1. P. Weinzierl 2015. április 12-i prédikációja 2. P. Weinzierl 2015. április 19-i prédikációja 3. P. Weinzierl 2015. május 10-i prédikációja 4. P. Weinzierl 2015. május 10-i prédikációja 5. P. Weinzierl 2015. június 21-i prédikációjának első része 6. P. Weinzierl 2015. július 5-i prédikációja 7. P. Weinzierl 2015. július 12-i prédikációja 8. P. Weinzierl 2015. október 25-i prédikációja

1. „Aki hisz az Isten Fiában, az önmagában bírja Isten bizonyságát” Pater Hermann Weinzierl fehérvasárnapi prédikációja (Die Predigt von Pater Weinzierl am 12. April 2015 in Wigratzbad) Az atya 2015. április 12-én, Fehérvasárnapon elmondott prédikációjátazzal kezdi beszédét, hogy mennyire sajnálatos, hogy nincs elsőáldozójuk. Így rögtön az ünnep Evangéliumára tér rá. Tamás hitetlenségével – ami pusztán emberi hitetlenség volt – szembeállítja a modern ember szisztematikus hitetlenségét. Mi mindannyian meg vagyunk fertőzve a modernségtől. De nem csak általában a modern ember hitetlen, hanem a mai „katolikus” ember is, mert egyszerűen nem tud hinni. Amit a modern katolikus hitnek nevez, az nem a természetfeletti katolikus hit, az isteni erény, hanem egyfajta vélekedés: hisz, ha úgy véli, hogy valami igaz. És mivel hite nem isteni hit, logikus, hogy elfogadja, hogy mindenki úgy hisz, ahogy helyesnek tartja. A mai ember csak abban hisz, amit megtapasztal, csak a természettudományoknak, az egzakt tudományoknak bízik. De már a szellemi dolgokban sem hisz, például nem tudja megállapítani valamiről, hogy szép-e, mert nem ismeri a szépséget, nincs fogalma arról, hogy mi a szépség. A művészek csak a saját fejükben uralkodó zűrzavart képezik le, ezt nevezik modern művészetnek. És ha a mai ember már a szellemi evilági dolgokban sem hisz, hogyan hihetne a Kinyilatkoztatáson alapuló és az apostolok, egyháztanítók által hitelesített igazságokban? Ma a műveltség egyik fő kritériumának a kételkedést tartják. Holott csak az tud kételkedni, akinek tudása van. Az ilyen tudó ember találhat valami látszólagos ellentmondást, és akkor kételye eloszlatására meg kell bizonyosodjon az igazságról. De a mai kételkedők nem tudnak semmit, náluk a kételkedés egyszerűen csak buta beszéd, összevisszaság. Hogy a katolikus eligazodjon a világban, Isten megalapította az Egyházat és benne a tévedhetetlen Tanítóhivatalt. Egy katolikus nem kételkedhet a Tanítóhivatalban, mert ez azt jelentené, hogy Istenben kételkedik. És ha egy ilyen kételkedésnek teret enged magában, akkor súlyos bűnt, valószínűleg a lehető legsúlyosabb bűnt követi el.      Ha a Tanítóhivatal egy kérdésben döntött, akkor ez a katolikusok számára kötelező érvénnyel bír. A tradicionalista mozgalom papjai és hívei, akik Bergogliot, Ratzingert, Wojtylát és Montinit igazi pápának ismerik el, nem szegülhetnek ellen ezek intézkedéseinek. Akkor kötelező az új misét ünnepelniük, kötelező elfogadni az új tanításokat, különben saját privát véleményüket a Tanítóhivatal fölé helyezik. Aki ilyet tesz – és ezt teszi az egész ú. n. tradicionalista mozgalom – az arról tesz tanúbizonyságot, hogy már nem katolikus, hogy már elvesztette a katolikus hitet. Prédikációja végén az atya arról beszél, hogy senki nem hihet a feltámadt Jézusban, ha nem feltámadt életet él. Hitünket művekben kell megvalósítani. „Aki hisz az Isten Fiában, az önmagában bírja Isten bizonyságát”, tanítja János apostol a fehérvasárnapi szentleckében (1 Jn 5,10), és ez a mi húsvéti kegyelmünk. Feltéve: 2015. április 16. 2. „A Jó Pásztor életét adja a juhokért” Pater Hermann Weinzierl prédikációja Jó Pásztor – Húsvét utáni második – vasárnapon (Die Predigt von Pater Weinzierl am 19. April 2015 in Wigratzbad) Weinzierl atya április 19-i prédikációjának fő kijelentése, hogy aki vonakodik elfogadni, hogy pápanélküli, és ezért apokaliptikus korban élünk, az valójában nem tudja, hogy mi a pápaság, mi az isteni hit, mi a katolikus hit lényege. Feltéve: 2015. április 21. 3. Az igaz ima megváltoztatja az imádkozó életét Pater Hermann Weinzierl prédikációja Húsvét utáni ötödik vasárnapon (Die Predigt von Pater Weinzierl am 10. Mai 2015 in Wigratzbad) A Húsvét utáni 5. vasárnap introitusa és Evangéliuma, amikből az atya idéz, így hangzik:      Introitus (Iz 48,20): Örvendező szózattal hirdessétek és hallassátok, alleluja; hirdessétek a föld határáig: megszabadította az Úr az ő népét, alleluja, alleluja, alleluja! (Zsolt 65,1-2) Ujjongj az Istennek egész világ, mondjatok nevének éneket; dicsőségét dicsérve zengjétek.      Evangélium (Jn 16,23-30): Az időben: Mondá Jézus az ő tanítványainak: Bizony, bizony mondom nektek: amit csak kérni fogtok az Atyától az én nevemben, megadja nektek. Ezidáig semmit sem kértetek az én nevemben. Kérjetek és megnyeritek, hogy örömetek teljes legyen. Ezeket példabeszédekben mondottam nektek; eljön az óra, midőn már nem példabeszédekben fogok nektek szólani, hanem nyíltan beszélek az Atyáról. Azon a napon majd az én nevemben kértek; és nem mondom nektek, hogy én fogom kérni az Atyát értetek, mert maga az Atya szeret titeket, mivelhogy ti szerettetek engem, és hittétek, hogy én az Istentől jöttem ki. Kijöttem az Atyától és a világra jöttem, ismét lehagyom e világot és az Atyához megyek. Mondák az ő tanítványai: Íme, most nyíltan beszélsz, és semmi példabeszédet nem mondasz. Most tudjuk, hogy mindent tudsz, és nincs szükséged, hogy valaki kérdezzen téged, ezért elhisszük, hogy az Istentől jöttél ki. Az atya beszél Ligouri Szent Alfonzról, és többször megemlíti, hogy milyen sokáig élt. Szent Alfonz 1696. szeptember 27-én született és 1787. augusztus 1-én, tehát 91 éves korában halt meg. Szót ejt még Szent Ágostonról, és Sevillai Szent Izidorról (556-636), aki mielőtt Sevilla érseke lett, kolostori apát volt. A Szentek élete ezt írja róla: „Számára a szerzetes életet a teljes lemondás önmagáról, a szegénység, az állhatatosság, a liturgikus ima, a lelkiolvasmány és a munka jelentette.” Végül Alois Irlmaier bajor látnok (1894-959) egyik víziójáról mesél. Irlmaier egy egyszerű bajor kútásó volt, akinek látnoki képességét még a rendőrség is igénybe vette. Irlmaier mélyen katolikus volt. Sírja a freilassingi temetőben van (ugyanott, ahol édesanyám sírja is; valahányszor ott járok, mindig lerovom tiszteletemet Irlmaier előtt is). Több könyv is megjelent róla és látomásairól. Feltéve: 2015. május 21. 4. „Mária a legfőbb kegyelemosztó” Pater Hermann Weinzierl prédikációja Áldozócsütörtök nyolcadába eső vasárnapon (Die Predigt von Pater Weinzierl am 17. Mai 2015 in Wigratzbad) Weinzierl atya Áldozócsütörtök nyolcadába eső vasárnapon, 2015. május 17. tartott prédikációjának középpontjában, kiindulva az ApCsel 1,14 szentírási idézetből – „Mindannyian egy szívvel, egy lélekkel állhatatosan imádkoztak az asszonyokkal, Máriával, Jézus anyjával és testvéreivel együtt” – Szent X. Pius pápa Mária szeplőtelen fogantatása kimondásának 50 éves jubileumára megjelentetett „Ad diem illum” kezdetű körlevele állt. Mária, mint a kegyelmek közvetítője (DH 3370) »A fájdalmaknak és az akaratnak Krisztus és Mária között fennálló közösségéből eredően, ő [Mária] „jogot nyert arra, hogy a legméltóbb módon az elveszett világ helyreállítójává váljék” [Eadmer, De excellentia Virginis Mariae], és ezért minden olyan adomány szétosztójává is, amelyeket nekünk Jézus az ő erőszakos halálával és vérével szerzett.      Nem tagadjuk, ezeknek az adományoknak a kiosztása személyes és saját jogán Krisztust illeti meg; hiszen azokat kizárólag az ő halála szerezte, hatalmánál fogva pedig Isten és ember közt Ő a közvetítő. Mégis, amint már mondtuk, az Anyának a Fiával a fájdalmakban és a bajokban való közösségvállalása szerint a fölséges Szűznek megadatott az, hogy a „föld egész kerekségén egyszülött Fiánál a leghathatósabb közvetítő és közbenjáró legyen” [IX. Pius, Ineffabilis Deus bullája].      A forrás tehát Krisztus; „és mi mindnyájan az ő teljességéből részesülünk” (Jn 1,16); „Ő az, aki az egész testet egybefogja és összetartja a különféle izületek segítségével … növeli a testet saját maga felépítése a szeretetben” (Ef 4,16). Mária pedig … „vízvezető” [Clairvaux-i Szent Bernát], vagy pedig nyak, amely a testet és a fejet összekapcsolja [lásd: Sziénai Szent Bernardin: A kegyelem teljessége „Krisztusban mint a főben van, aki kiárasztja, és Máriában mint a nyakban, aki átvezeti az Egyház egész testébe”].      Nyilvánvaló tehát, hogy valójában a legnagyobb mértékben távol állunk attól, hogy az Istenszülőnek természetfeletti kegyelem létrehozására szolgáló erőt tulajdonítsunk, hiszen azt egyedül Isten birtokolja. Mivel azonban szentség tekintetében és a Krisztussal való összeköttetést nézve mindenki fölé emelkedik, és Krisztus az ember üdvözítésének művébe is bevonta, „illendőség szerint”, ahogy mondják, kiérdemelte azt, ami Krisztusnak „saját érdeme szerint” sajátja, és így ő a legfőbb kegyelemosztó szolgálóleány.« Weinzierl atya e körlevélnek nemcsak a Denzinger-Hünermann 2004-es magyar kiadásában (ami jelenleg is kapható még a Szent István könyvesboltban) megtalálható részét idézte, hanem tovább is folytatta Szent X. Pius pápa szavait, megemlítve, hogy mily szánalomra méltók azok az emberek, milyen szerencsétlen és boldogtalan a sorsuk, akik nem tisztelik Máriát azon hamis érv alatt, hogy ez a Jézus iránti tisztelet kárára megy.      Ahogy Mária szülte meg Jézust, úgy szüli meg az Anyaszentegyház Isten gyermekeit. Aki Máriában bízik, nem csalatkozik, csak mindig e bizalomban kell élnie. Ne felejtsük, hogy Mária a bűnösök menedéke (lásd Lorettói litánia), ő vezet ki a bűnből, és ő szilárdít meg bennünket a Szentlélekkel Jézus szeretetében. Aki Máriára bízza magát, annak nem kell félnie, és annak nem kell kétségbeesnie a mai világban sem. Feltéve: 2015. május 28. 5. A katolikus hit természetfeletti, isteni hit Pater Hermann Weinzierl június 21-i prédikációjának első része (Der erste Teil der Predigt von Pater Weinzierl am 21. Juni 2015 in Wigratzbad) Weinzierl atya 2015. június 21-i prédikációja két részből állt. Az első csaknem 12 percben a modern szellem és katolicizmus ellentmondásáról beszélt. Weinzierl atya a bevezetőben arra hívta fel a figyelmet, hogy a modern, azaz a mai materialista ateista világkép talaján lehetetlen katolikusnak lenni. Akit megfertőzött a materialista ateista világ, az elveszti természetfeletti, isteni hitét, ráadásul úgy, hogy ezt nem is veszi észre.      Szólt arról, hogy évszázadokon keresztül elég volt az emberek számára, hogy az Anyaszentegyház tanításához tartsák magukat, és ez abszolút bizonyossággal elvezette őket a túlvilági életbe. Az isteni hit lényege ez az abszolút bizonyosság. Isten minden lehetőt megtett azért, hogy egy katolikus eljusson az örök életre, eljusson Őhozzá. Az Egyház ellenségei ezt a világot zúzták szét. Évszázadokon keresztül a katolikus soha nem volt egyedül. Számára Isten, a kegyelem, az angyalok és a szentek jelenléte természetes volt. Ma már a legtöbb tradicionalistának sincs katolikus hite. Weinzierl atya először a külső világ megváltozásáról beszél, de szinte átmenet nélkül tér rá arra, hogy ez a változás a katolikusok hitére is döntő befolyással volt. A külső világ változásait nagyonis tetten lehet érni, azok érzékeinkkel is felismerhetők, csak a bennünk végbemenő változást nem ismerjük fel, nem érzékeljük, mert eleinte nincsenek külső jelei. A világ szellemisége lassan észrevétlenül fertőz az emberekben, míg teljesen szét nem rombolja a természetfeletti hitet. A katolikus hit a természetfeletti, isteni hit, nem pedig a modern ember naturális hite. Feltéve: 2015. június 29. 6. „Önvéreddel váltottál meg minket, Uram” Pater Hermann Weinzierl prédikációja július első vasárnapján (Die Predigt von Pater Weinzierl am 5. Juli 2015 in Wigratzbad) Az Egyház július 1-én ünnepelte Jézus Krisztus legdrágább vérének ünnepét – és egész július Jézus Legdrágább Vérének hónapja. Az ünnep introitusa így kezdődik: „Megváltottál minket Uram, önvéreddel, minden törzsből és nyelvből és népből és nemzetből, és királysággá tettél bennünket Istenünknek.” (Jel 5,9-10) [Németül: „Herr, Du hast uns mit Deinem Blute erkauft.”] Weinzierl atya prédikációjában idézi Szent Gaspare (Kasper) del Bufalo rendalapítót is, aki 1786-ban Rómában született. 1808-ban szentelték pappá. Amikor Napóleon katonái elfoglalták Rómát és a papoktól a császár iránti hűségesküt követelték, del Bufalo ezt megtagadta, amiért 4 évet töltött börtönben. A francia csapatok kivonulása után, 1814-ben a pápa megbízta, hogy Olaszországban misszionáljon. 1815-ben alapította a Drágalátos Vér misszionáriusainak kongregációját. A rendnek nagy szerepe volt Olaszországban a vallási élet megújulásában. 1834-ben Maria de Mattias segítségével megalapította a rend női ágát. 1837. december 28-án halt meg Rómában, Albanoban temették el, 1904-ben boldoggá, 1954-en szentté avatták.      A másik személy, akit az atya megemlít, Franz Spirago osztrák pap, 1862-ben született. Bő hitelemzéseket, példatárakat, katekétikai módszertant írt. Műveit nagyrészt magyarra is lefordították. Weinzierl atya prédikációjának függelékében a http://zelozelavi.wordpress.com/ honlapon 2015. július 2-án „Karikaturen” = Karikatúrák címen közzétett írásából idéz. A cikk Fellay püspök június 27-én „Une oeuvre d’Eglise” = „Az egyház műve” címmel megjelent, a „Présent”-nek adott interjújában elhangzottakkal foglalkozik [a francia nyelvű interjú teljes szövege németül is megtalálható a közösség németnyelvű hivatalos honlapján].      A kérdező többek között azt a kérdést tette fel a rendfőnöknek, hogy miket tart az FSSPX gyengeségeinek. Erre válaszolta Fellay püspök, hogy ezek egyike a szakadás veszélye, és ez elég komoly. „Nézze például a tradíció karikatúráját, ami »ellenállásnak« nevezi magát. Ez alatt egy nem katolikus szellemről van szó, szektás, amit mi nem akarunk, egy mozgalom, ami zárt marad, olyan emberekkel, akik úgy gondolják, hogy ők az egyetlen jók, az egyetlen igazak a földön. Ez nem katolikus.”      Arra a következő kérdésre, hogy mit ért a „a tradíció karikatúrája” alatt, Fellay püspök azt felelte, hogy azokat, akik „itt a földön egy ránc és szeplő nélküli Egyházra vágynak”, holott ez nem az, „amit a Jóisten nekünk ezen a földön megígért”. „Nem ez az, amit a »szent Egyház« jelent, ez valójában azt jelenti, hogy az Egyház abban a helyzetben van, hogy az Urunktól kapott eszközökkel megszentelje az embereket: a szentségek, a hit, a fegyelem, a vallásos élet, az imaélet.” (Az FSSPX hivatalos német fordításában ez a passzus így hangzik: „Pontosabban mondva, annak a karikatúrának, annak a túlzásnak a veszélyét kell elkerülni, ami itt lent redők és szeplők nélküli Egyházat kíván: ez nem az, amit a Jóisten nekünk itt a földön megígért. Ez nem az, amit a »szent Egyház« jelent, hanem ez azt akarja kifejezni, hogy az Egyház képes arra, hogy az Urunktól kapott eszközök által megszentelje az embereket: a szentségek, a hit, a fegyelem, a vallásos élet, az imaélet által.”) Nos, erre a magyarázatra egyszerűen nem találunk szavakat. A rendfőnök szerint tehát nekünk nem szabad itt a földön egy ránc és szeplő nélküli Egyházat kívánni! Mert ez egy karikatúra! Mert szerinte az Egyház szent létét nem így kell értelmezni.      Dehát Szent Pál az Efezusiakhoz írt levelében azt írja, hogy „..ahogy Krisztus is szerette az Egyházat, és feláldozta magát érte, hogy a keresztségben szavával megtisztítva megszentelje. Ragyogóvá akarta tenni az Egyházat, amelyen sem szeplő, sem ránc, sem egyéb efféle nincsen, hanem szent és szeplőtelen.” (Ef 5,25-27) – Ezek szerint – azaz a püspök szerint – az Üdvözítő kudarcot vallott ebben? Vagy netán Szent Pál ehelyütt egy karikatúrát vázolt csak fel? Bingeni Szent Hildegard (1098-1179) látomásaiban így adja vissza az Atyaisten szavait: „Az Egyházat, amit a Szentlélek kenete védelmez, soha nem győzheti le a bűn tévedése. Mert a Szentlélek csodálatos módon annak megtestesülése erejéből, aki az Egyház valódi vőlegénye, csodát művelt, és az Egyházat az ő oltalmának védelme által olyan erősnek nyilatkoztatta ki, hogy azon erő által, amivel az ő tüzes adománya védi, soha nem győzhető le bármilyen bűn tévedése által. Mert az égi oltalom alatt vőlegénye szeretetében mindig ránc és szeplő nélküli létnek örvendhet, mert az én egyszülött fiam is a Szentlélektől fogantatott, és fenséges módon szeplőtelenül született a szűzből” (Ismerni az Úr utait, 4. látomás 2. rész, 4).      És most egy püspöki szájból megtudjuk, hogy ez csak egy „karikatúra”. Szent X. Pius katekizmusa így oktat bennünket: „Az igazi Egyház szent, mert láthatatlan feje, Jézus Krisztus szent, mert tagjai közül sokan szentek, mert hite, parancsai, szentségei szentek, és mert rajta kívül nem létezik és nem létezhet igazi szent lét.”      Franz Spirago „Népi katekizmusában” megjegyzi, hogy csak egy szent Egyház nevelhet szent létre. „Amint tehát egy egyházzal kapcsolatban igazolni tudom, hogy olyan alapelve vagy rendelkezése van, ami gátolja a tökéletességét, úgy be van bizonyítva, hogy ez az egyház nem Krisztus valódi Egyháza.” A „zsinati egyháznak” kétségen kívül több mint egy alapelve van – például a „vallásszabadság” vagy az „ökumenizmus” – és több mint egy rendelkezése – például a Novus Ordo vagy a kézbe áldoztatás –, ami „gátolja a tökéletességét”. Következésképpen a „zsinati egyház” nem Krisztus valódi Egyháza. Tehát amit a püspök úr mond, az egy hittétel tagadása és ezért eretnek – persze ez nem új az FSSPX főnökénél, aki az Egyház egységét is már több ízben tagadta.      Az Egyház szent léte számára egyáltalán nem elegendő, hogy „képes az Urunktól kapott eszközökkel megszentelni az embereket”. Az Egyháznak összes alapelvében, rendelkezésében, mindenekelőtt a tanában egészen szeplőtelennek és szentnek kell lennie. Néhány „Urunktól kapott eszközt” a megszentelődésre más, az Egyháztól elszakadt közösségeknél is megtalálunk, melyek néhány ilyen eszközt megtartottak, mint például egyes protestáns közösségeknél a keresztség vagy a Biblia, az ortodoxoknál a szentségek. De ez még nem jelenti azt, hogy ezek a közösségek „szentek” lennének. Feltéve: 2015. július 18. 7. Óvakodjatok a hamis prófétáktól! Pater Hermann Weinzierl prédikációja 2015. július 12-én (Die Predigt von Pater Weinzierl am 12. Juli 2015 in Wigratzbad)      „Számos hamis próféta lép fel, és sokakat tévedésbe ejtenek.” (Mt 24,11)      „Álpróféták és álkrisztusok fognak fellépni, és nagy jeleket és csodákat visznek végbe, hogy megtévesszék, ha lehet, még a választottakat is.” (Mt 24,24)      „Atyámfiai, józanok legyetek és vigyázzatok, mert a ti ellenségtek, az ördög, mint az ordító oroszlán, körüljár, keresvén kit elnyelhessen; kinek álljatok ellent tántoríthatatlan hittel. Te pedig, Uram, könyörülj rajtunk.” (1 Pét 5,8-9)      „Szeretteim, ne higgyetek minden léleknek, hanem vizsgáljátok meg a lelkeket, hogy Istentől származnak-e, mert sok hamis próféta rontott a világra.” (1 Jn 4,1) Weinzierl atya július 12-i prédikációja a fenti szentírási idézetekre épült.      Az atya beszél korunk „nagystílű” hamis prófétáiról, a zsinati „pápákról”. Roncalli, alias XXIII. Jánossal kapcsolatban megemlít egy levelet, amiről a „Vom Lehramt zum Leeramt” (A Tanítóhivataltól az üres hivatalig) című cikksorozat első, „Roncalli, a próféta” címet viselő részében már beszámolt.      „A „Les echos du Surnaturel” (A természetfeletti visszhangja) nevű szabadkőműves újság 1961 december/1962 januári számában közzétette egy számos könyvéről ismert szerző tanúskodását, mely így szól: »Ami a zsinatot illeti, 1954. augusztus 14-én levelet írtam Roncalli bíborosnak (az akkori párizsi nunciusnak, akinek tanácsadója voltam), hogy közöljem vele leendő megválasztását, és meghívjam egy találkozóra szabadsága idején a hazájában, amikor megbeszélhetjük első feladatát, a zsinatot. Nyomatékosan figyelmeztettem: ’Kérem, gondolja át jól mindezt, mert később nem lesz idő kibúvókra. Amint a pápai trónra lép, a tervet azonnal el kell indítania és az összes politikust meg kell lepnie vele.’«      Ezek szerint mégse lehetett olyan »égi« az a hang, ami Roncallit a zsinathoz, mint egy „lökés” sürgette.” A prédikáció egyik legfontosabb megállapítása az, hogy akinek a hite nem konzekvens, az jobb esetben nem veszi komolyan a hitét, rossz esetben már el is vesztette, mert a katolikus hitnek komoly konzekvenciái vannak, azaz komoly konzekvenciáinak kell lennie életünkre, viselkedésünkre nézve.      Az atya arról a modernista téveszméről is lerántja a leplet, amit többek között a lefebvristák is képviselnek, nevezetesen, hogy „minél katolikusabb valaki/valami, annál jobb”, vagyis, létezik több, illetve kevesebb katolikusság, vannak tehát jó és rossz katolikusok. Holott a katolikus tanítás világosan megmondja, hogy aki egyetlen egy tételt nem hisz, az nem katolikus többé. Tehát aki akár csak egyetlen egy tévtant elfogad, egyetlen egy katolikus igazságot tagad, az nem rosszabb katolikus, hanem nem katolikus, mert nincs jó katolikus, vagy rossz katolikus, hanem csak katolikus vagy nem katolikus van. Egy másik nagyon lényeges megjegyzése az atyának, hogy korunk „katolikusai” oly annyira nem veszik komolyan hitüket, hogy a legnagyobb botrányokon is csak ideig-óráig felháborodnak, de aztán napirendre térnek felettük, anélkül, hogy levonnák a szükséges konzekvenciákat. Ezért van az, hogy már az is mindegy, hogy Bergoglio báránybőrbe bújva követi-e el újabb eretnekségeit, vagy farkas képében. Mára az emberek, az ú. n. „katolikusok”, a hivatalosak, meg az ú. n. tradicionalisták is, tökéletesen elvesztették ítélőképességüket. Végül arról beszél, hogy a „katolikusok” hűtlensége miatt Isten büntetésül korunknak nem ad igaz prófétát. És csak remélhetjük, hogy aki Isten kegyelme segítségével mégis kitart a hűségben, az esetleg megéli azt az időt, amikor Isten végre igazi prófétát küld, hogy szava mindenki számára világos és egyértelmű legyen. Feltéve: 2015. július 20. 8. Örüljünk, hogy Krisztus Király gyermekei lehetünk! Pater Hermann Weinzierl prédikációja 2015. október 25-én (Die Predigt von Pater Weinzierl am 25. Okt 2015 in Wigratzbad) Weinzierl atya 2015. október 25-én, Krisztus Király ünnepén tartott prédikációját a Jn 18,37 és 1 Sám 8,5-20 szentírási idézetekre építette fel. Először arra a kérdésre adott választ, hogy mi lehet az oka a francia forradalommal kezdődött forradalmi változásoknak, a trón és az oltár, azaz a királyság és pápaság megdöntésére indított harcnak. Jézus a fenti idézetben mondja: „Aki az igazságból való, hallgat szavamra”, vagyis, aki nem az igazságból való, az nem érti a világot. Az nem fogja fel, hogy a földön rendezett körülményekre, azaz monarchikus berendezkedésre, tehát királyra van szükség, hogy az emberek céljukat, Istent biztosan elérhessék. A katolikus király tudja, hogy nem független, mert felette van egy másik Király, akinek ő felelősséggel tartozik a rá bízott emberek lelki és testi javát illetően. Mivel ilyen királyt ma – a helyzetet, a kínálatot ismerve – csak csoda, mégpedig Isten rendkívül nagy csodája adhatna az emberiségnek, Weinzierl atya az Ószövetségben keresett példát pápanélküli és királynélküli korunkra. Ezért idézte kb. Kr. előtt 1030-ból Sámuel könyvéből azt a fordulatot, amikor az izraeliták megelégelték, hogy nekik évszázadok óta csak láthatatlan Királyuk van, és ezért látható, földi királyt kértek Sámueltől: „Király uralkodjék fölöttünk. Legyünk mi is olyanok, mint a többiek.” 1 Sám 8,19-20. Sámuel Istenhez fordult, aki ezt mondta neki: „Tégy meg mindent, amit csak kér tőled a nép, hisz nem téged vetettek el, hanem engem vetettek el, hogy ne uralkodjam többé felettük.” 1 Sám 8,7 Weinzierl atya azt a tanácsot adta a híveknek, hogy éljünk úgy, mint a Saul előtti izraeliták. Tudatosítsuk magunkban, hogy van Királyunk, mégpedig olyan Királyunk, aki az egész világmindenség ura, teremtője, akinek ez az egész világ a tulajdona. Ehhez elegendő hitre és meggyőződésre van szükségünk. De ha ez megvan, akkor az a biztos tudat, hogy Jézus Krisztus isteni mindenhatóságával királyként gondoskodik rólunk, nagyon vigasztaló lesz számunkra. Kérjük Őt, hogy ez a hit egyre élőbbé váljon bennünk, hogy megtapasztalhassuk ennek a ténynek az igazságát. Örüljünk, hogy Krisztus Király gyermekei lehetünk, akik akarják, és akiknek szabad Krisztust szolgálni! Feltéve: 2015. október 27.