A VATIKÁNI EGYETEMES ZSINAT
A pápai tévedhetetlenség dogmájának kimondása és kihirdetése
Írta. Ijjas Antal
Részlet a
HÚSZ ÉVSZÁZAD VIHARÁBAN – AZ EGYHÁZ ÉS A PÁPASÁG TÖRTÉNETE
című műből
Az egyetemes zsinat gondolatával uralkodása kezdetétől fogva foglalkozott IX. Pius. Az egyházi állam helyzete, az Egyház körül megváltozott társadalmi környezet, új feltételek, a küszöbön álló még nagyobb változások s köztük az Egyház művének megfelelő eszközökkel való biztosítása: mind elegendő anyagot szolgáltattak arra, hogy az Egyház egyetemes képviselete, főpásztorainak teljes gyülekezete megbeszéléseket tartson és határozatokat hozzon. A kúria hivatalainak mindegyikében akadtak képviselői is, ellenzői is egy zsinat tartásának. A zsinat gondolatának kúriai hagyománya VII. Pius idejéig ér vissza, amikor a legfőbb kormányzati hivatalok benső megbeszéléseiben, memorandumaiban, tervezgetéseiben egyidőre igen gyakran merült fel az, hogy a papság és az Egyház sorsában való ennyi viszontagság után elmaradhatatlan lesz a közelmúlt által felvetett és a jövőben is felmerülhető kérdéseket zsinati megbeszélésekkel tisztázni. S a kúriának azokban a köreiben, amelyek szükséges voltát aláírták, egyre inkább a pápai főhatalom végső körvonalazása, terjedelmének megállapítása nyomult a tervezgetések előterébe: a pápának minden katolikusra kiterjedő teljes és közvetlen püspöki főhatalma s tanítói hivatalának tévedhetetlensége. A pápai főhatalom e természete egyáltalában nem is volt vita tárgya, sőt a század elején De Maistre grófban grandiózus világi publicisztát is kapott.
Ami magát a zsinat megtartását illeti, a nehézségek a század közepe óta sem látszottak megszűnteknek. De IX. Pius 1862-től szakadatlanul dolgoztatta a Kúria hivatalait a zsinat terveinek és előmunkálatainak elkészítésén, végül többéves munka után, 1867. június 29-én, az apostolfejedelmek vértanúságának páratlan fénnyel megült 1800 éves évfordulóján, amikor a modern idők közlekedési eszközeinek felhasználásával több mint ötszáz püspököt láthatott maga körül Szent Péter trónusa, kihirdette, hogy egyetemes zsinatot tart és a következő évben, ugyancsak az apostolfejedelmek ünnepének napján, 1868. június 29-én, ki is hirdette az „Aeterni Patris” kezdetű bullát. Néhány héttel később, 1868. szeptember 13-án, IX. Pius apostoli iratot intézett minden protestánshoz és nem-katolikushoz, akiket a tartandó zsinatra való tekintettel felszólított az Egyház kebelébe való visszatérésre. A meghívásnak protestánsok között csak Pusey, a traktáriánus mozgalom feje, a német protestánsok közül egy badeni teológus, Baumstark tett eleget; a francia protestánsok közül pedig Guisot.
Magában a kúriában is volt olyan szárny, amely sem az egyetemes zsinatnak most való megtartását nem tartotta időszerűnek, sem a pápai tévedhetetlenségnek éppen most való dogmatikai tárgyalását. Még hevesebb hullámzásba hozta ennek a közleménynek a híre az Egyház felé ellenséges magatartású rétegeket, sőt a hívők és egyháziak körében is egyes helytelenül informált csoportokat. Németországban Döllinger foglalt állást a pápai tévedhetetlenség ellen. Döllinger egyike volt a kor legnagyobb munkabírású és leghatalmasabb temperamentumú tudományos egyéniségeinek. Saját tudományos kutatási területén, az eretnekségek történetének kutatásában páratlan beleélés, elmeél és szenvedély jellemzi. Azonkívül volt érzéke a kor egyházpolitikai kérdései iránt is és ezek felé neki magának is voltak nem közönséges ambíciói. Már 1861-től kezdve észre lehetett venni nem annyira tudományos műveiben, mint inkább hírlapi cikkeiben és egyházi felsősége iránt való magatartásában, hogy a becsvágyában való ki nem elégültsége miatt hűsége megingott az Egyház iránt. Mivel a vatikáni zsinat előmunkálataiban neki mint éppen zsinati történésznek és dogmatörténésznek, nem adtak megfelelő szerepet, sértett becsvágyában a zsinat ellen fordult és előre is a zsinaton történendők szellemi ellenzékének egyik középpontját kezdte alkotni. A vatikáni egyetemes zsinat drámai körülmények közt ült össze. Miközben a zsinat előkészítő munkálatai és maga a zsinat is lépésről-lépésre előrehaladtak, ugyanakkor haladtak előre lépésről-lépésre az olasz egyesülés lépései, darabot-darab után szaggatva le az egyházi állam testéből, darabról-darabra, egyre többet. Alig hangzott el a pápai tévedhetetlenség dogmájának új megszövegezése, elszakadt az utolsó terület is, a pápa számára nem maradt más, mint a Vatikán, a pápának be kellett zárkóznia a Vatikán falai mögé és meg kellett nyitnia egy egyetemes királyságot, egy új világuralmat. A zsinatot összehívó bulla dátumára, 1869. december 8-ra, a Szeplőtelen Fogantatás ünnepére teljes számban együtt voltak Rómában a zsinat atyái; megoszlásuk igen érdekes volt s azt mutatta, hogy még mindig és minden ellenkező látszat ellenére is az Egyház a világ legegyetemesebb és legnagyobb hatalmassága.
A zsinati előkészítő bizottság 1044 részvételre jogosítottat és meghívottat jelölt meg, akik az egész Egyházat képviselték, ezek közül 767 ember jelent meg. Amióta fennállott a katolikus Egyház, először jelent meg az Egyház zsinatán mind az öt világrész képviselete. A missziós területek püspökeivel és apostoli vikáriusaival együtt ott ül a Szent Péter-templom északi hajójában képviseletével még az ausztráliai sivatag is, ott ültek a sötét és forró India százmilliói, a még csak alakulásban és terjeszkedésben lévő Egyesült Államok.
A Szent Péter-templom falai láthatták a modern idők Egyházát, a maga véleményeinek, mondhatni pártrendszerének minden rétegeződésével. Az volt a legkülönösebb, hogy az a pápaság, amelynek világi hatalma alatt már rengett a föld, s amelynek államából az utolsó darabokat nyelte el egy mohó és kíméletlen itáliai belső imperializmus, az a pápaság, amely elvesztette minden földi támasztékát s nem maradt számára más, mint az erkölcsi hatalom, az a pápaság, amely védtelenül, fegyverek nélkül állott szemben az államhatalmasságokkal: engedelmes gyermekként látta maga körül mindazokat az erőket, amelyek alig félszázada még a pápai hatalom ellen dolgoztak. Szinte kérdezni lehetett volna, hová enyészett el az az egyházpolitikai gallikanizmus, amely már a Meroving- és Karoling-századokban egy állam-egyháziság hagyományát képviselte, amellyel a pápai széknek annyit kellett küzdenie az újkor alatt, amely mint könyörtelen fegyver talált alkalmazást a forradalmi kormányoknak és Napóleonnak kezében s ötven évvel ezelőtt még úgy látszott, hogy a maga rideg érdekei alapján kezében lévő hatalmi eszközökkel vagy megsemmisíti, vagy a saját engedelmes szolgájává, házi püspökévé teszi a pápaságot! Ez a gallikanizmus most megszűnt, helyette egy hűséges, alázatos és engedelmes katolikus Franciaország és francia főpapi kar volt jelen francia részről a zsinaton. Az ünnepélyes megnyitás után még ugyanazon a napon meg is tartották a zsinat első ülését és az egyetemes kongregációk megkezdték a zsinat tárgysorozatául kitűzött dogmatikai kérdések tárgyalását. A tárgyalásokra kerülő tételek tervezetét, amelyet a zsinat előkészítő bizottságának hittudósai készítették elő, már nyomtatásban előre kiosztották, hogy így a nyilvános üléseken már csak igennel vagy nemmel kellett szavazni. A zsinat üléseinek során a tévedhetetlenség kérdésének megformulázása már a legelső tárgyalások egyikén, a karácsony napján tartott ülésen felmerült és ettől kezdve uralkodott a zsinat egész anyaga felett, noha úgy tetszett, távolról sem azzal a fontossággal, amelyet eleinte tulajdonítottak neki. A januári gyűlések egyikére több mint 400 aláírással ellátott kérés érkezett a zsinati atyák részéről, mely a pápai tanítói hivatal tévedhetetlenségének kimondását kívánta.
A zsinat ezután nyilvánvalóan két pártra szakadt. Egy nagyon tekintélyes többség a tévedhetetlenség kimondását kívánta, egy nem egészen elenyésző kisebbség egyenesen ellene volt. A német püspökök háromnegyed része ellenezte a dogmát, az osztrák püspököknek is jelentékeny többsége, a franciák közül azonban alig egynéhányan, míg az olaszok és a spanyolok feltétlenül a dogma megformulázása és kihirdetése mellett voltak. A tulajdonképpen csak mintegy 90 püspököt képviselt ellenzék az utolsó órákban még megkísérelte, hogy legalább megfelelő változtatást és lényeges engedményt érjen el, a pápa azonban nem engedett. A kisebbség igénybe vette a zsinatról való szabadságolás engedélyét és még július 16-a előtt elhagyta Rómát. Ötszázharmincöten maradtak Rómában a döntő szavazásra, közülük csak ketten nem szavazták meg a tévedhetetlenség dogmáját, Riccio, cajazzói püspök (Szicília), és Fitzgerald, az észak-amerikai Little-Rock püspöke. Azonban a püspökök egyetemességének láttára utólag ők is visszavonták ellentmondó szavazatukat és az így egyhangúvá vált döntéshez csatlakoztak. A július 18-án tartott gyűlésen mind az 535 jelenlevő püspök a pápai tévedhetetlenség dogmája mellett szavazott.
Ennek a nevezetes ülésnek Pastor Aeternus kezdetű konstitúciója négy fejezetből áll. Az első fejezet Szent Péter apostol elsőségéről szól. A második fejezet ennek az elsőbbségnek a római pápák személyében való örökletességéről, a harmadik a római pápa főpapi elsőségének terjedelméről és értelméről, végül a negyedik a római pápa tévedhetetlen tanítói hivataláról.
„Minthogy valamennyien szilárdan akarjuk magunkat tartani a keresztény hit kezdetétől fogva szakadatlanul öröklődő hagyományhoz, azért a szent zsinat hozzájárulásával Isten és a mi Megváltónk dicsőségére, a katolikus hit felemelésére és az összes keresztény népek javára, mint Istentől kinyilvánított hitigazságot kihirdetjük:
Most, végül leszögezést kapott a pápai széknek egyedülvaló illetékessége. „Az egyházi partikularizmus megkapta a maga halálos döfését és a pápaság elérte a maga Egyházon belüli hatalmának véglegességét és teljességét”, jelenti ki Ehrhardt. Századok fejlődési során végigtekintve, roppant folyamat zárult le vele, tulajdonképpen az egész 14., 15. és 16. századot nyugtalanító zsinati gondolat és zsinati probléma most kapott végső és teljes megoldást. Miután a zsinaton jelen lévők annyira teljes egyhangúsággal szavazták meg a pápai tévedhetetlenség tételét, teljesen elnémult a dogma ellenzéke. A dogma tartalmának vagy időszerűségének leghevesebb ellenzői is sorra járultak hozzá és hirdették ki egyházmegyéjükben még azok az osztrák és magyar püspökök is, akik a vatikáni zsinaton az ellenállás középponti tömbjét alkották, s akiknek módjuk lett volna a kihirdetést Ferenc József tilalmára hivatkozva elhalasztani, sőt utólagos ellentmondást szervezni. De egyetlen egy sem volt, aki merte volna vállalni akár egy helyi, akár tartományi, akár állam-egyházisági szkizma beláthatatlan következményeit papsága felé, hívei felé, a kormányzat felé. Erről most szó sem lehetett, dicséretreméltóan valamennyien meghajoltak, kihirdették a dogmát, csak Döllinger nem veszthetett semmit, izgatásaira egy egészen jelentéktelen helyi szakadár egyház alakult Németországban szétszórt csoportokkal, az „ókatolikus egyház”, élén egyetlen szál püspökkel, Reinkers professzorral.
A vatikáni zsinaton résztvevő püspökök a szavazás megtörténte után ujjongva és valamennyien szerencsekívánataikkal vették körül a pápát, aki hatalmas beszéddel fordult hozzájuk: arról beszélt, hogy milyen egyszerűvé, véglegessé, áttekinthetővé vált ezzel a katolikus dogmatika és a katolikus Egyház épülete. Felhívta figyelmüket arra, hogy mennyire nem a püspöki hatalom rovására vannak a pápai főhatalom teljességének és tanítói főhatalmáról szóló végleges megformulázásnak következményei, hanem a javára és erősségére.
|
vissza