Szent X. Pius pápa a modernizmust Pascendi Dominici Gregis enciklikájában (1907) „minden eretnekség gyűjtőmedencéjének” nevezte, és követőit és terjesztőit „az Egyház belsejében működő rejtőzködő ellenségeknek, elvetemült újítóknak” nevezte. Az enciklika pontról pontra leplezi le ezt a veszélyes tévtant, ami gyökereiben írt ki minden vallást. Most az 1932-es magyar Katolikus Lexikonból és az 1915-ös Révai Nagy Lexikonából a modernizmus rövid, de nagyon velős bemutatása következik. 1. A modernizmus Írta: Dr. Géfin Gyula teológiai tanár, Szombathely forrás: KATOLIKUS LEXIKON 1932. A modernizmus egyházi értelemben a keresztény hit- és erkölcstannak helytelen alkalmazása a mai gondolkodásra és életre (amerikanizmus, reformkatolicizmus stb.). Különleges értelemben az az irányzat, mely a teológiát a modernség nevében Kant agnoszticizmusára akarja építeni. A modernizmus negatív része az agnoszticizmus, amely szerint az értelem csak az anyagi tárgyakat tudja megismerni, azoknak is csak érzékeinkben keltett hatásait. Az érzékfeletti dolgokról semmiféle ismeretet nem szerezhetünk, tehát Isten elérhetetlen értelmünk számára.      A modernizmus pozitív része a fideizmus. Eszerint nem az ész, hanem a szív útján jutunk Istenhez. A lélek mélyén elemi erővel él a szükségérzet, a vágy Isten után. Ez kelti megfelelő körülmények közt a lélek felszínére a vallásos érzést. Ennek tudatosodásával a lélek átéli az istenséget, közvetlen kapcsolatba jut a végtelennel; ebben áll az Isten önkinyilatkoztatása.      A hit (vallás) tehát nem külső isteni kinyilatkoztatáson alapuló, objektív okokra támaszkodó értelmi ítélet, hanem érzelem, amely bennünk születik (immanentizmus), melynek valóságát „szívünkkel” érezzük meg. Az értelem analizálja e homályos érzelmet, igyekszik fogalmakkal kifejezni, formulákba öltöztetni. E formulák, ha az Egyház szentesíti őket: a dogmák. Ezek azonban csak jelképei, tükrei nem a megismerhetetlen Istennek, hanem vallásos érzelmünknek, s minthogy ez a népek és korok kultúrájával, igényeivel fejlődik, a dogmák értelme is változik, fejlődik (evolucionizmus). Saját korában mindegyik vallás jó és igaz volt (relativizmus). A legtökéletesebb vallás a kereszténység, amely a Krisztus lelkében történt „kinyilatkoztatás” alapján áll. A modernizmusban a kereszténység elemei új értelmet kapnak. A szentségek a szív ama vágyából keletkeztek, hogy hitünket érzékelhető módon valljuk meg. A Szentírás rendkívüli vallási élmények gyűjteménye. A hagyomány az előző idők vallásos tapasztalatainak megőrzése és továbbadása. Az Egyház az emberek ama lelkiszükségletéből keletkezett, hogy vallási élményeiket egymással közöljék, fenntartsák, terjesszék és hitük dogmatikai és liturgiai kifejezésére közös formulák megállapítása céljából tekintélyi jellegű hierarchiát teremtsenek. Az Egyház hatalmát a néptől kapja, és alá van vetve az államnak.      A hit és tudomány közt nem lehet ellentét, mert a kettőnek birodalma egészen különálló. A tudományé az érzékelhetők világa, a hité az istenieké. Minthogy azonban a hit érzékelhető tényeket, személyeket áteszményít s önkényes hozzáadásokkal alakjukból kivetkőztet, ugyanaz a tény és személy tárgya lehet mindkettőnek. Így keletkezik a megkülönböztetés a hit s a tudomány Krisztusa közt. A modernista, mint tudós, agnosztikus, tagadja Isten beavatkozását a történelembe csodák, kinyilatkoztatás stb. által, mint hívő viszont elfogadja ezeket: „fejével pogány, szívével keresztény” (Loisy). A modernizmust Schleiermacher (†1834) és Ritschl (†1889) vitték be a protestáns teológiába, a katolikus teológiába leginkább a francia Loisy és az angol Tyrrell (†1909) akarták becsempészni. A szent Officium Lamentabili sane dekrétumával (1907) 65 modernista tételt kárhoztatott, X. Pius Pascendi enciklikájával (1907) ünnepélyesen elítélte a modernizmust, mint a kereszténység alapjai ellen irányuló eretnekséget; majd Sacrorum antistitum kezdetű motu propriójával elrendelte, hogy minden felszentelt pap letegye az antimodernista esküt. Feltéve: 2015. március 9. 2. A modernizmus forrás: RÉVAI NAGY LEXIKONA 1915. [A Révai Nagy Lexikona mindennek mondható csak kereszténynek, vagy Egyház-pártinak nem. Ugyanakkor meglepően „katolikus” (és közérthető) magyarázatai vannak, ami nyilván annak tudható be, hogy saját ismeretek híján idegen anyagot használtak, ami viszont sokszor a hamisítatlan katolikus tanítást írta le. Ennek egyik kiváló példája éppen a modernizmusról szóló bejegyzés.] Modernizmus néven a katolikus Egyházban előbb azokat a törekvéseket nevezték, amelyek fegyelmi dolgokban a modern korszellemhez való alkalmazkodást célozták. X. Pius Pascendi Dominici gregis enciklikája (1907. szeptember 8.) óta azonban a modernizmus határozott bölcsészet-dogmatikai rendszert jelent, amely a katolikus Egyházat állítólag a tudomány támadásai ellenében mindenkorra biztosítani akarja, de valóban a katolikus tan alapelveivel homlokegyenest ellenkezik. A modernizmus az agnoszticizmusból és az érzelmi vagy bennrejlési (immanens) teológiából származik, és alapjában alakítja át a hit, kinyilatkoztatás és dogma fogalmait. A modernizmus szerint a vallás (a hit) nem eredhet külső kinyilatkoztatásból, csak az ember bensőjéből magyarázható meg, a vallásos immanenciából, vagyis a kedélyben keletkező érzelemnek az isteni után való szükségérzetéből. Ez érzelemnek tudata a kezdete a vallásnak és neve hit. Ennek az első vallásos érzelemnek jelentkezése a lélek tudatában a kinyilatkoztatás. A keresztény kinyilatkoztatás nem más, mint a vallásos érzelem fellépése [az ember] Krisztus lelkében.      Ilyenformán a hitbeli kinyilatkoztatás nem Isten igéje, és a hit nem az isteni bizonyítékon nyugvó hívés. A dogmák csak tükrei a vallásos kedélynek, nem abszolút igazságok vagy valóságok, csak jelképek, amelyeket megelevenítésük céljából a hithez és a különféle idők hívőihez kell alkalmazni, különben elveszítik eredeti tartalmukat és változtatásra szorulnak.      A szentségek szintén a szív nyomásából származnak, t. i. abból a szükségérzetből, mely a vallásnak érzéki felfogásában és bevallásában áll. Az egyház a hívők szükségletéből származott, hogy vallásos élményeiket egymással közölhessék, az egyházi hatalom tehát közvetlenül a néptől veszi eredetét. Az államot és az egyházat egészen el kell választani, az egyházat demokratikusan át kell alakítani és mindenben, még a szentségek kiszolgáltatásában is, az államnak alárendelni.      A modernizmus legfőbb tana a fejlődés (az evolúció) törvénye: hit, dogma, kultúra, egyház mind fejlődik, amiben az Egyház a gátló, a világiak a hajtóerő. A modernizmus ellen először a Szent Officium nyilatkozott, mely 1907. július 3-án kiadott Lamentabili sane exitu kezdetű dekrétumában 65 modernista tételt proskribált [törvényen kívül helyezett, azaz elítélt]. Utána következett szeptember 8-án X. Pius pápa említett enciklikája, amely nem cáfolata, hanem rendszeres jellemzése és bírálata a már elvetett modernizmusnak. Ebben az enciklikában X. Pius elrendeli, hogy a teológiai tanulmányok alapja a skolasztikus filozófia legyen: a modernista tanárok eltávolíttassanak; hogy a püspökök a modernista könyvek kiadását megakadályozzák, vigilantia-bizottságot szervezzenek [amiket az utóda azonnal eltörölt], s mindezekről 3-évenkint jelentést tegyenek. Mindennek betetőzése az antimodernista eskü, melyet X. Pius Sacrorum antistitum kezdetű motu proprioja (1910. szeptember 1.) folytán minden felszentelt papnak le kellett és a jövőben le kell tennie [ezt a rendeletet 1967-ben felfüggesztették]. A modernizmus nevezetesebb képviselői: Loisy, Laberthonniére, Le Roy, Tyrrell, Wilfrid Ward, Fogazzaro stb. – (Forrás: Dudek, A modernizmus és katholicizmus (1908).) Feltéve: 2015. július 20.