Weinzierl atya prédikációi letölthetők az internetről, így történt, hogy tegnap meghallgattam január 11-i és 18-i beszédét. Az első több mint 48, a második több mint 30 percig tartott. Az atya a 78 percet kitevő két beszédében legalább 76-ban a mai egyházi és világi problémákat taglalta, azokat sorolta, míg a megoldásra, a „mi mit csináljunk” költői kérdésre adott válasza összesen, ha két percet tett ki. Az Einsicht 44 évfolyamának többszáz száma körülbelül ugyanezt az arányt mutatja. Tegnap este belefogtam Albert Maria Weiß O. P. atya „Die Kunst zu leben” – „Művészet az éléshez” című könyvébe, ami szinte szóról szóra úgy kezdődött, mint Weinzierl atya vagy bárki más mai igazhitű katolikus írása vagy prédikációja. Ha nem lenne ott a könyv elején az 1901. évszám, senki nem mondaná meg, hogy 114 évvel ezelőtt íródott. Belelapozva a könyvbe mindössze annyi különbséget találtam, hogy Weiß atya [lásd „A természet és a természetfeletti kapcsolatáról” című írását] még hitt abban, hogy az igazhitű emberek összefogásával még visszafordítható a hitehagyás – amit ő a természetfelettiben való egyre csökkenő hittel, sőt ennek tagadásával magyarázott – folyamata a világban. Dr. Kellner tanulmányát – „Csak az a kérdés, hogy amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?” – elsősorban éppen azért tettem fel, hogy végre megértsük, hogy ez a folyamat se nem visszafordítható, se nem megállítható, se nem megoldható.
Weinzierl atya egyik leggyakoribb témája a kegyelem. Arra hívja fel a figyelmet, hogy Isten kegyelme a természetre épít, vagyis, ahhoz, hogy a kegyelmet megkaphassuk, aztán ez a kegyelem működhessen bennünk, „embernek” kell lennünk. Csakhogy, ahogy ezt többek között C. S. Lewis „Az ember likvidálása” című könyvében, vagy Weiß atya fentebb említett művében kifejti, a mai ember már nem „ember”. „Nem gondolom, hogy ők [a mai emberek] rossz emberek! Sokkal inkább az a véleményem, hogy – régi értelemben – egyáltalán nem emberek többé.”, írja Lewis.
Katolikussá válásom óta hosszú utat tettem meg, és előbb a Szent Margit Lappal, majd immáron csaknem 10 éve ezzel a honlappal talán másokat is meginvitáltam erre a hosszú útra. Ugyanakkor ez a hosszú út a „meleg kályha kényelme mellől” a pusztába vezetett. Olyan pusztaságba, ahova Mózes vezette a zsidó népet, és ahol a zsidók Mózestől azt kérték számon, hogy ha nem tud nekik enni adni, akkor miért hozta ki őket a „húsos fazekak mellől”. (Lásd: Kiv 16,3: Inkább haltunk volna meg az Úr keze által Egyiptomban, amikor a húsos fazekak mellett ültünk és jóllaktunk kenyérrel. Ti pedig ide hoztatok a pusztába, hogy az egész közösség éhen vesszen.”)
A kérdés tehát az, hogy mit csináljunk, hova forduljunk? Erre a kérdésre Weinzierl atya abban a két percben, melyet elmúlt két prédikációjában nem a problémák felsorolására, hanem valamiféle tanácsra szánt, semmi újat, semmi „evilági” konkrétumot nem mondott. „CSAK” azt mondta, hogy bízzuk magunkat a Szűzanyára, imádkozzuk a rózsafüzért, őt kövessük. Ennyi. Üdvtörténetileg nézve sok, sőt elegendő, evilági mértékkel nézve szinte semmi, legalábbis semmi konkrétum. Nem áll mögötte egyetlen közösség, egyetlen valakikhez való tartozás sem.
Az elmúlt 100-150 év valóban katolikus teológusai szerint a hitehagyás a természetfeletti tagadásának következménye. Ebből viszont logikusan következhet, hogy Isten korunk vizsgatételének a természetfelettiben való tökéletes hitet adta fel nekünk. Ami körülbelül azt jelenti, hogy a mai katolikusnak ugyanolyan szilárdan kell hinnie Isten természetfeletti segítségében, ahogy az első 300 év vértanúinak abban, hogy Isten segítségével a legszörnyűbb kínok közepette is erősek maradnak, kitartanak, és nem áldoznak a bálványoknak. Isten talán aszerint osztotta be, hogy igaz hívei mely korban éljenek, hogy adottságai szerint ki-ki mit tud inkább vállalni. A fizikai mártírok Istenbe vetett töretlen, sziklaszilárd bizalmukban vállalták a – mondjuk – 500 méter magas szikláról való leugrást. Akik inkább azt vállalták, hogy étlen-szomjan, ezernyi veszély között, de mégiscsak szilárd talajon jussanak le, azok most a világ végén élik át lelki mártíromságukat, ami igencsak lehet, hogy ugyanúgy a fizikai megsemmisülésbe vezet vagy útközben vagy az út végén, mint a korábbiaké.
Egy biztos, a folyamat emberi szemszögből nézve megállíthatatlan, és a világ teljes lelki-szellemi-fizikai pusztulásába vezet. Már csak azért is, mert a mai ember minden evilági tevékenysége kudarcra van ítélve amiatt, hogy egyetlen valódi célját, azaz természetfeletti célját, tudatosan és akarva elutasította.
|
vissza