1. Napjainkban egy katolikusnak tényleg több mint nehéz a dolga. A „zsinati egyháztól” semmit sem várhat, és attól nem is akar kapni semmit. A „tradicionalisták”, akiknél elvbarátokat remélt találni, ferdén néznek rá, majd kihajítják, és a „szedesvakantisták” megvetett táborába vetik. Azonban a következetes katolikus itt sem jól, sőt, inkább idegenül érzi magát, látva, hogy ott mi mindenféle található, ami nem feltétlenül tűnik katolikusnak számára.      Ennek az az oka, hogy a „szedesvakantista” kifejezés többjelentésű és tudatosan így is használják, hogy ezzel a jóravaló katolikusokat „diszkriminálni” tudják. Minden korban használatban voltak olyan jelzők, melyekkel a következetes katolikusokat gúnyolni és becsmérelni lehetett. Nevezték őket eddig „ultra-montanistáknak” vagy „hiper-katolikusoknak” vagy „antimodernistáknak”, úgy ma „szedesvakantisták” a nevük. 2. Nézzük meg tehát először, hogy mi minden időben a következetes katolikus jellegzetessége. Mindenekelőtt ez: Komolyan veszi a hitét, szinte azt mondhatnánk, halálosan komolyan. Mert tudja, hogy minden a hittől függ: „Aki hisz, az üdvözül, aki nem hisz, az elkárhozik.” (Mk 16,16) Ezért inkább az életét veszti el, mint a hitét. Ez az elmúlt évszázadok oly sok mártírjának vérrel tett tanúbizonysága. Legfontosabb számára, hogy lelkeket mentsen, azáltal, hogy az igaz hithez vezeti őket. Erről tanúskodik oly sok misszionárius lelki buzgósága, akik életük kockáztatásával a hitetlenségben és pogányságban elveszett lelkek segítségére siettek. És a következetes katolikus azt sem tudja megengedni, hogy a hitet megmásítsák és elhomályosítsák. Erről beszél a múltban oly sok pápa és bátor egyháztanító a tévtanok és az eretnekségek ellen folytatott szakadatlan küzdelme.      A következetes katolikus hite magában foglalja a szent, katolikus, apostoli Egyházban való hitet, sőt bizonyos értelemben előfeltételezi ezt, hiszen az Egyháztól kapja hitét. Hite egyházi, mert az Egyház hite, amit az Egyház a keresztség és tanítás által közöl vele, annak a parancsnak alapján, amit Fejétől és Vőlegényétől, Urunk Jézus Krisztustól maga kapott. „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére, és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek.” (Mt 28,19-20) „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki nem hisz, az elkárhozik.” (Mk 16,15-16)      Ezért csüng a katolikus gyermeki szeretettel Egyházán és annak hivatalos tanítóin és pásztorain, úgymint a pápán, mint legfelsőbb pásztorán és „Szentatyán”. Rendíthetetlenül bízik a mennyei segítségben, amit az Üdvözítő Péternek és utódainak ígért, szilárdan hiszi, hogy Péter az a szikla, akinek hite nem fog meginogni, és hogy erre a sziklára épült az Egyház, amin a pokol kapui sem vesznek erőt. A következetes katolikus feltétlenül szilárdan hisz az Egyház, Krisztus menyasszonyának szentségében és szeplőtelenségében, és ugyanazzal a hajthatatlansággal védelmezi becsületét, mint a Boldogságos Szűz Máriáét. Az egyházi Tanítóhivatal tévedhetetlensége ugyanannyira szívügye, mint a Szeplőtelen Fogantatás.      [Az Egyházhoz, a pápához, illetve pápasághoz, a Tanítóhivatalhoz csak úgy és csak addig vagyunk hűségesek, ha mindent és mindenkit – bármilyen szerepet is játszik az illető – visszautasítunk, aki az örök Egyházhoz és az örök Tanítóhivatalhoz hűtlen, annak tanítását, liturgiáját, szentségeit meghamisítja, elárulja, áruba bocsátja.] 3. Ahogy a nagy antimodernista domonkos, Albert Maria Weiß helyesen megfogalmazta, a modern, liberalizmustól átitatott ember egyik jellegzetessége, hogy mindent csak és kizárólag a saját szemszögéből figyel és ítél meg. Ezt írta [száz évvel ezelőtt!]: „Ebben önmagában véve nincs semmi különlegesség. Ez az ember régi és örökké azonos betegsége, ami itt megint előtérbe kerül. Nem Pythagoras volt az első, aki azt a mondatot kitalálta, hogy az ember minden dolog mércéje. Ez a gondolat a bukott ember lelkének mélyén ül, és nincs senki, akinek ne kellene ez ellen harcolnia. Csak az önmaga ellen folytatott hosszú, hosszú harc és csak egy magasabb tekintélynek való tökéletes behódolás által tud valaki Ádám eme sajnálatos örökségétől megszabadulni.”      Majd így folytatta: „De mivel az ember a maga ellen folytatott harcra ugyanannyira kevéssé gondol, mint egy tekintélynek való behódolásra, ez a szabadságra való hajlam és az ezzel együttjáró zsarnokság minden ellen, ami a saját véleményétől eltér, az élet minden területén magához ragadta a hatalmat. A liberalizmus csak annyiban tesz ehhez hozzá valami különlegeset, hogy még olyan területeken is, mint a hit és a vallás, az embert teszi minden dolog mércéjévé. Ezért a szentek erénygyakorlatai bizonyára túlzások, mert számára a saját maga legyőzése teljesen idegen. Eksztázisok és csodák nem létezhetnek, hiszen ő ilyesmiről nem tud. És a Biblia történeteit sem szabad szószerint venni, hiszen ő nem érti őket. Ez a liberalizmus valláskritikájának és vallástörténetének a kiindulópontja.”      Ugyanez az okos megfigyelő és tapasztalt emberismerő arra is rámutatott, hogy a túl alacsony emberek számára a normális méretűek túlságosan nagynak tűnnek. Egy liberális „katolikusnak”, akinek a hite gyenge és lelkülete langyos, egy normális katolikus ugyanígy „hiperkatolikusnak” tűnik. A minden katolikus számára normális orientáció az egyházi Tanítóhivatalhoz és a római pápához a liberális „katolikus” számára „ultramontanizmussá” válik. És ezért azt a katolikust, aki az Egyházban való hitét még komolyan veszi és ezért egy eretneket és aposztatát a pápai trónon az Egyház szentségével, tévedhetetlenségével és elévülhetetlenségével összeegyeztethetetlennek ítél meg, „szedesvakantistanak” bélyegez meg. A teljesen normális katolikus „rigorózussá”, „extrémmé” válik, akit kerülni kell, és akivel szemben a mérsékelt „közepet” kell keresni. Feltéve: 2015. szeptember 1. 4. Eddig a dolog egészen jól követhető. Mindazonáltal ehhez még hozzájön, hogy a „szedesvakantista” címkével ellátott katolikus ily módon olyan szomszédságba kerül, ahova nyilvánvalóan nem tartozik. Hiszen való igaz, hogy a „szedesvakantizmus” egynémely kortársunknak leplecskéül szolgál arra, hogy alatta, a tökéletes kötetlenségben jól érezze magát. Ezzel azonban az ilyenek éppen nem katolikusnak, hanem sokkal inkább liberálisnak lepleződnek le.      Albert Maria Weiß ezt így magyarázza: „Ami a liberalizmust liberalizmussá teszi, az az önkényesség, önbíráskodás, saját mérce, azaz ahogy mondani szokták, az autonómia, a szubjektivizmus. Mégha egy liberális be is tart egy parancsot, és ez Isten parancsa éppen, ahogy Fichte mondja, ezt sem azért tartja be, mert Isten parancsolta, hanem mert ő maga így látja jónak. És akkor is, ha betart egy egyházi utasítást, ezt is Occam szavai szerint teszi, vagyis nem azért, mert az utasítás így szól, hanem ő maga úgy dönt, hogy ez megegyezik a katolikus igazsággal. … Ő az úr, a teremtő, de ha nem is teremtő, legalább a törvény értelmezője, a maga számára, mások számára, az egész világ számára és minden idők számára, a történelem és a római döntések, a jelen berendezkedés, a politika, a tudomány, a jog megítélése számára.”      A liberális számára tehát csábító, hogy az egyházi autoritás kiesésére hivatkozhat, és ezzel önbíráskodása számára a legjobb igazolást mutathatja fel. Ezért nyüzsög olyan sok különös alak a „szedesvakantisták” között, akik elég gyakran csak a saját előnyüket vagy silány „én”-jüket keresik; ezért van közöttük olyan sok csoportocska és különcködő tanítás, oly sok pápa és püspök, akik saját pápájuk is egyben, és olyan sok fanatizmus, ami mindig a szubjektivizmus következménye.      Csakhogy ezeknek a különlegességeknek abszolút semmi közük azokhoz a katolikusokhoz, akikről fentebb beszéltünk. Ők éppen hogy nem akarnak autonómok lenni, hanem egész szívükkel a római Tanítóhivatalhoz ragaszkodnak, és pont ezért kell elviselniük, hogy „szedesvakantistáknak” becsméreljék őket.      Abban áll ennek a becsmérlésnek a különleges aljassága, hogy itt különböző dolgokat kevernek össze, és egy jelzőt megkülönböztetés nélkül egymástól nagyon különböző, sőt, homlokegyenest ellenkező tartalomra használnak. Az egyik „szedesvakantistának” valójában csak annyi köze van egy másikhoz, hogy mind a kettőt ugyanannak nevezik. És mialatt egy kalap alá veszik őket, az egyik gyalázata a másikra is rávetődik. 5. De tulajdonképpen hogyan lehet az ú. n. „szedesvakantisták” között a katolikusokat felismerni? Mivel ezek nem akarnak mást, mint az egyházi Tanítóhivatalhoz hűségesek maradni és a csonkítások nélküli katolikus hitet megőrizni, mindenekelőtt aggályosan igyekeznek minden különcséget, különutat és különtanítást kerülni, és csak a megbízható szövegek és szerzők alapján tájékozódni és eközben az alábbi mottó szerint eljárni: „Minél régebbi, annál jobb.” Ez alatt természetesen nem valamilyen fantasztikus „ősegyházhoz” való visszatérést értenek, amiről a modernisták álmodnak, hanem csak azt a véleményüket fejezik ki, hogy a teológia nem az ú. n. II. Vatikáni Zsinat óta került tévútra, hanem már sokkal hamarabb. Ismeretes, hogy e „zsinat” előkészítése már a 19. század elején megkezdődött, sőt alapjában véve még ennél is jóval korábban, és a döntő törés már a 20. évszázad kezdetén lezajlott. Ennek megfelelő óvatossággal kezelik a forrásokat, hiszen azért még lehet kiváló szerzőket találni, különösen a 19. század vége előtt, sőt olykor még a 20. században is, még akkor is, ha őket már nagyítóval kell keresni.      A katolikusok igyekeznek a katolikus liturgiában megmaradni, amit a „Novus Ordo Missae” nagy alkimistája és megalkotója, Annibale Bugnini még nem piszkolt össze. Mivel ez utóbbinak a romboló munkája már 1950 előtt XII. Pius alatt elkezdődött, ez azt jelenti, hogy a katolikusok megmaradnak X. Pius reformjainál, és azokat a liturgikus könyveket használják, melyeket utoljára XI. Pius adott ki. Ezt a vonatkozó körökben „Szent V. Pius miséjének” nevezik, hogy az 1962-es könyvek ú. n. „régi miséjétől” megkülönböztessék.      Mivel mindenáron hűek akarnak maradni Jó Pásztorukhoz és az Ő földi helytartójához, a Szentatyához, vonakodnak másnak a hangját követni. A katolikusok nem ismernek el más egyházi elöljárót legitim tekintélynek, és ezért se a „zsinati” hivataloknak, se másmilyen önmagát „helyettesítő tekintélynek” kinevezett személynek nem tudnak engedelmeskedni. Ezt a Legfőbb Pásztorral szembeni engedelmességük tiltja.      Mindazonáltal egyáltalán nem örvendenek az egyházi hierarchia kiesése miatt „rájuk szakadt” szabadságnak és autonómiának, hanem szenvednek ettől a helyzettől és sóvárogva vágynak azon apai tekintély után, aki támaszt és biztonságot ad nekik, aki az Egyházban a rendet és a katolikusok között az egyetértést helyreállítja, az egyházi életet megint felvirágoztatja és Krisztus menyasszonyát új fényben felragyogtatja. Mivel tudják, hogy nem ők, hanem egyedül csak Isten segítsége tudja ezt megoldani, szünet nélkül Hozzá könyörögnek és imádkoznak, hogy könyörüljön meg rajtuk, és ajándékozzon nekik megint egy igazi pápát, Krisztusnak egy igazi földi helytartóját, egy igazi Szentatyát. „Ha az Úr nem építi a házat, az építők hiába fáradnak. Hogyha az Úr nem őrzi a várost, az őr hiába őrködik fölötte.” (Zsolt 126,1) Ezért kiáltanak: „Tekintetem hozzád emelem, hozzád, aki az égben trónolsz. Ahogy a szolgák szeme uruk kezén, s a szolgálók szeme úrnőjük kezén: úgy tekint szemünk az Úrra, a mi Istenünkre, amíg meg nem hallgat. Könyörülj rajtunk, Uram, könyörülj rajtunk! Eléggé megízleltük már a gyalázatot. Túlságosan megízlelte lelkünk a dúslakodók gúnyolódását s a fennhéjázók büszkeségét.” (Zsolt 122) 6. A katolikusok nem képzelik, hogy ők jobb emberek, mint mások. Nem megvetéssel, hanem tele sajnálattal és szomorúsággal tekintenek azokra, akik tévutakon járnak. Olyan szívesen segítenének nekik, ha lehetne, hiszen nagyon jól tudják, hogy ők maguk is csak a jó Isten különleges kegyelmének és irgalmasságának köszönhetik, hogy Ő utánuk ment és a Jó Pásztor szeretetével visszahozta őket az aklába. Buzgóságukat ezért a szeretet és az irgalmasság vezérli, nem pedig fanatizmus, akaratoskodás és büszkeség. Minden gyengeséggel szemben elnézőek, hiszen még ők maguk is gyengék. Nem keresik saját előnyüket, se pénzt, se tisztességet, nem akarják az urat játszani, hanem egyedül Istennek akarnak szolgálni.      Nem játszanak gondviselést, hanem azon fáradoznak, hogy kövessék Isten Gondviselését. Korunk katolikusai ezért különösen tudják, mennyire szükséges szorosan a Boldogságos Szűzanyához igazodni. Ő a mi támaszunk és menedékünk e sötét időkben. Telve bizalommal tartják magukat Clairvaux Szent Bernát szavaihoz: „Ha őt követed, nem tévedsz el; ha őt kérleled, nem kell kétségbe essél; ha rá gondolsz, nem teszed hiába; ha ő tart téged, nem esel el; ha ő óv téged, nem kell félned semmitől, az ő vezetése alatt nem fáradsz el, az ő pártfogása alatt eléred célodat, és ily módon saját magadon tapasztalod meg, mennyire igaz, ami írva vagyon: És a szűz neve volt Mária.” 7. Ezek azok a szörnyű katolikusok, akiket „szedesvakantistáknak” neveznek, és akiktől állítólag menekülni kell, és akiktől óvakodni kell, és akiket úgy kell kerülni, mint a pestist. Feltéve: 2015. szeptember 6.