[Első olvasatra különösen megörül az ember, és arra gondol, talán végre mások is rájönnek az igazságra, és felismerik, hogy a zsinati egyház nem lehet Krisztus igaz Egyháza. De mivel a múltban éppen elég sokszor csalódott, olvasott olyan cikkeket, melyek világosan leírták a mostani helyzet a-katolikusságát, hogy aztán a végén visszakozzanak, a remény egyre fogy. Nagyon valószínű, hogy ha valaki a teljes konzekvenciát levonná, törölnék nevét a közölhető szerzők közül – és ez, ha nem is tudatosan, de öntudatlanul befolyásolja ezeket az embereket. Úgy hogy nem tudni, mikor jön rá a következő cikk szerzője, hogy ha katolikus akar maradni, akkor nem beszélhet így egy igazi pápáról, illetve hogy ezek a dolgok nem fordulhatnak elő egy igazi pápával, következésképpen Bergoglio nem pápa, és hogy egyáltalán rájön-e erre valamikor. Mindenesetre a cikk nagyon érdekes és beszédes, és világosan megmutatja, hogy ma a magukat igaz katolikusnak nevezők sincsenek tisztában a katolikus vallás alapjával, még egy magát katolikus teológusnak és katekétának nevező ember sem, mint Wolfram Schrems: Krisztus igaz Egyháza szeplőtelen és tévedhetetlen, és ez utóbbit a pápa személye garantálja. Aki tehát elismeri Bergogliot valódi pápának, az nem kritizálhatja, annak mindazt el KELL FOGADNIA, amit ő mond és tesz, különben megszűnik katolikus lenni. – W. Schrems – miközben hitehagyásról és eretnekségről beszél Bergoglio-val kapcsolatban, nem szűnik meg őt „Ferenc pápának” nevezni; amire én képtelen vagyok, úgy hogy, ahogy eddig is, ezt a nevet nem úgy írom, ahogy a cikk szerzője. Wolfram Schrems-nek eddig két korábbi cikke olvasható a honlapon:      Fatima és a hivatalos vatikáni politika      Különös „szentté” avatások] Előfordulhat, hogy egy katolikus számára sürgető kötelesség nyíltan beszélni, esetleg még az egyházi tekintélyekkel szemben is, akkor, ha egyfelől az igazságról van szó, másfelől minden hallgató és résztvevő javáról és lelki üdvéről. Az ezzel összefüggő kritika az Egyház reprezentánsa, esetleg maga a Péter-hivatal utódával szemben, se nem öncél, se nem ok az örömre, sőt.      Életemben pár évig különböző módokon közöm volt a Jézus Társasághoz, ez, úgy gondolom, kötelez arra, hogy pár szót mondjak Bergoglio és a jezsuita renddel kapcsolatosan – nem mint technikai értelemben vett szakember, de olyan, akinek megvannak a megfelelő tapasztalatai és ismeretei.      A „diabolikus dezorientáció” eme idejében, ahogy Fatimai Lucia nővér korunkat nevezte, írásomnak két célja van, az igazság előtti tisztelgés, valamint a jó és rossz akaratú embereknek a tévedésektől való megóvása. Bergoglio legújabb botrányos kijelentései miatt, amivel a pápaságot a nyílt aposztázia szélére vitte, eljött az idő, hogy a laikusoknak kell végre szóra emelkedniük. Amit Bergoglio e napokban a liturgia témájában a római Ognisanti plébánián mondott, ami ráadásul a nyílt eretnek Walter Kasper „bíboros” címtemploma, ellentmond a hagyományos hitnek és a tapasztalati értékeknek, és Ratzinger Summorum Pontificum motu propriojának. Sürgős tiltakozásra van tehát szükség!      E célból kezdek el egy három részből álló cikksorozatot, melyben a pápaság és a jezsuita rend bukását, ami jelenleg egyetlen személyben valósul meg, analizáljam és teológiailag kiértékeljem. Az első részben, ami most következik, a szentignáci lelkiség követelményeivel és Bergoglionak ezzel szöges ellentétben álló viselkedésével foglalkozom, majd azzal a kérdéssel zárom, hogy a mai jezsuita rend valamilyen releváns módon egyáltalán szentignáci, azaz katolikus-e még, vagy már nem? 1. A szentignáci lelkiség és Bergoglio Bergoglio elfogadhatatlan kijelentéseit és viselkedését Szent Ignác tanítására visszavezetni egyet jelent egy súlyos félrevezetéssel. Ennek megokolásához négy megjegyzést, három formálisat és egy tartalmit hozok fel.      A jezsuiták azt tanítják, hogy egy jezsuitának egy adott feladatot az ebben meglevő saját logikára kell visszavezetni, vagyis, mindig azt kell tenni, amit a feladat megkövetel. Eközben arról az alázatról van szó, amivel egy nagyobb egészbe akar beilleszkedni. És még arról, hogy ne akarja, hogy kivételezzenek vele. A feladat hatékonysága a fontos. Ha tehát egy jezsuita megkap egy bizonyos missziós feladatot, teljes józansággal e misszió követelményei szerint igyekszik viselkedni. Ez természetesen egy nyomortelep lelkipásztoránál másképp néz ki, mint egy egyetemi professzornál vagy diplomatánál. Ha egy jezsuita pápa lesz, ezzel a hivatallal egy alaki-nyelvet is átvesz, amibe beletartozik a piros cipő (ami mégiscsak a mártíromságra kész lelkület szimbóluma) és egy méltó liturgikus öltözet viselése. Ott lakik, ahol egy pápa szokott lakni. A rábízott nyáj javát tartja szem előtt, akiket a tan és a szentségek spirituális legelőjén vezet. Ezért időtöltésének, napi tennivalóinak beosztásában és társadalmi kapcsolataiban a személyes igényeit háttérbe kell szorítsa, ha ezek akadályozzák tulajdonképpeni feladatainak az ellátásában.      Ez az alapelv szorosan összefügg a következőkkel:      Egy jezsuita megpróbálja a materiális ráfordítást a lehető legalacsonyabbra szorítani. Amire szükség van, arra szükség van, de fölösleges kiadásokat mindenképpen el kell kerülni.      A vatikáni szálló foglalttá tétele és részbeni blokádja a pápai lakás egyidejű parlagon hevertetésével rikító módon mond ellen ennek az alapelvnek. Egy használt autó megvétele a teátrálisan megrendezett „egyszerűség” nevében a rendes szolgálati autó egyidejű nem-használatával szintén ellene mond ennek. Azt kell használni, ami már megvan. Egy új, „egyszerűbb” pápai trónus, új, „egyszerű” liturgikus ruhák – ez az egész „tréfálkozás” rengeteg fölösleges munkaidőbe és pénzbe kerül. ...      Vagyis Bergoglio aránytalanul nagy financiális kiadásokba bocsátkozik, és ugyanakkor egy nagyon „szerény”, egy „szegényekért élő szegény egyház” előharcosának és dísz-jezsuitának szerepében tetszeleg, és így hagyja magát ünnepelni. Aki a jezsuita rend alapítójának lelkigyakorlatos könyvét és leveleit valamennyire is ismeri, tudja, hogy Szent Ignác tömören, velősen és precízen fejezte ki magát. Nála mindig világos, hogy mit akar mondani. Kiáltó ellentétben állnak ezekkel a Santa Marta-ban elhangzott furcsa prédikációk (pár hónappal ezelőttig még „gyöngyszemek”), az Evangelii gaudium apostoli exhortáció, a parttalan interjúk és mindenekelőtt a rendkívüli szinóduson elmondott zárbeszéd. Ki érti ezeket a szövegeket?      Szent Ignác dikciójával való mindennemű összehasonlítás Bergoglio stílusával mély szakadékot tesz nyilvánvalóvá. A szent hagyatéka megszámlálhatatlan sok idézhető mondatot tartalmaz. Ezzel szemben meg kell kérdezni, hogy mit lehet Bergoglio-tól idézni – negatív mondatokon kívül. Az utóbbiak között ez: „Ki vagyok én, hogy ítéljek?” bizonyára minden idézhető katasztrófa között mindaddig az első helyen állt, amíg most az Ognisanti-ban tartott liturgikus spektákulum alatt elhangzott „Előre, mindig csak előre” le nem váltotta. Ez a zűrzavaros terjengősség semmiképpen nem illik egy jezsuitához. Arról már nem is szólva, hogy a keresztények beszédének úgyis „Igen, igen, nem, nem”-nek kell lennie. Ha Bergoglio például nuncius lenne, akkor diplomatikusan kellene magát kifejeznie. Most azonban a kereszténység legfőbb pásztora. Ezért mindenki számára, le egészen az egyszerű hívőkig érthetőnek kellene lennie.      Loyolai Szent Ignác katolikus volt. Az ő lelkülete katolikus volt, pápai és máriás. Lelkigyakorlatos könyvében az „egyházi érzület szabályai” (sentire cum Ecclesia) beszédes tanúságot tesznek erről. Rendtársai számára Aquinói Szent Tamás tanítását ajánlotta, és nagyra értékelte Kempis Tamás „Krisztus követése” című művét. Lelkigyakorlatos könyvében pontról pontra tárgyalja a jezsuiták feladatait, hogy Krisztusnak embereket nyerhessenek meg, és hogy a nyilvános, politikai és kulturális életet is Krisztus-Királynak vessék alá (például 93. szabály: „Figyeljem, hogyan beszél ez a király övéihez: Akaratom az, hogy a hitetlenek egész birodalmát meghódítsam (conquistar).”      Az ikonográfia Szent Ignácot rendszerint miseruhában ábrázolja, mivel, bár idősebb korában lett pappá szentelve, mélységesen a mise formálta őt. Lelki naplójában beszámolt a misebemutatáskor megtapasztalt mély belső megindultságáról. Most úgy van, hogy a jezsuita rend misszionárius és „aktívabb” működése miatt kevesebb időt fordít a liturgiára, mint egy szemlélődő szerzetesrend. Ez azonban természetesen nem jelenti azt, hogy a jezsuiták figyelmen kívül hagyhatják a rubrikákat, vagy hogy hanyagul celebrálhatnak.      Persze egy teljesen elhibázott „liturgia reform” korában nem csak a jezsuitáktól vették el a hit alapvetően fontos alapjait. Így vagy úgy, a mostani „pápai” liturgia egyenesen botrány. Csakúgy, mint ennek hirdetései. A következő részben a jezsuitáknak a zsinat utáni teológiai munkásságáról és a rend jelenlegi állapotáról lesz részletesebben szó. Feltéve: 2015. március 22.