„Bízzatok, mert én legyőztem a világot.” (Jn 16,33) „Ne szeressétek a világot, sem azt, ami a világban van! Ha valaki szereti a világot, nincs meg benne az Atya szeretete, mivel minden, ami a világban van: a test kívánsága, a szem kívánsága és az élet kevélysége nem az Atyától van, hanem a világból. De a világ elmúlik a kívánságaival együtt. Csak aki az Isten akaratát teljesíti, az marad meg örökre.” (1 Jn 2,15-17) „Mert mindenki, aki az Istentől való, legyőzi a világot. És ez a győzelem – győzelem a világ fölött! – a mi hitünk.” (1 Jn 5,4) [A cikk jobb megértéséhez érdemes elolvasni a modernizmus rövid bemutatását (ami a mai nappal új fejezettel bővült).] Az ú. n. „II. Vatikáni Zsinat” bezárásakor, 1965. december 7-én, Montini, alias VI. Pál kijelentette: „E zsinat a modern világ iránti jóindulat és megbecsülés hullámát indította el. Természetes, hogy a tévedéseket elutasítja, ezt megköveteli a szeretet iránti elkötelezettség és nem kevésbé az igazság iránti elkötelezettség. Mindazonáltal az emberek iránt csak bátorítást, tiszteletet és szeretetet érez. A zsinat a lesújtó értékelés helyett bátorító üdveszközöket ajánl; sötét rendreutasítások helyett a zsinat a bizalom üzeneteit küldi a korunkbeli világnak. E világ értékeit nem csak elismeri, de még tiszteli is, megfeszítéseit támogatja, és törekvéseit megtisztítja és megáldja.” Bergoglio, alias Ferenc „Misericordie Vultus” kezdetű „bullájában”, amivel az irgalmasság jegyében meghirdetett rendkívüli „szent évet” jelenti be, ezt írja: „December 8-t választottam nyitónapnak, mert ennek a szent évnek a legújabb egyháztörténelemben nagy jelentősége van. Ugyanis a szent kaput pont 50 évvel a II. Vatikáni Zsinat befejezése után fogom megnyitni. Az egyház érzi annak vágyát, hogy ezt a pillanatot elevenül őrizze. Számára történelmében akkor egy új út kezdődött. A zsinati atyák erősen érezték – mint a lélek igazi sugallatát – annak szükségességét, hogy koruk embereihez érthető módon beszéljenek Istenről. Azok a falak, melyek az egyházat túlságosan sokáig egy privilegizált erődítménybe zárták, le lettek rombolva, és beköszöntött az idő, hogy az evangéliumot új módon hirdessék. Megkezdődött a mindig elintézésre váró evangelizálás új korszaka.”
Ezek szerint az egyház az ú. n. „II. Vatikáni Zsinattal” végre felzárkózott a modern világhoz, végre megérkezett a mai időkbe. Feladta az ellenállást és egy új utat nyitott meg, amivel új útszakasz kezdődött. Korunk világában a „modern” és az „új” azok a varázsigék, amik úgy tűnik, a zsinati egyházat is felvillanyozták és elvarázsolták. Feltéve: 2015. július 20. Hogy az utolsó kérdésre felelni tudjunk, ahhoz előbb azt kell megvizsgálnunk, hogy egyáltalán mit jelent és mit tartalmaz a „modern” vagy a „modern kor” kifejezés. A „modern” először csak egyszerűen újat jelentett, a „régi” ellentétét. Mindazonáltal a „modern” hamarosan specifikus kapcsolatba került a „felvilágosodással”, és ezzel egy sor konkrét – önmagában egyáltalán nem valóban új, hanem nagyon is régi – tartalmat jelölő kulcsszóvá vált. Mostanában gyakran van szó olyan antik írókról vagy középkori politikusokról, akikről azt mondják, hogy gondolkodásmódjukban nagyon „modernek” voltak. Ami nem jelenti mindenképpen azt, hogy „újak” voltak, hanem sokkal inkább csak azt, hogy gondolkozásmódjuk megegyezett a mai „szabad”, „demokratikus” nyugat gondolkodásmódjával.
3. Mielőtt tovább mennénk, nézzük meg, hogy mit írnak a lexikonok a „modern kor” történelmi hátteréről. A magyar nyelvű wikipédiában ez áll: A németnyelvű wikipédia a „modern kor” kezdetéről ezt írja: „A modern kor kezdetét a legtöbben az ipari forradalom utáni időszakra teszik annak összes társadalmi következményével együtt, mint például a városiasodás, a munkásosztály megjelenése, a tömegipar. Ugyanebben a korszakban kezdődik szellemi területen is (filozófia, irodalom, művészetek) a modern kor. A modern kor jellemvonásai elsősorban a következők: szekularizáció, iparosodás, tömegtermelés, fejlődés-hit, vagyis az az elképzelés, hogy az emberek anyagi vívmányai korlátlanul folytathatók; a racionalitás, azaz az élet minden területén az ész elsőbbségében való hit; az emancipáció, azaz autonómia az erkölcs, a politika, a jog és a tudomány, a művészet és az irodalom területén; egyfelől – nyugaton – teljes individualizmus, másfelől – keleten – kollektivizmus; a természetnek, mint megújítható, megújuló erőforrásnak a kihasználása; a nacionalizmus, ami ugyan ellentmond a modern kor univerzalitásának, mégis a modern kor terméke, hiszen a történelem folyamán ebben lépett fel először.” De akár mikorra teszik a kutatók a modern kor kezdetét, abban mindenki megegyezik, hogy a modern kor, mint történelmi korszak, egészen különleges módon elkülöníti magát a középkortól. Az a véleményük, hogy az emberiség a „sötét középkorból” a reneszánsztól a francia forradalmon keresztül egészen az emberi jogok chartájáig, több lépésen át, nehezen szabadította ki magát.
4. A „modern kor” eredetét keresve egy olyan eseményhez nyúlunk vissza, melyről az emberiség legrégebbi könyve számol be. Kain és Ábel történetéről van szó Mózes első könyvéből, a „Genezis – Teremtés” könyvéből. Ennek 4. fejezetében ezt olvassuk: „Az ember megismerte feleségét, Évát, ez fogant, megszülte Kaint és így szólt: »Isten segítségével embert hoztam a világra.« Aztán újra szült: Ábelt a testvérét. Ábel juhpásztor lett, Kain pedig földműves.” (Ter 4,1-2) Rögtön itt az elején meg kell jegyeznünk, hogy szemben a „modern” elképzelésekkel, az emberek a kezdetektől kulturális lények voltak, nem pedig „vadászok és gyűjtögetők”, akik az őserdőből jöttek, hanem pásztorok és parasztok, akiknek eredete a pompás és nagyon gondosan ápolt Éden-kertben volt.
Vissza a történetünkhöz: „Bizonyos idő elteltével történt, hogy Kain a föld terméséből áldozatot mutatott be az Úrnak. Ábel is áldozatot mutatott be, nyája zsenge bárányaiból, azok zsírjából. Az Úr kegyesen tekintett Ábelre és áldozatára, Kainra és áldozatára azonban nem tekintett.” (Ter 4,3-5) Itt természetesen felmerül a kérdés, hogy Isten miért fogadta el kegyesen az egyik áldozatot, a másikat pedig nem. Az ok ugyan nincs kifejezetten leírva, de utalás történik rá, és különösen világossá válik akkor, amikor az Újszövetség és ennek áldozata, Urunk Jézus Krisztus áldozata felől tekintünk vissza.
De vajon milyen volt Kain áldozata? A Szentírás így írja le: a „föld terméséből” mutatott be áldozatot. Kain lelkülete a földhöz és ennek gyümölcseihez ragadt, áldozatát nem bűnbánatként, vezeklésként és megigazulásként mutatta be, hanem a földi jólétért. Mozgatórugója nem az eljövendő Megváltóban való hit, hanem a földi jó élet vágya volt. Ezért nem tetszett Istennek az ő áldozata. Ráadásul megbánni, megjavulni és megtérni sem iparkodott, hanem egészen megmakacsolta magát, és ezért, ahelyett, hogy észhez tért volna, megdühödött és féltékenységből agyonütötte testvérét. 5. Miután Kaint testvére megöléséért, amit ez még tagadni is próbált, Isten kérdőre vonta és megátkozta – ami Kaint még mindig nem indította se belátásra, se bűnbánatra – mégis különös védelmet ígért neki: „Isten jelet tett Kainra, hogy senki, aki találkozik vele, meg ne ölje” (Ter 4,15), az úgynevezett Káin-bélyeget nyomta rá. Máig furcsa és feltűnő, hogy látszólag éppen a legnagyobb gazemberek és a legkegyetlenebb keresztényüldözők egyfajta titokzatos védelmet élveznek, ami azonban csak bizonyos ideig működik, aztán később, mint várnánk mégis eléri őket az igazságos büntetés. Pont ezzel a káinbélyeggel művel velük Isten igazságosságot, mert egyfelől alkalmat ad nekik a megbánásra és a vezeklésre, és rajtuk keresztül a kiválasztottaknak sok lehetőséget ad érdemeket szerezni és hűnek találtatni. Másfelől, ha a megbélyegzettek nem térnek meg, a kapott idő elég arra, hogy kevés jó tettükért már a földön megkapják a jutalmat, hiszen az örökkévalóságban már nem számíthatnak jutalomra.
Ezután „Kain elbujdosott Isten színe elől és Nod földjén, Édentől keletre telepedett le”. (Ter 4,16) Ez is nagyon jellemző az evilági emberekre, akik kerülik Isten tekintetét és menekülnek előle. „Kain megismerte feleségét, az fogant és Hénochot szülte. Várost épített és azt fiáról Hénochnak nevezte.” (Ter 4,17) Öt nemzedékkel később jön Lámech, aki „két feleséget vett, az egyiknek Ada volt a neve, a másiké Cilla. Ada a világra hozta Jabalt; ő lett az ősatyja azoknak, akik sátrakban laknak, nyájaikkal. Testvérét Jubalnak hívták, ő lett az ősatyja azoknak, akik gitáron és fuvolán játszanak. Cilla Tubalkainnak adott életet; ő az őse a bronz- és vaskovácsoknak”. (Ter 4,19-22)
Mindenesetre feltűnő, hogy Kain utódai máris milyen „modernek” voltak. Az egyik várost épít – városiasodás –, a másik két feleséget vesz – a modern társadalom nemi szabadosságával, „válásával” és promiszkuitásával. A következő a sátorlakók és pásztorok ősatyja lesz – globalitás a maga „mobilitásával”. A harmadik a gitárosok és fuvolások ősatyja – az egész modern szórakoztatóipar. Végül a kovács, aki ércet és vasat munkál meg – a modern nehézipar. Természetesen a mai méreteket meg sem közelítették, de alapelveiben az egész modern társadalmat és civilizációt magunk előtt látjuk.
6. Azt állítjuk tehát, hogy a „modern kor” egyáltalán nem olyan „modern”, azaz új, hanem valójában ősrégi. Ugyanis a „modern kor” nem jelent mást, mint amit már Kain és utódai megpróbáltak, vagyis egy „világ-állam” létrehozása, ami tudatos ellentétben az „Isten-állammal” pusztán földi és evilági módon van megalkotva. Azt is tudjuk, hogy a középkor arra törekedett, hogy itt a földön az „Isten-államot” valósítsa meg, Szent Ágoston „civitas Dei”-ét. Nagy Károly császár ezzel az ideával tette le a szent római birodalom és az úgynevezett „keresztény Európa” alapjait, amire az egész középkor épült. De a humanizmussal és a reneszánsszal (valójában már korábban, az 1328-ban kiközösített Occam ferences szerzetessel és az általa felújított nominalizmussal, egy tipikus „modern” jelenséggel) megkezdődött ennek felszámolása, ami aztán az ú. n. reformációval be is fejeződött.
Korunk egyik jellegzetessége (ahogy fentebb a wikipedia adataiból láttuk) a szekularizáció. Míg a középkort egészen a kereszténység, a katolikus hit, az Egyház formálta, addig a „felvilágosodás”, mint a protestantizmus közvetlen örököse, mindent megtett azért, hogy az embereket ezen természetfeletti „bilincsektől” megszabadítsa. Ez egészen az Egyház teljes megsemmisítésének vágyához, és e vágy csaknem tökéletes kivitelezéséhez vezetett. 7. Az iparosodással kéz a kézben jár az abszolutizmusnak a kapitalizmussal és demokráciával való felváltása. Már az abszolutizmus túllépte az Istentől kapott hatalom kereteit. A hatalommal való abszolutista visszaélés is hozzásegített ahhoz a folyamathoz, hogy az emberek minden Istentől kapott uralmat le akartak rázni magukról. Így aztán ettől kezdve a hatalom nem Istentől, hanem az embertől ered. Ezért a modern kor egyetlen elismert államformája a demokrácia, ami szinte erkölcsi minőségre tesz szert. A demokrácia már maga egy érték, nem pedig az államformák egyike. Ez nem más, mint világméretű becsapás, hiszen a modern demokráciákban nem a nép, hanem egy elit uralkodik. A nép csak a szinte végletekig manipulálható választó-ökör szerepét játssza, akinek pár évenként megengedik, hogy egy papírdarabra keresztet rajzoljon, hogy megadja a „demokratikus legitimációt” ahhoz, hogy továbbra is úgy kormányozzák, ahogy ez az elit akarja. Feltéve: 2015. július 26.
A modern gondolkodáshoz lényegében hozzátartozik az az elképzelés, hogy az ember folytonos minőségi fejlődésben van, vagyis, hogy a mai emberek sokkal okosabbak a korábbiaknál, hogy minden, ha még nem is tökéletes, de sokkal jobb a régi időkhöz viszonyítva, és hogy ez a fejlődés korlátlanul folytatható és ezért folytatódni is fog. Így keletkezik a „fejlődés-hit, vagyis az az elképzelés, hogy az emberek anyagi vívmányai korlátlanul sokasíthatók”. Egy komoly tudós mondta, hogy sokkal több hitre van szükség, hogy valaki az evolúcióban higgyen, mint hogy Istenben higgyen. De ma minden, aminek köze van Istenhez, nem számít észszerűnek és ezzel tudományosnak.
8. Amíg a középkor uralkodó gondolata Krisztus királysága volt, tehát minden dolog, a társadalom és a magánélet alávetése az Istenember uralkodásának, addig ma „autonómiát követelnek az erkölcs, a politika, a jog és a tudomány, a művészet és az irodalom területén”. Isten nem avatkozhat be többé ezekbe a dolgokba, és az államnak a vallás területén teljesen neutrálisnak kell lennie. Ezt a tipikusan „modern” szellemi beállítottságot liberalizmusnak nevezzük, hiszen az Istentől és az Ő parancsaitól való tökéletes szabadság a célja, vagyis „autonómia” [Istentől való függetlenség] az élet minden területén. Ez alapjában véve az Evangéliumból jól ismert vonakodás: „Nem akarjuk, hogy ez uralkodjon felettünk!” (Luk 19,14) Amikor az Úristen Ádámnak és Évának a teremtés feletti uralmat átadta, akkor nem tette őket ezzel ezek korlátlan uraivá és kizsákmányolóivá, hanem a Teremtő nevében és megbízásából ezek felelősségteljes gondnokaivá és ápolóivá. A természetet nem megrabolni és elpusztítani adta át nekik, hanem gondozni és megmunkálni, természetesen saját hasznukra is, de elsősorban Isten dicsőítésére. Így keletkeztek a keresztény korokban, amikor még az emberek megértették ezt a feladatot, Európa csodaszép, nyomaiban még ma is megcsodálható megművelt területei rétjeivel, szántóival, utjaival, erdeivel, váraival, kastélyaival, falvaival, kolostoraival, kápolnáival és útmenti keresztjeivel. A természet szisztematikus kizsákmányolása, a természeti kincsekkel való rablógazdálkodás, az erdők kipusztítása, a környezet világméretű beszennyezése, a víz, a levegő megmérgezése a „modern kor” vívmánya. …
10. A modern kornak „univerzális igénye, elhivatottság-érzése van, ami különösen az emberi jogok univerzális nyilatkozatából áll”. Ennek általános, világméretű érvényességet követel. Egy „új világrendet” akar bevezetni, ami leginkább a középkori renddel áll szembe. Amíg a középkor egy keresztény társadalom tervezete volt, addig a modern kor ennek ellentéte, egy Isten-nélküli, egy keresztényietlen, sőt keresztény-ellenes társadalom tervezete. Ebből számunkra, katolikusok számára egyértelműen következik, hogy anti-modernistáknak kell lennünk.
Katolikusként és anti-modernistaként tehát nem csak a modern világgal állunk kibékíthetetlen ellentétben, hanem a modernista zsinati egyházzal, és ennek újításaival is. Bizonyára ez az elhatárolódás, ami szükségszerűen magányossághoz és izolációhoz vezet, ijeszt el sok katolikust attól, hogy az anti-modernizmust komolyan vegye. Az ember folyton kísértésbe esik, hogy legalább ebbe vagy abba a kompromisszumba belemenjen, hogy ne legyen annyira kívülálló.
Az Antimodernist e cikke után az újsághoz csatolt körlevél következik, majd az e levélben említett evolúcióval foglalkozó cikk.
Írta: P. Hermann Weinzierl (forrás: Sankt Thomas von Aquin – Rundbrief Nr. 8.)
Lehet-e modern ember egy katolikus? Belemerülhet-e ebbe a modern életbe anélkül, hogy elveszne benne? Egyáltalán kívánatos lehet-e ma egy katolikus számára, hogy modern ember legyen? A modern társadalom láttán minden magát katolikusnak tartó ember számára szükségszerűen merülnek fel az ilyen és ehhez hasonló kérdések. Ezért tárgyaljuk e számunkban az evolúciós gondolkodást is, ami sokkal alapvetőbb és fontosabb, mint ahogy általában hiszik. Kérdésünk: Adhat-e egy kutatás, ami az okság elvét tagadja, érvényes magyarázatot a valóságra? Adhat-e egy olyan tudomány, ami a valóság mindenfajta célirányosságát tagadja, a létdöntő kérdésekre még válaszokat? Nem párolog el ezzel szükségszerűen minden szellemi és nem válik-e ezáltal az ember puszta állattá? Mégis miért egészen elégedett a modern ember azzal, hogy olyan legyen és úgy éljen, mint egy állat? Mindezekre a válasz ez: Mert tökéletesen elidegenítették tőle a kegyelem világát. Ezért adja el ma a legtöbb ember, mint Ézsau az Ószövetségben, egy tál lencséért elsőszülött-jogát, vagyis a mennyhez, az üdvösséghez való jogát.
|
vissza