A dekalógus Isten nekünk, embereknek e világra adott szabályzata. E parancsokat két kőtáblára vésve Mózes kapta Istentől a Sínai hegy tetején. E parancsok az Újszövetségben sem veszítettel semmit kötelező érvényükből. A Tízparancsolat hozzátartozik minden hívő kötelezettségeihez és a lelkiismeretvizsgálatuk alapját képezi.      Wilhelm Hünermann plébános a 20. század közepén írta „Fény Sínai felett” című könyvét, melyben az ószövetségi események mellett saját plébánosi tapasztalatait mesélte el. Az itt következő megtörtént esemény két dologra hívja fel a figyelmet: Isten parancsaiból nem lehet gúnyt űzni, és az, hogy a mai ember már nem hisz az Isten-ítéletekben, nem ismeri fel azokat, nem jelenti azt, hogy ilyenek nem történnek ma is. Valójában az a tény, hogy a mai ember ezeket nem ismeri fel, azt mutatja, hogy se Istent nem féli, se vallását nem ismeri már. Istenítélet Rieneck harangjai a vasárnapi reggeli mise végét kongatták, miközben a hívek ünnepélyes arccal hagyták el a templomot, ahogy ez egy ilyen gyönyörű júniusi napsütéses napon illik. Kedélyesen indultak hazafelé, csak az egyik gazdálkodó, Hansmichel sietett, hogy beszélhessen a plébánossal.      „Mit szeretnél, Hansmichel?” kérdezte a pap a háza kapujában rá váró paraszttól.      „Nos, a helyzet úgy áll”, kezdte el zavartan Hansmichel, „hogy azt szeretném kérni, hogy betakaríthassam ma a szénámat.”      „Vasárnap szent napján?” szörnyülködött a plébános. „Erre egész héten van elég időd, ráadásul az elkövetkezendő napokra is jó időt jósolnak. Miért akarod katolikus emberként mindenáron az Úr napját munkával megszentségteleníteni?”      „Az úgy van”, magyarázta a paraszt, „hogy a Feser Franz-cal együtt bérelem a rétet. Plébános úr, maga is tudja, milyen különös keresztény a Franz. Se Isten, se a parancsai, se mise nem érdeklik. Nos, tegnap azt mondta nekem, hogy ma fogja betakarítani a szénát, és az én dolgom, hogy vele tartok-e vagy sem. Ha nem jössz, egyedül megyek, mondta, és majd meglátod, mennyi marad meg a számodra. Mondtam neki, hogy vasárnap nem lehet ilyet tenni, de nem hallgatott rám. Ha viszont hagyom, hogy egyedül takarítson be, akkor csak Isten tudja, hogy mennyit hagy meg nekem. És nekem szükségem van a szénára, hiszen állataim vannak. Ezért aztán nekem is mennem kell. Nem igaz, plébános úr, hiszen érti?” A plébános tett néhány lépést, aztán megállt a paraszt előtt és vállára tette a kezét, majd komolyan ezt mondta:      „Amit mondasz, az mentségül szolgálhat számodra a vasárnapi munkavégzéshez. Tudom, hogy szükséged van a szénára, ezért tehát megadom az engedélyt.”      „Köszönöm”, hadarta megkönnyebbülve a paraszt.      „Várj még”, tartotta vissza őt a pap. „Hallgass ide! Megengedtem neked a vasárnapi munkavégzést, így tehát, ha dolgozol, nem követsz el bűnt. Mégis azt tanácsolom neked, hogy ne tedd. Nem hoz áldást rád, ha az Úr napján szolgai munkát végzel. Hidd el nekem! Ráadásul az állataidnak is jót tesz egy kis pihenő.”      „Igen, igen, tudom, higgye el nem is teszem szívesen.”      „Akkor azt ajánlom neked, hogy ne is tedd! Isten meg fog ezért áldani, és meg fogja jutalmazni az áldozatodat. Számunkra, emberek számára, az a jó, ha előbb Isten tiszteletére gondolunk, és csak utána a magunk hasznára.”      „Meggondolom még”, ígérte meg Hansmichel elmenet közben. Hazafelé tartva még egyszer átgondolta a hallottakat, és végül egy új tervet talált ki: Kimegy a rétre, és ott marad, amíg Feser Franz dolgozik, hogy vigyázzon a saját tulajdonára, aztán másnap ő is hazahordja a szénáját. Igen, ezt fogja tenni, így az Úr napját is tiszteletben tartja és a saját érdekét is megvédi.      Ahogy a rétre ért, Franzot már ott találta, aki gúnyolódva fogadta a kocsi nélkül érkezőt.      „Úgy, tehát hagytad, hogy a csuhás megtiltsa neked a betakarítást”, csúfolódott.      „Nem hoz a vasárnapi munka áldást, hidd el nekem”, válaszolta Hansmichel, „kérlek, halaszd el a munkát holnapra!”      „Ne nevettesd ki magad! Nincs időm, hogy a prédikációdat hallgassam”, válaszolta Franz, majd belefogott a munkába. A vasárnapi nagymisének éppen vége lett, és a plébános már megint otthon volt, amikor Hansmichel nagy zavarban belépett a szobájába, miközben az izgalomtól alig tudott pár értelmes szót kinyögni.      „Nos, mi történt?” kérdezte a pap a falfehér és reszkető parasztot.      „Plébános úr, szörnyű dolog történt. A Feser Franz fejjel lefelé leesett a kocsijáról és élettelenül fekszik a földön. Jöjjön azonnal!” A pap sietve követte Hansmichelt a szerencsétlenség színhelyére, ahol már jelen volt az orvos is.      „Mi van vele?” kérdezte a pap izgatottan.      „Az emberi segítség itt már késő”, vonta meg a vállát az orvos. „Kitörte a nyakát, azonnal meghalt.”      „Ez Isten ítélete”, motyogta a pap szent borzadállyal. „Isten szent napja ellen vétkezett!” Pár nappal később a szerencsétlenül járt embert kereszt és áldás nélkül megszenteletlen földbe hantolták. Gazdasága teljesen tönkrement, és feleségének gyerekeivel együtt el kellett hagynia a falut. Így büntette meg Isten az Ő szent napjának megszentségtelenítését.      Hansmichel azonban gyarapodott és még sokáig élt családja körében nyugodt és biztos boldogságban. Isten megáldotta, mert tiszteletben tartotta a vasárnapot. Feltéve: 2015. január 26.