Az a katolikus, aki még éberen képes figyelni ezt a világot, akaratlanul idegenséget érez annak láttán, amibe mindenütt beleütközik. Ez az ország mégiscsak az egykori keresztény Európa része volt, ami most hirtelen pár évtized leforgása alatt nyomtalanul tökéletesen eltűnt. E szent örökség lerombolásával szembeni ellenállás egyszer csak láthatóan összeomlott. Ez a borzalmas esemény azonban csak azért következhetett be, mert a római Egyház világméretű szervezetét az ellenség vette át. Hiszen már korábban is egyedül ez a római Egyház tartotta életben ezt az ősrégi örökséget, hiszen ez lényegét tekintve nem más, mint a megélt isteni hagyomány. A radikális fordulat az ú. n. II. Vatikáni Zsinattal következett be, ami végérvényesen megpecsételte a keresztény Európa bukását. Ettől kezdve, az újonnan alakult, ú. n. zsinati egyház a másik oldalon, vagyis az Egyház ellenségeinek oldalán áll.      La Salette-ben Szűz Mária, a síró Isten-anya megjövendölte: „Isten népének fejei, vezetői elhanyagolták az imádságot és a bűnbánatot, és a démon elhomályosította az értelmüket. Ők lettek azok a tévelygő csillagok, amiket az ősellenség a farkával maga után von, hogy elpusztíthassa őket.” [lásd: Jel 12,4]      Szinte egyetlen éjszaka alatt „Isten népének fejei, vezetői”, vagyis a pásztorok lidércfényekké váltak, mert a démon elhomályosította az értelmüket és tévtanítókká tette őket. Ezért hirtelen azt beszélték be maguknak, hogy Isten szellemét ki kell békíteni a világ szellemével, sőt, még tanulni is lehet a világtól, s ezért ajtót, ablakot kell neki nyitni, hogy végre friss levegő áramolhasson be a dohosodó Egyházba.      Ez a velejéig hamis kép, ez az egzisztenciális eretnekség időközben a legtöbb katolikus lelkét meghódította és agyát tökéletesen összezavarta. Nem akarták az idők jelét felismerni, és ily módon beteljesedett Mária figyelmeztetése: „1864-ben Lucifer nagyszámú ördöggel kiszabadul; azon lesznek minden áron, hogy lassanként kiirtsák a hitet, még azokban az emberekben is, akik Istennek vannak szentelve. Oly módon fogják őket megvakítani, hogy ezek az emberek, hacsak nem kapnak különleges kegyelmet, átveszik e gonosz angyalok szellemét. Sok szerzetesház tökéletesen elveszti a hitet és számos lelket fog magával rántani a kárhozatba.”      Mind ez a megjövendölt esemény a vatikáni forradalom után a szemünk előtt játszódott le: A legtöbb püspök, pap, szerzetes átvette e világ szellemét, vagyis a gonosz angyalok szellemét. Sok szerzetesház tökéletesen elvesztette a hitet – és milyen sok lelket rántott magával a kárhozatba! Ráadásul amikor Máriának még ez a borzalmas jövendölése is beteljesült: „Róma el fogja veszíteni a hitet”, a nyilvános életből minden természetfeletti maradék eltűnt, hiszen az ember-csinálta-egyház semmit nem tud már az isteni örökségről, következésképpen nem is tud belőle semmit továbbadni. De ennek megvolt az előzménye, hiszen Mária megmondta: „1865-ben a szent helyeken undokság foglal majd helyet. A kolostorokban az Egyház virágai elrohadnak és az ördög a szívek királyaként fog fellépni. A rendfőnököknek vigyázniuk kell, amikor valakit felvesznek, mert az ördög minden gonoszságát arra fogja felhasználni, hogy a kolostorokba olyan embereket juttasson be, akik a bűnnek hódolnak. Mert a rendetlenségek és a testi élvezetek szeretete az egész világon elterjed.” Ma sem lehetne az általános helyzetet találóbban leírni. A modern szellem tényleg mindent összekuszált – más szóval ördögi lett, hiszen az ördög (diabolus) annyit jelent, mint összevissza kuszáló, mégpedig nem akármilyen, hanem a legmesteribb összevissza kuszáló. Ördögi játéka folyamatosan egyre több embert tett függővé mindenfajta élvezetektől, és ezáltal elidegenített a természetfeletti hittől és a kegyelemtől.      Végül szinte már egyedül csak a római pápák maradtak, akik néhány hívükkel ezt az ördögi tervet átlátták. Ők már a 19. században magányos kiáltókká váltak a szellemi, lelki sivatagban, kiáltókká, akikre már alig hallgatott valaki, és akiket már senki nem akart követni. Ebben az időben szivárgott be a modernizmus az Egyházba, hogy utána járvány gyanánt minél gyorsabban elterjedjen. Hogyan volt ez lehetséges? Hogyan tudott az Egyház egész szervezete ilyen gyorsan átrendeződni és az ellenkezőjébe átfordulni? Az alapprobléma az elvakultság volt, vagyis annak képtelensége, hogy a szellemi átalakulást észrevegyék és az isteni hit felől helyesen ítéljék meg. Hans Sedlmayr 1948-ban megjelent „Verlust der Mitte” – (A közép elvesztése, azaz a helyes mérték elvesztése; Blaise Pascal szavai alapján, miszerint: „A közepet elhagyni, egyet jelent az emberiességet elhagyni”) című könyvében a művészet segítségével próbálja meg ennek a folyamatnak a tüneteit és jelképeit felmutatni. Világossá teszi, hogy már a 18. század második felében az európai történelemben olyan jelenségek, mélyreható megrázkódtatások léptek fel, melyek más kultúrák semmilyen eseményeivel nem hasonlíthatók össze. Ehhez jön még, hogy a nyugati kultúra a 20. században egyre inkább egy világot átívelő kultúrává vált.      Sedlmayr analízise így hangzik: „Az 1789 előtti években és évtizedekben Európában egy elképzelhetetlen méretű forradalom indult el: Azon események, melyeket »francia forradalom« néven foglalunk össze, ennek a borzalmas belső katasztrófának csak egy látható részfolyamata. Máig nem sikerült az ily módon előállt helyzettel megbirkózni, se szellemi, se gyakorlati téren. Talán a legaktuálisabb feladat, amit valaha történelmi tudomány elé állítottak, az akkor történtek megértése. Ebben a történelmi fordulatban mi nem csak történelmileg, hanem egészen közvetlenül vagyunk érintve. Mert ezzel kezdődik a jelenünk, innen nézve ismerhetjük fel mostani helyzetünket, saját magunkat. A művészet szemlélete arra van hivatva, hogy döntő felismerésekkel járuljon hozzá ennek a belső forradalomnak a megértéséhez. Sehol nem lehet az összehasonlíthatatlant, az újat, ami akkor kezdődött és korszakot teremtett, élesebben megfogni, mint a művészet terén megnyilvánuló számos jelenségben, melyek rendkívüli jelentőséggel bírnak. Ha valaki képes ezeket az eseményeket nem pusztán történelmi tényként, hanem tünetként szemlélni, akkor az ő számára a kor szenvedésének diagnózisa tárul fel belőlük. Mert ezeket az állapotokat kétségtelenül továbbra is szenvedésekként éljük át. … A művészet területén körülbelül 1760 óta olyan jelenségek lépnek fel, melyek a világtörténelemben addig semmikor és sehol nem történtek. Ezek olyan nagy szimbolikus erővel beszélnek a szellemi élet belsejében zajló megrázkódtatásokról, hogy elsőnek érthetetlennek tűnik, hogy a művészet vizsgálata nem árult el azonnal mindent. Már régen mindent ki lehetett volna találni, ha a látástól való félelem miatt nem csukták volna be a szemüket. Mert ezt a helyzetet látni és nem kétségbe esni, ahhoz bátorság kell.” Meglepő, hogy Hans Sedlmayr már 1948-ban milyen világosan látott. Végülis azt erősíti meg, amit Szűz Mária La Salette-ben mondott, hiszen: „Már régen mindent ki lehetett volna találni, ha a látástól való félelem miatt nem csukták volna be a szemüket.” A szellem tehát már messzemenően elvakult, már nem akartak látni, ezért inkább rögtön be is csukták a szemüket. E nyilvánvaló vakság oka a természetfeletti eltűnése volt.      A valódi, isteni hit a reneszánsz óta háttérbe került. Az élet egyre jobban elvilágosiasodott és elidegenedett a kegyelemtől. A természetfelettinek ez az elvesztése azért olyan veszélyes, mert többnyire nem azonnal észrevehető. A hit először belül korhad el, miközben külső formáját még fenntartja. Ezért, ha nem pontosan néznek oda, nem veszik észre a rejtett változást. Ez a változás a templomépítésnél a legszembetűnőbb, ahol együttműködnek a különböző művészetek, hogy egy istenházat létrehozzanak, a mennynek kapuját, ahogy ez a templomszentelés rítusában áll. Sedlmayr könyve első részében az építészettel foglalkozik, és ezt írja: Az Egyház már nem képes a templomépület határozott, új típusát megteremteni. Döntésképtelenül tapogatózik üres dobozok után, hogy bennük támaszt találjon: őskeresztény, bizánci, román, gót és reneszánsz formák után. Átmenetileg még egy görög templom külső tokjában is megbújik. … A tervekben ugyanazt a kocka alakú formát egyszer román, aztán gót, végül őskeresztény stílusban „felöltöztetve” maszkírozzák el. Az alapformának és a részleteknek, amit puszta dekorációnak fognak fel, ez a szétválása általában lesz az európai művészet sorsa. Sehol nem válik azonban annyira nyersen láthatóvá, mint éppen a templomépítészetben, aminek kétségtelenül mélyebb okai vannak. Mivel a templomépület koncepciója – és nem csak a protestáns területeken – alapjában masszív, hideg, felvilágosult lett. A vallási elem rajta nem szentségi és mitikus, hanem csak poétikus, nem szerves, hanem csak külsőség, pusztán ideológiai köntös, a múltból kölcsönözve.      A templomokról lehet leolvasni, hogy a hitnek nincs már elég élete, hogy önálló vallásos művészetet hozzon létre, hogy egy magától beszélő, átgondolt, átimádkozott istenházát teremtsen. Az ilyen értelemben életet formáló hit végét a barokk vége jelzi. A hit a közéletben lassan homlokzattá degenerálódik! A vallásos elem benne nem szentségi és nem mitikus – mert hiányzik a kegyelem átváltoztató hatalmában való szilárd szentségi hit és ezzel annak tudata, hogy az egész teremtést a szentségi szolgálattal meg kell szentelni –, hanem csak költői, nem szerves, hanem csak külsőség, pusztán ideológiai köntös, a múltból kölcsönözve.      Ez a modernnek tömör jellemzése. A hit ideológiává korcsosul, már csak egy szürke múltból jövő emlék valami valamiképpen titokzatosról és szentről, amit azonban alapjában véve már nem értenek, mert egyre kevésbé illik a modern élethez és gondolkodáshoz. Feltéve: 2015. május 8. A felvilágosodással az ember rendkívüli módon kezdett el autonómiára törekedni. Autonómia ebben a felvilágosult értelemben önállóságot, függetlenséget jelent, az emberben az evilág feletti és Istenben a személyiség kizárásával. „Zavaros az embernek az Istenhez való viszonya. Ez a művészetben sehol máshol nem lesz annyira nyilvánvaló, mint azoknál az új feladatoknál, melyekhez azzal az energiával nyúlnak, melyeket korábban csak a templomok építésére és Isten ábrázolására fordítottak. Az ember új istenei a természet, a művészet, a gépek, a kozmosz, a káosz, a semmi. … Zavaros az ember viszonya a szellemi világhoz. Mintha megnyíltak volna az alvilág kapui, ami most az egész életre kiterjed és mindenen felülkerekedik. A művészet ezen démonizálása sehol nem érhető tetten közvetlenebbül, mint a modern festészet azon irányzataiban, melyek tudatosan vagy öntudatlanul a kaotikus alvilágnak az ember világába való beáramlását teszik láthatóvá a szemlélet akkora erejével, amit korábban csak a szent világ ábrázolásánál alkalmaztak.”      Ernst Jünger írja egy helyütt („Blätter és Steine” = Levelek és kövek): „Az elhagyott oltárokat démonok lakják be.” Minél inkább kiszorítják Istent az emberek életéből, annál jobban hatol be oda a démoni. Az ördög nem hagyja magát kétszer hívni, hanem minden vélt vallási vákuumot azonnal kitölt. És amint megvetette valahol a lábát, ott azonnal gátlástalanul kiterjeszti birodalmát.      Az autonóm embernek semmilyen tájékozódási pontja nem marad. Gyermekded játéka, amivel olyan akar lenni, mint Isten, túlságosan gyorsan őrületnek bizonyul. Sedlmayr rámutat, hogy mindenben megmutatkozik, hogy a művészet tárgyát és jellegét a legújabb, a látszólag tökéletesen szekularizált művészetig bezárólag egy hit vagy egy hit-pótlék határozza meg. Mégha ez csak egy modern szekta babonája. „Mert nem volt és nincs olyan ember, aki nem vagy istenének, vagy bálványainak áldozik”, idézi Franz von Baader-t. Hans Sedlmayr analízise sokkal találóbb és pontosabb, mint a modern „egyház” képviselőinek vagy némely „tradicionalistának”, akik láthatóan szintén vaksággal sújtottak, a legtöbb analízise. Vajon mit mondana Sedlmayr ma a posztmodern közömbösség láttán? Hogyan írná le az istentelenség megérett állapotát, amit ma az egész világon magunk körül tapasztalunk? A természetfeletti gondolkodásmód mindenütt kihalóban van, úgy hogy az Isten és ember közötti szakadék áthidalhatatlannak tűnik.      A modern ember már nem csak azt hisz, amit akar, hanem azt is teszi, ami kedvére van. Semmilyen isteni törvény nem létezik már számára, még a természeti törvények sem, hiszen mára már minden tabut eltöröltek. Sedlmayr Le Corbusier híres építészt idézi, aki ezt követelte: „Az öreg városaink központját dómjaival és monostor-templomaival le kell rombolni, és felhőkarcolókkal beépíteni.” A modern világnak ennél találóbb képét aligha lehet kigondolni. Dómok és templomok helyett, amik az isteni hitet ábrázolják, felhőkarcoló, mint a bábeli torony modern kifejeződése. Ebben a képben az egész modern megtalálható. A jobb megvilágosítás érdekében vessünk még egy rövid pillantást a festészetre. Ez a művészeti ág is átélt egy forradalmat, mert forradalom nélkül nem lehet eljutni a modernhez. Hans Sedlmayr írja: „A modern időben a művészetek között a festészet a leggátlástalanabb. .. Leginkább a festőkre igaz, hogy hiányzik az egésznek egy biztos korláta. A világból nem érkezik semmilyen utasítás, ami kötelez. A festőnek saját magának kell feladatot adni visszajelzés nélkül vagy hamis visszajelzéssel. … A szétszóródásból visszatalálni, szinte emberfeletti erőt igényel. A modern festő a legveszélyeztetettebb az összes művész között, elvágva a valóságtól, gyakran kétségbeejtő egzisztencia. Bár a modern kor nagy festői kétségtelenül mélyebb szellemek, mint az építészek, sehol nem hatol át a démoni olyan erősen, mint itt.” A figyelmes olvasóban felmerül a gondolat, hogy amit Sedlmayr a modern festészetről mond, ugyanígy érvényes a modern teológiára is, hiszen a modern teológus is elvesztett minden talajt maga alól, amióta a tévedéshez való szabadságot kiharcolta magának. A Tanítóhivataltól való függetlenségét drágán vette meg az isteni hit elárulásával: A tévedésnek megszámlálhatatlanul sok változata létezik, miközben az igazság csak egy. De aki egyszer belegabalyodott a tévedésbe, az nem könnyen talál vissza a szétszórtságból. A modern teológiára is érvényes, hogy sehol nem tör át olyan erősen a démoni, sehol nem olyan óriási az elhagyatottság, sehol nem nagyobb a sarlatánság veszélye, mint ott. Mi minden nyüzsög ma a modern teológia vásárterén? A teológusok valóban megszállottaknak tűnnek, hiszen mint új felismeréstől, egyetlen gondolattól sem kímélnek meg bennünket, legyen az mégoly hamis, ostoba és szentségtörő. És a modern ember ebben nem talál már semmi kivetnivalót, hiszen már nem tudja komolyan venni a hitet, és pláne nem olyan komolyan, amilyen az a lényegét tekintve: vagyis istenien komoly. Egy katolikus számára ilyen kaotikus viszonyok közepette a következő égető kérdés merül fel: Mit tehetek még? Igen, mit kell tennem, hogy isteni hitemet megőrizhessem és élni tudjam? Hogyan igazodjunk el katolikusként ebben a démonizált környezetben?      Milyen választ ad erre az isteni hit? János Evangéliumának prológjában ezt olvassuk: „A tulajdonába jött, de övéi be nem fogadták. Mindazoknak pedig, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekeivé legyenek. Kik hisznek az ő nevében, kik nem a vérből, sem nem a test ösztönéből, sem nem a férfi akaratából, hanem Istentől születtek.” (Jn 1,11-13)      Micsoda áthidalhatatlan titok: Ő ad nekünk hatalmat, hogy Isten gyermekeivé legyünk! Mert ha hiszünk a nevében, Istentől fogunk születni és egy új teremtésre. Ami velünk ezt az ajándékot tudatja, az az Anyaszentegyház. A Római Katekizmusban ezt olvassuk (Káté a lelkipásztorok számára a Trienti zsinat határozatából; Első rész X. Fejezet):      „3. Kérdés: Mely titkok megfontolandók főképp az egyház (ecclesia) szóban?”      „Nem is csekélyek az e szóban foglalt titkok. Ugyanis mindjárt a meghívásból, mit az »ecclesia« szó jelent, az isteni kegyelem jósága és fénye világlik ki, és belőle megértjük, hogy az egyház más köz-társaságoktól fölötte különbözik. Mert azok emberi észen és okosságon alapulnak, ezt pedig az Isten bölcsessége és akarata alapította. Mert ő hívott meg minket bensőleg a Szentlélek ihletése által, ki az emberek szíveit megnyitja, külsőleg pedig a lelkipásztorok és tanítók fáradozása és munkássága által. Ezen meghívásból tovább mely célnak kell elénk tűzve lenni, t. i. az örökkévalók ismerete és bírása, ezt legjobban az látja be, ki meggondolja, miért mondatott hajdan a törvény alá vetett hívő nép »zsinagógának« (összeterelt). Mert mint Szent Ágoston tanítja, azért adatott neki e név, mivel a barmok szokása szerint, melyekre inkább illik az összegyülekezés, csak a földiekre és mulandókra nézett. Azért méltán mondatik a keresztény nép nem gyülekezetnek (synagoga), hanem egyháznak (ecclesia); mert megvetvén a földi és mulandó dolgokat, csak az égieket és örökkévalókat keresi.” A hívő katolikus a szent keresztség szentségében egy gyökeresen természetfeletti életet kap. Ezért különbözik tökéletesen az ö egyháza minden más közösségi egyesüléstől. Mert azok emberi okosságra épülnek, a katolikus Egyház azonban Isten bölcsességére és akaratára. Ide pedig „bensőleg a Szentlélek ihletése által jutunk, külsőleg pedig a lelkipásztorok és tanítók fáradozása és munkássága által”. Aki tehát pusztán emberi okosságra és józanságra támaszkodik, mint a modern ember, az soha nem fogja az Egyház lényegét felfogni. Ezen kívül az új, rejtett életet sem fogja tudni megérteni. Ugyanakkor a katolikus hívő célja minden evilági érzékelésen mérhetetlenül túlra irányul, vagyis az örök dolgok felismerésére és birtoklására. Ezért a pásztorok és igehirdetők külső szolgálata minél inkább csődöt mond, sőt, személyükben béresekké vagy akár farkasokká válnak, annál inkább kell a katolikusnak a Szentlélek legbensőbb ihletésére koncentrálni. E Lélek működését a lelkünkben lehetőleg jól meg kell ismernünk, hogy a legkisebb intését is engedelmesen követni tudjuk. Feltéve: 2015. május 11. Ezen okból foglalkozzunk még röviden a Szentlélek lelkünkben való működésének témájával, mégpedig Matthias J. Scheeben „Herrlichkeiten der göttlichen Gnade” (= Az isteni kegyelem gyönyörűségei) című [magyar antikváriumokban, pl. antikvarium.hu-nál is kapható] könyve alapján. Ebben a könyvben írja Scheeben:      „A Szentírás és a szent atyák nyelvezetében a Szentlelket nevezik általában annak az isteni személynek, akivel mi a kegyelem által egészen különös módon kapcsolatba kerülünk. Mert a Szentlélek, mint a harmadik személy az istenségben, mintegy a Szentháromság határvonalán áll, és ez okból elsősorban és különösképpen neki sajátítják Istennek a teremtménnyel és a teremtménynek Istennel való egyesülését. Ezen felül Ő az isteni szeretet reprezentánsa, amiből Ő maga is ered. Mivel pedig Istennek a teremtménnyel való egyesülését éppen a szeretet hozza létre, másfelől kapcsolatunk Istennel ebben az életben főleg az iránta való szeretetünkön múlik, világos, hogy miért éppen a Szentlélek reprezentálja ebben a kapcsolatban az egész Szentháromságot.”      Az ember a megszentelő kegyelem által nem csak egyszerűen, valamely módon van egyesülve Istennel, hanem magával az isteni élettel telik el. „A Szentlélekről mondjuk, hogy Ő maga jön hozzánk a kegyelemmel, önmagát ajándékozza nekünk a kegyelemben és a kegyelemmel kimondhatatlanul bensőséges módon valóban és lényegileg bennünk lakik. Isten Lelke az, aki bennünket az apostol szavai szerint ereje által Isten képére formál át. De ezt nem úgy teszi, mint a nap, ami a távolból sugarai által egy kristálygömböt saját képévé tesz: nem, mivel Istenként mindenütt, ahol működik, jelen kell lennie, úgy világosítja meg lelkünket, mint a fény, ami a kristálygömbön belül található, vagy mint a tűz, ami a testhez, amit átszellemít és izzóvá tesz, a legszorosabban közel van és átjár. Ő maga a pecsét, ami által Isten lelkünkre isteni természetének és szentségének képét rányomja, de hogy ezt meg tudja tenni, ahhoz a lehető legszorosabb kapcsolatba kell kerülnie velünk: így lép a Szentlélek is, miközben ránk nyomja képét, a legszorosabb kapcsolatba a lelkünkkel. Ily módon a Szentlélek sem tudja kegyelmét adni nekünk anélkül, hogy ne ajándékozná saját magát is nekünk, ahogy az apostol is mondja (Róm 5,5): »A nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe Isten szeretete« (ami a kegyelemmel Isten legnagyobb adománya).” Ha csak valamelyest is érvényes elképzelésünk lenne Isten valóságáról, akkor ez a hit által nekünk tanított igazság a legnagyobb csodálkozással töltene el bennünket: hogy a kegyelemmel maga Isten jön hozzánk, magát ajándékozza nekünk a kegyelemben és kimondhatatlanul bensőséges módon valóban és lényegében a kegyelem által bennünk lakik. Isten eme természetfeletti világa bennünk tökéletesen rejtve marad érzékeink számára. Egyedül a hit tudja kinyilatkoztatni nekünk, egyedül ő tudja tekintetünket azzal a fénnyel eltölteni, ami világokon hatol át és a láthatatlant megvilágosítja.      De ebben a földi életben a hit homályos fény – titok marad. Ezért tehát a Szentlélek is titokzatos marad a lelkünkben. Mégis Ő maga a pecsét, ami által Isten lelkünkre isteni természetének és szentségének képét rányomja. Bennünk lakozása istenien hatékony, Ő részesít bennünket az isteni természettel, úgy hogy nem csak Isten gyermekeinek hívatunk, hanem azok is vagyunk.      E titok kapcsán így kiált fel Scheeben: „Ha Isten nevéért gyaláznak benneteket, ahogy az apostolok fejedelme mondja, boldogok lesztek, mert Isten tisztelete, dicsősége és ereje és Lelke rajtatok nyugszik. [»Boldogok vagytok, ha Krisztus nevéért szidnak benneteket, mert a dicsőség Lelke, vagyis az Isten lelke lebeg fölöttetek.« (1 Pét 4,14)] Szent büszkeséget kell szembe állítanunk minden szidással és gúnnyal, amit a világ ránk rak, abban a tudatban, hogy ezt a magasrangú vendéget senki nem képes lelkünkből kiűzni.” A Szentlélekkel Isten teljessége jön hozzánk, az egész Legszentebb Szentháromság és Vele az örök élet ígérete. Sokkal jobban kellene erre az isteni életre ügyelnünk, hiszen minél figyelmesebbek vagyunk ezzel a titokzatos isteni valósággal szemben, annál hatékonyabb, annál megszentelőbb a jelenléte. Ki lakhat úgy egy nagy tűz mellett, hogy maga nem melegedik fel – vagy akár meg nem éget. „A Szentlélek örökségünk záloga”, mondja az apostol. Nem ijesztő az ekkora szeretettel szembeni közömbösségünk és ridegségünk? Olykor már azt kérdezzük: Hogyan lehetséges ez? Isten a szívünkben, és mi nem érezzük? Tele a végtelennel és a mindenhatósággal, és minket nem mozgat meg! – A Szentlelket, az isteni szeretet Lelkét csak olyan mértékben tudjuk élvezni, amilyen mértékben szeretetét magunkba fogadjuk. Minél jobban szeretjük, annál közelebb lép hozzánk, annál mélyebbre itatja át lelkünket, annál jobban érezzük mennyei édességét, annál nagyobb a vágy és a bizalom bennünk, hogy egykor nem csak a zálogot, hanem Isten egész kincsét megszerezzük és élvezzük. Ha viszont ezt a szeretetet nem ápoljuk és nem gondozzuk magunkban, akkor mi magunk vagyunk a hibásak, ha a Szentlélek jelenlétét lelkünkben nem vesszük észre, sőt akkor megérdemeljük, hogy lassan egészen elveszítsük. De nem, ez legyen távol tőled, kedves keresztény, mert ha nem ügyelsz a Szentlélek jelenlétére lelkedben, nem csal a legnagyobb szerencsétlenségbe rántod magadat, de Vele szemben is a legszégyenletesebb méltánytalanságot követed el. Nem-e, mily felháborító megszégyenítés lenne az, ha egy szegény ember, akinél egy földi király be akar térni, vagy egyáltalán nem fogadná be, vagy, miután befogadta, nem törődne vele, vagy akár még újra kikergetné a házából! Ez történik, ha nem is kifejezetten, de közömbös és megvető viselkedéssel elég érthetően így szólsz Isten Lelkéhez: Maradj tőlem távol; hasonlóan ahhoz az emberhez, akiről Jób mondja, hogy olyannak tartja a Mindenhatót, mintha nem tudna tenni semmit, miközben Ő házaikat javakkal tölti tele.      A Szentlélek jön hozzád, hogy magát neked ajándékozza, és ezzel boldoggá tegyen, egyúttal azonban mint Urad és Istened jön hozzád, hogy téged templomaként birtokába vegyen. „Nem tudjátok, hogy Isten temploma vagytok, s az Isten Lelke lakik bennetek?” (1 Kor 3,16) „Nem tudjátok, hogy testetek a bennetek lakó Szentlélek temploma, akit Istentől kaptatok? Nem tudjátok, hogy nem vagytok a magatokéi? Dicsőítsétek meg tehát Istent testetekben.” (1 Kor 6,19-20) Ezért minden, amit tesztek az Ő dicsőségét kell szolgálja, és hozzá kell méltó legyen.      Mellette ne szolgáljatok más isteneknek, mert ezzel az igaz Isten templomát szentségtelenítitek meg. Mert, mondja Pál apostol egy más helyen: „hogyan fér össze Isten temploma a bálványokkal? Márpedig ti az élő Isten temploma vagytok, ahogy Isten mondja: Közöttük lakom majd és közöttük járok, az Istenük leszek, ők meg népem.” (2 Kor 6,16) Végezetül álljon itt Mercier bíboros lelkipásztori tanácsa, ami bizonyára segítségére lesz azoknak, akik az isteni ajándékot megint magasabbra értékelni, és mindennapi életüket jobban és figyelmesebben Isten jelenlétében akarják élni:

A szentség és az öröm titkát akarom neked elárulni. Naponta öt percre kapcsold ki képzelőerődet. Csukd be szemed a világ minden látható dolga és füledet a világ minden hallható dolga elől. Szállj magadba, és ott, megkeresztelt lelked szentélyében, ami a Szentlélek temploma, mondd:      „Ó, Szentlélek, Te lelkem Lelke, imádlak Téged. Világosíts meg, vezess, erősíts, vigasztalj engem! Tudasd velem, mit kell tennem; add nekem utasításaidat. Megígérem Neked, hogy tökéletesen alávetem magam rendelkezéseidnek, és mindent elfogadok, ami velem a Te engedélyeddel történhet. Engedd, hogy felismerjem akaratodat.”      Ha ezt megteszed, életed boldog lesz, kiegyensúlyozott és vigasszal teljes, még a szenvedések közepette is, mert a kegyelem a megpróbáltatás mértékéhez lesz szabva, és érdemekkel megáldva fogod egykor az örökkévalóság küszöbét átlépni. Ez a Szentléleknek való odaadás a szentség titka.

Vége Feltéve: 2015. május 12.