„A pápaság a Bourbonokhoz hasonlóan el fog tűnni, mivel a pápa vonakodott Oroszországot felajánlani”
eredeti cím: Anti-szedesvakantisták
Írta: P. Bernhard Zaby
(forrás: http://zelozelavi.wordpress.com/ – 2015. március 1.)

1. Meglepő, hogy pont az „FSSPX-ellenállás” az, ahonnan folyamatosan „tűz alá veszik” a „szedesvakantista” tábort – mintha köztük kellene a tulajdonképpeni ellenfelet megtalálni, holott e táborban mindössze néhány jószándékú katolikus próbál hűséges maradni az Üdvözítőhöz korunk katolikus tanításának, az Egyház zűrzavarai és tévedései közepette – és nem oda indítják támadásaikat, ahol szakadás és eretnekségek igyekeznek elpusztítani az igazságot, az Egyházat, a hitet. Ennek oka könnyen belátható: Legalábbis öntudatlanul érzik, hol van az igazság, ugyanakkor mindenképpen ragaszkodni akarnak a lefebvreizmushoz, mert ők akarnak Lefebvre érsek igazi és hű tanítványainak látszódni, akiben [még most is] korunk Isten-küldötte prófétáját látják. Vagyis valójában nem a „szedesvakantisták”, hanem saját maguk ellen harcolnak. Ennek megfelelően görcsösek és makacsok a szemrehányásaik is.

2. Mindazonáltal a „szedesvakantizmus”-ellenzők fő érve, jobban mondva fő motivációja tisztán gyakorlati természetű. A „szedesvakantizmus”, mondják, számos hívőt távol tartana a szentmisétől és a szentségektől, izolációba hajtaná őket. Úgy tűnik, ettől tartanak a legjobban. [Én is hallottam ezt az érvet a következő megfogalmazásban: „Ki kell jönni végre a »gettóból«!”] Persze erre rögtön azt lehet válaszolni, hogy ez legalább bizonyos mértékben változhatna, ha több pap és hívő venné magának a bátorságot, hogy szembenézzen a valósággal, és levonná a konzekvenciákat, ahelyett, hogy az „izolációtól” való félelmükben elmenekülnek a realitástól. Ennyiben itt egy „petitio principii” [bizonyítás olyasmivel, ami maga is bizonyításra szorul] áll elő, egy „circulus vitiosus” vagy modernül kifejezve, egy „self-fulfilling prophecy” [önbeteljesítő jóslat]. Mivel a „katolikusok” félnek az elkülönüléstől, inkább együtt úsznak a „zsinati” vagy „tradicionalista” divatáramlattal (de legalábbis nem túl messze ezektől vagy nem túlságosan ezek ellen), és ezért csak nagyon kevesen vannak, akik ezt nem teszik; következésképpen újfent az izolációtól félnek azok, akik esetleg elvi okokból szívesen velük tartanának. És mivel a legtöbben, papok és laikusok ezt teszik, ezért a „fő áramlaton” kívül csak nagyon kevés mise-hely létezik, ami miatt megint csak nagyon kevesen vannak, akik oda merészkednek, és így tovább...
     E látásmód mindenekelőtt az okot a következménnyel cseréli fel. Hiszen nem a „szedesvakantisták” azok, akik a hívektől elrabolják a szentségeket és izolációba kergetik őket. A „zsinati egyház” az, ami meghamisította és megmérgezte a szentségeket és a szentmisét, és ami a híveket egyházközségükből és egyházmegyéjükből elűzi. És a „tradicionalista” szekták azok, akik ezeket a szegény szétszéledt juhokat összegyűjteni igyekeznek, hogy őket ismét a „zsinati egyházba” visszatereljék. Ezzel szemben a „szedesvakantisták” azok, akik azon fáradoznak, hogy a híveket a hit igazságában gyűjtsék össze és őrizzék meg, és nekik az igazi szentmisét és a valódi szentségeket szolgáltassák ki.
     Ehhez persze elengedhetetlen, hogy felszólítsák a katolikusokat, hogy hagyják el a hamis szektákat.
Ezzel csupán Urunk hangjának visszhangjává teszik magukat, Aki az övéit Babilon elhagyására szólítja fel: „Én népem, vonuljatok ki onnét, nehogy részetek legyen bűneikben, és benneteket is érjenek csapások!” (Jel 18,4) Ebben az összefüggésben talán nem érdektelen tudni, hogy az Apokalipszis Babilonját sok szentírás-magyarázó a végidők és hitehagyott Rómájával azonosítja.

Ráadásul Krisztus igazi követése soha nem volt a többség dolga. Montforti Grignion Szent Lajos-Mária „Levél a kereszt barátaihoz” című művében utal arra, hogy valójában milyen kevés a kereszthordozó Üdvözítő követőinek száma, amiért is Urunk Jézus Krisztus nem azt mondja: „Mindannyian, akik engem követni akarnak…”, hanem „Ha valaki követni akar, úgy vegye magára keresztjét…” [„Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel, keresztjét és kövessen engem.” (Mt 16,24)] – „Jézus azt mondja: »ha valaki«, azaz, ha egyvalaki – nem pedig: ha többen –; hogy ezzel a választottak kis számára utaljon, azokra, akik a Megfeszítetthez akarnak hasonlóvá válni azáltal, hogy hordozzák keresztjüket. Ez a szám olyan kicsi, hogy elsápadnánk, ha látnánk; olyan csekély, hogy ha Isten az igazi kereszthordozókat össze akarná gyűjteni, ahogy ezt egykor a próféta szájával tette, kiáltania kellene nekik: Congregamini unus et unus: Gyűljetek egybe, egyik a másik után, az egyik ebből a provinciából, a másik abból a birodalomból.”

Bizonyos elkülönülés Krisztus követésének szükséges következménye. Ha mi ezt nem akarjuk vállalni, akkor oda kell mennünk, ahová a nagy tömeg összefut, legalább a „tradicionalisták” nagy gyűléseire, mint például az általuk többnyire zarándoklatnak nevezett tömegrendezvényeikre, ahol néhány száz vagy ezer ember összejön. Vagy még jobb, ha a „zsinati egyház” Mega-rendezvényeire, mint például a világifjúsági találkozók vagy a „pápai” misékre megyünk, ahol tízezrek vagy százezrek, sőt milliók vannak, vagy még ennél is jobb, ha a világi eseményekre, mint például futballmeccsekre vagy rock- és popkoncertekre járunk, ahol egészen biztosan nagyszámú társaságban lehetünk.
     Mindazonáltal fontoljuk meg jól, hogy melyik oldalhoz akarunk valójában tartozni, Jézus Krisztus pártjához, amiről Szent Lajos-Mária ezt mondja: „Szeretetreméltó Megváltónk pártja a jobb oldalon áll, és keskeny úton halad az ég felé. Jó Mesterünk mezítláb jár az élén vértől ázott, tövissel koronázott fejjel, megkínzott testtel és nehéz kereszttel. Csak maroknyi híve követi, mégis ők a legbátrabbak, mert a világ tolongása közepette csak kevesen hallják meg Jézus szelíd hangját. Másoknak nincs bátorságuk követni Öt szegénységében, fájdalmaiban, megaláztatásaiban és a többi keresztek közepette, mert az Ő szolgálatában mindezeket kivétel nélkül mindenkinek élete minden napján hordoznia kell.”
     Vagy inkább a másik oldalhoz, amiről Szent Lajos-Mária ezt írja: „A bal oldalon halad a világ vagy az ördög pártja, amely pompás és csillogó, legalábbis látszatra. Az egész szép világ ott fut vele. Bár az utak szélesek és tágasak, mégis tolonganak rajta a tömegek, és egész emberáradatot sodornak magukkal. Ezek az utak virággal hintettek, arany és ezüst borítja őket, az utak mentén pedig mindenfelé tánc-, játék- és szórakozóhelyek csalogatják az embert.”

És szintén nem a „szedesvakantisták” azok, akik híveiknek a szentségek vételét megtiltják vagy őket a szentmisék látogatásától eltanácsolják, hanem az Egyház az, aki azt tanítja nekünk, hogy érvénytelen vagy kétséges szentségeket nem szabad fogadnunk és a nem-katolikusok istentiszteleti rendezvényein nem szabad részt vennünk. Jobb híján a „szedesvakantisták” azok, akik a hívek szemét kinyitják és vakságukból kiszabadítják és illúzióikból kihúzzák őket. Ezért gyalázhatók és elítélhetők, de azért nem, hogy ők a hibásak abban, ha a híveknek vasárnaponként nincs szentmiséjük. Ellenkezőleg, nagyon szívesen megszereznék nekik ezt a lehetőséget, ha tudnák.

3. Mivel ezen anti-szedesvakantista görcsölés okaként a félelmet, vagyis az izolációtól való rettegést megtaláltuk, joggal beszélhetünk félelemzavarról, fóbiáról, ami lényegét tekintve pszichológiai és irracionális, ami miatt az érvek keveset tudnak ellenük elérni, miközben saját érveik csak látszat-érvek, ami miatt érzik, hogy ezekkel saját védelmük érdekében egyre folytonosabban és gyakrabban kell maguk körül vagdalkozni.
     Ezért kelt hadra nemrégen a „Pius-ellenállás” egyik papja egy „szedesvakantista” pap ellen, és harcához a jámborságból vett érvet, mégpedig a Fatimai jelenésből. Szerinte a „szedesvakantisták” ezt egyszerű magán-kinyilatkoztatásként intézik el, holott az Egyház elismerte és csodák igazolták hitelességét, valamint nyilvános eseményekkel, mint az első, második és harmadik világháborúval és a kommunizmussal foglalkozik. Ennek oka, a támadó szerint, hogy a Fatimai jelenés nem illik a „szedesvakantisták” szemléletmódjába, mert Fatimában a Szűzanya a probléma megoldását egy pápától követelte. A pápaság itt nagy szerepet játszik, és Lucia nővér hiába próbálta XXIII. Jánost, VI. Pált és II. János Pált meggyőzni. Aligha hihető, hogy a menny valami olyat követelt, ami 57 évig (1958-tól 2015-ig) lehetetlen volt, és hogy Lucia nővér tévedett, amikor a „zsinati pápákat” arra akarta rávenni, hogy Oroszország felajánlását hajtsák végre.

4. Ehhez először azt kell tisztázni, hogy egy magán-kinyilatkoztatás, legyen annyira nyilvánosan igazolva és érinthet olyan sok közeseményt, amennyit csak akar, mindezek ellenére magán-kinyilatkoztatás marad, mégpedig „magán” az általános Kinyilatkoztatással szemben, ami az utolsó apostollal lezárult, és azóta a hagyomány és a Szentírás által van őrizve és továbbadva. Ezért ez nem alkalmas teológiai érvnek, aminek mindig az általános Kinyilatkoztatáson kell alapulnia. Egy magán-kinyilatkoztatást legfeljebb kísérő érvként lehet felhozni. Például a Szeplőtelen Fogantatásban nem Miasszonyunk Lourdes-i megjelenése miatt hiszünk, akármilyen nyilvánosak és ismertek is voltak ezek, és az Egyháztól sok figyelmet és igazolást nyertek, hanem IX. Pius definíciója miatt, ami nekünk tévedhetetlenül tanúsítja, hogy ez a tanítás benne van az általános Kinyilatkoztatásban, és ezért isteni hittel ragaszkodni kell hozzá. A Lourdes-i jelenésekből ez se nem bizonyítható, se teológiailag nem megokolható.
     Ezen kívül kétségen felül áll, hogy Fatimai Miasszonyunknak a felszólítása, hogy a pápa Oroszországot ajánlja fel Szeplőtelen Szívének, direkt XI. Piusnak szólt, aki abban az időben uralkodott, amikor ez a felszólítás megtörtént. 1929. június 13-án, a spanyolországi Tuy-ban kapta Lucia nővér ezt az üzenetet: „Eljött a pillanat, amikor Isten felszólítja a Szentatyát, hogy a világ összes püspökével egységben Oroszországot Szeplőtelen Szívemnek felajánlja. Megígéri, hogy ezen eszköz által megmenekül a világ.” Lucia nővér „Máriának ezt a kérését, hogy Oroszországot Szeplőtelen Szívének most ajánlja fel a Szentatya, azonnal közölte gyóntatójával, Francisco Rodriguez SJ. atyával, aki az üzenetet Leiria egyházmegye püspökével való egyeztetés után továbbította Rómának.” „Amikor az akkori Szentatya, XI. Pius 1931-ig e felajánlás megtételére több, feltűnően kedvező alkalmat elszalasztott – köztük a 431-es efezusi »máriás« zsinat 1500-dik évfordulóját –, Lucia nővér 1931. augusztusában Rianjo-ban, egy Pontevedra-hoz közel fekvő kis portugál tengerparti városban azt az új ijesztő üzenetet kapta, hogy a pápaság a Bourbonokhoz hasonlóan el fog tűnni, mivel a pápa vonakodott Oroszországot felajánlani. Ahogy az utóbbi XIV. Lajos alakjában 1689-ban vonakodott országát Alacoque Szent Margit Mária figyelmeztetésére Jézus Szentséges Szívének felajánlani – és száz évvel később elvesztette trónját –, úgy fog a pápaság is megszűnni, mert nem ajánlotta fel Oroszországot Mária Szeplőtelen Szívének” (forrás: Helmut Waldmann: „Petrus und die Herodianer”; vgl. Ferdinand Baumann SJ. Fatima und die Rettung der Welt).
     Úgy tűnik, hogy XII. Pius is kapott még lehetőséget, hogy elődje hibáját korrigálja. Erre abból lehet következtetni, hogy a Szűzanya a „harmadik titok” nyilvánosságra hozatalára 1960-ig adott határidőt. De legkésőbb ekkor, vagyis 1960-ban beteljesültek a próféták Királynőjének jóslatai. „Tudasd szolgáimmal: mivel a francia királyok példáját követik és kérésem teljesítését megtagadják, szerencsétlenségükben is őket fogják követni”, ezt mondta Krisztus egy 1931. augusztusi látomásban Lucia nővérnek.
     És miután XII. Pius is megtagadta a kérést, a szerencsétlenségek sora elindult. Még az ő pontifikátusa alatt az 50-es években megindultak az előkészületek a 20. század iszonyatos katasztrófájára: a „II. Vatikáni Zsinatra”, és az ebből kialakult „zsinati szektára” ennek „zsinati pápáival”. Az történt, amit La Salette-i Masszonyunk már 100 évvel korábban előre megmondott: „Az Egyház elsötétedik – Róma elveszti a hitet, és az Antikrisztus székhelyévé válik.”

Ugyanakkor Fatimai Miasszonyunknak van egy másik jövendölése is: „A végén Szeplőtelen Szívem fog győzedelmeskedni.” Az Ég Királynőjének e jövendölése abszolút érvényes. „A Szentatya fel fogja ajánlani Oroszországot, ami meg fog térni, és a világ rövid időre békét kap”, mondja a Fatimai Szűzanya, de „ez már (túl) későn lesz”. „A francia királyokhoz hasonlóan fogják megbánni”, tudniillik azt, hogy nem hallgattak az Ég kérésére, hogy ajánlják fel Oroszországot, „aztán megteszik, de ez már késő lesz”, szól az üzenet, amit Lucia nővér 1931-ban kapott. Ez pedig csupán azt jelenti, hogy valamikor a „zsinati pápák” után vagy mellett újra lesz egy igazi pápa, aki XI. Pius és XII. Pius mulasztását helyrehozza. De „ez már késő lesz”, vagyis a katasztrófa már rég bekövetkezett.

A Fatimai jelenések tehát tökéletesen összhangban vannak a „szedesvakantisták” véleményével, ami a pápaság és az egyházi hierarchia átmeneti kiesését illeti. A jelenések semmiféle utalást nem adnak arra, hogy a „zsinati pápákban” az Egyház valódi pápáit kell látni. Ha ebben Lucia nővér másképp vélekedett volna, az nem lenne meglepő, hiszen gyakran előfordul, hogy a mennyei üzenetek átadói ezek értelmezésében és felhasználásában tévednek. Jónás próféta meg volt róla győződve, hogy Ninive el fog pusztulni, ahogy ezt neki Isten megjósolta, és nagyon csalódott volt, amikor nem ezt látta. Ugyanis nem értette meg, hogyan értette Isten az üzenetet, amit neki kellett átadni: vagyis feltételes fenyegetésnek, amit bűnbánattal el lehetett kerülni, és nem mindenképpen bekövetkező büntetésnek.

Feltéve: 2015. március 13.

5. Mivel a Fatima-i érv mégsem tűnik elég meggyőzőnek, nyílt levelének második részében az „ellenálló”-pap teológiai okokra tér át. Elsőnek egy csomó teológust sorol fel, akik állítólag vagy valóban vitatták egy eretnek pápa ipso facto hivatalvesztését. Különös módon közéjük sorolja Liguori Szent Alfonzt, aki pedig kifejezetten ezt mondta: „Ha egy pápa privát személyként eretnekségbe esne, azonnal elvesztené pontifikátusát” (Ovres Completes 9:232). A mi „ellenállónk” koronatanúi azonban nem Szent Alfonz, hanem Cajetan és Johannes von St. Thomas, mert úgy gondolja, hogy ezeket tudja a leginkább a „szedesvakantisták” által többnyire idézett Bellarmin Szent Róbert ellen kijátszani, aki „De Romano Pontifice” című könyvében kimerítően foglalkozott ezzel a kérdéssel.
     Szent Róbert ebben a műben elsőnek arról ír, hogy ebben a kérdésben öt vélemény létezik. Az első az, ami szerint egy pápa egyáltalán nem eshet eretnekségbe, és így le sem váltható, illetve ezért nem is veszítheti el hivatalát. „Ez a nézet valószínű és könnyen megvédhető”, véli Szent Róbert, aki 1542-től 1521-ig élt és ezért a „zsinati pápákat” még nem ismerhette. „De mivel ez a nézet nem biztos, és a szokásos véleménnyel szemben áll, megéri a fáradtságot, hogy megvizsgáljuk, mit kell válaszolni akkor, ha egy pápa eretnek.” Ennek megfelelően egy második nézetet is bemutat, nevezetesen „azt, hogy a pápa abban a pillanatban, amikor eretnekségbe esik, akkor is, ha ez csak egy belső eretnekség, az Egyházon kívülre kerül és ezért Isten leváltja hivataláról. Ezért ítélheti őt meg az Egyház, vagyis az isteni törvény szerint hivatalát elveszítettnek jelentheti ki. És valóságosan is letehető, ha ennek ellenére vonakodik magától távozni.”
     Ez a nézet azonban nem tetszik Szent Róbertnek, ezért egy harmadikat hoz elő, ami egy „másik extrémből áll, nevezetesen, hogy a pápa nem távolítható el hivatalából se titkos, se nyilvános eretnekség miatt”. Ez a pozíció azonban „tényleg nem tartható”, állapítja meg. Negyedik véleményként Cajetan vélekedését hozza fel. „Ő azt tanítja, hogy egy nyilvánosan eretnek pápa emiatt nem veszti el azonnal a hivatalát, hanem az Egyház válthatja le, illetve az Egyháznak kell leváltania. Ezt a nézetet az én véleményem szerint meg lehet cáfolni.” Ezt Szent Róbert nagy részletességgel meg is teszi, majd ehhez a végkövetkeztetéshez jut: „Az ötödik helyes nézet tehát az, hogy egy nyilvánvalóan eretnek pápa magától megszűnik pápa és az Egyház feje lenni, ugyanúgy, ahogy megszűnik, keresztény és az egyházi test tagja lenni, ezért az Egyház elítélheti és megbüntetheti.”
     Majd így folytatja: „Ez minden régi atya és név szerint Cyprian véleménye, akik azt tanítják, hogy egy nyilvános eretnek azonnal elveszti minden joghatóságát. … Ugyanezen a véleményen vannak a legtudósabb újak”, akik közül néhányat meg is nevez. Megokolásként ezt írja: „Ez a nézet azon alapszik, hogy egy nyilvános eretnek semmilyen módon nem tagja az Egyháznak, vagyis se lélekkel, se testtel, vagy se belső, se külső egyetértés szerint. Hiszen a rossz katolikusok is egyesülve vannak és tagok, a hit által lélekben, testileg a hit megvallásával és a látható szentségeken való részvétellel. A titkos eretnekek csupán a külső egyetértés alapján tagok és vannak egyesülve. Ezzel szemben a jó katekumenek pusztán a belső egyetértés által tagjai az Egyháznak, nem pedig a külső által. Nyilvánvaló eretnekek azonban semmilyen módon nem, ahogy már be lett bizonyítva.”

Ezek után az ember úgy gondolhatja, hogy minden ellenvetés kimerítően meg lett tárgyalva, és az eredmény nagyon világos. Ráadásul azt is számba kell venni, hogy Bellarmin Róbert volt az és nem Cajetan vagy Johannes von St. Thomas, akit nem csak szentté avattak, de 1931-ben XI. Pius pápa egyháztanítóvá tett, mégpedig explicit egyházértelmezése és nem utolsó sorban a „De Romani Pontifice” értekezése miatt. Ily módon az ő tanítása bizonyosan nagyobb súllyal esik latba, mint más teológusoké, akik úgy tűnik, hogy ellentmondanak neki ebben a kérdésben.

A „szedesvakantisták” ellenfeleinél az a feltűnő, hogy pont úgy viselkednek, mint az Egyház ellenségei, mikor a már egyszer lefolytatott teológiai vitát konokul ignorálják és helyettük olyan kérdéseket, melyek már rég meg lettek válaszolva, és az ellenvetéseiket, melyek már rég meg lettek cáfolva, folyton folyvást újra felmelegítik és úgy prezentálják, mintha teljesen újak lennének és csak most merültek volna fel. Ahelyett, hogy a viták során eddig adott válaszokat átnéznék, mindent újra és újra egész elölről kezdenek, és úgy tesznek, mintha az eddig felvetett kérdések még megválaszolatlanok lennének. Ezért aztán az sem meglepő, hogy a mostani nyílt levél szerzője szintén a már ezerszer lerágott csontokat, Liberius, Honorius stb. témákat akarja felhozni érvként, ahogy ezt levelének 2. részében előrejelzi. Valóban új érvei a várakozásnak megfelelően nincsenek – ha nem számítjuk az „ex silentio”-érvét, amellyel Aquinói Szent Tamást akarja a maga oldalára állítani, mert ő egyáltalán semmit nem írt eretnek pápákról. Nos, ugyanezzel az erővel a homo-„házasság” vagy az „újraházasodott elváltak” megáldoztatásának támogatói is hivatkozhatnak Szent Tamásra, hiszen az angyali doktor ezekről sem írt egyetlen szót sem.

6. Egy számunkra már ismert angol úr, aki brit bátorsággal viaskodik a „szedesvakantistákkal” és e célból az Egyház apostoliságát igyekszik védelmezni, ami szerinte abból áll, hogy a papok vasárnaponként lehetőleg sok misét mutassanak be és ehhez sok-sok kilométert utazzanak autóval vagy repülőgéppel, egy új utat választott a „szedesvakantizmussal” vívott szakadatlan háborújában, és a „szedesvakantistáknak” tizenkét kérdést tett fel, hogy ezzel szorítsa őket sarokba.
     Az elsőben azt kérdezi, hogyan is van: Ő egyetlen papot sem ismer, aki XXIII. Jánosnál vagy VI. Pál esetében az 1960-as évek végéig vagy az 1970-es évek elejéig a „szedesvakantista” álláspontot képviselte volna, és a pápák neveit kihagyta volna a szentmise kánonjából; másfelől pont a „szedesvakantisták” állítják, hogy egy eretnek pápával „una cum” mondott misék nem tetszőek Istennek. El kell tehát valóban hinni, hogy 10 évig vagy még tovább is, egyetlen Istennek tetsző áldozat sem lett bemutatva?
     Ez a kérdés csak azt mutatja, hogy az illető úr az igazi katolikus ellenállás történetét egyáltalán nem ismeri, ami pedig már jóval az FSSPX megalakulása előtt elkezdődött. Nem tudjuk, hogy ez Angliában hogyan nézett ki, de a német nyelvterületen az ellenállás legkésőbb az ú. n. II. Vatikáni Zsinat óta igen erőteljesen mozgolódott, és csaknem mindenki, aki ehhez tartozott, legalábbis a papok, abból indultak ki, hogy legalább VI. Pál biztosan nem lehet valódi pápa.
     [Hogy ez mennyire furcsa helyzet, azt nemrégen tudtam meg, amikor e cikk szerzője elmondta, hogy ezelőtt két évig ő maga sem hallott soha az Einsicht és a többi „szedesvakantista” német újságról, következésképpen az ott leírtakról sem. Ez is Lefebvre érsek és utódai politikájához tartozott, hogy tagjaik, szeminaristáik előtt mélyen hallgattak mindarról, ami az FSSPX-en kívül vagy előtt történt, és az érsek tekintélyét felhasználva tudatosan hagyta e téren teljes tájékozatlanságban közösségének tagjait; tehát e cikk szerzője, mint volt FSSPX-es pap, szintén csak nemrégiben tudta meg, hogy milyen nagyszámú és lelkes, szorgos táboruk volt az ellenállóknak, amit elsősorban éppen az érsek és közössége lehetetlenített el.]
     Ismereteink szerint egyetlen ember sem állította soha, hogy Isten nem tarthat kedvesnek egy olyan misét, amit egy önhibáján kívül tudatlan pap jó szándékkal, „bona fide”, egy hamis pápával „una cum” mutat be. Egy ilyen tudatlanság bizonyára elfogadható azokra az évekre, amíg a II. Vatikáni Zsinat és ennek „reformjai” által az egyházi hierarchia aposztáziája még nem lett nyilvánvalóvá. Mindenesetre tény, hogy a katolikus ellenállás – legalábbis a német nyelvterületen – a kezdetekkor egyértelműen „szedesvakantista” tendenciát mutatott, amíg az 1970-es évek alatt nem lett egyre inkább a lefebvrista magokkal telehintve és belepve, és FSSPX-monokultúrává átalakítva.
     A kérdés tehát sokkal kínosabb, mint ahogy azt britünk gondolja, és sokkal inkább így kellene hangzania: Milyen tetszést talált Isten azokban a misékben, melyeket legkésőbb az 1970-es évek közepétől olyan papok mutattak be, akik tudatosan helyezték magukat közösségbe egy eretnek „zsinati pápával”? Nem abból kellene inkább kiindulnunk, hogy a zsinat után az első tíz vagy tizenöt évben még sokkal több Istennek tetsző misét mutattak be, mint a későbbi évtizedekben? És ma vajon hány ilyen van?

A következő kérdések egyenesen együgyűek, és azt firtatják, hogy miért nem lehetett már a korai időkben, a II. Vatikáni Zsinat előtt „szedesvakantistákról” hallani, hogy ez vajon nem jelenti-e azt, hogy egy zsinatutáni újításról van szó, és ha az elvekből egy ilyen világos következtetés vonható le miért nem lett minden hűnek maradt katolikus vagy legalább ezek nagyobb része „szedesvakantista”; és hogy a „szedesvakantisták” tudatlanságot vagy rossz szándékot akarnak minden katolikus szemére vetni; és hogy miért nem egységesek maguk a „szedesvakantisták” a teológiai kérdésekben, ha olyan világos következtetés vonható le a mai történeésekből.
     Minderre gyorsan megadható a válasz: A probléma közismerten a „zsinati pápákkal” lépett fel, és új problémák természetükből adódóan új megoldásokat követelnek. Egyébként pedig a megoldásnál nagyonis vissza lehetett nyúlni korábbi teológusok munkáira és érveire, mint például Bellarmin Szent Róbert tanítására vagy a korábbi pápák, mint például III. Ince és IV. Pál tanításaira és rendeleteire.
     Ellenkezőleg, ami valóban új és „zsinat utáni”, az a „Recognize and Resist” lefebvrista megoldás, mert ez sehol még csak nyomaiban sem található meg korábbi teológusok műveiben vagy bármilyen egyházi rendeletben. Hogy a katolikus igazság nem a tömeg vagy a többség ügye, azt már fentebb bemutattuk; és brit úriemberünk érvelésében szintén az izolációtól való félelem tűnik a fő motivációnak.
     Ami a teológiai kérdésekben való eltéréseket illeti, a fő kérdésben minden „szedesvakantista” egyetért, különben nem ez lenne a nevük. Minden részletkérdésben való egyetértés követelése kicsit sok, amikor még a „normális korokban” is ritkán fordult elő, hogy a katolikus teológusok minden kérdésben egyetértettek volna, különösen ha nehéz kérdésekről volt szó, amelyekben még nem történt meg a tanítóhivatali döntés (arra a kérdésre, hogy hogyan néz ki a „Pius-ellenállók” egysége, nem akarunk kitérni).
     Mind ezek a feleletek magától értetődőek. Miért kell akkor ilyen ostoba kérdéseket felvetni, ha nem azért, hogy a tájékozatlan hívőket megtévesszék és zavart keltsenek.

7. Ugyanez érvényes a többi kérdésre is, mint például a hatodikra, amiben megint az „ex silentio” érvet igyekszik brit úriemberünk felhasználni. Ugyanis itt azt kérdezi, hogy a pápák évtizedes kiesésének, illetve a látszat-pápák által való kiszorításának kérdéséről miért nem volt szó se Fatimában, se Quitoban, miért nem mondott róla semmit Pio atya, vagy a régivágású bíborosok, akiknek tudniuk kellett volna erről, mint például Siri, Stickler vagy Oddi. Egy egyszerű ellenkérdés: Mi van a La Salette-i Miasszonyunk kijelentésével, miszerint Róma el fogja veszíteni a hitet és az Antikrisztus székhelye lesz? Hogy számtalan jövendölésben, mint ahogy Fatimában és Szent János Jelenések Könyvében is, valamint számos egyházatyánál és teológusnál világosan szó van egy pápa-nélküli időről, illetve Rómának ellenpápák általi elfoglalásáról, már több ízben kimutattuk. Mi értelme van akkor egy „ex silentio” érvnek, ami végülis mindig önkényes marad, hiszen ugyanennyire azt is felvethetnénk, hogy vajon egy Angela Merkel vagy egy Obama elnök miért nem beszélt erről a témáról, és mindenekelőtt azt kérdezhetnénk, hogy Lourdesban és Fatimában miért nem esett egyetlen szó sem egy Lefebvre érsekről és az ő „Recognize and Resist” elvéről? Az ilyen nevetséges álérvekkel tetszés szerint mindent, tehát semmit sem lehet bebizonyítani. …
     Nem sokkal jobb az a kérdésformába öntött érv sem, hogy 1958 előtt sem volt sokkal jobb a helyzet az Egyházban – amit nem is állított soha senki. Természetesen a kérdésekből nem hiányozhatnak a korábbi pápák hibáira, mint ahogy a Szent Péter tagadására való utalások sem. Némileg eredetinek tűnik az a kérdés, hogy a 19. század pápái miért nem ítélték el Charles Darwint és ideáit? Mint mindig, itt is összekeveri a kérdező a körtét az almával, és szándékosan nem veszi figyelembe a különbséget, ami az eretnekség bűne és minden más bűn között, legyenek ez utóbbiak bármilyen súlyosak, áll fenn, amiért a „zsinati pápák” eretneksége semmilyen módon nem hasonlítható össze a korábbi pápák hibáival vagy mulasztásaival. Ez ugyanaz a különbség, mint ami egy „eretnek” és egy „rossz katolikus” között létezik, akik között Bellarmin Szent Róbert is különbséget tesz, ahogy fentebb idéztük. Az egyetlenek, akik e fontos kategóriák között ma még különbséget tesznek, pont a „szedesvakantisták”, bármit is mondjon bárki különben róluk.

8. A tizedik kérdés valójában három, melyeket már régen megválaszoltunk: a teológusok véleményének eltérése az eretnek pápa esetében (lásd fent és sok-sok helyen), vagy az a kérdés, hogy az Egyház története folyamán eddig miért nem vették el egyetlen pápától, mint eretnektől sem a hatalmát (nagy kunszt, amikor a mostani egy eddig soha nem volt helyzet az Egyház történetében), és hogy a Bibliában az Ószövetség eretnek főpapja megtartja hivatalát (mintha nem éppen az ő hitehagyásuk miatt vetetette volna el Isten az Ószövetség egész hierarchiáját és nem ezért bukott volna ez el – nem beszélve arról, hogy az Újszövetség hierarchiája egészen más és különleges, és hogy itt megint az almának a körtével való összehasonlítása történik).

Igen vicces a tizenegyedik kérdés. Abban az áll, hogy a pokolról festett régi képeken számos pap látható, akik ott szenvednek. De a pápák, püspökök és papok azért égnek a pokolban, mert olyan sok lélekért viseltek felelősséget. Ha Bergoglio nem lenne igazi pápa, hanem csak egy sarlatán vagy bohóc, akkor csak mint ilyen esne büntetés alá. Ki viselné akkor a felelősséget a népek hitehagyásáért, ha a „zsinati pápák” nem igazi pápák? – Ehhez azt a kérdést lehetne felvetni, hogy vajon az Antikrisztus és hamis prófétái szintén nem viselnek felelősséget összes gaztettükért és a lelkek tömeges megrontásáért, amit okoztak, hiszen ők sem pápák, püspökök vagy papok? Vajon ők is csak, mint sarlatánok és bohócok lesznek elítélve?
     A Jelenések Könyvéből tudjuk, hogy élve dobják őket a pokolba, hogy ott örökké a legborzalmasabb kínokat szenvedjék el. Ugyanez történik minden előfutárukkal, legyenek ezek püspökök, papok, pápák vagy sem. De be kell vallanunk, hogy szerintünk nem kis ötletgazdagság és zseni kell hozzá, hogy a középkori pokol-ábrázolásokból valaki arra találjon bizonyítékot, hogy a „zsinati pápáknak” igazi pápáknak kell lenniük. Erre mi soha nem jöttünk volna rá. A tizenkettedik kérdés annyira primitív és annyira nívótlan, hogy nem éri meg a megemlítést.

9. Összefoglalva és áttekintésben csak azt tudjuk megrendülve megállapítani, hogy milyen üresek és ellentmondásosak a „szedesvakantizmus”-ellenzőinek érvei álokoskodásukkal, kártyaváraikkal és szappanbuborékjaikkal. Látszik, hogy minden szalmaszálat megragadnak, és ez megint egyszer azt mutatja, hogy e mögött egy félelem rejlik, a félelem, hogy a logika ereje mégis elviszi őket a – nos, igen, a „szedesvakantizmusba”, amitől annyira rettegnek. Ezért alapjában véve nem tesznek mást, mint magukat szuggerálják.
     Mi azonban imádkozni akarunk ezekért a szegény, sajnálatraméltó hittestvérekért, hogy megszabaduljanak félelmüktől és az igazság felismerésére jussanak, Isten gyermekeinek igazi szabadságára.

Vége

Feltéve: 2015. március 26.


VISSZA


vissza

a KÖNYVTÁR oldalra                              a KEZDŐLAPRA