1. A liberalizmus: a pápa-hűség lerombolója Amennyiben a kereszténység csak egy világnézet vagy egy ideológia lenne, vagy az Egyház a kereszténységnek csupán egy toldaléka vagy lényének egy kiszélesítése lenne, akkor az Egyházat meg lehetne különböztetni a kereszténységtől, miként a kincsesházat a benne elrejtett kincsektől, és akkor a liberalizmus és az Egyház közötti ellentét sem lenne elkerülhetetlen. Csakhogy Krisztus a természetfelettit és a természetfelettinek a természethez való kapcsolatát csak a kereszténységben, és a kereszténységet csak az Egyház formájában adta meg. Aki tehát valahogyan valamely pontban a természetfeletti renddel kerül összetűzésbe, vagy aki valahogyan a természetes rendet, akár egészében, akár csak részleteiben, a természetfeletti renddel való összeköttetésétől el akarja szakítani, az kikerülhetetlenül mindig az Egyházzal ütközik össze. Ráadásul az Úr a természetfeletti megtestesítését az Egyházban oly módon hajtotta végre, hogy az Egyházat egy látható emberi személyre, Péterre alapozta. Őt tette meg az alapkőnek. Rá épültek az apostolok, és ezekre az Egyház. Minden alulról lett felépítve, az alapokból kinőve, mint egy egységes, élő, oszthatatlan egész. Az Egyház nem puszta kigondolás, nem egy logikus vagy mennyiségi összefoglalása sok privát személynek, nem egy önkényes emberi műalkotás, nem egy történelmi eredmény, hanem magától Krisztustól felállított épület, melynek oszlopai az apostolok, alapja pedig Péter. Ezen felül az Úr Péternek adta – és nem az apostoloknak – a mennyország kulcsait, vagyis mindazon természetfeletti javak kezelését, amik az Egyházban vannak lefektetve. A primátus tehát nem valamilyen fejlődés, nem a kereszténység egyházi kialakításának következménye, hanem ahogy a kereszténység csak az Egyház alakjában, úgy az Egyház csak a primátuson áll fenn. A pápaság az előfeltétel, a kiindulópont a kereszténység számára, javainak megtestesítője, hatalmának teljes birtokosa, minden lényegi tulajdonságának egysége, a zárkő, amin kívül az Egyházban semmi sem képzelhető el; szilárdságának és fennmaradásának feltétele, minden egyes egyházi hatalomnak a kezessége és biztosítéka, melyeknek önállósága csak a primátussal való kapcsolatukban és az alatta való alárendeltségükben van biztosítva. Mindezekből következik, hogy teljesen elképzelhetetlen, hogy valaki, aki az Egyházra bízott javak egyike, vagy pláne az Egyház vagy a kereszténység alapjai ellen tettel vagy gondolattal vét, ne kerüljön szembe a primátussal. Senki sem rendítheti meg a katolikus tan vagy katolikus élet valamely pontját anélkül, hogy ezzel ne a primátussal ütközne. De ugyanez igaz fordítva is: senki nem harcolhat a pápai hatalom állítólagos túlburjánzása ellen anélkül, hogy ne ingatná meg az autoritást, az Egyházat, a kereszténységet, a természetfeletti rendet. Ezek mind elválaszthatatlan egységben vannak egymással, jobban mondva, itt minden egy, csak mindig világosabban és szakszerűbben ábrázolva: természetfeletti, kereszténység, egyház, hierarchia, autoritás, pápaság. Valóban ez egy lenyűgöző erővel, egységgel és egyszerűséggel rendelkező építmény. 2. A liberalizmus: a teológia ellensége Az ú. n. liberális keresztények szerint katolikusnak lenni annyit jelent, mint mindazt hinni, amit az Egyház dogmaként definiált [lásd a lefebvrizmus mindennemű követőjét]. Csakhogy ebben nagyot tévednek, és mindazokat, akik hisznek nekik, nagyon veszélyes útra vezetik. Nagyon fontos erre odafigyelnünk, hiszen túlságosan gyakran halljuk azt a mondatot, ami a liberálisok hitvallásához tartozik, nevezetesen, hogy amit az Egyház parancsol, azt elfogadom, amit anatémával sújt, azt elvetem, de a többi kérdésben szabad vagyok. „Nem kell pápábbnak lennem a pápánál.” [Részlet IX. Pius pápa „Tuas libenter” leveléből – „Levél a münchen-freisingi érseknek: Tanítóhivatalnak való alávetettség” –, 1863. december 21.:      „Ezért nem akarunk kételkedni abban, hogy ennek az összejövetelnek a résztvevői, mivel elismerték és megvallották a fent említett igazságot, egyidejűleg el akarták vetni és ítélni a bölcselkedésnek azt az újdonsült és visszájára fordított módját, amely, bár az isteni kinyilatkoztatást mint történeti tényt megengedi, a kimondhatatlan igazságokat, amelyeket az isteni kinyilatkoztatás elénk tár, mégis az emberi ész vizsgálódásának vetik alá, éppen úgy, mintha azon igazságok alá lennének vetve az észnek, vagy, mintha az ész saját erejével és elveiből kiindulva képes lenne megszerezni legszentebb hitünk összes felsőbbrendű igazságának és misztériumának megértését és tudását, noha ezek annyira az emberi ész felett állnak, hogy az saját erejéből és természetes elveiből kiindulva megértésükre illetve megértetésükre alkalmassá soha nem válhatnak.” (DH 2878) (Lásd Syllabus 9. elítélt tévedése)      Szívesen meggyőznénk magunkat arról, hogy azt a kötelezettséget, amely által a katolikus tanítómesterek és írók teljességgel korlátozva vannak, nem csupán arra akarták leszűkíteni, amit az Egyház tévedhetetlen ítélete dogmaként határoz meg, amiben mindenkinek hinnie kell. (Lásd Syllabus 22. elítélt tévedése) Abban is bízunk, hogy nem volt szándékukban kinyilvánítani, hogy a kinyilatkoztatott igazságok iránti tökéletes ragaszkodást (amiről elismerték, hogy a tudományok igazi haladásának eléréséhez és a tévedések megcáfolásához elengedhetetlenül szükséges) el lehet érni, ha csupán az Egyház által megállapított és kifejezésekbe foglalt dogmáknak tartozunk hittel és engedelmességgel. Mert bár arról az alávetettségről van szó, amelyet az isteni dolgokba vetett hit aktusa által kell tanúsítanunk, azt nem szabadna csupán arra korlátoznunk, ami az egyetemes zsinatok vagy a római püspökök és ezen Apostoli Széknek határozataiban nyert megállapítást, hanem arra is ki kellene terjesztenünk, amit az egész világon elterjedt Egyház rendes Tanítóhivatala mint isteni kinyilatkoztatást közöl, és ezért a katolikus teológusok általános és szilárd egyetértése a hithez tartozónak tartja.” (DH 2879)] Mintha csak az kötelezne hitbeli elfogadásra és engedelmességre, amit az Egyház hatalmi eszközeinek legvégső bevetésével a kiközösítés terhe mellett hirdetett ki! Mintha az egyházi parancsok szerint a Szentírás ősrégi kifejtése, mintha a hagyomány nem ugyanúgy kötelezne, akkor is, ha arról az Egyház ünnepélyes formában még nem nyilatkozott! Mintha az atyák tanítása nem kötelezné a lelkiismeretet, anélkül is, hogy az Egyház a legsúlyosabb büntetés mellett kötötte volna ezt a lelkünkre! Mintha nem éppen a teológiának lenne az Egyház megbízásából és felügyelete alatt a kötelessége, hogy mind ezen hitforrásokat megvizsgálja, és az Egyház korábbi döntései figyelembevételével és későbbi döntései előtt kifejtse! Mintha nem a teológia feladata lenne, hogy vigyázzon és megelőzze, hogy eretnekségek lopódzkodhassanak be az Egyházba! Mintha nem becsületbeli ügye lenne, hogy éberségével az Egyházat az eltévelyedésektől és a nyugtalanságoktól megóvja, és a lelkipásztori hivatalt az elítélések és büntetések szomorú szükségszerűségétől vagy korábbi döntések bosszantó megismétléseitől megkímélje! Ezzel világossá vált, hogy az ilyen magatartás a hittanítás tartalmát és jelentőségét is befolyásolja. Elég olyan hitbeli tanítás van, melyet az Egyház soha nem rögzített, és valószínűleg soha nem is fog rögzíteni, mégis hinnünk kell. Ide tartozik az apostoli hagyomány egész területe és mind azok az igazságok, melyekről az Egyház gyakorlata, imái és emlékművei tanúskodnak. És vannak más tanítások, melyeket ugyan az Egyház nem dogmatizált, de az atyák és a teológusok olyan világosan bebizonyítottak, hogy senki nem tagadhatja őket a hite és a lelkiismerete károsodása nélkül, és anélkül, hogy ki ne tegye magát egy esetleges későbbi egyházi elítélésnek. [Például ilyen volt a lélek halhatatlanságába vetett hit az V. Lateráni Zsinat döntése előtt, vagy a pápa legfőbb tanítói hatalmában való hit a Vatikáni Zsinat előtt, és még ma ilyen – 1914-es adat! – Máriának a mennybe való testi felvételében való hit.]      Harmadszor: szintén elég olyan tanítás van, melyek nem hittételek, és valószínűleg soha nem is lesznek azok, melyeknek megsértését az Egyház, ha szükség volt rá, többé-kevésbé súlyos ítéletekkel büntetett. [Az Egyház eretneknek csak olyan kijelentéseket ítél el, melyek közvetlenül egy dogmát érintenek. Ugyanakkor van számos más, gyakran nagyon súlyos cenzurája: propositio haeresi proxima, sententia seu propositio erronea, sententia errori proxima, sententia schismatica, temeraria, scandalosa, captiosa, piarum aurium offensiva stb.]      Nem, szó sem lehet arról, hogy a kereszténynek szabadságában állna saját megítélése szerint hinni és mondani, olyan kérdésekben sem, melyeket az Egyház még nem emelt dogmává. A hit és az engedelmesség területét csupán a dogmákra korlátozni, kétségtelenül minimizmust jelent. Mindeközben nem szabad elfelejteni, hogy a hit és a lelki üdv a teológia törvényeitől függ. Ráadásul nyilvánvaló, hogy a liberalizmus nem csak a teológiát, hanem magát az Egyházat kérdőjelezi meg. A teológiai hivatal nem valami privát intézmény, hanem az Egyháztól megbízott Tanítóhivatal gyakorlása. A teológia egyedül az Egyház megbízásából és egyedül az egyházi küldetés erejéből és egyedül a tőle kapott teljhatalomban gyakorolhatja hivatásának feladatát.      Azok a teológusok, akik elszakadnak az Egyháztól, hogy saját szakállukra „tudományt” űzzenek, ahogy ők kifejezik, és pláne azok, akik még büszkék is arra, hogy az államtól függnek és csak az államminiszternek tartoznak felelősséggel, és az Egyház nem tehet ellenük semmit, egyszerűn nincsenek tisztában azzal, hogy mit tesznek. Nem csupán véletlen, hogy a teológia ellenségeinek minden korban meggyűlt a bajuk a történelemmel. A janzenisták szerint az Egyház gyógyíthatatlan romlása a skolasztika fellépésével kezdődött. A szigorú gallikanizmus szerint a megnyugtató idők az egyházatyákkal értek véget. Az anglikánok a nagy törésvonalat már a Niceai Zsinat végére teszik. A protestánsok számára az Újszövetség befejezése a keresztény világ vége. Ugyanakkor abban minden eretnekség egyetért, hogy a tradíció régen megszakadt, leállt, elapadt a sivatagi homokban. Mindaz, amit ma tradíció címén tanítanak vagy pusztán emberi kitalálás vagy az egyházi visszaélés szüleménye.      Ez azonban a tradíció fennmaradásáról szóló keresztény alaptanítás tagadása. Az Úr megígérte nekünk, hogy az idők végezetéig velünk marad. A Szentlélek által nem csak az apostolokat emlékeztette mindarra, amit nekik mondott, hanem az utódaikat is. Miként ezek mindazt, amit Niceaban eldöntöttek, nem emberi tudásból, nem saját hatalmukból vették, hanem a hozzájuk eljutott apostoli hagyományból merítették és magyarázták, ugyanúgy történt ez később a Trienti és a Vatikáni Zsinaton is. Az Egyház nem lépett a tradíció helyére, nem helyettesíti az állítólag elpusztult tradíciót. A tradíció helyén nem talál ki új tanításokat, az Egyház csak azt mondja ki, amit a tradícióban talál. A tradíció már az egyházi döntés előtt létezik. Hogy az Egyház egy kérdésben végleges döntést hoz-e vagy sem, az semmit nem változtat a hagyományon. Akkor is, ha az Egyház nem hoz ilyen döntést, a tradíció nem lesz üres, és nem veszti el kötelező erejét. Tehát újra és újra kérdések merülnek fel, először, hogy ebben vagy abban a pontban kötelez-e a tradíció, másodszor, hogy a tradíció milyen eszközökkel ismerhető fel. Ezen eszközökhöz a régebbi korokban az egyházatyák tartoztak, őutánuk a teológusok. Az Egyház éppen azzal a céllal használja a teológiát, hogy ez az ő oltalma és felügyelete alatt a tradíciót megváltoztathatatlanul, állandóan fenntartsa és tovább vezesse. Az a teológia dicsőséges feladata, hogy az Egyház szolgálatában a tradíció őrzője legyen. Ha a teológia és a szentírás-magyarázás – mert ez utóbbi is teológia – olykor elfeledkezik erről a dicsőségéről, attól ez még nem ok arra, hogy elveszítse méltóságát, ellenkezőleg, csak arra szolgáltat okot, hogy kötelességére emlékeztessék. Feltéve: 2015. július 16.