Mária meglátogatja Erzsébetet      „Mária még ezekben a napokban útnak indult, és a hegyekbe sietett, Juda városába. Zakariás házába tért be és üdvözölte Erzsébetet. Amikor Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, örömében megmozdult méhében a gyermek, maga Erzsébet pedig eltelt Szentlélekkel. Hangosan felkiáltott: »Áldott vagy az asszonyok között és áldott a méhed gyümölcse! Hogy lehet az, hogy Uramnak anyja látogat el hozzám? Lásd, mihelyt meghallottam köszöntésed szavát, az örömtől megmozdult méhemben a gyermek. Boldog, aki hitt annak a beteljesedésében, amit az Út mondott neki.« Mária megszólalt: »Lelkem magasztalja az Urat, és szívem ujjong megváltó Istenemben, mert rátekintett alázatos szolgálójára. Lám mostantól fogva boldognak hirdet minden nemzedék, mert nagyot tett velem a Hatalmas és Szent az ő neve.«” (Lk 1,39-49) Josef Dillersberger, a „Szent Lukács evangéliuma teológiai és üdvtörténeti szempontból” című könyv szerzője, írta: „Aki a kereszténységet meg akarja érteni és el akarja fogadni, annak abszolút komolyságot és teljes tárgyilagosságot kell magával hoznia. Meg kell tanulnia a feltámadás utáni világot, mint egyedül valósat és biztosat elfogadni, és teljesen józanul vele számolni, mint olyan ténnyel, mely őrá magára is olyan bizonyossággal vár, mint az evilági halál. Semmilyen elterelés, semmilyen túlharsogás, semmilyen átértelmezés és kicsavarás nem változtat ezen a valóságon, mert Isten Isten marad és minden csak neki, és őáltala él.” Részlet Dillersberger könyvének „A jel” című fejezetéből:      „Az angyaltól mind Zakariás, mind Mária az üzenet végén egy jelet kap. Az Isten által kapott jelnek semmi esetre sem az a célja, hogy egy hitbeli kételyt megszüntessen vagy az angyali üdvözlet tartalmában való hitet megerősítse. Hogy Isten képes azt megtenni, amit az angyal által megüzent – ezzel kapcsolatban semmiféle kételynek nincs helye. A jelet csak azért kapják, hogy biztosak legyenek abban, hogy az angyal képében valóban Isten szólt hozzájuk. Erre az embernek, amíg e földön él és egy angyal emberi alakban jelenik meg neki, szüksége van. Hiszen Sátán is felveheti a fény angyalának alakját, és megtévesztheti az embert.” Mintegy 21 évvel ezelőtti megtérésemkor Sarlós Boldogasszony ünnepének története jelentette számomra az egyik legnagyobb élményt: Máriának Erzsébetnél tett látogatása, vagyis annak a felismerése, hogy Isten nem csak Teremtő és szigorú Bíró, hanem a legmegértőbb, a legjobb, sőt a legfigyelmesebb Atya.      Természetesen ekkor még nem olvastam Dillersberger könyvét, nem ismertem a tudós katolikus magyarázatot. A bibliai történetből én akkor csak azt olvastam ki, hogy Isten Máriának, aki feltétel nélkül, kétkedés nélkül hitt az angyalnak,      [ezzel kapcsolatban lásd egy korábbi cikkből az idevonatkozó részt: „Josef Dillersberger Lukács evangéliumának tárgyalása kapcsán összehasonlította Zakariás és Mária válaszát, amelyet az angyalnak adtak, aki hírül vitte nekik gyermekük születését. A Szentírás szerint szinte mindketten ugyanazt kérdezték: Hogyan történhet ez? Csakhogy Zakariás szavaiból a kétség, a hitetlenség csendült ki: ezért kapta a büntetését. Mária nem kételkedett egy percig sem az angyal szavában: ő csak a hogyanra volt kíváncsi: »Hogyan válik ez valóra, amikor férfit nem ismerek?« (Luk 1,34)”]      mintegy jutalmul a hitbeli szilárdságáért, megadta az evilági mércével mért bizonyosságot is. Jóságában, megértésében a természetfeletti ajándék mellett figyelembe vette az ember testhez kötöttségét, és megadta az evilági, tárgyi bizonyítékot is, ahogy Dillersberger mondja, nem megerősítés gyanánt, hanem gyengédségének, figyelmességének jeleként. Nem csoda, hogy Máriából ez a figyelmesség, ez a gyengédség a Magnificat felemelő, hálatelt szavait váltotta ki. 1. Jézus még a legszükségesebb evilági javakról is azt mondta tanítványainak: „Ti elsősorban az Isten országát és annak igazságát keressétek, s ezeket mind megkapjátok hozzá.” (Mt 6,33) Mennyivel jobban érvényes akkor ez a hitbeli szükségletekre: egy közösség vezetésére, hitbeli meggyőzésre, lelki vezetésre, egyáltalán az Isten országáért való harcra.      „A katolikus hit természetfeletti, isteni hit”, mondta P. Weinzierl június 21-i prédikációjában. Korunk, sőt az elmúlt kétszáz év legnagyobb eltévelyedése, hogy a természetfeletti hitet, kegyelmet vagy egyáltalán nem is ismeri, vagy ha igen, úgy véli, ez csak rendkívüli korokban rendkívüli emberek számára volt elérhető, következésképpen megkívánható. Pedig ma jobban, mint valaha: Isten csak azon személyek és azon célok számára adja meg segítségét, sőt csak azokat engedi érdemben létezni, illetve megvalósulni, akik, illetve amik számára a természetfeletti megoldás keresése a legelső lépés. E nélkül a legjobbnak tetsző terv sem vezet sehova, a leghelyesebbnek látszó cél sem sikerülhet. Isten nem engedi meg, hogy az Ő ügyéért, az Ő nevében evilági okoskodásokkal ügyködjön bárki is. Ez méltatlan lenne az Ő személyéhez, és ellentmondana az Általa alkotott rendnek. 2. Egy pap nemrégiben prédikációjában az egymás iránti szeretetről beszélt, amúgy modernista módon: szeressük egymást gyerekek, mindent fogadjunk el és bocsássunk meg másoknak, akárkik is legyenek, egyáltalán soha senkit és egyetlen tettet se ítéljünk meg, mert nem tudhatjuk, milyenek voltak a körülmények stb. Mondta ez olyan valaki, akiről tudom, hogy emberszámba alig veszi a hozzá segítségért fordulókat. Úgy gondolom, az emberek legelemibb vágya, hogy figyeljenek rájuk, hogy valaki számára fontosak legyenek, hogy valaki egyáltalán tudjon róluk, „emberszámba” vegye őket.      Nos, földi szolgáival ellentétben, mennyei Atyánk a végtelenségig figyel ránk, megható érzékenységgel kezeli emberi gyengeségeinket – nekem Sarlós Boldogasszony ünnepe ezt jelenti. Feltéve: 2015. július 2.