Igaz az, hogy a modern ember pusztán abban az értelemben modern, hogy több technikai eszközzel és nagyobb komforttal rendelkezik, hogy orvosilag jól van ellátva, és relatív magas jólétnek és életszínvonalnak örvendhet – legalábbis a nyugati világban?      Nyilván nem, mert bár mindezek a dolgok valóban a modern élet aspektusának számítanak, azonban nem ezek a lényeges szempontok. Azok a változások, melyek ahhoz az életvitelhez vezettek, amit ma „modernnek” nevezünk, sokkal messzebb, de mindenekelőtt sokkal mélyebbre hatolnak. Az egész emberi életben alapvető változás ment végbe, ami miatt a „modern” szót joggal használjuk egy exkluzív, a mai korszakra különös mértékben érvényes értelemben. Hogy a modernnek ez a korszaka pontosan mikor kezdődött, arról különböző vélemények keringenek, hiszen a szellemi előkészítő fázis sokkal hosszabb, mint azt sokan gondolják.      Természetesen az 1000. év körül szintén voltak már olyan változások, melyeket abban az időben modernnek, haladónak lehetett volna tekinteni, gondoljunk csak például az új építészeti stílusra, a román stílusra. Mégis, a történelemben hiába jelentek meg mindezidáig az életben haladónak tartott újítások, senki nem gondolta azt, hogy ezáltal az emberiség a modern korszakába lépett, ami – miként ma ezt általánosan gondolják – egészen új, egészen más, mint minden, ami eddig valaha is létezett. A modernnek a világtörténelem bármely korábbi korszakával szembeni különbözősége még nyilvánvalóbbá válik, amint egy további fenoménra felfigyelünk: A modern egyáltalán nem folytatólagosan alakul ki a megelőző korszakokból, hanem önértelmezése szerint egész sor radikális átalakulásból és forradalomból nő ki. Ilyen forradalmi változások voltak a francia forradalom, az ipari forradalom, a gazdasági forradalom, a szexuális forradalom stb. Itt most nem szükséges megvizsgálni, hogy ezek valóban minden esetben valami teljes szakadást jelentettek a múlttal, vagy csak már régen meglévő változásokat hoztak felszínre; Ami kétséget kizáróan igaz, az az, hogy a modern lényegét tekintve egy mindig erőteljesebbé váló elszakadást és szembenállást jelent a keresztény örökséggel szemben. Ebből a szempontból nézve mind ezek a „forradalmak” nem mások, mint a pogányságba való fokozatos, egyre radikálisabb visszaesések, minden ilyen bukás összes következményével. Ugyanakkor ezeket a jelentős, a keresztény örökség elleni változásokat és ezek következményeit csak a hívő keresztény veheti észre, hiszen a természetfeletti valóság csak a Kinyilatkoztatás és a hit által lesz felismerhető és észlelhető. Mivel a szellem birodalmában semmi nem történik véletlenül, még azt is érdemes megemlíteni, hogy mindezen forradalmak mögött mindig konkrét érdekcsoportok állnak. Azt a mesét, hogy a forradalmakat a nép robbantja ki, csak azoknak lehet eladni, akik soha nem foglalkoztak a forradalom természetével, és a szellemi valóságokról és változásokról semmilyen ismerettel nem rendelkeznek. Természetesen minden forradalmat egy elit vezet, egy elit, amelynek megvan az ehhez megfelelő financiális, katonai, ideológiai és demagógiai lehetősége, amik mind szükségesek ahhoz, hogy egy forradalmat elindítsanak és az előre meghatározott cél felé irányítsák.      Másképp kifejezve: A világ nem csak úgy magától lett modern, hanem modernné tették. Csakhogy a külső történések mögött rejlő mélyebb és sokkal messzebbmutató összefüggéseket csak nagyon kevesen látják át. Mégis, még ma is akadnak nagy szellemek, akiknek sikerül a lényegest megragadni – és mesterien szavakba önteni. E szellemek egyike Max Picard, aki teljesen sajátságos és eredeti módon látta át, írta le és leplezte le modern korunkat. [A cikk szerzője nem említi, hogy Max Picard (1888-1965, svájci orvos és kulturfilozófus sem él már. Mint oly sokan az elmúlt évszázad nagy gondolkodói és nagy személyisége közül, ő is az ú. n. „II. vatikáni zsinat” éveiben hunyt el, mégpedig balesetben. Magyarul egy könyve kapható antikváriumokban, az 1948-ban írt „A csend birodalmában” című. Az e cikkben említett és roppant aktuális művét, a „Menekülés Isten elől” címűt 1934-ben írta! E könyvet nemrégen kiadta egy nagyváradi kiadó, de ennek progresszív beállítottsága miatt e honlap nem ezt ajánlja, hanem a német antikváriumokban mindenütt kapható német nyelvű eredetit: „Die Flucht vor Gott – Warum ist der Mensch allein?”]      Most ennek a filozófusnak néhány főbb gondolatát adjuk vissza, illetve megpróbáljuk kommentálni és még érthetőbbé tenni. Az idézett szövegek Max Picard, Wie der Teller eines Akrobaton… című összefoglaló művéből valók. Picard a „Menekülés Isten elől” című könyvében a modern kor tökéletes, alapos, sőt zseniális analízisét vázolta fel, ami pontosan a dolog lényegét ragadja meg. Egyik legfontosabb kijelentése így hangzik:      „Az ember minden időben menekült Isten elől, ám a modern kor menekülését az különbözteti meg minden eddigitől, hogy régebben a hit volt az általános, a hit objektív világa az egyént megelőzően létezett, vagyis adott volt. Ily módon a menekülés kizárólag az egyénben játszódhatott le, és csak azáltal jöhetett létre, ha az egyén egy döntési aktussal elszakította magát a hit világától; következésképpen, ha az, aki menekülni akart, előbb megteremtette a maga számára a menekülést.” Minden keresztény tudja, hogy az ember Isten előtt áll, mindig, élete minden pillanatában Isten előtt áll. És az, amit mi az „Isten” szóval nevezünk meg, nem valami, nem egy puszta dolog vagy absztrakt világ-lélek, hanem egy meghatározott személy. Az ember tehát Isten előtt áll, aki neki, az embernek egy személyes szemközt álló, akivel beszélhet, akiről tudja, hogy ismeri őt, és aki előtt minden tettéért felelnie kell. Minden egyes embernek egykor személyesen kell ezen isteni személy előtt számot adnia életének minden szaváért és tettéért. Ugyanis Isten szabad akarattal teremtett bennünket, és ezért azzal a képességgel, hogy különbséget tudjunk tenni jó és rossz között, melyeket szellemi felismerő képességünknek köszönhetően biztonsággal meg tudunk különböztetni egymástól. [Lásd John Henry Newman bíboros: „Az ember azért felelős a hitéért, mert hajlamaiért és ellenszenveiért, reményeiért és nézeteiért, azaz mindazért is felelős, amitől a hite függ.”]      A jót kell választanunk és a gonoszat el kell vetnünk: „Mert az az Isten akarata, hogy tetteitekkel némítsátok el az ostoba emberek tudatlanságát. Szabad emberek vagytok, de nem arra való a szabadságotok, hogy a gonoszság takarójának használjátok.” (1 Pét 2,15-16) Ebben az Isten által ajándékozott szabadságában áll tehát az ember Isten előtt és szól ekképpen:      „Uram, te megvizsgálsz és ismersz engem, tudod, hogy ülök-e vagy állok. Gondolataimat látod messziről, látsz, ha megyek vagy pihenek. Minden utam világos előtted. A szó még nincs nyelvemen, s lám, az Úr már tud mindent. Elölről és hátulról közrefogsz, s a kezed fölöttem tartod. Csodálatos ezt tudnom, olyan magas, hogy meg sem értem. Hová futhatnék lelked elől? Hová menekülhetnék színed elől? Ha felszállnék az égig, ott vagy. Ha az alvilágban tanyáznék, ott is jelen vagy. Ha felölteném a hajnal szárnyait, és a legtávolibb partokon szállnék le, ott is a te kezed vezetne, és a te jobbod tartana. Ha azt mondanám: Borítson el a sötétség, és az éj úgy vegyen körül, mint máskor a fény: neked maga a sötétség sem homályos, s az éj világos neked, mint a nappal. Te alkottad veséimet, anyám méhében te szőtted a testem. Áldalak, amiért csodálatosan megalkottál, és amiért csodálatos minden műved. Lelkem ismered a legmélyéig, létem soha nem volt rejtve előtted. Amikor a homályban keletkeztem, és a föld mélyén elindult életem, szemed már látta tetteimet, s könyvedben mind felírta őket. Meghatároztad napjaimat, mielőtt még egy is megjelent belőlük. Terveid, Uram, felfoghatatlanok, s milyen tömérdek a számuk!” (Zsolt 138,1-17) Az embert Isten óvja, és amíg aláveti magát Isten akaratának, otthona Isten világában van. Amint azonban felkel Isten ellen, ez a helyzet alapvetően megváltozik. Ez a Szentírás Káin testvérgyilkosságáról szóló beszámolójából világosan kitűnik. Amikor Káin megölte testvérét, Ábelt, Isten kérdőre vonta: „Hol van a testvéred, Ábel?” Mire ő így válaszolt: „Nem tudom; talán őrzője vagyok testvéremnek?” Isten erre így felelt: „Mit tettél? Testvéred vére felkiált hozzám a földről. Ezért átkozott leszel, bujdosni fogsz a földön, amely megnyitotta száját, hogy beigya kezedből testvéred vérét. Ha műveled a földet, nem ad neked termést. Hontalan és bujdosó leszel a földön.” (Ter 4,9-12)      A bűn az embert nyughatatlanná és hontalanná teszi. Kényszeríti arra, hogy meneküljön Isten elől – mindaddig, amíg nem bánja meg bűnét és nem vezekel érte. Ezért folytatódik a történet a Szentírásban így: „Kain azonban elbujdosott az Úr színe elől, és Nod földjén, és mint menekülő Édentől keletre telepedett le.” (Ter 4,16) A bűnös menekül Isten elől, amíg bűnös marad – és mégis, amíg a hit objektív világa létezik, addig Isten jósága és irgalmassága is mindig körbe veszi, úgymond, mindig újból utoléri. Az ember ezért csak tudatosan tud menekülni, és folyton ügyelnie kell arra, hogy állandóan szökésben maradjon [ha nem akarja, hogy a hit körülötte meglévő objektív világa, azaz a szokásaiban, életvitelében keresztény társadalom, közösség mégis utolérje és „bekebelezze”]. – Ez volt a korábbi helyzet.      Mi a hit ilyen világának áldását ma már csak sejteni tudjuk, hiszen ez a helyzet, ahogy Max Picard már 80 évvel ezelőtt megállapította, a modern korban alapvetően megváltozott.      „Ma pont ennek az ellentéte áll fenn: A hit objektív külső világát elpusztították, az egyes embernek a döntés egy aktusával minden pillanatban, mindig újra magának kell megteremtenie a hitet, azáltal, hogy a menekülés világától elszakítja magát; Mivel ma a menekülés, nem pedig a hit van objektív világként jelen, és minden helyzet, melybe az ember ma kerülhet, eleve, anélkül, hogy az ember tenné azzá, a menekülés egyik szituációja, ami már magától értetődővé vált: Ezen a világon már minden csak a menekülés formájában létezik.”      Csak körül kell nézni ebben a modern világban, hogy megerősíthessük, mennyire igaz ez a megállapítás, igaz és a szó valódi értelmében kísértetiesen találó, mert „a hit objektív külső világát elpusztították”. A döntő különbség a korábbi korokhoz képest tehát abból áll, hogy miközben korábban a menekülő egy egyes ember volt, és a világot, mint a hit világát, Isten tartotta fenn, addig ma mindenki menekül, mégpedig anélkül, hogy egyáltalán tudná, miért, hiszen e folyamatos menekülés okát – Istent – láthatóan tökéletesen elfelejtette már. Úgy tűnik, hogy Isten ebben a világban semmilyen szerepet nem játszik már.      Ha azonban igaz, hogy senki nem szabadulhat meg Istentől, akkor annak, aki a bűnt választotta életformának, csak a saját lelkiismerete elleni örökös, szakadatlan menekülés marad: „Ezen a világon már minden csak a menekülés formájában létezik.” Az ilyen világ valóban valami kísértetiest hordoz magán, keresztény szóval kifejezve: valami démonit. A hit emberének természetesen ettől kezdve nagyon nehéz a menekülés e világában megmaradni, hiszen „bár személyes döntéssel a menekülés minden helyzetét át lehet változtatni a hit megfelelő szituációjába, de ez ma már nagyon nehéz. És ha egyes embernek sikerül is magát a menekülés világából a hitébe kimenteni, ez akkor is csak neki egyedül sikerül; hiszen körülötte továbbra is csak a menekülés világa létezik függetlenül az ő döntésétől”.      Ha ma egy menekülő visszatér Istenhez, akkor ez mégsem úgy tűnik számára, mint régen, hogy hazatért, hanem pont ellenkezőleg, e világból való kivetettnek érzi magát. A hit világa már nincs meg, a társadalomban nincs meg többé objektíven megvalósulva, és ezért ezt minden egyes megmenekültnek fáradságosan magának kell elölről felépítenie – és ha saját hitéből végre nehezen felépítette, akkor állandón az összeomlás veszélye fenyegeti, hiszen körülötte továbbra is „csak a menekülés világa létezik függetlenül az ő döntésétől”. Ha egy ember körül mindenki más menekülésben van, hogyan érezhetné magát Istenben lakónak és Istenben maradónak, hogyan találhatná tartós kapaszkodót, támaszt Istenben? Nem emberfeletti teljesítmény ez? Hiszen: „úgy tűnik, hogy az állandó menekülésen kívül nincs senki rajta kívül. Az ember csak annyiban létezik, amennyiben a menekülés részese. Az ember él, és mialatt él, menekül. Élet és menekülés egy és ugyanaz. Az egyes ember először menekülőként létezik; aztán, csak reflexió által fedezi fel, hogy talán olyas valami, mint egy nem-menekülő is létezhet. A menekülés annyira hozzá tartozik, hogy úgy tűnik ez a normális, és nem a rendkívüli állapot. Ha a menekülés önmagában egy mindennapos dologgá válik, függetlenül az embertől, akkor már nem is kérdezi senki, miért menekül, az emberek el is felejtik, hogy valójában Isten elől menekülnek.”      E néhány mondat egy bizonyos végállapotot ír le, a modern világ mostani állapotát. Az ember tökéletesen be van zárva a nyugtalanságba, ami éjjel nappal körbehajtja, folyamatosan kergeti . A menekülés annyira a normális állapottá vált számára, hogy életét már nem is képes menekülés nélkül elképzelni. „Az ember él, és mialatt él, menekül. Élet és menekülés egy és ugyanaz.” Ezért erőszakolják vagy csaknem kényszerítik a modern embert arra a meggyőződésre, hogy lehetőleg egyezzen ki a meneküléssel, mert az élet csak ily módon lehet még elviselhető. Azért merül el a szórakozásban, hogy a menekülést kijátssza, ne legyen folyton a menekülés hektikájától űzve, anélkül, hogy észrevenné, hogy a szórakozástól való függősége szintén csak menekülés.      A háttérben ezen életérzéssel az Istenben való nyugalom, megnyugvás abszurdnak tűnik, egy álomnak vagy még inkább, egy lidérces álomnak. És minél tovább tart ez az állapot, annál nagyobb lesz a szív elvakultsága, hiszen ez Isten büntetése a bűnökre. „Hallván halljatok, de ne értsetek, látván lássatok, de ne fogjátok föl. Tedd érzéketlenné e nép szívét, süketté a fülét, és kösd be a szemét, hogy ne lásson a szemével, ne halljon a fülével....” (Iz 6,9-10)      „Álmélkodjatok és bámuljatok! Támolyogjatok és ingadozzatok! Legyetek részegek, de ne a bortól, tántorogjatok, de ne a mámorító italtól! Mert az Úr árasztott el benneteket az álomkór szellemével. Ő zárta be szemeteket: a prófétákat, Ő takarta be fejeteket: a látnokokat. Ezeknek a dolgoknak a látomása olyan számotokra, mint egy lepecsételt könyvnek a tartalma, amelyet ha odaadnak valakinek, aki tud olvasni, s azt mondják neki: Olvasd, azt feleli: Nem tudom, mert le van pecsételve. Ha meg olvasni nem tudónak adják a könyvet, s azt mondják neki: Olvasd, akkor az így felel: Nem ismerem a betűket. Ezt mondja az Úr: Ez a nép csak a szájával közeledik hozzám, és csak az ajkával dicsőít, a szíve azonban távol van tőlem, úgyhogy istenfélelmük csak emberi parancs követése, amit betanultak, ezért újra ámulatot keltő módon bánok velük, csodálatra és bámulatra méltó módon: odalesz bölcseik bölcsessége, és okosaiknak okossága elenyészik.” (Iz 29,9-14) A katolikus filozófus, Donoso Cortez már 150 évvel ezelőtt a következőképpen írta le a modern világ eme kétségbeejtő állapotát:      „Az igazság életereje olyan nagy, hogy ha csak egyetlen igazságot birtokolnátok, csak egyetlen egyet, ez az igazság megmenthetne benneteket: de a ti bukásotok olyan mély és vakságotok annyira teljes, hogy még ezt az egyetlen igazságot sem bírjátok. Ezért az a katasztrófa, aminek jönnie kell, a történelem legnagyobb katasztrófája lesz. Egyesek talán még menthetik magukat, mert egyes emberek mindig megmenekülhetnek, de a társadalom elveszett, nem azért, mert lehetetlen számára megmenekülni, hanem azért, mert a társadalomból hiányzik az akarat saját megmentésére. Nincs menekvés a társadalom számára, mert fiainkat nem akartuk kereszténnyé tenni, és mert mi magunk nem vagyunk igazi keresztények. Nincs menekvés a társadalom számára, mert a katolikus szellem, az egyetlen élet-szellem nem hatja át az egészet; nem hatja át a nevelést, a kormányt, a törvényeket és az erkölcsöt. A dolgok állását abban az állapotban, amiben most vannak, megváltoztatni akarni, ahogy én túlságosan is jól látom, óriási vállalkozást jelentene. A földön nincs olyan hatalom, mely a maga számára ezt a célt el tudná érni, és minden erő, mégha együtt működne is, szintén bajosan tudná ezt elérni. Meghagyom nektek, hogy ezek után ítéljetek, vajon egy ilyen együttműködés lehetséges lenne-e, és ha igen, mekkora mértékben, és annak eldöntését is, hogy vajon, ezt a lehetőséget feltételezve, a társadalom megmentése még ekkor is minden tekintetben nem lenne-e valóságos csoda.” Ha szinte az egész világ az Isten elől való menekülés állapotában van, akkor könnyű belátni: „A dolgok állását abban az állapotban, amiben most vannak, megváltoztatni akarni, óriási vállalkozást jelentene.” Hiszen hogyan lehet a menekülés e világát arra a belátásra bírni, hogy a menekülés kilátástalan és értelmetlen? Hogyan lehet ezeket az állandóan menekülésben levő embereket megfordulásra késztetni? „A földön nincs olyan hatalom, mely a maga számára ezt a célt el tudná érni, és minden erő, mégha együtt működne is, szintén bajosan tudná ezt elérni.” Egy évszázadok óta tartó elfajzást nem lehet egyszerűen egy tollvonással meg nem történtté tenni. Ezért nagyonis igaz, hogy „a társadalom megmentése még ekkor is minden tekintetben valóságos csoda lenne”. Megmenekülni csak egyes emberek tudhatnak. Az egyes embernek mindig megvan a lehetősége, hogy megszabaduljon a meneküléstől, hogy visszaforduljon! Lukács evangéliumában olvassuk: „Amikor már mindenét elpazarolta, az országban nagy éhínség támadt, s nélkülözni kezdett. Erre elment és elszegődött egy ottani gazdához. Az kiküldte a tanyájára a sertéseket őrizni. Örült volna, ha éhségét azzal az eledellel csillapíthatta volna, amit a sertések ettek, de még abból sem adtak neki. Ekkor magába szállt: Apám házában a sok napszámos bővelkedik kenyérben – mondta –, én meg éhen halok itt. Útra kelek, hazamegyek apámhoz és megvallom: Apám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra, hogy fiadnak nevezz, már nem vagyok méltó, csak béreseid közé fogadj be.” (Lk 15,14-19) Az egyes ember csak reflexió által – elmélyült, tárgyszerű elmélyülés által – „fedezi fel, hogy talán olyasvalami, mint egy nem-menekülő is létezhet”; eszébe jut az apai ház, melyben mindenkit az apa gondoskodása tart fenn, eszébe jut, hogy még „apám napszámosai is bővelkednek kenyérben”, miközben én itt éhen halok! Az apai gondoskodás és szeretet ezen újrafelfedezése jelenti az Istenhez való visszatérés kezdetét. Az újra megtalált tudás, hogy létezik egy menekülés nélküli világ, egy igazi otthon, egy valódi haza, nyitja meg csak az utat vissza az Atyához: – „Csakugyan útra kelt és visszatért apjához.” (Lk 15,20) Feltéve: 2015. december 6.