„Bízzatok, mert én legyőztem a világot.” (Jn 16,33)      „Ne szeressétek a világot, sem azt, ami a világban van! Ha valaki szereti a világot, nincs meg benne az Atya szeretete, mivel minden, ami a világban van: a test kívánsága, a szem kívánsága és az élet kevélysége nem az Atyától van, hanem a világból. De a világ elmúlik a kívánságaival együtt. Csak aki az Isten akaratát teljesíti, az marad meg örökre.” (1 Jn 2,15-17)      „Mert mindenki, aki az Istentől való, legyőzi a világot. És ez a győzelem – győzelem a világ fölött! – a mi hitünk.” (1 Jn 5,4) [A cikk jobb megértéséhez érdemes elolvasni a modernizmus rövid bemutatását (ami a mai nappal új fejezettel bővült).] Az ú. n. „II. Vatikáni Zsinat” bezárásakor, 1965. december 7-én, Montini, alias VI. Pál kijelentette: „E zsinat a modern világ iránti jóindulat és megbecsülés hullámát indította el. Természetes, hogy a tévedéseket elutasítja, ezt megköveteli a szeretet iránti elkötelezettség és nem kevésbé az igazság iránti elkötelezettség. Mindazonáltal az emberek iránt csak bátorítást, tiszteletet és szeretetet érez. A zsinat a lesújtó értékelés helyett bátorító üdveszközöket ajánl; sötét rendreutasítások helyett a zsinat a bizalom üzeneteit küldi a korunkbeli világnak. E világ értékeit nem csak elismeri, de még tiszteli is, megfeszítéseit támogatja, és törekvéseit megtisztítja és megáldja.” Bergoglio, alias Ferenc „Misericordie Vultus” kezdetű „bullájában”, amivel az irgalmasság jegyében meghirdetett rendkívüli „szent évet” jelenti be, ezt írja: „December 8-t választottam nyitónapnak, mert ennek a szent évnek a legújabb egyháztörténelemben nagy jelentősége van. Ugyanis a szent kaput pont 50 évvel a II. Vatikáni Zsinat befejezése után fogom megnyitni. Az egyház érzi annak vágyát, hogy ezt a pillanatot elevenül őrizze. Számára történelmében akkor egy új út kezdődött. A zsinati atyák erősen érezték – mint a lélek igazi sugallatát – annak szükségességét, hogy koruk embereihez érthető módon beszéljenek Istenről. Azok a falak, melyek az egyházat túlságosan sokáig egy privilegizált erődítménybe zárták, le lettek rombolva, és beköszöntött az idő, hogy az evangéliumot új módon hirdessék. Megkezdődött a mindig elintézésre váró evangelizálás új korszaka.” Ezek szerint az egyház az ú. n. „II. Vatikáni Zsinattal” végre felzárkózott a modern világhoz, végre megérkezett a mai időkbe. Feladta az ellenállást és egy új utat nyitott meg, amivel új útszakasz kezdődött. Korunk világában a „modern” és az „új” azok a varázsigék, amik úgy tűnik, a zsinati egyházat is felvillanyozták és elvarázsolták.      Mindeközben a zsinati szektával ellentétben a katolikus Egyházat mindig az állandóság és az ódonság jellemezte, igen, a katolikus Egyház mindig büszke volt arra, hogy egy kétezer éves változatlan és változtathatatlan hagyományt birtokol, ami egészen az apostolok idejéig és Urunk Jézus Krisztusig ér vissza. Ez volt isteni eredetének garanciája. Ezzel szemben az újítások mindig emberi beavatkozásra, okokra utaltak. Csak, ami szilárd és tartós volt, az hordta magán a Szentlélek pecsétét, míg a „modern” mindig az adott kor szelleméből eredt.      De valóban reménytelen elavult és elmaradott volt emiatt az Egyház, valóban elzárkózott a Lélek sugallata elől, ami állítólag mindig újat hoz? Feltéve: 2015. július 20. Hogy az utolsó kérdésre felelni tudjunk, ahhoz előbb azt kell megvizsgálnunk, hogy egyáltalán mit jelent és mit tartalmaz a „modern” vagy a „modern kor” kifejezés. A „modern” először csak egyszerűen újat jelentett, a „régi” ellentétét. Mindazonáltal a „modern” hamarosan specifikus kapcsolatba került a „felvilágosodással”, és ezzel egy sor konkrét – önmagában egyáltalán nem valóban új, hanem nagyon is régi – tartalmat jelölő kulcsszóvá vált. Mostanában gyakran van szó olyan antik írókról vagy középkori politikusokról, akikről azt mondják, hogy gondolkodásmódjukban nagyon „modernek” voltak. Ami nem jelenti mindenképpen azt, hogy „újak” voltak, hanem sokkal inkább csak azt, hogy gondolkozásmódjuk megegyezett a mai „szabad”, „demokratikus” nyugat gondolkodásmódjával. 3. Mielőtt tovább mennénk, nézzük meg, hogy mit írnak a lexikonok a „modern kor” történelmi hátteréről. A magyar nyelvű wikipédiában ez áll:      „A modern kor a reneszánsszal vette kezdetét, Max Weber ezt a gondolkodásbeli változást a világ »varázstalanításaként« írja le. René Descartes híres aforizmája, a »gondolkodom, tehát vagyok« már a modernség első kifejeződése: a francia filozófus a teljes kétely állapotából kivezető bizonyosságot keresi, és úgy véli, a legbiztosabb pont a szubjektum számára önmaga, ennek a szubjektumnak pedig az elsődleges jellemzője a gondolkodás képessége. Bár Descartes következő lépése az, hogy Isten létét is megpróbálja bizonyítani, a lényeg mégis az, hogy az az alap, amire a világ elgondolása épül, itt már nem Isten, hanem az embernek önmagába, mint gondolkodó lénybe vetett hite. A világ ettől kezdve tudományosan megismerhető objektumok összessége, amelyek hozzáférhetőek egy racionális tudat számára. A tudomány virágzásnak indul, Európát a technikai fejlődés határozza meg. – Mások a modern kezdetének a francia forradalmat nevezik meg. Megint mások szerint a történelmi modern kor az amerikai kontinens felfedezésével veszi kezdetét. Nyilvánvalóan az erőviszonyok erőteljes változásának és a világ (nyugat) kitágulásának köszönhetően a nyugat, mint a világ birtokosa lép fel. – A tudomány és a technika robbanásszerű fejlődésének köszönhetően Európában az emberek egyre jobban elhiszik, hogy a világot uralmuk alá vonják, a világ megismerhető és birtokolható. A 19. század és a 20. század eleje a rohamos tudományos fejlődés és az ideológiák születésének az időszaka.” A németnyelvű wikipédia a „modern kor” kezdetéről ezt írja: „A modern kor kezdetét a legtöbben az ipari forradalom utáni időszakra teszik annak összes társadalmi következményével együtt, mint például a városiasodás, a munkásosztály megjelenése, a tömegipar. Ugyanebben a korszakban kezdődik szellemi területen is (filozófia, irodalom, művészetek) a modern kor. A modern kor jellemvonásai elsősorban a következők: szekularizáció, iparosodás, tömegtermelés, fejlődés-hit, vagyis az az elképzelés, hogy az emberek anyagi vívmányai korlátlanul folytathatók; a racionalitás, azaz az élet minden területén az ész elsőbbségében való hit; az emancipáció, azaz autonómia az erkölcs, a politika, a jog és a tudomány, a művészet és az irodalom területén; egyfelől – nyugaton – teljes individualizmus, másfelől – keleten – kollektivizmus; a természetnek, mint megújítható, megújuló erőforrásnak a kihasználása; a nacionalizmus, ami ugyan ellentmond a modern kor univerzalitásának, mégis a modern kor terméke, hiszen a történelem folyamán ebben lépett fel először.” De akár mikorra teszik a kutatók a modern kor kezdetét, abban mindenki megegyezik, hogy a modern kor, mint történelmi korszak, egészen különleges módon elkülöníti magát a középkortól. Az a véleményük, hogy az emberiség a „sötét középkorból” a reneszánsztól a francia forradalmon keresztül egészen az emberi jogok chartájáig, több lépésen át, nehezen szabadította ki magát. 4. A „modern kor” eredetét keresve egy olyan eseményhez nyúlunk vissza, melyről az emberiség legrégebbi könyve számol be. Kain és Ábel történetéről van szó Mózes első könyvéből, a „Genezis – Teremtés” könyvéből. Ennek 4. fejezetében ezt olvassuk: „Az ember megismerte feleségét, Évát, ez fogant, megszülte Kaint és így szólt: »Isten segítségével embert hoztam a világra.« Aztán újra szült: Ábelt a testvérét. Ábel juhpásztor lett, Kain pedig földműves.” (Ter 4,1-2) Rögtön itt az elején meg kell jegyeznünk, hogy szemben a „modern” elképzelésekkel, az emberek a kezdetektől kulturális lények voltak, nem pedig „vadászok és gyűjtögetők”, akik az őserdőből jöttek, hanem pásztorok és parasztok, akiknek eredete a pompás és nagyon gondosan ápolt Éden-kertben volt.      Ezzel máris találtunk egy bizonyítékot a wikipédiának egyik állítására: „Az egyes korokat azzal jellemezhetjük a legjobban, amit az adott kor emberei megkérdőjelezés nélkül mint magától értetődő igazságokat és alapmeggyőződéseket elfogadnak.” Korunk csaknem senkitől meg nem kérdőjelezettnek vallott alapmeggyőződése, nevezetesen, hogy az emberiség az állatvilágból fejlődött ki, és sok, sok évezreden [évmillión] keresztül lassan fejlődött ki „modern emberré”, egészen fontos és sokatmondó jellegzetessége a modern kornak. A középkorban aligha jutott volna bárkinek eszébe ilyen abszurd ötlet. Vissza a történetünkhöz: „Bizonyos idő elteltével történt, hogy Kain a föld terméséből áldozatot mutatott be az Úrnak. Ábel is áldozatot mutatott be, nyája zsenge bárányaiból, azok zsírjából. Az Úr kegyesen tekintett Ábelre és áldozatára, Kainra és áldozatára azonban nem tekintett.” (Ter 4,3-5) Itt természetesen felmerül a kérdés, hogy Isten miért fogadta el kegyesen az egyik áldozatot, a másikat pedig nem. Az ok ugyan nincs kifejezetten leírva, de utalás történik rá, és különösen világossá válik akkor, amikor az Újszövetség és ennek áldozata, Urunk Jézus Krisztus áldozata felől tekintünk vissza.      A szentmiseáldozatban a pap a kánonban minden alkalommal kifejezetten megemlíti Ábel áldozatát, mint a szentmiseáldozat előképét. [„Tekints ezekre kegyesen irgalmas és derűs tekintettel: és fogadd el, mint ahogy kegyesen elfogadtad igaz szolgádnak, Ábelnek ajándékait, és ősatyánknak, Ábrahámnak áldozatát: és azt a szent és szeplőtelen áldozatot, melyet Melkizedek, a te főpapod mutatott be neked.”]      Ábel tulajdonának legjavából mutatta be áldozatát; tehát az Isten előtti nagy alázat, szeretet és tisztelet lelkületével. Véres áldozatot mutatott be, hogy ezzel is kifejezésre juttassa a bűnbánat és a vezeklés érzületét. Feltételezhetjük, hogy bárányt áldozott fel, ami megint utalás Isten Bárányára, aki elveszi a világ bűneit, és akit mi a szentmiseáldozatban feláldozunk: Urunk Jézus Krisztust, a Megváltót.      Kétségtelen, hogy az eljövendő Megváltóban való hit volt az, ami Ábel áldozati lelkületét megadta, és ezért válhatott ő maga ennek előképévé, azáltal, hogy saját bátyja ölte meg, ahogy Jézus Krisztust is saját apostolai árulták el és saját népe adta Pilátus kezébe. Így érthető, miért tekintett Isten nagy jóindulattal Ábel áldozatára. De vajon milyen volt Kain áldozata? A Szentírás így írja le: a „föld terméséből” mutatott be áldozatot. Kain lelkülete a földhöz és ennek gyümölcseihez ragadt, áldozatát nem bűnbánatként, vezeklésként és megigazulásként mutatta be, hanem a földi jólétért. Mozgatórugója nem az eljövendő Megváltóban való hit, hanem a földi jó élet vágya volt. Ezért nem tetszett Istennek az ő áldozata. Ráadásul megbánni, megjavulni és megtérni sem iparkodott, hanem egészen megmakacsolta magát, és ezért, ahelyett, hogy észhez tért volna, megdühödött és féltékenységből agyonütötte testvérét.      Ezzel ő lett az evilági lelkületű emberek ősapja, akiket Grignion Szent Lajos Mária a következő tulajdonságokkal jellemez: nagy önbizalom, mert „nagyon derekak, nagyon ügyesek a földi dolgokban, de nagyon silányak és tudatlanok az égiekben”. Elvilágiasodás, ami miatt „vagy egyáltalán nem vagy csak ritkán vannak otthon, saját házukban, vagyis bensőjükben, ami a belső és tulajdonképpeni lakásuk, amit Isten minden egyes embernek megadott, hogy ott tartózkodjon az Ő példája szerint”; az érzékiség, mivel „csak a világra gondolnak, csak a világot szeretik, csak a világ és ennek barátai számára beszélnek és cselekednek”; és végül a kiválasztottak üldözése, „vagy nyíltan vagy rejtve”, mert „nem tudják elviselni őket”, „a porba tapossák őket, miközben ők maguk szerencsét csinálni igyekeznek, szórakozásokat keresnek, gazdagodnak, kérkednek és saját tetszésükre élnek”. 5. Miután Kaint testvére megöléséért, amit ez még tagadni is próbált, Isten kérdőre vonta és megátkozta – ami Kaint még mindig nem indította se belátásra, se bűnbánatra – mégis különös védelmet ígért neki: „Isten jelet tett Kainra, hogy senki, aki találkozik vele, meg ne ölje” (Ter 4,15), az úgynevezett Káin-bélyeget nyomta rá. Máig furcsa és feltűnő, hogy látszólag éppen a legnagyobb gazemberek és a legkegyetlenebb keresztényüldözők egyfajta titokzatos védelmet élveznek, ami azonban csak bizonyos ideig működik, aztán később, mint várnánk mégis eléri őket az igazságos büntetés. Pont ezzel a káinbélyeggel művel velük Isten igazságosságot, mert egyfelől alkalmat ad nekik a megbánásra és a vezeklésre, és rajtuk keresztül a kiválasztottaknak sok lehetőséget ad érdemeket szerezni és hűnek találtatni. Másfelől, ha a megbélyegzettek nem térnek meg, a kapott idő elég arra, hogy kevés jó tettükért már a földön megkapják a jutalmat, hiszen az örökkévalóságban már nem számíthatnak jutalomra. Ezután „Kain elbujdosott Isten színe elől és Nod földjén, Édentől keletre telepedett le”. (Ter 4,16) Ez is nagyon jellemző az evilági emberekre, akik kerülik Isten tekintetét és menekülnek előle. „Kain megismerte feleségét, az fogant és Hénochot szülte. Várost épített és azt fiáról Hénochnak nevezte.” (Ter 4,17) Öt nemzedékkel később jön Lámech, aki „két feleséget vett, az egyiknek Ada volt a neve, a másiké Cilla. Ada a világra hozta Jabalt; ő lett az ősatyja azoknak, akik sátrakban laknak, nyájaikkal. Testvérét Jubalnak hívták, ő lett az ősatyja azoknak, akik gitáron és fuvolán játszanak. Cilla Tubalkainnak adott életet; ő az őse a bronz- és vaskovácsoknak”. (Ter 4,19-22)      Figyeljük meg, hogy Ádám után nyolc generációval az emberek már ércet és vasat munkáltak meg. Ezzel egy további „modern” alapmeggyőződés bizonyul mítosznak, nevezetesen, hogy az emberiségnek először egy „kőkorszakot” kellett átélnie, mielőtt a fémeket felfedezte (miközben nem akarjuk kétségbe vonni, hogy az özönvíz után valószínűleg a korábbi emberek néhány ismerete és vívmánya elveszett, és ezeket újra fel kellett fedezni). Mindenesetre feltűnő, hogy Kain utódai máris milyen „modernek” voltak. Az egyik várost épít – városiasodás –, a másik két feleséget vesz – a modern társadalom nemi szabadosságával, „válásával” és promiszkuitásával. A következő a sátorlakók és pásztorok ősatyja lesz – globalitás a maga „mobilitásával”. A harmadik a gitárosok és fuvolások ősatyja – az egész modern szórakoztatóipar. Végül a kovács, aki ércet és vasat munkál meg – a modern nehézipar. Természetesen a mai méreteket meg sem közelítették, de alapelveiben az egész modern társadalmat és civilizációt magunk előtt látjuk.      Közismert, hogy hogyan végződött ez az egész szomorú történet. A Szentírás olyan förtelmes erkölcsi romlásról számol be, ami Szet vonalát, azaz a „kiválasztottakat” is elöntötte, hogy „amikor az Úr látta, hogy nagy az emberek gonoszsága a földön és szívük állandóan a rosszra irányul, megbánta az Úr, hogy embert teremtett a földön és bánkódott szívében”. (Ter 6,5-6) Ezért büntetésképpen vízözönt zúdított a földre, amit akaratának megfelelően egyedül Noé és családja élt túl. 6. Azt állítjuk tehát, hogy a „modern kor” egyáltalán nem olyan „modern”, azaz új, hanem valójában ősrégi. Ugyanis a „modern kor” nem jelent mást, mint amit már Kain és utódai megpróbáltak, vagyis egy „világ-állam” létrehozása, ami tudatos ellentétben az „Isten-állammal” pusztán földi és evilági módon van megalkotva. Azt is tudjuk, hogy a középkor arra törekedett, hogy itt a földön az „Isten-államot” valósítsa meg, Szent Ágoston „civitas Dei”-ét. Nagy Károly császár ezzel az ideával tette le a szent római birodalom és az úgynevezett „keresztény Európa” alapjait, amire az egész középkor épült. De a humanizmussal és a reneszánsszal (valójában már korábban, az 1328-ban kiközösített Occam ferences szerzetessel és az általa felújított nominalizmussal, egy tipikus „modern” jelenséggel) megkezdődött ennek felszámolása, ami aztán az ú. n. reformációval be is fejeződött.      [Mindezek még jobb megismeréséhez és megértéséhez nyomatékosan ajánlom Turgonyi Zoltán „A filozófia alapjai” című könyvét, annak is „A nominalizmus újjáéledése”, „Az augusztinizmus, a nominalizmus és az újkori filozófia érintkezési pontjai”, „A reneszánsz és a platonizmus”, „A modern gondolkodás bizonyos jellegzetességeinek felbukkanása a reneszánszban”, „A humanizmus”, „A reformáció” című fejezeteit.]      Az „ellenreformáció” tagadhatatlan eredményei ellenére sem volt képes a romlást megállítani, és a „felvilágosodás” és egy csomó forradalom, elsősorban a francia forradalom, majd az ipari és a „szexuális”, a középkori „Isten-államnak” még a megmaradt romjait is véglegesen eltakarította, és létrehozta a „modern” világállamot. Ez az a folyamat, ami az emberiség történelmének utolsó 700 évében lezajlott. Korunk egyik jellegzetessége (ahogy fentebb a wikipedia adataiból láttuk) a szekularizáció. Míg a középkort egészen a kereszténység, a katolikus hit, az Egyház formálta, addig a „felvilágosodás”, mint a protestantizmus közvetlen örököse, mindent megtett azért, hogy az embereket ezen természetfeletti „bilincsektől” megszabadítsa. Ez egészen az Egyház teljes megsemmisítésének vágyához, és e vágy csaknem tökéletes kivitelezéséhez vezetett.      E rombolás ellenére, sokak számára az állam és egyház szétválasztása még mindig nincs teljesen kivitelezve. Egy humanista „ember-vallás” álma végül a „zsinati egyházat” is elérte. De mi ez, ha nem Kainnak Isten színe elől való menekülése, hogy egy Isten nélküli „új világrendet” építsenek fel?      Mivel az új világrend Istentől el és egészen a világ felé fordul, logikus, hogy célja a teremtett világ kutatása és erőinek hasznosítása, hogy ezek is saját dicsőségét és jólétét szolgálják. Míg a középkorban a tudósok, az emberek elsősorban a mennyei és szellemi dolgok felé fordultak, addig ezek a modern kutatók, emberek számára szinte semmilyen jelentőséggel nem bírnak már. A modern korban nem a filozófia és a teológia, hanem a természettudomány és a technika játssza a főszerepet. Ebből következik az iparosodás, különösképpen a kézműves ipartól az – egyre silányabb minőségű – tömegtermelésig, ami nagyon megfelel a pusztán evilági lelkületből szükségszerűen következő profit-gondolkodásnak. A pénz maga válik áruvá, a cél az egyre nagyobb nyereség elérése, nem pedig a szükségletek fedezése vagy a szükséges javak előállítása. A fölösleges dolgok iránti nem létező igényt tudatosan, mesterségesen ébresztik fel, majd növelik, hogy még több pénzt és még több nyereséget szerezzenek. Ezzel kialakul az önmagában is rendkívül jól jövedelmező reklámipar, amire ahhoz, hogy olyasmit el lehessen adni, amire az embereknek valójában semmi szükségük, egyre inkább szükség van. A középkorban a vásári kikiáltókon kívül teljesen ismeretlen volt a „reklám-csinálás”. De ugyanilyen ismeretlenek voltak a szeméthegyek és hasonlók, melyek szintén csak az ipari tömegtermelés következményeiként keletkeztek.      Bár ma már láthatók az iparosodás szomorú következményei, senki nem gondol arra, hogy a megoldás a visszafordulás lenne. Ehelyett ugyanazon az úton haladnak mind gyorsabban előre, és apró változtatásokból remélik a javulást. Pedig a hiba magában a rendszerben van, hiszen az ember és a természet nem az ipari tömegtermelésre van teremtve.      A nők bevonása az ipari munkapiacra okozta a falusi közösségek, a család szétzúzását és vezetett a munkanélküliséghez. A tömeges munkanélküliség, az elnyomorodás, a proletárizmus és a kommunizmus kialakulása mind ennek az ipari forradalomnak a következményei.      Mindezzel azt akarjuk megmutatni, hogy a modern kor szellemisége milyen nagyon ellentmond a teremtői akarat alapelveinek. 7. Az iparosodással kéz a kézben jár az abszolutizmusnak a kapitalizmussal és demokráciával való felváltása. Már az abszolutizmus túllépte az Istentől kapott hatalom kereteit. A hatalommal való abszolutista visszaélés is hozzásegített ahhoz a folyamathoz, hogy az emberek minden Istentől kapott uralmat le akartak rázni magukról. Így aztán ettől kezdve a hatalom nem Istentől, hanem az embertől ered. Ezért a modern kor egyetlen elismert államformája a demokrácia, ami szinte erkölcsi minőségre tesz szert. A demokrácia már maga egy érték, nem pedig az államformák egyike. Ez nem más, mint világméretű becsapás, hiszen a modern demokráciákban nem a nép, hanem egy elit uralkodik. A nép csak a szinte végletekig manipulálható választó-ökör szerepét játssza, akinek pár évenként megengedik, hogy egy papírdarabra keresztet rajzoljon, hogy megadja a „demokratikus legitimációt” ahhoz, hogy továbbra is úgy kormányozzák, ahogy ez az elit akarja. Feltéve: 2015. július 26. A modern gondolkodáshoz lényegében hozzátartozik az az elképzelés, hogy az ember folytonos minőségi fejlődésben van, vagyis, hogy a mai emberek sokkal okosabbak a korábbiaknál, hogy minden, ha még nem is tökéletes, de sokkal jobb a régi időkhöz viszonyítva, és hogy ez a fejlődés korlátlanul folytatható és ezért folytatódni is fog. Így keletkezik a „fejlődés-hit, vagyis az az elképzelés, hogy az emberek anyagi vívmányai korlátlanul sokasíthatók”.      A modernségre a „racionalitás, azaz az élet minden területén az ész elsőbbségében való hit” is jellemző. Nos, a keresztény ókor és középkor időszaka a szokásos „modern” elképzelésekkel ellentétben egyáltalán nem a sötét babonák kora volt, amit csak a „felvilágosodás” beköszöntével az értelem felébredésével lehetett legyőzni. Ellenkezőleg; nemigen volt még egy időszak az emberiség történetében, amelyben az értelem nagyobb magasságokat ért el, mint éppen a keresztény ókorban olyan szellemi óriásokkal, mint például Szent Ágoston vagy a középkorban a skolasztikával és egy olyan kiemelkedő szellemmel, mint Aquinói Szent Tamás. A modern kor racionalitását nem az jellemzi, hogy végre megtanulta használni az eszét, hanem hogy az értelem használatát a legalacsonyabb területekre korlátozza. Amíg a középkorban az értelem a legmagasabb dolgokra koncentrált, a természetfeletti és szellemi realitásokra, az angyaloktól egészen Istenig, addig ma nem akar többé a láthatón, a kézzelfoghatón és a mérhetőn kívül jutni, és a magasabb bölcseletek helyett csak a matematikát hagyja érvényesülni. Ami ezen a horizonton felül van, az nem számít már „tudományosnak”. Ezáltal a magasabb rendű értelem elkorcsosul, miközben az alacsonyabbak egészségtelenül felfújják magukat. Ez a korcstermék pont nem a babonák eltűnéséhez, hanem ellenkezőleg, felvirágzásához, egyre nagyobb elterjedéséhez vezet, hiszen az értelem által üresen hagyott területeket mással kell kitölteni. … Egy komoly tudós mondta, hogy sokkal több hitre van szükség, hogy valaki az evolúcióban higgyen, mint hogy Istenben higgyen. De ma minden, aminek köze van Istenhez, nem számít észszerűnek és ezzel tudományosnak. 8. Amíg a középkor uralkodó gondolata Krisztus királysága volt, tehát minden dolog, a társadalom és a magánélet alávetése az Istenember uralkodásának, addig ma „autonómiát követelnek az erkölcs, a politika, a jog és a tudomány, a művészet és az irodalom területén”. Isten nem avatkozhat be többé ezekbe a dolgokba, és az államnak a vallás területén teljesen neutrálisnak kell lennie. Ezt a tipikusan „modern” szellemi beállítottságot liberalizmusnak nevezzük, hiszen az Istentől és az Ő parancsaitól való tökéletes szabadság a célja, vagyis „autonómia” [Istentől való függetlenség] az élet minden területén. Ez alapjában véve az Evangéliumból jól ismert vonakodás: „Nem akarjuk, hogy ez uralkodjon felettünk!” (Luk 19,14)      Az Isten uralma elleni harc magában foglalja az Általa akart és alapított intézmények elleni harcot és ezek elpusztítását, különösen a férfi és női nem közötti különbség (gender-őrület), a házasság, a család, az állam szétzúzását. Emancipáció modern értelemben nem jelent mást, mint az embernek Isten alól való kiszabadítását és éppen ezért sátáni: Non serviam, nem akarok szolgálni. Olyan akarok lenni, mint isten.      A középkor „univerzális korszak” volt. Az ember egyetemesen gondolkodott, miközben az „univerzumot” még nem keverte össze se a világűrrel, se a „kozmosszal”. Az univerzális gondolkodás az egész valóságot szemléli, a legalacsonyabb rendű teremtménytől minden dolgok teremtőjéig, Istenig, és a valóságot mind egészében, mind részleteiben felméri, melyek ily módon egymáshoz tartozóként és egymásra rendezettként jelennek meg, és ezért rendezett kozmoszt alkotnak. Így áll elő a valóság organikus szemlélete, amelynél minden lény és minden individuum a nagy egészre vonatkozva kapja meg saját helyét, saját értékét és jelentőségét, hasonlóan az egyes szervekhez az emberi testben. Amikor ebből az univerzális megértésből kivesznek egy részletet, akkor áll elő egyfelől a modern „nyugati individualizmus”, másfelől, mint a kommunizmusban „a modernizálás a kollektivizmus elve alapján”. Az organikus közösségből kiszakított individuumok alaktalan tömeggé válnak, akiket kényelmesen manipulálni lehet. Ezért olyan tipikusan „modern” jelenségek a diktatúrák.      Ehhez hasonlóan szűnt meg a politikában az univerzális birodalom gondolata, és született meg a nacionalizmus. Ezt az internacionalizmussal és a globalizmussal próbálják ellensúlyozni, ami végül a népek önállóságának elvesztéséhez és felsőbb szintű szervezetek, mint az EU vagy az UNO, szinte diktatórikus uralmához vezet. Amikor az Úristen Ádámnak és Évának a teremtés feletti uralmat átadta, akkor nem tette őket ezzel ezek korlátlan uraivá és kizsákmányolóivá, hanem a Teremtő nevében és megbízásából ezek felelősségteljes gondnokaivá és ápolóivá. A természetet nem megrabolni és elpusztítani adta át nekik, hanem gondozni és megmunkálni, természetesen saját hasznukra is, de elsősorban Isten dicsőítésére. Így keletkeztek a keresztény korokban, amikor még az emberek megértették ezt a feladatot, Európa csodaszép, nyomaiban még ma is megcsodálható megművelt területei rétjeivel, szántóival, utjaival, erdeivel, váraival, kastélyaival, falvaival, kolostoraival, kápolnáival és útmenti keresztjeivel. A természet szisztematikus kizsákmányolása, a természeti kincsekkel való rablógazdálkodás, az erdők kipusztítása, a környezet világméretű beszennyezése, a víz, a levegő megmérgezése a „modern kor” vívmánya. … 10. A modern kornak „univerzális igénye, elhivatottság-érzése van, ami különösen az emberi jogok univerzális nyilatkozatából áll”. Ennek általános, világméretű érvényességet követel. Egy „új világrendet” akar bevezetni, ami leginkább a középkori renddel áll szembe. Amíg a középkor egy keresztény társadalom tervezete volt, addig a modern kor ennek ellentéte, egy Isten-nélküli, egy keresztényietlen, sőt keresztény-ellenes társadalom tervezete. Ebből számunkra, katolikusok számára egyértelműen következik, hogy anti-modernistáknak kell lennünk.      Ezzel a háttérrel érthető meg igazán az ú. n. II. Vatikáni Zsinat rendkívüli drámaisága és fontossága, amelyből Montini/VI. Pál szavai szerint „a modern világ iránti jóindulat és megbecsülés hulláma” indult el, és amelynek „értékeit nem csak elismeri, de még tiszteli is, megfeszítéseit támogatja, és törekvéseit megtisztítja és megáldja”. Mivel az Egyház értékei szükségszerűen tökéletesen szemben állnak a „modern világ” értékeivel, ez csak azt jelentheti, hogy Montini „zsinatán” egy új, a „modernnel” konformista ember-csinálta-egyházat, a zsinati egyházat hoztak létre, aminek a „vallásszabadság” lett a „modern” értékeihez alkalmazkodó új hitvallása. Az ú. n. II. Vatikáni Zsinat lett e „modern egyház” megalapításának kora.      Ez semmi másban nem nyilvánult meg egyértelműbben, mint abban, hogy a szentmiseáldozatot, Jézus Krisztusnak ama áldozatát, melynek előképe Ábel áldozata volt, egy „új misével”, a „Novus Ordo Missae”-vel helyettesítették, ami egyáltalán nem volt új. Közelebbről megnézve ez nem másként, mint Káin, a testvérgyilkos áldozataként lepleződik le, hiszen ez is, csakúgy, mint Káiné Isten szeplőtelen Báránya helyett a „föld termését és az emberi munka gyümölcsét” áldozza fel, ahogy ezt a „pap” az „áldozati adományok előkészítésénél” meg is mondja. Katolikusként és anti-modernistaként tehát nem csak a modern világgal állunk kibékíthetetlen ellentétben, hanem a modernista zsinati egyházzal, és ennek újításaival is. Bizonyára ez az elhatárolódás, ami szükségszerűen magányossághoz és izolációhoz vezet, ijeszt el sok katolikust attól, hogy az anti-modernizmust komolyan vegye. Az ember folyton kísértésbe esik, hogy legalább ebbe vagy abba a kompromisszumba belemenjen, hogy ne legyen annyira kívülálló.      Csakhogy mi emlékszünk arra, hogy Krisztus csak a „győztesnek” ígérte meg, hogy „az élet fájáról egyen, amely az Isten paradicsomában van” (Jel 2,7), miközben a „langyosokat” „kivetik a szájából” (Jel 3,16). Egyetlen vértanú sem ment kompromisszumok által a mennybe győzelmi koszorúval, hanem csak a hithez megalkuvás nélküli, halálig tartó hűsége által. Az Antimodernist e cikke után az újsághoz csatolt körlevél következik, majd az e levélben említett evolúcióval foglalkozó cikk. Lehet-e modern egy katolikus? Írta: P. Hermann Weinzierl (forrás: Sankt Thomas von Aquin – Rundbrief Nr. 8.) Lehet-e modern ember egy katolikus? Belemerülhet-e ebbe a modern életbe anélkül, hogy elveszne benne? Egyáltalán kívánatos lehet-e ma egy katolikus számára, hogy modern ember legyen? A modern társadalom láttán minden magát katolikusnak tartó ember számára szükségszerűen merülnek fel az ilyen és ehhez hasonló kérdések.      Az „Antimodernist” újság 2015. április száma ezzel a témával foglalkozik. E kérdés megválaszolásához azonban elválaszthatatlanul hozzátartozik a modern egyházhoz való tartozás kérdése: Mennyire lehet modern a katolikus Egyház? Lehet-e egyáltalán modern? Vagy kissé provokatívan kérdezve: Katolikus-e egyáltalán a „modernnek lenni akarás”? Ez az egészre vonatkozó kérdés találja el leginkább a lényeget. Hiszen az ú. n. „modern” nem egyedülálló fenomén, nem olyasvalami, ami az élet, a gondolkodás és a viselkedés bizonyos behatárolt területét érinti csak, hanem az egész mai létet átszövi. Ezért következett be a modern egyház romboló átalakulása, ami először a konformitás nyomásának engedett, hogy aztán tökéletesen elbukjon. Ezért tárgyaljuk e számunkban az evolúciós gondolkodást is, ami sokkal alapvetőbb és fontosabb, mint ahogy általában hiszik. Kérdésünk: Adhat-e egy kutatás, ami az okság elvét tagadja, érvényes magyarázatot a valóságra? Adhat-e egy olyan tudomány, ami a valóság mindenfajta célirányosságát tagadja, a létdöntő kérdésekre még válaszokat? Nem párolog el ezzel szükségszerűen minden szellemi és nem válik-e ezáltal az ember puszta állattá? Mégis miért egészen elégedett a modern ember azzal, hogy olyan legyen és úgy éljen, mint egy állat? Mindezekre a válasz ez: Mert tökéletesen elidegenítették tőle a kegyelem világát. Ezért adja el ma a legtöbb ember, mint Ézsau az Ószövetségben, egy tál lencséért elsőszülött-jogát, vagyis a mennyhez, az üdvösséghez való jogát. Feltéve: 2015. augusztus 6.