1. Az igazi Egyház a szentek Egyháza Írta: Henry Daniel-Rops Henry Daniel-Rops (1901-1965) „Az Egyház a kora-középkorban” című könyvét, ami az Egyház történelmét kb. 430-tól 1050-ig tárgyalja, a következő mondatokkal zárja be: Türelmes fáradozás – ha erre a zűrzavarral és összevisszasággal teli hatszáz évnyi időre visszatekintünk és azt a művet szemléljük, amit az Egyház ezidőben létrehozott, ez a két egyszerű és szép szó tör fel belőlünk. Talán szerénynek tűnnek, de nem találunk jobb, jellemzőbb kifejezéseket erre a munkára, melynek nem kisebb célja volt, mint az emberek és a kultúra megmentése.      Amikor a barbárok beözönlése a féregrágta antik világot romlásba döntötte, a Mater Ecclesia célja az volt, hogy ennek a szörnyű viharnak ellenálljon és egyúttal a szent kinccsel, melynek őrzője volt, az emberi társadalom alapjait megőrizze. Egy magát feladó emberiség közepette, egyedül ő rajta nem lett úrrá a kétségbeesés. Azon az éjszakán, amikor az emberiség elsüllyedt, ő egyedül őrizte a fényt. Egyedül neki köszönhető, hogy nem pusztult el minden visszavonhatatlanul. A vihar még nem vonult el teljesen, amikor az Egyház már túllépett az első célon, a megőrzésen, és teljes erővel nekilátott annak a látszólag lehetetlen feladatnak, hogy a roppantul elszabadult erőket kihasználja és Isten nagyobb dicsőségének alávesse. Képes volt arra, hogy ezeket a barbárokat, akik egy világot döntöttek romba, szeresse, Krisztus által hívott vad lelküket szeresse és lassú, hősies munkában Krisztusnak megnyerje.      Amikor a hetedik században az iszlám borzalmas lökése a keresztény világot kiemelte a sarkaiból, amikor a súlyos áldozatok árán meghódított területek nagy része elveszett, az Egyház megduplázott erővel igyekezett a visszahozhatatlan veszteségeket új szellemi hódításokkal kiegyenlíteni. Ez az idő, ennek a történelmi periódusnak a közepe táján, nagy reményeket ébresztett. Az Egyház bizalommal és nagyvonalúan támogatta egy zseniális embernek, Nagy Károlynak próbálkozását, hogy a káoszból rendet teremtsen, a keresztény világot kiszélesítse, a kultúrát és a szellem képzését biztos alapra helyezze. Azt gondolta, hogy az Egyháznak köszönhetően és ezzel egységben örök időkre szintézist hozhat létre az antik világ és a germánok által hozott világ között. Fél századig úgy tűnt, hogy ez a kísérlet sikerrel járhat.      De kiderült, hogy korai volt még: a világ megint a sötétség hatalmába került, újra elöntött mindent a barbárok áradata. A kultúra hajója megint közel kerül a süllyedéshez. Sőt, bizonyos értelemben a veszély még nagyobb volt, mint az ötödik században, mert úgy látszott, hogy némely tekintetben maga az Egyház is az elharapódzó halálos erők áldozatává válik: úgy tűnt, hogy a hajó léket kapott. Az Anyaszentegyház azonban ekkor sem vesztette el reményét, ahogy Alarich és Attila idejében sem vesztette el.      Miközben fiai és leányai a kolostorokban tiszta és áhítatos szívvel egy jövőbeli képzettség csíráit ápolták, az Egyház óvatosan fürkészte a helyzetet és kereste, hogy mi vagy ki az, ami az emberiségnek lehetővé teheti, hogy újra megtalálja önmagát és az elszabadult ellenséges erőkkel szembe tudjon szállni. És így történt, hogy abban a két évszázadban, melyben a sötétség egyre mélyebb lett, megjelent egy hajnal csodálatos ígérete, mely ezer titkos jellel vetette magát észre. Törjön rá a keresztény országokra a barbárok újabb áradata, találtassanak a fény gyermekei is vétkesek a sötétség terjesztésében, váljanak alkalmatlanok Krisztus első, legmagasabb rangú tanúi, Szent Péter örökösei történelmi feladatukra – az Egyház lelke mindig biztos önmagában, ő olyan fiatal és élő marad, hogy végül ő szerzi meg a győzelmet. És pont abban a pillanatban, amikor az események különös összejátszása folytán egy korszak véget ért, hat évszázad fáradozása, melyek eredménye eddig oly soványnak tűnt, valójában előkészítette a talajt, melyen az emberi szellem mesterműve felépülhetett: A Mater Ecclesia tette ezt lehetővé. Bár ő vitte ezt végbe, de nem emberi célokra, és nem is csak emberi eszközökkel. Az ő célja – az egyetlen, ami van és volt neki – az embereknek üdvüzenetet hozni, a földi országot Isten országává felépíteni és a mindennapi imát: „Jöjjön el a te országod” valósággá tenni. És a türelmes fáradozást, amit magára vett, nem lehet pusztán emberi indítóokokkal megmagyarázni. Itt természetfeletti erők ügyködtek, a remény és a hit keresztény erényei.      „Egyetlen emberi intézmény sem tartott 18 évszázadon keresztül”, írta Joseph de Maistre (1753-1821), az ú. n. felvilágosodás ellensége és éles bírálója. És egyetlen más korban sem volt az Egyház puszta túlélésének ténye olyan csodaszámba menő esemény, mint abban a hat évszázadban, amikor úgy tűnt, hogy minden az Evangélium ellen fog össze. Csakhogy az Egyház nem pusztán „emberi intézmény”, csak másodsorban ez, és tulajdonképpeni rendeltetése szerint egyáltalán nem ez. Ha az elpusztítására elhatározott erőknek ellen tudott állni, és miközben magát is mentette, az emberi kultúrát is megmentette, akkor az nem „ügyes” politikájának volt köszönhető, hanem a neki szóló ígéretnek, hogy a pokol kapui nem vesznek erőt rajta, és nem is csak annak a körülménynek, hogy bátor és okos férfiai, hanem hogy szentjei voltak. Végülis ez az a nagy tanítás, ami ebből a tragikus és zűrzavaros korszakból adódik. Kik voltak a vezetők, akik az emberiséget a fényhez vezették, ha nem az akaraterős püspökök, akik szembe szálltak a barbárok hordáival; a misszionáriusok, akik életük kockáztatásával tovább folytatták azt a munkát, amit az apostolok és az Egyház első évszázadainak vértanúi elkezdtek; a szerzetesek, akik egy másfajta harcban, az embereknek saját maguk ellen folytatott harcában a keresztény lelkeket állhatatosan kötelességük megtételére buzdították; a nagy pápák, akik olykor láthatóan tevékenykedtek a Szentlélek inspirációjára? Mind azok tehát, akik számára Krisztus valóban „az út, az igazság és az élet” volt, és akik soha nem kételkedtek Benne.      Az igazi Egyház a szentek Egyháza, akik már itt valódi tanúságot tettek, és mindazoké, akik alázatban és emberi eszközeikkel azon igyekeznek, hogy Krisztussal egyek legyenek. Az Egyház történelme nem más, mint az Egyház szentségének a történelme. És ez az igazság soha nem lépett elő világosabban, mint a felbomlás és szerencsétlenség idejében, amikor az emberiség engedett a nehézség vonzásának, és késznek mutatkozott arra, hogy a mélység csábításának engedjen és hagyja magát a mélybe rántani. 2. Isten a gonoszat mindig egy még gonoszabbal bünteti meg Részlet Albert Maria Weiss O. Pr. „Liberalizmus és kereszténység” című 1914-ben megjelent könyvéből Ha a janzenizmus három századon keresztül minden pápai döntést figyelmen kívül hagy, ha a tekintéllyel szembeni engedelmességet a legagyafúrtabb kifogásokkal nevetségessé teszi, ha az egyházi hierarchia egész építményét lerombolja, és ha a gallikanizmus mindehhez a szánalmas nemzeti gőg miatt baráti segítséget nyújt, lehet-e akkor a francia egyház összeomlását másnak tekinteni, mint kikerülhetetlen konzekvenciának? Az összeomlás nem volt mindig olyan borzalmas, mint a 16. század elején és a 18. század végén, és mint 1870-től, a Vatikáni Zsinat után. Ritkán ért el a liberalizmus akkora elterjedést és ritkán rágta szét a kereszténység gyökerét és tövét olyan mélyen, mint ezekben az időkben. De bárhol is követjük a liberalizmus történetét, mindenütt előbb vagy utóbb a kereszténységben bekövetkezett katasztrófát találunk. … Hogy a 18. század végére a fejedelmi és hercegi szellemi udvarok, valamint a szerzetesrendek és a teológiai intézmények abszolút érettek lettek a pusztulásra, senki nem vonja kétségbe. A szellemi, lelki megújuláshoz semmilyen módon nem járultak hozzá, ezért Isten fenyítése el kellett érje őket, ahogy korábban és később is. Isten e fenyítésre a liberalizmust használta fel, miként a történelemben a gonoszat mindig egy még gonoszabbal bünteti meg. Mindazonáltal az, hogy Isten saját akaratának véghezvitelére ezeket eszközként használja, nem mentesíti őket a felelősség és bűneik alól.      Isten korbácsának és hóhérának szerepét az isteni Gondviselés gyakran bízta a liberalizmusra. Nem mindig olyan feltűnően, mint az ú. n. reformáció és a forradalmak idején, de azért elég felismerhetően. .3. „Talán korábban alaposan túlbecsültük az igazhitű katolikusok számát” A ma feltett írások mind egy szándékot tükröznek: Történelmi példákon keresztül azt kutatják, hogyan igazodjon el korunkban az, aki a maga körül tapasztalható hitehagyás és eretnekség és pogányság ellenére is katolikus akar maradni. Egyik ismerősöm tegnap érkezett haza Észak-Olaszországból. Ő maga egy eretnek szekta tagja, aki határozottan visszautasítja a katolicizmust, mégis meghatottan mesélte, mekkora élményt jelentett számára, hogy egy dombon fekvő katolikus templom közelében, egy mise után lányok-fiúk rohangáltak körbe, és minden arra járónak, többnyire turistának, a kezébe nyomtak egy „szentostyát”. Milyen felemelő volt, mondta ismerősöm. Nos, a történelmi leírásokból az derül ki, hogy se a pápaság helyzete, se a katolikus polgárok hitének mélysége nem volt jelentősen más az elmúlt évszázadokban, mint korunkban. [„Nem lehet igaz, hogy 1965 után az összes igazhitű katolikus kihalt. De talán már korábban alaposan túlbecsültük az igazhitű katolikusok számát”, írta Dr. Wendland egykor az Einsicht című újságban.]      A hiedelemmel ellentétben a múltban a papokkal, az egyházi személyekkel szembeni tisztelet nem annyira a vallásnak, az Egyház iránti tiszteletnek szólt, hanem a világi hatalomnak, a világi gazdagságnak. Gondoljuk csak meg, hogy csaknem másfélezer éven keresztül egy püspök egyúttal főúr, sőt magas rangú hivatalnok is volt. És azt se felejtsük el, hogy mintegy másfélezer évig a katolikus liturgikus ünnepek jelentették a „társadalmi” életet, az Egyház szolgáltatta az embereknek a „szórakoztató” programokat!      Az is egészen megdöbbentő felismerés – amit újra és újra hajlamosak vagyunk elfelejteni –, hogy minden eretnekség katolikus egyháziaktól, azaz papoktól, teológusoktól indult el. E negatívumok ismertetése mellett a most megjelentetett írások másik célja annak tudatosítása volt, hogy a pápai Tanítóhivatal tévedhetetlensége mindig is vallott, s az Egyház gyakorlatában mindig is szereplő elv volt. Még a nevetséges kibúvókat kereső, eretnek janzenisták sem vallottak mást: a pápa tévedhetetlenségét ők is elfogadták, csak a „körülményekbe”, azaz minden egyébbe kötöttek bele. Az az elmélet, hogy a pápai tévedhetetlenség csak a legnagyobb ünnepélyességgel kihirdetett dogmákra vonatkozik, csak az ú. n. II. Vatikáni Zsinat óta, a lefebvrista ideológia megjelenésével az ú. n. „tradicionalisták” köreiben ütötte fel a fejét. Előtte teljesen nyilvánvaló volt, hogy egy pápai bulla tartalma ugyanannyira az Egyház fejének csalatkozhatatlan megnyilvánulásai közé tartozik, mint Mária Szeplőtelen Fogantatásának a kihirdetése. Anton Holzer ma feltett – sajnos csak német nyelven – „Die katholische Glaubensregel und der Kanon des hl. Vinzenz von Lérins – Über eine unter Traditionalisten verbreitete Irrlehre” című tanulmányában aprólékos pontossággal írja le a pápa tévedhetetlenségnek feltételeit. Ezek szerint, ha a pápa értésre adja, hogy legfelsőbb apostoli akaratát nyilvánítja ki, hogy mint minden keresztény pásztora és tanítója beszél, akkor az, amit hit és erkölcs dolgában mond a megígért isteni segítség révén azzal tévedhetetlenséggel bír, amellyel az isteni Megváltó Egyházát felruházta.      Tehát, amikor Montini, alias VI. Pál egy zsinati konstitúciót (például a Lumen gentium-t) e szavakkal zár be: „Mindazt, amit e konstitúció egészében és részleteiben tartalmaz, helyeselték az atyák. Mi pedig mindezt a Krisztustól kapott apostoli hatalmunkkal a tisztelendő atyákkal együtt a Szentlélekben jóváhagyjuk, kötelezőként kimondjuk, tekintélyünkkel megerősítjük, és amit a zsinat alkotott, Isten dicsőségére közzétenni elrendeljük”, akkor ő a hivatalos „egyházhoz” tartozók, illetve az ő pápaságát elismerő „tradicionalisták” számára igenis tévedhetetlen, következésképpen a szavait el nem fogadók eretnekek. Amik korunkban valóban teljesen új és még soha nem volt tényezők, azok nagyjából a következők:      – a természetfeletti, vagy mondjuk így, egy túlvilági lény és a halál utáni élet tökéletes tagadása, semmibe vevése;      – a mindenféle tekintély tökéletes tagadása;      – azok a technikai feltételek, melyekkel az értelmiség köreiben mindig is meglévő eretnekségek, agyrémek az egyszerű emberek köreiben is elterjedt, és amelyekkel az Egyház ellenségei az egész világ közvéleményét, félrevezetését és tudását, jobban mondva tudatlanságát kézben tarthatja és irányíthatja. Mégis annak felfedezése, hogy korunk nem is annyira új, mint gondolnánk; hogy ami elpusztult és el fog pusztulni, az mind Isten igazságos büntetéseként pusztult el; végül, hogy az Egyház nem a „hatalmasságokból”, és díszes intézményeiből áll, hanem a szentjeiből, a Krisztushoz minden nehézség és áldozat árán kitartókból, komoly vigasz és remény és nyugalom forrása lehet.      Isten a pogánnyá lett világban, Fia eljövetele előtt nem egy nagyhatalmat, például az egyiptomi fáraók vagy Nagy Sándor birodalmát választotta népének, hanem az egyik legkisebbet, Izraelt. Nem lehet, hogy az igazhitű kereszténység, azaz Krisztus igaz követői a látszat ellenére szintén mindig is csekély számban léteztek, ahogy Wendland professzor kérdezi? Feltéve: 2015. július 6.