[A nyilatkozatot, melynek „atyja” és legfőbb támogatója Bea bíboros volt, a zsinati atyák 2221 „igen” szavazattal 88 „nem” ellenében 1964. október 28-án fogadták el. Bea bíboros az eredménytől „végtelenül boldog” volt, és azt „csaknem egyhangú igen-szavazat”-nak nevezte. Azt nyilatkozta, hogy „gondviselésszerű” volt, hogy a szöveg végül nem csak a zsidó vallásra, hanem minden nem-keresztény vallásra vonatkozik. Bea bíboros – aki XII. Pius gyóntatója és bizalmasa, valamint Bugnini és Montini kebel- és elvbarátja, valamint mindkettő karrierjének elősegítője volt – kijelentése, miszerint ez a nyilatkozat „gondviselésszerű” volt, napjainkban nyer csak igazán különös jelentőséget.]
2014. október közepén a frankfurti St. Georgen Filozófia-Teológia Főiskola egy professzúrát alapított „Katolikus teológia tekintettel az iszlámra” címmel. Az alapítás ünnepi megnyitóján a Vallások közötti Pápai Tanács elnöke, Jean-Louis Tauran „bíboros” tartotta az ünnepi beszédet. Beszédének mottójául ezt a mondatot választotta: „Párbeszédre vagyunk ítélve”. E furcsa megfogalmazás a következő kérdéseket veti fel: Ki ítélte az [új-]egyházat párbeszédre? Kitől vagy mitől érzi magát az [új-]egyház nyomás alá helyezve?
E fordulat szövegkörnyezetéből az derül ki, hogy a zsinat Nostra Aetate nyilatkozatát a párbeszédre való felhívás korszakos irányváltásaként fogják fel. Egyházpolitikai szemszögből az „ítélve” kijelentést „alternatíva nélkülinek” kell olvasni. Az egyházi tanítás szerint a zsinat párbeszéd-parancsa ezzel megdönthetetlen, ha nem tévedhetetlen tananyaggá vált. Egy ilyen dogmatikus besorolás már csak azért is ostobaság, mert maga a dokumentum elnevezése: „nyilatkozat” félreérthetetlenül kisebb kötelező erővel bír, mint egy dekrétum, vagy pláne dogmatikai konstitúció.
Mik a Nostra Aetate vezérelvei?
– E dokumentum alapelvét így lehet összefoglalni: követelni kell a világ összes vallásának egyenlő értékűként való elismerését. Erre a mai egyházi értelmezők még egyet rátettek, amikor azt követelik, hogy a nem-keresztény vallásokat nem csak közömbösen tolerálni vagy elviselni kell, hanem pozitíven „elfogadni” és nagyra értékelni. Ezt hangsúlyozta a frankfurti eseményen elmondott beszédében a német püspöki konferencia képviselője, Bamberg „megyéspüspöke”, Ludwig Schick „érsek” is. Hiszen a zsinat az iszlámmal kapcsolatban nem toleranciáról, hanem „nagyrabecsülésről” beszél.
– Az összes vallás nagyrabecsülésének okaként a zsinat e vallások komoly „lelki és morális javait, valamint szociális-kulturális értékeit” sorolja fel, különösen azonban e vallásoknak a kereszténységgel való közös metszéspontjait a hitben és a rituáléban.
Az iszlámmal való közös vonásokként kifejezetten e tanokat nevezik meg: az „egyetlen Isten” imádatát, a Teremtő „irgalmasságát”, Ábrahám ősatyát, „Jézus prófétát”, az ő „szűzi édesanyjának” tiszteletét, Isten ítéletét, a feltámasztást és a megtorlást az ítéletben.
[Bár régóta ismertem e nyilatkozat tartalmát, de e szöveg fordításánál mégis szinte rosszullét környékez, és újfent végtelen elképedés afelett, hogy léteznek olyan „keresztények”, és mára szinte már csak olyanok, akik e szöveg megfogalmazóit és elfogadóit és gyakorlóit mégis katolikusnak képesek tartani. Aki csak egyetlen egy oldalt is olvasott valaha Mohamedről vagy az iszlámról, annak tudnia kell, hogy mi a különbség a kereszténység és az iszlám között, arról már nem is beszélve, hogy mit mondott Urunk Jézus Krisztus azokról, akik nem hisznek Benne. Emlékeztetőül álljon itt csak az a Koránból vett szöveg, amit a jeruzsálemi sziklamecset körüli frízre véstek fel (Sure 17,111 és 4,169): „Dicsőség istennek, akinek se fia, se egyetlen társa nem volt a kormányzásban” … „Ne állítsátok, hogy hárman lennének. Isten csak egyetlen egy, és távol legyen tőle, hogy valaha is fia lett volna.”]
– E zsinati nyilatkozat alapteóriája azon pluralista teológia közelében jár, mely szerint minden vallás ugyanannyira igyekszik „az emberi szív nyugtalanságából” különböző utakon és módokon az „elrejtett istent” keresni. Ennek értelmében Schick „érsek” kifejezetten „vallási pluralizmusról” beszélt, mint „a béke forrásáról a megbékélt különbözőségben”.
– A vallások közötti párbeszéd állítólagos alternatíva nélküli módszere abból áll, hogy az összes vitás kérdést és „a múlt villongásait félre kell tenni”, hogy egészen a vallási és praktikus egyetértésre koncentrálhassunk a „kölcsönös megértésben”.
– E folyamat céljaként a zsinati nyilatkozat a „minden ember számára kijáró szociális igazságosság, béke és szabadság védelméért és követeléséért”, valamint „az erkölcsi javakért” való kiállást nevezi meg.
A zsinat az iszlám példáján tehát az [új-]egyháztól és a teológusoktól azt követeli, hogy Mohamed vallásával kapcsolatos minden vitás kérdést és kritikai kérdezősködést „tegyen félre” és rekesszen ki. A mohamedánokkal való beszélgetésben csak a vélt „közös meggyőződések kerüljenek terítékre” – így foglalta össze Bergoglio a zsinati nyilatkozat e szakaszát.
A zsinat elő követelése: a vitás kérdések kirekesztése, egyenlő az iszlám bírálatának megtiltásával. Az iszlám tanbeli kritikájának ezen elnyomása annál gyalázatosabb, hiszen a Koránban a keresztény tanítás masszívan meg van hamisítva, ráadásul az iszlám szerint Mohamednek e hamisításai Allah örök kinyilatkoztatásai. Emiatt – következtetnek a mohamedánok – a bibliai eredeti szöveg a hamisítvány, és ezért a keresztények (csakúgy, mint a zsidók) valójában egy hamis irat után futnak. A zsinat utasításai szerint nekünk, keresztényeknek mégis hallgatnunk kell a bibliai írások és hitünk ily nagyfokú eltorzításához – sőt még „megértésre is kell törekednünk” ezekkel az állításokkal, és hirdetőikkel szemben.
Mohamed a keresztényeket, mint „az írás embereit” megillető bizonyos elnézések ellenére, „hitetleneknek” nevezi, akiket a mohamedánoknak le kell győzni, mielőtt haláluk után a pokolban fognak sülni (Sure 5,73).
A második zsinati utasítás – csak a közös meggyőződésekre szabad koncentrálni – veszélyes következményekkel jár mindkét vallás követőinek identitására. A közös pontok előírt keresése a Korán szövegek torz szemléletéhez vezet, hiszen az iszlám szövegösszefüggésben ezek – például béke, igazságosság – egészen mást jelentenek, mint a keresztény felfogásban. Ezen felül a közös keresése az egyház képviselőit arra csábítja, hogy a speciálisan keresztényt az iszlám-tanhoz való konvergencia érdekében feladják vagy legalábbis elhanyagolják. Ezen állításokat a zsinati nyilatkozat iszlámmal kapcsolatos részeinek analízisével és megvilágításával így lehet megmagyarázni.
„Az egyház nagyrabecsüléssel tekint a mohamedánokra is, akik az egy élő és önmagában létező, irgalmas és mindenható Istent imádják, ki a mennynek és a földnek Teremtője, ki szólt az emberekhez. Azon igyekeznek, hogy az ő rejtett akaratának egész lélekkel alávessék magukat, ahogy Ábrahám alávetette magát Istennek, akire az iszlám hit szívesen hivatkozik. Jézust, akit ugyan nem ismernek el Istennek, azért prófétaként tisztelik, és tisztelik az ő szűzi édesanyját, Máriát, akihez olykor ájtatosságukban folyamodnak. Ezen kívül várják az ítélet napját, melyen isten minden embert feltámaszt és megfizet mindenkinek” (Nostra Aetate, 3 fejezet).
[Mintha a kereszténység sziklaszilárd alapja nem az lenne, hogy Jézus valóságos Isten, és nem csak ember! Ha Jézus nem Isten, akkor a kereszténység semmit sem ér! Akkor, de CSAK AKKOR valóban nem több mint bármely más vallás! Mintha Isten a Tízparancsolatban minden parancsának alapkövévé nem ezt a parancsot tette volna: Ne legyenek más isteneid! – Hogyan hiheti ezek után bárki, hogy keresztények lehetnek még azok, akik egy olyan szöveget, mint a Nostra Aetate dokumentumot megfogalmaztak és Krisztus Egyházának tanításaként elfogadtak?]
E szövegnek rögtön az elején áll a legproblémásabb kijelentés, miszerint a mohamedánok „az egyetlen istent imádják”. A zsinat egy másik dokumentumában, a Lumen Gentium dogmatikus konstitúcióban [„Dogmatikai konstitúció az Egyházról”] ezt a kijelentést még csak fokozzák, ott ugyanis ez áll: A mohamedánok „velünk együtt imádják az egy Istent”. Ezzel nem mást állítanak, mint hogy a mohamedánok által imádott Allah azonos Jézus Krisztus Istenével és Atyjával, akit mi a Credoban megvallunk!
[Lumen gentium 2. fejezet 16. pont: „Azok végül, akik még nem fogadták el az evangéliumot, különféle módokon vannak Isten népéhez rendelve. Elsőként az a nép, mely a szövetségeket és az ígéreteket kapta, s melyből Krisztus test szerint származik (vö. Róm 9,4-5), az atyák miatt nagyon drága választott nép: Isten ajándékai és meghívása ugyanis megbánás nélkül valók (vö. Róm 11,28-29). De az üdvösség terve azokat is átöleli, akik elismerik a Teremtőt, köztük elsősorban a mohamedánokat, akik azt vallják, hogy Ábrahám hitén vannak és velünk együtt imádják az egy Istent, aki irgalmas és az utolsó napon megítéli az embereket.”]
Ebben a mondatban mutatkoznak meg a konvergencia-teológia vallás-politikailag motivált eretnek csapdái. [Egy katolikus zsinat nem taníthat eretnekséget, Krisztus igaz Egyháza nem tarthat olyan zsinatot, ahol egy mákszemnyi eretnekséget akár még csak kiejt valaki a száján, nemhogy leírják, pláne egy dogmatikus konstitúcióban! Mi kell még a „katolikusoknak”, hogy végre észrevegyék, hogy ilyesmi nem létezhet!]
A zsinat nem szorítkozik arra a helyes kijelentésre, hogy a mohamedánok Allahban egyetlen istent [azaz bálványt] imádnak. Allah és Isten általuk kijelentett azonossága csak úgy hangozhatott el, ha a zsinat egyfelől a keresztény Credo háromszemélyű egy Istenét kirekesztette, másfelől az iszlám Allahot az ő önkényeskedésében és erőszakosságában megszépítette. Ily módon az állítólagos közösségek érdekében mindkét vallás istenképét eltorzítják.
A zsinat Isten új-definíciójánál az 1900 éves teológia-történet egyetlen tanulmányára és analógiájára nem hivatkozhat. Csupán egy lábjegyzetben utalnak VII. Gergelynek egy mór emírhez írt levelének egyik idézetére [ez a dokumentum egyetlen jegyzete, azaz hivatkozási pontja, ami nem szentírási idézet, azaz ezen kívül egyetlen korábbi tanbeli véleményre, tételre, dogmára stb. nem tudtak hivatkozni – lásd a nyilatkozat teljes magyar szövegét]. Az azonban nem nevezhető komoly bizonyítási eljárásnak, ha egy dogmatikus kijelentést egy olyan pápai magánlevéllel akarnak hitelesíteni, amiben a pápa keresztény rabok kiszabadítása érdekében egy mohamedán hadvezért körülhízelgett!
Jézus Krisztussal kapcsolatban a zsinat ezzel a megszorítással él, „akit ugyan nem ismernek el Istennek”. Ha az Isten-kijelentésben egy ennek megfelelő megszorítás hiányzik – például ebben a formában: „akit ugyan nem, mint háromszemélyűt imádnak” –, akkor fel kell tételezni, hogy a zsinati atyák tudatosan hagyták el a trinitárius Isten megnevezését. Ennek okaként a Korán anti-trinitárius megnyilatkozását kell feltételeznünk.
Mohamed a Sure 5,73-ban így szitkozódott a háromszemélyű egy Isten ellen: „Bizony, hitetlenek azok, akik azt mondják: Allah Krisztus, Mária fia. Hiszen maga Krisztus mondja: »Ó, ti Izrael gyermekei, szolgáljatok Allahnak, az én és a ti uratoknak.« Aki Allahhoz bármilyen lényt társít, azt Allah kizárja a paradicsomból, és annak otthona a pokol tüze lesz. .. És azok hitetlenek, akik ezt mondják: »Allah a harmadik, egy a háromból«; mert csak egyetlen egy isten van.”
Egy másik Korán-versben Mohamed úgy tesz, mintha egy pszeudo-keresztény Szentháromság-variáns ellen akarna harcolni: „Jézus, Mária fia, te ezt mondtad az embereknek: »Vegyetek istenen kívül engem és anyámat isteneknek«?” (Sure 5,116) Ebben a feltevésben nyilván keresztény-eretnek szekta-elképzelések nyomai szerepelnek.
[Mindezek megértéséhez fontos tudni, hogy Mohamed élete első felében, amikor egy gazdag nő családjába nősült be, kereskedő volt. Írni, olvasni nem tudott, karavánjával járta a vidéket, és a karaván-szerájokban hallott a zsidó és keresztény vallásról. Az e helyeken egyszerű emberektől hallott regékből gyúrta össze a saját vallását. A történetekből sok mindent átvett, azok szellemiségének tökéletes nem-értésével, illetve félreértésével, saját primitív gondolkodásmódja és pogány erkölcstelen, élvhajhászó lelkületének eltorzításával. Lásd többek között a honlap következő cikkeit:
JÉZUS KRISZTUS vagy Buddha, Mohamed, hinduizmus
Csak a hit fog megmenteni bennünket az iszlám veszélyeitől]
BÉKE, MINDEN ÁRON?
Mohamed életrajza
és a Rádióújság 1979. 18. számából – vagyis abból az időből, amikor még szabadon lehetett beszélni az iszlámról – egy cikket, mely az 1915. április 11-én, azaz napra pontosan 100 évvel ezelőtt kezdődött örmény-népirtásra emlékező műsort vezette be,
valamint német nyelven Hubert Hecker és Wolfram Schrems tanulmányait az iszlámról a katholisches.info honlapon,
és Essad bey Mohammed életrajzát Berlin, 1932.]
Ami döntő az az, hogy Mohamed a 7. században, Jézus mennybemenetele után 600 évvel, amikor a kereszténység az akkor ismert világ nagy részén már elterjedt, sőt, „államvallás” lett, Krisztus istenségét elutasította. Az „Atyától öröktől fogva született, de nem teremtmény” Jézus Krisztus istenemberségével Mohamed „a teremtett, nem nemzett” Jézust állítja szembe. „Allah előtt Jézus azonos Ádámmal, akit a földből teremtett; szólott »legyen« és lett” (Sure 3,60). Jézust a mindenható Allah úgy teremtette meg, mint Ádámot – tehát mindkettőt földi apa nélkül. Amikor a Korán Mária szűzi voltát védelmezi, akkor ezzel csak Jézus ádámi teremtettségét akarja kihangsúlyozni. Ezzel szemben a keresztény dogmában Mária szűzi volta az Emberfia istenségét jelenti.
A zsinat közös vonást lát abban, hogy a mohamedánok Jézus „szűz édesanyját, Máriát tisztelik, akit olykor ájtatosan segítségül hívnak”. Holott a Korán Jézus anyjának szűz voltát eszközként használja, hogy Krisztus istenségét és ezzel Isten háromszemélyűségét cáfolja. Ezen felül a zsinat könnyelmű állítása, miszerint a mohamedánok tisztelik, sőt segítségül hívják Máriát, alig bizonyítható. Valójában a szunnita iszlámban Allah mellett semmilyen személyt nem szabad tisztelni – még Mohamedet és utódait sem.
Jézus Krisztus istenségének elutasítása a Koránban azt a funkciót szolgálja, hogy Jézus csak prófétaként és tanítóként, nem pedig Messiásként és Megváltóként működhessen. Ezáltal logikus, hogy Mohamed Krisztus megváltói halálát ugyanúgy tagadja, mint feltámadását és megdicsőülését az Atya jobbján.
A Korán szerint ugyan Jézus felvétetett a mennybe és újraeljövetele az ítélet „utolsó órájának jeléül szolgál”. De Jézus az Utolsó Ítéletkor nem Bíróként, hanem ellenkezőleg, a keresztények ellen tanúként lép majd fel. Újraeljövetelekor „minden disznót megöl és széttöri a keresztet, a zsinagógákat és a templomokat romhalmazzá teszi”. Bevádolja a keresztényeket, amiért azok őt és anyját istenhez hasonlóan tisztelték – így szól Al-Baydawi (meghalt 1268.) Korán magyarázata.
Amikor az isteni Utolsó Ítéletben egy további vélt hitbeli megegyezést jelent ki, a zsinat ismét egy dogmát tagad, mégpedig azt, hogy az Atyaisten a feltámadott és megdicsőült Úr Jézus Krisztusnak adott át minden hatalmat beleértve az ítélkezést és a megtorlást is. [Credo: „Hiszek … és az egy Úrban, Jézus Krisztusban, Isten egyszülött Fiában, ki az Atyától öröktől fogva született, és harmadnapra az Írás szerint föltámadott; és fölment a mennyekbe, ott ül az Atyának jobbja felől, és újra eljön dicsőséggel, hogy megítélje az élőket és a holtakat, s országának nem lesz vége.”]
A három ábrahámi vallásról, illetve Ábrahámról, mint a keresztények és a mohamedánok közös ősatyjáról szóló tézis egy további kötelező formula a vallások közötti párbeszédben. Közelebbről megvizsgálva ez az elképzelés is a zsinat fata morgana-jaként lepleződik le. A Korán Ábrahámot a mohamedánok egyistenhitű elődjének tartja, aki a Kaaba megépítésével az iszlám alapját vetette meg. Jézusnak e kijelentésével szemben: „Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok” (Jn 8,58) Mohamed azt feleli, hogy a Tóra és az evangéliumok csak a mohamedán Ábrahám után lettek leküldve.
A zsinat „az irgalmas istenről” szóló iszlám tanok nagyrabecsülésére további szavakat használ. Ezzel a keresztényeket azzal hitegeti, hogy Allah minden emberrel szemben irgalmat és kegyelmet gyakorol. Holott a Korán számtalan helyen hirdeti Allah kegyetlen háborúját és átkát, valamint irgalmatlan erőszakát és pokolbeli kínjait a máshitűekkel szemben. Irgalmasságot az iszlám csak az „igazhitű” mohamedánokkal szemben ismer. [Ma csakis a wahabitákkal, legfeljebb még a szunnitákkal szemben, emlékezzünk csak arra, ahogy az IS a jordániai mohamedán foglyokat kivégezte.]
Hasonlóan néz ki a „minden ember feltámasztásával” kapcsolatos közös vonással is: Kizárólag a mohamedánok jutnak a paradicsomba, a nem-mohamedánokat kivétel nélkül a pokol legmélyebb bugyra várja, ahol a bőrüket csíkokban húzzák le róluk.
VII. Gergely a 12. században egy magánlevelében kényszerűségből azzal hízelgett egy mór emírnek, hogy a kereszténység és az iszlám között léteznek hitbeli hasonlóságok, mégpedig tette ezt azért, hogy muzulmán tengeri kalózok fogságából keresztény rabokat tudjon kiszabadítani. [Vö. Szent VII. Gergely: III. lev., 21 Mauretánia királyához, Anazirhoz (Al-Nasir), kiad. E. Caspar az MGH-ban, Ep. sel, II, 1920. I. p. 288,11-15; PL 148, 451 A.]
Ezzel szemben a zsinat, és az általa propagált vallások közötti párbeszéd önként egy tál lencsééért pocsékol el központi keresztény hittételeket, mint a Szentháromságtant, Krisztus istenfiúságát, valamint a megdicsőült Krisztus egyetemes uralmát. De még ennél is rosszabb, hogy felmerül a gyanú, hogy a zsinat a katolikus hitidentitás lényeges részeit azért adja föl, hogy az iszlámhoz dörgölőddzön, idomuljon. Feltűnő Jézus lealacsonyítása [azaz a blaszfémia lehető legborzalmasabb bűne] és Mohamed próféta-státuszához való azonosítása. Talán emögött az az illuzórikus elképzelés áll, hogy a két vallásból egyet csinálhatnak, egy szinkretista „chrislam”-ot [ahogy ennek nagyonis valóságos veszélyét az akkori angol viszonyokat látva már pont 100 évvel ezelőtt G. K. Chesterton The Flying Inn = A repülő kocsma című művében megírta]?
Feltéve: 2015. április 11.
A zsinat eme nagyvonalú ajánlata a teljes öntagadásra 50 éve áll már készen, hogy az iszlám felé az „egyetértések hídját” felépítse. Vajon hogyan reagáltak erre az ajánlatra eddig az iszlám tekintélyek?
Miként az Assisi-i imatalálkozón, úgy a vatikáni kertekben 2014-ben megtartott „békeimán” a meghívott imámok elmondták az iszlám alapvető imáját, az 1. surát, ami a saját igazságukat és minden más vallás tévedését hangsúlyozza ki: „Allah, a világ minden lakójának ura, vezess bennünket az igaz úton … nem azok útján, akikre te haragszol, és akik tévúton járnak.” És aztán a 2. surából: „Ők azt mondják nekünk: »Legyetek zsidók vagy keresztények, akkor jártok a helyes úton.« Erre ezt válaszoljátok: »Nem, mi Ábrahám tanítását és vallását követjük. … Mi abban hiszünk, amit (utasításokat) Allah Ábrahámnak, Ismaelnek és Izsáknak, Mózesnek, Jézusnak és a többi prófétának adott.«” És „Allah az úr kelet és nyugat felett” (súra 2, 136) Az iszlám képviselői a párbeszéd-alkalmakkor továbbra sem adnak fel semmit saját hittételeikből.
Wojtyla [alias II. János Pál] személyes ájtatosságával, a család és az élet védelméért folytatott küzdelmével az egyház arculatát e kérdésekben bizonyára erősítette, de vallás-politikájával számos gesztussal növelte a zűrzavart – például, amikor a Korán egyik díszpéldányát a nyilvánosság előtt megcsókolta. A relativizmus híveként szerepelt akkor is, amikor mohamedán fiatalokat hitükben megerősítette és bátorította. Az embernek az volt a benyomása, hogy még a zsinati nyilatkozaton is túltett – mind az önmegtagadással [azaz mint az egyház feje, az egyház önmegtagadásával], mind a muszlin-vezetőkhöz való dörgölődzéssel. Ijesztő volt látni, amikor 1993-ban, Szudánban tett látogatásakor a radikális muzulmán és bin Laden-követő Hassan Al-Turabi-t átölelte, azt az embert, aki Dél-Szudánban mintegy egy millió keresztény legyilkolásáért volt felelős. Majd Mohamed nyelvén így kiáltott fel: „Áldja meg Allah Szudánt!”
Az összes vallás zsinat által követelt „nagyrabecsülésének” másik oldala a keresztények missziós küldetésének diszkrét vagy teljesen nyílt tagadása. A zsinat készítette elő ezt a tendenciát azzal a kijelentésével, miszerint minden vallás tartalmazza „az isteni Igazság sugarát”. Wojtyla ezt a relativizmust még jobban aláhúzta a következő példázattal: „Isten világossága, mint a prizma színei, minden vallásban megjelenik.” A 2003-as missziós vasárnap felhívásában a keresztény missziót „az életerő feltörésévé” torzította el, ami „Isten jó lelke által már minden emberben és a teremtésben nyíltan vagy rejtve megvan”. A New-Age filozófia stílusában a keresztények „egy új korszak misszionáriusnőivé és misszionáriusaivá [még lefordítani is undorító a köznyelvnek ez a feministák által követelt eltorzítása: miszerint a nők diszkriminálását jelenti, ha csak hímnemben állnak a főnevek] lesznek, akik ugyanannak az egy léleknek a működését sok kultúrában, nyelvben és vallásban” felismerik és megnevezik.
Úgy tűnik, Bergoglio ugyanebbe az irányba halad. Bár az egyház és az egyes keresztények „misszionáriusságáról” beszél, de ez alatt csak egy „szóban és tettben megvalósuló keresztény tanúságtételt” ért. Jézus missziós parancsában a döntő kijelentés úgy hangzik, hogy a pogányokat tanítással és példával Krisztus követőivé kell tenni a keresztség által. A keresztény misszió ezen fő követelése Bergoglio beszédeiben és felhívásaiban nem jelenik meg. Az olasz ateistával, Scalfarival folytatott interjújában ezt mondta: „A hittérítés ostobaság, értelmetlen, meg kell ismerni, meg kell hallgatni a másikat.”
Bergoglio még tovább színezi a zsinat megszépített iszlám-képét: Egy „igazi iszlámot” dekretál. Ezzel csak növeli azt a zűrzavart, amit a zsinat a részigazságokra és teljes igazságokra való felbontással előidézett. Bergoglio egy ártalmatlan-idilli iszlámot állít be az autentikus iszlámnak, aminek semmi köze a Koránban és a seriában lefektetett hittételekhez és az iszlám politikai-vallási rendszeréhez.
Miután Bergoglio a Koránból, az iszlámból és a mohamedán hódító háborúkból mindennemű erőszakot kiradírozott, a vatikáni képviselőknek már könnyű dolguk van, hogy a mostani dzsihád-harcokat, mint az „igazi”, tehát a kedves és szép iszlámmal való visszaélésnek állítsák be.
Páter Tobias Specker, katolikus teológia professzor a Nostra Aetate értelmében „közös témákat keres” az iszlámmal, mert úgy véli, hogy ezzel a fundamentalista rövidlátókörűség erőszakát le lehet győzni. 2014. október 19-i tévébeszédében azt mondta, hogy egy „vallásközileg felelős teremtésteológiára” gondol, „ami az embernek, mint Isten képének és helyettesének elveszíthetetlen méltóságot ad”. Micsoda illúzió! Szaúd-Arábiában, Pakisztánban és más iszlám országokban Specker professzort már egyedül a szó-választása, „Isten képe” miatt a kádi elé hurcolnák és istengyalázás miatt megkorbácsolnák.
A katolikus hittanoktatásban a gyerekeknek is egy megszépített iszlámot tanítanak – többnyire a kereszténység [az igazság] rovására. A 10-11 éves gyerekek hittankönyvében Mohamedet tíz oldalon keresztül túláradóan magasztalják, míg Jézust ugyanebben a könyvben csak nyolc oldalon közömbös modorban említik meg, ráadásul kizárólag csak mint prófétát és tanítót, úgy ahogy az iszlám Őt látja.
Egy másik, széles körben használt hittankönyvben az iszlám erőszak-történetéről három szűk sorban emlékeznek meg, míg a kereszténységet egy egész oldalon ostorozzák a hitvédő háborúkért és a muzulmánok elnyomásáért (!). Egy harmadik hittankönyvben az iszlám betöréséről Spanyolországba és az ott elkövetett rémtetteikről egyetlen szó sem található. És az arabok által elfoglalt spanyol területek visszahódítóiról, spanyol királyokról és lovagokról, és magáról a visszahódításról sem, mint visszahódításról, a keresztény lakosság felszabadításáról beszél, hanem úgy, mintha a keresztények támadtak volna először. A könyv szerint a keresztény seregek 1492-ben „vérfürdőkkel üldözték ki a mohamedánokat Spanyolországból”.
Aiman Mazyek, a muzulmánok központi tanácsának elöljárója, 2011-ben egy adópénzekből finanszírozott „felvilágosító iratban” nyugodtan állíthatta: „Az iszlám, a maga 1400 éves történelmével túlontúl világosan bizonyítja, hogy békés szándékai vannak, ezt senki nem tagadhatja.” A történelem ilyen nagy fokú szemérmetlen elferdítését csak azért engedheti meg magának ez az ember, mert többek között az egyházat és a katolikusokat a zsinat arra kötelezte, hogy az iszlám által a múltban [és a jelenben] elkövetett erőszakosságok, elnyomások, rabságban tartások, háborúk felett a hallgatás köpenyegét terítsék ki.
Függelék:
Az osztrák híradóban szombat óta hosszú perceken keresztül beszélnek a grazi ámokfutóról és áldozatairól. Mindezt úgy, hogy magát a tettest következetesen és kizárólag „egy férfi”-nak nevezik, egyetlen egyszer nem mondják ki, hogy nem osztrák volt. Én is csak a magyar hírekből tudom, hogy valójában egy szerbről van szó. Ami azért nem lepett meg, mert még a kevésbé figyelmes embernek is fel kellett tűnnie, mennyire ügyelt a nyugati média arra, hogy tettes származásáról egyetlen adat se derüljön ki.
A történtekről az osztrák híradó – szokás szerint – a járókelőket is megkérdezte. És ehhez, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, a grazi – az egyik legrégibb osztrák város – belvárosában egy osztrák nő mellett egy néger fiú orra alá dugták oda a mikrofont.
Az osztrák híradó után a német köztévé híradójában a „menekültek” napján tartott ünnepségről láttam beszámolót. A nyílt házasságtörésben élő államfő mellett egy fiatal néger nő ült, aki saját elmondása szerint hónapokon keresztül volt úton, amíg el nem érte a megértő németek országát. A tévé ezután egy született német nő beszédéből közvetített, aki arról regélt, hogy a mostani „menekülők” sorsa mennyire megrázta, hiszen a II. világháború után ő és családja is menekült volt. Hogy az akkori és a mostani helyzet egyetlen pici részletében sem hasonlítható össze, az egyszerűen senkinek nem jut eszébe.
A német híradó utolsó bejátszásában egy Kairóban állomásozó riporter arról számolt be, hogy a líbiai tengerparton ebben a pillanatban egymillió fekete vár arra, hogy vízre szállhasson Európa felé, de még ennél is többen vannak, akik most indulnak útra valahol a fekete kontinens belsejében Líbia felé.
A mostani helyzet kísértetiesen hasonlít arra a repülőgép katasztrófára, amiben egy német férfi 150 embert rántott magával a halálba. A különbség csak a számokban van: hiszen a felelős nyugati politikusok egyenként legalább ezerszer 150 embert rántanak magukkal a pusztulásba, akiknek túlnyomó része dalolva, táncolva, ujjongva követi őket az öngyilkosságba. Mi ez, ha nem Európa, az emberi civilizáció duhaj haláltánca!
Ha valami tökéletesen érthetetlen dolog történik, akkor sokat segít, ha az ember találni vél valamilyen magyarázatot a miértre. Ehhez sokszor a múlt ad segítséget. Miután Katolikus Izabella férjével, Ferdinánddal az utolsó betolakodó mórokat is legyőzte, és visszaszorította őket Afrikába, és Kasztília és Aragónia szövetségével megalapította az egységes Spanyolországot, az ország zsidói elé – akik mindvégig a mórokat támogatták a keresztény spanyolokkal szemben – válaszutat állított: vagy áttérnek a katolikus vallásra, vagy el kell hagyják Spanyolországot. E rendelet következményeként 1480-ban mintegy 300 ezer zsidónak kellett távoznia az országból. Sokan mentek Hollandiába, vagy más európai országba, de a többség Törökországban telepedett le, olyan városokban, mint például Damaszkusz, Tesszaloniki, Konstantinápoly. A fáma szerint a kiűzött zsidók bosszút esküdtek. Mindenesetre tény, hogy a törökök (az iszlám) legnagyobb hódításaikat ezt követően érték el, és Európában is csak ezután vetették meg a lábukat évszázadokra.
Európának mostani öngyilkosságát a média készíti elő és támogatja, ez a nyugati államokban a napnál világosabban tetten érhető. Nos, a média azok kezében van, akik mintegy kétezer év óta Krisztus Egyházának legnagyobb ellenségei. Jó lenne azt is tudni, hogy ki pénzeli a mostani „menekült” áradatot hónapokon keresztül, ki beszéli rá őket erre az útra, és ezt ki szervezi meg számukra, míg az európai oldalon ki pénzeli azokat az akciókat és aktivistákat, akik naponta demonstrálnak még a mainál is több „menekült” befogadása mellett. Olyan elképzelhetetlen-e ezek után, hogy a fasizmus rémtettei után az 500 évvel ezelőtti események ismétlődnek meg? Hogy ahogy a szabadkőművesek elkészítették mintegy 200 évvel ezelőtt – majd akkurátusan kivitelezték – a maguk tervét a katolikus Egyház lerombolására, legkésőbb 70 évvel ezelőtt az akkor ért sérelmeik miatt a zsidók is elkészítették a magukét az európai nemzetek – emberileg nézve – végleges kiirtására?
Az embernek csak azért jutnak eszébe ilyen összeesküvés-elméletek, mert azt az őrült gonosztettet, amit a nyugati politikusok és polgárok önmaguk és az európai civilizáció ellen elkövetnek, egyszerűen képtelen mással megmagyarázni.
Feltéve: 2015. június 22.