Weinzierl atya prédikációi letölthetők az internetről, így történt, hogy tegnap meghallgattam január 11-i és 18-i beszédét. Az első több mint 48, a második több mint 30 percig tartott. Az atya a 78 percet kitevő két beszédében legalább 76-ban a mai egyházi és világi problémákat taglalta, azokat sorolta, míg a megoldásra, a „mi mit csináljunk” költői kérdésre adott válasza összesen, ha két percet tett ki.      Az Einsicht 44 évfolyamának többszáz száma körülbelül ugyanezt az arányt mutatja. Tegnap este belefogtam Albert Maria Weiß O. P. atya „Die Kunst zu leben” – „Művészet az éléshez” című könyvébe, ami szinte szóról szóra úgy kezdődött, mint Weinzierl atya vagy bárki más mai igazhitű katolikus írása vagy prédikációja. Ha nem lenne ott a könyv elején az 1901. évszám, senki nem mondaná meg, hogy 114 évvel ezelőtt íródott. Belelapozva a könyvbe mindössze annyi különbséget találtam, hogy Weiß atya [lásd „A természet és a természetfeletti kapcsolatáról” című írását] még hitt abban, hogy az igazhitű emberek összefogásával még visszafordítható a hitehagyás – amit ő a természetfelettiben való egyre csökkenő hittel, sőt ennek tagadásával magyarázott – folyamata a világban.      Dr. Kellner tanulmányát – „Csak az a kérdés, hogy amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?” – elsősorban éppen azért tettem fel, hogy végre megértsük, hogy ez a folyamat se nem visszafordítható, se nem megállítható, se nem megoldható. Weinzierl atya egyik leggyakoribb témája a kegyelem. Arra hívja fel a figyelmet, hogy Isten kegyelme a természetre épít, vagyis, ahhoz, hogy a kegyelmet megkaphassuk, aztán ez a kegyelem működhessen bennünk, „embernek” kell lennünk. Csakhogy, ahogy ezt többek között C. S. Lewis „Az ember likvidálása” című könyvében, vagy Weiß atya fentebb említett művében kifejti, a mai ember már nem „ember”. „Nem gondolom, hogy ők [a mai emberek] rossz emberek! Sokkal inkább az a véleményem, hogy – régi értelemben – egyáltalán nem emberek többé.”, írja Lewis.      Weinzierl atya például arról beszélt, hogy ahhoz, hogy az ember „ember” lehessen, rendnek kell körülötte lennie. Ma viszont mindenki mindenütt káoszban él. „Ha 700 kilométert utaztam az autópályán, akkor legalább két napra van szükségem, hogy újra ember legyek, megtaláljam azt a rendet, azt a nyugalmat magamban, magam körül, amire a kegyelem építhet”, fogalmazott. Katolikussá válásom óta hosszú utat tettem meg, és előbb a Szent Margit Lappal, majd immáron csaknem 10 éve ezzel a honlappal talán másokat is meginvitáltam erre a hosszú útra. Ugyanakkor ez a hosszú út a „meleg kályha kényelme mellől” a pusztába vezetett. Olyan pusztaságba, ahova Mózes vezette a zsidó népet, és ahol a zsidók Mózestől azt kérték számon, hogy ha nem tud nekik enni adni, akkor miért hozta ki őket a „húsos fazekak mellől”. (Lásd: Kiv 16,3: Inkább haltunk volna meg az Úr keze által Egyiptomban, amikor a húsos fazekak mellett ültünk és jóllaktunk kenyérrel. Ti pedig ide hoztatok a pusztába, hogy az egész közösség éhen vesszen.”)      Miközben egyfolytában az igazságot, Isten igazságát kerestem (kerestük), sorban hagytunk magunk mögött minden lelki közösséget, amíg csak el nem jutottunk a csaknem tökéletes pusztaságba. Ha valaki ma megkérdezne, hogy „jó, jó, belátom, hogy nincs igaza se a NOM-nak, se az FSSPX-nek, se valami új elmélet követőinek, de akkor hol a megoldás, hol vannak azok, akikhez tartozni lehet”, akkor – legalábbis itt, most nálunk – nem tudok válaszolni. Sőt, a nagyvilágban is egyre kevesebb az a pap, az a közösség, aki valóban a teljes igazságot és annak minden következményét hajlandó felvállalni és képviselni, ráadásul mégha ezt teszik is, közösség alapításra a feltételek hiánya miatt már nemigen gondolhatnak. A kérdés tehát az, hogy mit csináljunk, hova forduljunk? Erre a kérdésre Weinzierl atya abban a két percben, melyet elmúlt két prédikációjában nem a problémák felsorolására, hanem valamiféle tanácsra szánt, semmi újat, semmi „evilági” konkrétumot nem mondott. „CSAK” azt mondta, hogy bízzuk magunkat a Szűzanyára, imádkozzuk a rózsafüzért, őt kövessük. Ennyi. Üdvtörténetileg nézve sok, sőt elegendő, evilági mértékkel nézve szinte semmi, legalábbis semmi konkrétum. Nem áll mögötte egyetlen közösség, egyetlen valakikhez való tartozás sem.      Csakhogy Isten az embert szociális lénynek teremtette, és a katolicizmushoz eddig elválaszthatatlanul hozzátartozott a közösséghez való tartozás. A katolikus nem protestáns, nem ő saját papja, nem ő saját tanítóhivatala. A katolikus követi az egyházi tekintélyt, tehát tartozik valahová és követ valakit.      Ezért aztán megértem, ha valaki nem járja végig az igazsághoz vezető utat, hanem leáll ott, ahol talál még valamilyen közösséget, szervezetet, szervezettséget. Persze ez a megértés nem jelenti azt, hogy ezt a megoldást helyesnek is tartom, sőt. Meg vagyok győződve, hogy az ilyen félúton megálló igazság-keresők üdvüket tekintve nagyobb veszélyben forognak, mint a nem-keresők. Hiszen eszükkel már tudják, hogy döntésük nem helyes, és mivel ösztönösen el akarják kerülni a tudathasadást, előbb-utóbb bemagyarázzák maguknak, hogy félúton is megvan a teljes igazság. És akkor ehhez saját lelki egyensúlyuk védelmében jobban fognak ragaszkodni, mint az utóbbiak, amivel csak azt érik el, hogy látásuk egyre inkább elhomályosul. Az elmúlt 100-150 év valóban katolikus teológusai szerint a hitehagyás a természetfeletti tagadásának következménye. Ebből viszont logikusan következhet, hogy Isten korunk vizsgatételének a természetfelettiben való tökéletes hitet adta fel nekünk. Ami körülbelül azt jelenti, hogy a mai katolikusnak ugyanolyan szilárdan kell hinnie Isten természetfeletti segítségében, ahogy az első 300 év vértanúinak abban, hogy Isten segítségével a legszörnyűbb kínok közepette is erősek maradnak, kitartanak, és nem áldoznak a bálványoknak.      A probléma számomra nem is magában a vizsgatételben van, nem abban, hogy teljesen magamra, magunkra maradva, minden közösségtől megfosztva kell kitartanunk a hitben, hanem a vizsga hosszúságában. Az üdvtörténetben a számok mindig nagy szerepet játszottak. 40 év, 70 év, ennél hosszabb büntetésről, tisztulásról nemigen számol be a Biblia. Ma viszont minden ilyen évszámot magasan túléltünk már. Sőt, ha végignézzük az egyháztörténelmet, akkor már többszáz évről beszélhetünk, ami óta a katolicizmus csak lefele megy, az emberek hite csak hanyatlik. A reneszánsz óta ez a lefelé tartó folyamat egyirányú, ezen se nagyságrendben, se minőségben az ellenreformáció sem tudott változtatni, legfeljebb egy időre meglassította. Isten talán aszerint osztotta be, hogy igaz hívei mely korban éljenek, hogy adottságai szerint ki-ki mit tud inkább vállalni. A fizikai mártírok Istenbe vetett töretlen, sziklaszilárd bizalmukban vállalták a – mondjuk – 500 méter magas szikláról való leugrást. Akik inkább azt vállalták, hogy étlen-szomjan, ezernyi veszély között, de mégiscsak szilárd talajon jussanak le, azok most a világ végén élik át lelki mártíromságukat, ami igencsak lehet, hogy ugyanúgy a fizikai megsemmisülésbe vezet vagy útközben vagy az út végén, mint a korábbiaké. Egy biztos, a folyamat emberi szemszögből nézve megállíthatatlan, és a világ teljes lelki-szellemi-fizikai pusztulásába vezet. Már csak azért is, mert a mai ember minden evilági tevékenysége kudarcra van ítélve amiatt, hogy egyetlen valódi célját, azaz természetfeletti célját, tudatosan és akarva elutasította.      (Lásd: Weiß atya „A természet és a természetfeletti kapcsolatáról” című írását: „És ha a bűnbeesés, vagyis a természetfeletti cél, az ember egyetlen céljának tudatos és akart elutasítása, egyúttal a természet számára is romlást jelent, akkor ma annak kísérlete, hogy a tudományt, az erkölcsösséget, a kultúrát a természetfeletti célt félretolva kizárólag az emberiség természetes feladataira tekintettel műveljék, röviden: egy pusztán evilági tevékenység, mely figyelmen kívül hagyja az ember végső célját, nem csak fogyatékos, hanem perverz, bűnös, Istennek nem tetsző, és maga az evilági feladat számára is romlással végződik e perverzség miatt büntetésként.”) Feltéve: 2015. január 26.