A gallikanizmus Írta: Dr. Géfin Gyula teológia tanár, Szombathely Gallikanizmus az a Franciaországban kifejlődött vallási irányzat, amely a pápától egyes egyházfelsőségi jogokat megtagad, azokat a királyra ruházza s az Egyházat bizonyos fokig nemzeti egyházzá szűkíti be.      Gyökerei visszanyúlnak Szép Fülöp és VIII. Bonifác harcáig. Elméletileg Gerson és D’Ailly képezte ki a nyugati egyházszakadás idején. A francia papság 1438-ban Bourgesban tartott gyűlésén 38 cikkelybe foglalta és VII. Károly állami törvénnyé tette (bourgesi pragmatica sanctio). Ez kimondja, hogy az egyetemes zsinat a pápa fölött áll, megszorítja a Rómába való fellebbezéseket és Franciaországot sokban kivonja a pápa joghatósága alól. I. Ferenc konkordátuma (1516) megszünteti ugyan a pragmatica sanctiót, a gyakorlatban azonban ez tovább él. Pithou, Párizs főügyésze „Les libertés de l’Église Gallicane” (1594) című művében mintegy törvénybe foglalja a gallikanizmust. Szerinte a pápának Franciaországban világi ügyekben semminemű hatalma nincs, lelkiekben sem tehet semmit, ami a gall egyház ősi jogaival ellenkezik. A gall szabadságok védelmére szolgáló eszközök: a királyi tetszvényjog, a fellebbezés a világi hatóságokhoz az egyházi hatalommal való visszaélés miatt és az egyetemes zsinathoz való fellebbezés.      Pithou műve nagy hatást keltett. Dupuy (1639) és De Marca (1641) bizonyítékokkal igyekeztek alátámasztani, Richer pedig megtoldotta azzal, hogy országában a király a vallás legfőbb védőura és őre (1611). A párizsi parlament Bellarmin Szent Róbertnek a gallikanizmussal ellenkező művét elítélte (1610), Santarelliét hóhér által égettette el (1625). XIV. Lajos 1673-ban a regáliajogot, mellyel Franciaország egyes tartományaiban igényt tarthatott a főpapok hagyatékára, az üresedésben levő főpapi székek jövedelmére, s az üresedés idején a plébánosit kivéve, az egyházi állások betöltésére, önhatalmúlag kiterjesztette egész Franciaországra.      A papságból csak Pavillon és Caulet püspökök emeltek ez ellen szót, akik aztán emiatt súlyos üldöztetést szenvedtek el. Amikor XI. Ince védelmébe vette őket, XIV. Lajos a francia papságot gyűlésre hívta Párizsba, hogy a regáliák ügyét rendezze s a pápai hatalom kiterjedésére nyilatkozatot vegyen. A megjelent 34 püspök és az alsópapság 37 követe a király pártjára állott, sőt Choiseul tournay-i püspök egyenesen a Rómától való elszakadást ajánlotta. Bossuet meaux-i püspök és hitszónok ezt megakadályozta ugyan, de elfogadtatta a gyűléssel 4 cikkelyét (Declaratio Cleri Gallicani, 1682. március 19.), mely a gallikanizmusnak jellegzetes kifejezője. Tartalma a következő:      1. A pápának világi ügyekben a fejedelmek fölött sem direkt, sem indirekt joghatósága nincs, az alattvalókat nem oldhatja fel a hűségeskü alól;      2. Az egyetemes zsinat a pápa fölött áll;      3. A pápa hatalmát korlátozzák az egyetemes Egyház által elfogadott kánonok, Franciaországban azonfelül az ősi gallikán jogszokások;      4. A pápa határozatai hit dolgában nem megváltoztathatatlanok, hacsak az egyetemes Egyház beleegyezése hozzájuk nem járul. XIV. Lajos törvényerőre emelte a Declaratiot, VIII. Sándor azonban semmisnek nyilvánította (Inter muliplices, 1690) és XII. Incének 1693-ban sikerült is a királyt rávennie, hogy erre vonatkozó rendeletét visszavonja. I. Napóleon a konkordátumban (1801) elvben lemond ugyan a gallikanizmusról, de az „Organikus cikkelyekben” újra bevezeti. A gallikanizmust végleg elvetette a Vatikáni Zsinat (1870), amely a pápa tévmentességét és az egyetemes zsinat fölött állását definiálta, s ezzel a Declaratio 2. és 4. cikkelyét elítélte. A gallikanizmus eszméit saját céljaira használta fel a febronianizmus, II. József és a pistojai zsinat. Utóbbinak tévtanait VI. Pius Auctorem fidei kezdetű bullájával (1794) elvetette. A gallikanizmusban a tisztázatlan teológiai fogalmak s az egyházforradalom lappangó szelleme találkoztak a francia nemzeti büszkeséggel s a fejedelmi abszolutizmus előtt való szolgai meghajlással. A magyar papság álláspontja a gallikanizmussal szemben Írta: dr. Éder-Szászy László piarista gimnáziumi tanár, Budapest A magyar papság álláspontja a gallikanizmussal szemben kezdettől fogva helyes és következetes volt. Amikor a francia papság a Declaratio 4 cikkelyét elfogadtam a magyar katolikus papság Nagyszombatban tartott zsinata (1682. augusztus 8.) elvetette ezeket. A magyar papság bátor hitvallásának köszönhetjük, hogy rajta keresztül megtört a gallikanizmus eretneksége; a határozott állásfoglalás pedig biztosítéka a magyar papság teológiai korrektségének is.      Az agg Szelepcsényi György prímás a nagyszombati zsinatnak Bossuet tételeiről hozott elítélő határozatát el is küldötte Versaillesba. A határozat így hangzik: „Ezen tételek, melyek a keresztény fülnek abszurditások s a szó teljes értelmében elfogadhatatlanok, a sátán szolgái útján szóródtak szét egészen a magyar királyság tartományáig azzal a szándékkal, hogy a mi belső bajaink közepett izgalmat és a forrongáshoz tápot nyújtsanak, hogy a jámborság csábító álarca alatt a szakadárság mérgét hintsék el a hívek lelkében. Mi a magunk részéről tehát őseink nyomdokán haladva elítéljük, száműzzük a fentemlített 4 tételt és eltiltjuk e királyság minden hívőjét azoknak olvasásától mindaddig, míg az apostoli Szentszék meg nem hozza e kérdésben csalhatatlan ítéletét.”      A Sorbonne 45 ülésben foglalkozott a magyarok cenzúrájával, egész dogmatikai küzdelmet folytatott a magyar papsággal, mint ezt a Vatikáni Könyvtárban őrzött jegyzőkönyvek (7161. sz. kézirat) tanúsítják. A janzenizmus Írta: dr. Petró József teológia tanár, Eger A janzenizmus, az újkor egyik legmegejtőbb s legkártékonyabb eretneksége. Kezdeményezője Jansen Kornél, löweni tanár, utóbb yperni püspök volt. Augustinus című művét halála után du Vergier de Hauranne, St. Cyran-i apát adta ki. A könyvet VIII. Orbán In eminenti ecclesia bullájában 1642-ben kifejezetten elítélte, mégis gyorsan elterjedt, különösen Franciaországban.      A janzenisták, akik magukat „Szent Ágoston tanítványai”-nak nevezték, ennek az elítélésnek megkerülésére különböző kibúvókat kerestek, de nem tudták megakadályozni, hogy a francia papság 1650-i gyűlése 88 püspökkel az élén ne kérje a pápától Jansen 5 tételének s a janzenista Arnauld Antal 2 tételének elítélését. X. Ince pápa külön bizottsággal vizsgáltatta meg e tételeket, majd ennek véleménye alapján Jansen 5 tételét, mint „eretnek tant” 1653-ban újból elítélte.      A janzenisták erre kétségbe vonták, hogy az elítélt téves tételek csakugyan megvannak Jansen könyvében, s amikor a pápa ezt is ünnepélyesen kijelentette, azzal feleltek, hogy az Egyház tanítói hivatala csak abban csalatkozhatatlan, hogy egy tétel téves-e vagy nem (quaestio iuris), de nem abban, hogy valamely tétel bennfoglaltatik-e egy könyvben vagy nem (quaestio facti). Ezért csak tiszteletteljes hallgatásra (silentium obsequiosum), nem meghódolásra vannak kötelezve.      A Port-Royal ciszterci kolostor apácái lettek a legfanatikusabb janzenisták (főnöknőjük, Arnauld Angelica a fő janzenista, Arnauld Antalnak nővére volt). Közülük többen még a halálos ágyon sem akarták magukhoz venni az Oltáriszentséget, mert nem érezték magukat erre elég tökéletesnek. A vita tovább folyt, míg VII. Sándor pápa hosszas huzavona után az összes papoktól esküt nem kívánt, amellyel Jansen 5 tételét elítélik. Négy francia püspök csak feltételesen akarta az esküt letenni, mikor azonban IX. Kelemen megindította ellenük az eljárást, minden feltétel nélkül aláírták a hitvallást (Kelemen-béke, pax Clementina). Titokban azonban tovább terjedt a janzenizmus, sőt külön misekönyvet s rituálét is nyomattak, amelyet 29 püspök helyben is hagyott.      A vitát dogmatikai térről főleg Pascal terelte gyakorlati térre azzal, hogy heves irodalmi harcot indított a jezsuiták, mint a janzenizmus fő ellenfelei ellen. Mások a gyakori áldozást és a Jézus Szíve-tiszteletet pellengérezték ki. A Sorbonne 60 tanára is a janzenistákhoz csatlakozott. A jezsuitákon kívül Páli Szent Vince is erőteljesen szembefordult a janzenizmussal. A Kelemen-békére való hivatkozással a janzenisták egyre terjesztették tanaikat, s a zavar mind általánosabb lett. Újabb lendületet vett a J. Quesnel Paschasius tudós oratoriánus által, akinek könyvét (Erkölcsi reflexiók) XI. Kelemen pápa Unigenitus kezdetű bullájában (1713) ünnepélyesen kárhoztatta. Erre a janzenista érzelmű püspökök (köztük Noailles, Párizs bíboros-érseke) egyetemes zsinathoz fellebbeztek. Mikor azonban 1718-ban XI. Kelemen pápa az apellálók felett kimondotta a kiközösítést (Pastoralis officii bulla), s az udvar is erélyesen fellépett ellenük, a janzenisták nagy része visszavonta tévedését. Mások külföldre, Hollandiába távoztak. Az agg Tournely dogmatika tanár 1730-ban meggyőzte a Sorbonne tanárait a janzenizmus téves voltáról, mire ezek is cserbenhagyták az eretnekséget.      Egyesek egy janzenista diakónus sírján történt állítólagos csodákkal igyekeztek érdeklődést kelteni, de ezzel csak nevetségessé lettek. A mozgalom Franciaországban lassan átevezett a teljes hitközöny vizeire, a janzenizmus mint szekta csak Hollandiában élt tovább. A janzenizmus egész lényegében a kálvinizmussal rokon, azzal a különbséggel, hogy nem akart az Egyháztól elszakadni, hanem azon belül iparkodott túlzó és eretnek elveit érvényesíteni. Azzal, hogy a kegyelem hatékonyságát szinte mindenhatósággá fokozta, minden komoly hitéletet aláásott, bár ugyanakkor a rigorizmus látszatát öltötte magára. Nagyrészt az ő bűne, hogy széles néprétegek, főleg az értelmiség, Franciaországban s utóbb másutt is, elhidegültek az egyházi élettől s a szentségekhez való járulástól. Káros hatása a mai napig tapasztalható.      Másik nagy bűne, hogy megoszlást okozott a katolikusok között, rengeteg szenvedélyes vitát keltett, s főleg a jezsuita rend ellen eszközválogatás nélkül való, szívós harcot indított, mely végül is a Jézus-társaság feloszlatásához vezetett. Wilhelm Hünermann „Isten birodalmának története” című négykötetes egyháztörténeti művének a janzenizmusról szóló fejezetét azzal zárja, hogy felsorolja azokat a szenteket, akik a janzenizmus fénykorában Franciaországban éltek és működtek. Páli Szent Vince mellett ekkor élt és ügyködött Isten országáért:      Eudes Szent János (1601-1680), a Jézus és Mária Szíve iránti szeretet nagy apostola, aki 40 éven keresztül tartott népmissziókat, és megalapította a Jézusról és Máriáról nevezett Társulatot;      Régis Szent Ferenc-János jezsuita missziós pap (1597-1640); De la Salle Szent János (1651-1719), a Keresztény Iskolatestvérek kongregáció alapítója, a keresztény ifjúság nevelője.      És mindenekelőtt Alacoque Szent Margit-Mária, akit egy látomásban az Úr Krisztus azzal bízott meg, hogy a Jézus Szíve tiszteletet széles körben elterjessze, és gondoskodjék Jézus Szívének külön ünnepéről. „Azokban az években, amikor a janzenizmus halálos fagyos dermedtséget terít a lelkekre, az Úr egy apácának, Alacoque Margit-Maria vizitációs nővérnek a Paray le Monial kolostorban kinyilatkoztatja szíve titkát, és a megdermedt világba dobja szeretetének tűzcsóváját. A sokféleképpen kínzott szerzetesnő cellájából Jézus Szentséges Szívének tiszteletében izzik fel az az új láng, ami előtt a Port-Royal komor heve végre összeomlik.      Nem a nagy tudósok, nem a pápák döntései, hanem egy szent lángoló áhítatossága győzedelmeskedik végül a janzenizmus felett és készíti az utat a nagy eucharisztikus pápa, X. Pius számára, aki a tabernákulumok ajtaját megint szélesre tárja, amit egy komor tévtan bezárta.” Feltéve: 2015. július 6.