„Te megtapasztalhattad, hogy fölismerd: az Úr az igaz Isten, nincs más rajta kívül.” (5 Móz 4,35) Németh László mondta, hogy azok, akik türelemmel viseltetnek mások vallása iránt, sőt netán még el is fogadják, azok csak arról tesznek tanúbizonyságot, hogy nem ismerik és nem becsülik saját vallásukat. Mielőtt tovább megyünk, nézzük meg, mi a vallás pontos definíciója: „Az embernek viszonya Istenhez, amely az ember életét értelme, akarata és érzelmei szerint meghatározza; másképp az embert Istennel összekötő kapocs, amellyel Istent megismeri, szereti és akaratát teljesíti. A vallás az erkölcsi érzet mellett a leglényegesebb jel, amely az értelmes embert az oktalan állattól megkülönbözteti; a legfontosabb tényező az egyed, a család és állam életében. Nincs nép, amelynek vallása nem volna, még ha vallásbeli ismereteik bármily csekélyek és babonások is.”      A vallásnak ez a szép, meghökkentően keresztény meghatározása, amely az egyébként egyértelműen katolikusellenes Révai Nagy Lexikonából származik, ugyan figyelmen kívül hagyja azokat a vallásokat (mint például a buddhizmust), amelyeknek nincs is istenük, de azt nyilvánvalóvá teszi, hogy minden vallás biztos abban, hogy ő ismeri az ember és világ viszonyának egyetlen igaz megoldását. Bár csak a katolikus vallás határozza meg dogmaként, hogy az, aki tételei közül akár csak egyet is elvet, már nem katolikus többé, azért ez az elvárás nyilvánvalóan a többi vallásra is érvényes, vagyis minden vallás megköveteli, hogy hívei feltétel nélkül elfogadják tanítását és betartsák parancsait. Miután odáig már eljutottunk okfejtésünkben, hogy van Isten, sőt csak egy Isten van, most azt kell kiderítenünk, hogy melyik vallás istene az igazi, vagy ahogy ma már a többség hiszi és hirdeti, vajon valóban ugyanazt az istent imádja minden vallás, ha más-más módon is? 1977-ben Tuniszban nyaraltam két hétig, éppen ramadán hónapjában. Az ott tapasztaltak felkeltették érdeklődésemet az iszlám iránt. Ezért hazaérkezésem után elolvastam Essad Bey [akiről csak nemrég tudtam meg, hogy valójában egy orosz zsidó, aki Németországban telepedett le és lett először mohamedán, majd író] Mohamedről írt, 1932-ben Berlinben kiadott életrajzi művét, amelynek utolsó sorait érdekességképpen idézem: „Ma újra fegyverkezik az iszlám, és célja változatlanul ugyanaz, mint Mohamedé, az ájtatos imádkozóké és a harcosoké: a világ meghódítása, legyőzése. Az iszlám kelet napjainkban hatalmas változásokat él át. E változások középpontjában a próféta szava áll. Az iszlám bizonyult a változásra és alkalmazkodásra legképesebbnek az összes vallás között. A zavargásokból és vereségekből, a csalódásokból és megaláztatásokból egy új, Európa világa számára mostanáig nem igen értett hatalom keletkezett. Ezt a hatalmat modern iszlámnak hívják. Ismét maga köré gyűjti a népeket, harcra készülődik, épít és változik, alkalmazkodik az új világhoz, az új módszerekhez. De e fejlődés előterében, csak úgy, mint a próféta idejében, a nagy arab ország áll, Mekka szent és régi városa és egy szigorú harcos, aki isten szavának új erőt és valóságot ad. Az új kelet, az új iszlám a szellem és a kard harcára készül, az iszlám szent háborújára.” E sorok írójának aligha lehet a szemére vetni, hogy nem rokonszenvezik Mohameddel és az iszlámmal. Mindenesetre a könyv nagyon érdekes volt, sok mindenre fényt derített, elsősorban arra, hogy Mohamed – csaknem – úgy alapította meg vallását, mintha én több atombombával az övemen kiállnék egy utcasarokra és kijelenteném, hogy megjelent nekem egy angyal, aki megbízott azzal, hogy hirdessem, és minden eszközzel érvényt szerezzek annak az igazságnak, hogy mostantól Hadak Ura az egyetlen Isten neve, aki engem tett meg prófétájának, és aki olyan amilyennek én hirdetem, és ha a világ nem akar nekem hinni, akkor minden irányban felrobbantok egy bombát.      Aki olvasott már elfogulatlan Mohamed életrajzot, az tudja, hogy hasonlatom közel sem annyira túlzó, mint ahogy ezt korunk iszlám-barát világa, és újabban az Egyház is gondolja.      Mohamed egy írni-olvasni nem tudó gazdag kereskedő volt, aki karavánszerájokban hallott hozzá hasonlóan egyszerű emberektől a zsidó és keresztény vallásról, és aki sekélyes és nagyon is érzéki fantáziájával az itt hallottakból gyúrt össze egy újabb vallást. És akinek volt elegendő pénze, katonai ereje, rokoni támogatottsága, de elsősorban erőszakossága – hiszen céljai elérésének érdekében a sivatagnak, még a gonosztevők által is tiszteletben tartott törvényeit is felrúgta –, hogy elképzeléseit rákényszerítse népére. (A mi tárgyunk szempontjából mellékes, hogy ezzel látszólag jót tett az araboknak, mivel a sokisten-hit eltörlésével egységesítette őket, és megszüntette a népét csaknem felemésztő belháborúkat azáltal, hogy követői ezután már nem egymást, hanem a keresztényeket irtották.) Dr. Gerhard Bergmann Jézus Krisztus vagy Buddha, Mohamed, hinduizmus című remek könyvében tanításaik, alapelveik szerint pontról pontra állítja szembe a négy világvallást (reprezentálva ezzel az összes többit). E vékony kis könyvben Bergmann összefoglalja azt, ami egyébként minden katekizmusban, hittankönyvben, lexikonban, történelmi vagy komoly ismeretterjesztő könyvben megtalálható; tudniillik, hogy egy-egy vallás korántsem ugyanazt, sőt sok mindenben homlokegyenest az ellenkezőjét tanítja, mint a többi. Akik azon a véleményen vannak (éppen mert nem tájékozottak vagy érdekeik ezt kívánják), és másoknak is azt hirdetik, hogy a különböző vallások ugyanazt az istent tisztelik, illetve ugyanahhoz az istenhez imádkoznak, azoknak nem árt, ha tudják, hogy a buddhizmusnak nincs is istene, a hinduknak meg nagyon sok istenük van. Mindazonáltal a számos lényeges különbség közül, amely a vallásokat egymástól elválasztja, az alapítók személye az, ami a legfontosabb, legmeghatározóbb és a legegyszerűbben bemutatható. A keresztény valláson kívül a föld összes többi vallása „alulról felfelé vezető út”, amelyeket emberek találtak ki, állítottak össze, akik közül saját magáról soha senki, még Mohamed sem merte állítani, hogy több mint ember, sőt isten.      A kereszténység az egyetlen vallás, amely „felülről lefelé vezető út”, az egyetlen, amely Isten kinyilatkoztatásán és nem egy vagy több ember elméletén alapul, amelyet olyan valaki alapított, aki saját magáról többször, több helyen azt jelentette ki, hogy ő Isten Fia, vagyis maga is valóságos Isten: „én és az Atya egy vagyunk” (Jn 11,30). Jézus az egyetlen vallásalapító, akinek van elő- és utóélete, akinek eljöttét, életét részletekbe menően már századokkal földi születése előtt megjósolták. Jézus Krisztus az egyetlen, aki a vallásalapítók között egész életében bűntelen volt, Jézus az egyetlen, aki isteni mivoltát csodákkal is tudta bizonyítani. „Higgyétek, hogy én az Atyában vagyok, s az Atya bennem. Ha másképpen nem, legalább a tetteimért higgyétek.” (Jn 14,11) Jézus az egyetlen a vallásalapítók közül, aki mindazért a jóért, amit tett, földi életében az emberektől kizárólag árulást és szenvedést kapott viszonzásul. És Jézus Krisztus az egyetlen e világon, aki saját erejéből föltámadott halottaiból. Akik azt hangoztatják, hogy minden vallás egyenértékű, és mindegy, hogy az ember melyiket választja, nem árt, ha azt is tudják, hogy a Jézus Krisztus alapította vallás, a kereszténység az egyetlen vallás, amelyik ismeri az irgalom fogalmát. Amelyiknek parancsai között van nemcsak a védtelenek és gyengék, az öregek és nem-kívánt gyermekek, az asszonyok és özvegyek, de az elbukottak és sérültek, a sikertelenek és fogyatékosok, sőt még az állatok védelme is. Hogy a szociális és karitatív intézményeket és intézkedéseket a kereszténységtől vette át a világ többi része, amelynek fennmaradása igencsak kétséges lenne, ha saját vallásuk ellenére ezekben a kérdésekben nem követnék már régóta a kereszténység példáját. A mohamedán birodalmak például, mivel maguk éppen vallásuk csökevényes szociális érzékenysége miatt (melyet a szegény hittársaikat – de csakis azokat! – segítő néhány törvényük sem ellensúlyoz) képtelenek országépítésre, csak addig tudnak fennmaradni, amíg van valami meghódítani, kizsákmányolni való a számukra: vagy idegen országok vagy saját népük vagy természeti kincsük.      A volt keresztény országok újra-pogányosodásának csalhatatlan és mindenki által látható, ellenőrizhető jele például az idősekkel és a nem-kívánt gyermekekkel való keresztényietlen bánásmód egyre szélesebb elterjedése és erőszakossága [vagyis a nem-keresztényekre jellemző viselkedési forma]. És Jézus Krisztus Egyháza az egyetlen hely, ahol régen és ma is történnek bizonyítható csodák, amelyekre korunk technikai fejlettsége sem tud természetes magyarázatokat adni. Ilyen például a torinói halotti lepel, a manopelloi Veronika-kendő, a fatimai napcsoda, a stigmatizáltak, Konnersreuthi Neumann Teréz (1898-1962) 31 évig tartó étel és ital nélküli élete, a lourdes-i csodás gyógyulások, hogy csak a legismertebbeket említsem, amelyek közül egy is elég ahhoz, hogy Jézus a ma emberének is szemére hányhassa, hogy ha szavaimnak nem hisztek, „legalább a tetteimért higgyetek”. És amelyek közül egynek is elégnek kellene lennie ahhoz, hogy a ma embere Jézus lábaihoz vesse magát, és irgalomért könyörögjön eltévelyedéseiért és árulásaiért. Feltéve: 2015. augusztus 9.