel, hogy hogyan szabad csak megjelenniük. Mindezek után egyszerűen képtelen vagyok megérteni, miért egyedül Isten háza az, ahova bárki, bárhogyan bemehet, és bárki, bármit megengedhet magának. Még azt is, hogy katolikus szentmisén fülönfüggőben és szinte torkáig érő pajeszben ministráljon. Vagy hogy két méterre az Úrfelmutatástól kinyújtott lábbal, kényelmesen elterpeszkedve ücsörögjön.
Az Egyház minden igaz reformja úgy kezdődött, hogy visszamentek a múltba, legalább addig a pontig, ahonnan a dolgok rossz irányba fordultak. A mai katolikus Egyház számszerűleg ugyanolyan állapotban van, mint amikor Krisztus Urunk mennybe ment és magára hagyta tanítványait. Csakhogy Isten az akkori keresztényekben tetszését találta, és ezért csodás módon növelte számukat, támogatta őket, míg az Egyház az egész akkori világot meg nem hódította. Mindössze tizenegy egyszerű halászt hagyott itt Jézus a földön, és mégis élt és diadalmaskodott Egyháza! Vajon miért maradt el ez a csoda, ez a támogatás Isten részéről az elmúlt évtizedekben?
Nem magam találtam ki, hanem egy katolikus paptól hallottam, hogy ha katolikusok akarunk maradni, akkor nem csak a könyveket kell bújnunk, nem csak a régi dogmatikai könyvekből kell megtanulnunk, hogy mi is az Egyház tévedhetetlen tanítása saját magáról, saját vallásáról, saját hitéről, hanem a gyakorlatban is vissza kell térnünk őseink hitéhez, szokásaihoz, azokba az időkbe, amikor a hívek ugyan nem interneteztek, ugyan nem értettek a mobil telefonokhoz, még nem hordtak fülönfüggőket, de bizonyosan tudták, hogy Isten segítő kegyelme nélkül még napi teendőiket sem tudják elvégezni, nemhogy a mennybe bejutni! Abba az időkbe, amikor a katolikusok számára még magától értetődő volt, hogy a katolikus hit és Egyház misztérium, amihez kívülről-belülről csak a természetfeletti befogadására készen szabad közeledni. Jézus azt mondta, hogy aki őt követni akarja, az ne nézzen hátra, hanem csak előre, Őrá. És még egy furcsaságot tett: alig beszélt a főpapok tévtanairól, holott nyilvános működése idején szadduceus főpapjai voltak a zsidóknak, akik „eretnekek” voltak. Jézus nem azzal töltötte a legtöbb idejét, hogy tanítványainak azt magyarázta, miben tanítanak tévedéseket az akkori főpapok – ezt persze meg kellett tenni egyszer –, hanem azzal, hogy azt mondja el nekik, ők milyenek legyenek, tőlük mit vár el Isten.
Nagy szomorúsággal kell megállapítanom, hogy a kis magmaradt katolikus világ nem fog senki karja alá nyúlni, nem fog senkit táplálni, megtartani, óvni, segíteni. Magunkra maradtunk. Örülhetünk, ha szentmisére járhatunk. De talán éppen ez az, amit Isten a végső idők katolikusaitól, a valóban testestül-lelkestül Hozzá tartozni akaróktól elvár: Az egyedül Benne való feltétlen, tökéletes bizalmat, az egyedül Hozzá való segítségért fordulást, a csak a természetfelettibe való feltétlen kapaszkodást, azaz pont azt, amit az elmúlt mintegy kétszáz évben a katolikusok egyre inkább megtagadtak.
|
vissza