Az egyetemes zsinat gondolatával uralkodása kezdetétől fogva foglalkozott IX. Pius. Az egyházi állam helyzete, az Egyház körül megváltozott társadalmi környezet, új feltételek, a küszöbön álló még nagyobb változások s köztük az Egyház művének megfelelő eszközökkel való biztosítása: mind elegendő anyagot szolgáltattak arra, hogy az Egyház egyetemes képviselete, főpásztorainak teljes gyülekezete megbeszéléseket tartson és határozatokat hozzon. A kúria hivatalainak mindegyikében akadtak képviselői is, ellenzői is egy zsinat tartásának. A zsinat gondolatának kúriai hagyománya VII. Pius idejéig ér vissza, amikor a legfőbb kormányzati hivatalok benső megbeszéléseiben, memorandumaiban, tervezgetéseiben egyidőre igen gyakran merült fel az, hogy a papság és az Egyház sorsában való ennyi viszontagság után elmaradhatatlan lesz a közelmúlt által felvetett és a jövőben is felmerülhető kérdéseket zsinati megbeszélésekkel tisztázni. S a kúriának azokban a köreiben, amelyek szükséges voltát aláírták, egyre inkább a pápai főhatalom végső körvonalazása, terjedelmének megállapítása nyomult a tervezgetések előterébe: a pápának minden katolikusra kiterjedő teljes és közvetlen püspöki főhatalma s tanítói hivatalának tévedhetetlensége. A pápai főhatalom e természete egyáltalában nem is volt vita tárgya, sőt a század elején De Maistre grófban grandiózus világi publicisztát is kapott. Ami magát a zsinat megtartását illeti, a nehézségek a század közepe óta sem látszottak megszűnteknek. De IX. Pius 1862-től szakadatlanul dolgoztatta a Kúria hivatalait a zsinat terveinek és előmunkálatainak elkészítésén, végül többéves munka után, 1867. június 29-én, az apostolfejedelmek vértanúságának páratlan fénnyel megült 1800 éves évfordulóján, amikor a modern idők közlekedési eszközeinek felhasználásával több mint ötszáz püspököt láthatott maga körül Szent Péter trónusa, kihirdette, hogy egyetemes zsinatot tart és a következő évben, ugyancsak az apostolfejedelmek ünnepének napján, 1868. június 29-én, ki is hirdette az „Aeterni Patris” kezdetű bullát.      Ez ünnepélyesen összehívja az egyetemes zsinatot a vatikáni palotába, Rómába, s megnyitási napul 1869. december 8-át, Szűz Mária Szeplőtelen Fogantatásának ünnepét jelenti ki. A bulla szerint a zsinat célja általában az Egyház és a polgári társadalom megmentése, azoknak a törekvéseknek meghiúsítása, amelyek az egyházat és az államot feldúlni igyekeznek, a divatos tévedések, a katolikus Egyház és az apostoli szék ellenségeinek megsemmisítése. Mindezek orvoslásául több dogma definícióját helyezi kilátásba a katolikus tan védelmére és teljes kifejtésére, különösen Szent Péter utódjának az Egyház felett való fő- és teljes hatalmának körvonalazását. Néhány héttel később, 1868. szeptember 13-án, IX. Pius apostoli iratot intézett minden protestánshoz és nem-katolikushoz, akiket a tartandó zsinatra való tekintettel felszólított az Egyház kebelébe való visszatérésre. A meghívásnak protestánsok között csak Pusey, a traktáriánus mozgalom feje, a német protestánsok közül egy badeni teológus, Baumstark tett eleget; a francia protestánsok közül pedig Guisot. Magában a kúriában is volt olyan szárny, amely sem az egyetemes zsinatnak most való megtartását nem tartotta időszerűnek, sem a pápai tévedhetetlenségnek éppen most való dogmatikai tárgyalását. Még hevesebb hullámzásba hozta ennek a közleménynek a híre az Egyház felé ellenséges magatartású rétegeket, sőt a hívők és egyháziak körében is egyes helytelenül informált csoportokat. Németországban Döllinger foglalt állást a pápai tévedhetetlenség ellen. Döllinger egyike volt a kor legnagyobb munkabírású és leghatalmasabb temperamentumú tudományos egyéniségeinek. Saját tudományos kutatási területén, az eretnekségek történetének kutatásában páratlan beleélés, elmeél és szenvedély jellemzi. Azonkívül volt érzéke a kor egyházpolitikai kérdései iránt is és ezek felé neki magának is voltak nem közönséges ambíciói. Már 1861-től kezdve észre lehetett venni nem annyira tudományos műveiben, mint inkább hírlapi cikkeiben és egyházi felsősége iránt való magatartásában, hogy a becsvágyában való ki nem elégültsége miatt hűsége megingott az Egyház iránt. Mivel a vatikáni zsinat előmunkálataiban neki mint éppen zsinati történésznek és dogmatörténésznek, nem adtak megfelelő szerepet, sértett becsvágyában a zsinat ellen fordult és előre is a zsinaton történendők szellemi ellenzékének egyik középpontját kezdte alkotni.      Semmiképpen sem Döllinger hatására vagy az ő akciójával bármi módon is kapcsolatosan, hanem inkább a speciális német helyzet leméréséből folyóan: a német püspökök fuldai konferenciája közös pásztorlevélben kellett, hogy lecsillapítsa a hívek aggodalmait és megnyugtassa a híveket arra vonatkozóan, hogy a római zsinaton semmi olyan nem készülődik, ami a Szentírásban és az apostoli tradíciókban nem foglaltatik benne. A zsinat kihirdetésétől a megnyitásáig azonban lecsillapodtak a katolikus világban mindazok a félreértések, amelyek az infallibilitáshoz fűződtek, sőt az egyháziaknak és katolikus világiaknak megsemmisítő többsége várta előzetes diadalérzettel az eddig is vallott s az Egyház gyakorlatában eddig is szereplő elv kimondását és a keresztény dogmatika épületének megkoronázását. A kúria hivatalai szakadatlanul dolgoztak a zsinat tárgyalási anyagának és módszerének előkészítésén s a zsinati résztvevőknek Rómában való elhelyezésén. Maga a pápa is élete művét és törekvései megkoszorúzását látta a zsinat megtartásában s noha az egyházi állam helyzete soha nem volt kedvezőtlenebb, a pápaság világi uralmának kilátásai a pápaság egész történelme óta soha nem voltak rosszabbak: szilárdan kitartott a zsinat megtartása mellett. A vatikáni egyetemes zsinat drámai körülmények közt ült össze. Miközben a zsinat előkészítő munkálatai és maga a zsinat is lépésről-lépésre előrehaladtak, ugyanakkor haladtak előre lépésről-lépésre az olasz egyesülés lépései, darabot-darab után szaggatva le az egyházi állam testéből, darabról-darabra, egyre többet. Alig hangzott el a pápai tévedhetetlenség dogmájának új megszövegezése, elszakadt az utolsó terület is, a pápa számára nem maradt más, mint a Vatikán, a pápának be kellett zárkóznia a Vatikán falai mögé és meg kellett nyitnia egy egyetemes királyságot, egy új világuralmat. A zsinatot összehívó bulla dátumára, 1869. december 8-ra, a Szeplőtelen Fogantatás ünnepére teljes számban együtt voltak Rómában a zsinat atyái; megoszlásuk igen érdekes volt s azt mutatta, hogy még mindig és minden ellenkező látszat ellenére is az Egyház a világ legegyetemesebb és legnagyobb hatalmassága. A zsinati előkészítő bizottság 1044 részvételre jogosítottat és meghívottat jelölt meg, akik az egész Egyházat képviselték, ezek közül 767 ember jelent meg. Amióta fennállott a katolikus Egyház, először jelent meg az Egyház zsinatán mind az öt világrész képviselete. A missziós területek püspökeivel és apostoli vikáriusaival együtt ott ül a Szent Péter-templom északi hajójában képviseletével még az ausztráliai sivatag is, ott ültek a sötét és forró India százmilliói, a még csak alakulásban és terjeszkedésben lévő Egyesült Államok.      Feltűnő volt, s az Európából és az óvilágból kilépett Egyház méreteinek meggyarapodására és megváltozott egyensúlyára, összetételére jellemzően hatott az is, hogy az olasz elem láthatóan háttérbe szorult. E szempont szerint a vatikáni zsinat élesen különbözött a trienti zsinattól. A trientit majdnem teljes egészében az olasz elem dominálta s ebből a szempontból hasonlított a 4., 5. és 6. századnak azokhoz a zsinataihoz, amelyeken nyilvánvaló volt, hogy a kereszténységet mint alkotó nyersanyag leginkább a görög nép elem és a görög kultúra jelenti. Ugyanígy nyilvánult meg a Tridentinumon, hogy a szakadások után a keresztény Egyházat mindenekelőtt az Alpoktól délre elterülő új latin világ alkotja.      Most azonban 250 év múltán nyilvánvalókká lettek az Egyház minden földrészén, minden régi és új területen folytatott diadalmas munkájának eredményei. Feltárult a Propaganda-kongregáció földrészekben és nemzetekben gondolkodó hivatali munkájának eredménye. Azok a hírverés nélkül dolgozó hallgatag hivatalnokok, akik a 17. század közepe óta ültek a Propaganda-kongregáció palotájának termeiben és szobáiban: ma diadalukat ünnepelhették volna e mű láttán, amely az egész földgömb területét adta illetékességi területül ennek a hierarchiának, amely itt ült mint az egyetlen testület az egész földön, amelynek ez volt és ez lehet a hatalmi ambíciója. Még mindig annyi támadás között is és annyi ellenségeskedés között is az Egyház volt a földnek az az intézménye, amely az egész földet kormányozni kívánta. A Szent Péter-templom falai láthatták a modern idők Egyházát, a maga véleményeinek, mondhatni pártrendszerének minden rétegeződésével. Az volt a legkülönösebb, hogy az a pápaság, amelynek világi hatalma alatt már rengett a föld, s amelynek államából az utolsó darabokat nyelte el egy mohó és kíméletlen itáliai belső imperializmus, az a pápaság, amely elvesztette minden földi támasztékát s nem maradt számára más, mint az erkölcsi hatalom, az a pápaság, amely védtelenül, fegyverek nélkül állott szemben az államhatalmasságokkal: engedelmes gyermekként látta maga körül mindazokat az erőket, amelyek alig félszázada még a pápai hatalom ellen dolgoztak. Szinte kérdezni lehetett volna, hová enyészett el az az egyházpolitikai gallikanizmus, amely már a Meroving- és Karoling-századokban egy állam-egyháziság hagyományát képviselte, amellyel a pápai széknek annyit kellett küzdenie az újkor alatt, amely mint könyörtelen fegyver talált alkalmazást a forradalmi kormányoknak és Napóleonnak kezében s ötven évvel ezelőtt még úgy látszott, hogy a maga rideg érdekei alapján kezében lévő hatalmi eszközökkel vagy megsemmisíti, vagy a saját engedelmes szolgájává, házi püspökévé teszi a pápaságot! Ez a gallikanizmus most megszűnt, helyette egy hűséges, alázatos és engedelmes katolikus Franciaország és francia főpapi kar volt jelen francia részről a zsinaton.      Ott voltak a zsinaton Anglia püspökei is, ugyanazon Angliáé, amely az előző évszázadok alatt ugyanígy a középponti hatalomra féltékeny állam-egyháziságot testesítette meg. Ott volt az újonnan alakult egyházmegyei hálózatával a modern Észak-Amerika, Dél-Amerika, a missziós területek.      Több mint ezerötszáz évvel a niceai és ezernyolcszáz évvel az apostoli zsinat után: az Egyház roppant és hatalmas ifjúsága áradt ebből a helyzetből, szinte az a hangulat, hogy még mindig csak kezdetén áll a feladatainak, s a lehetőségeknek, amelyet az új korszak a világ és hivatása számára kínál. Az ünnepélyes megnyitás után még ugyanazon a napon meg is tartották a zsinat első ülését és az egyetemes kongregációk megkezdték a zsinat tárgysorozatául kitűzött dogmatikai kérdések tárgyalását. A tárgyalásokra kerülő tételek tervezetét, amelyet a zsinat előkészítő bizottságának hittudósai készítették elő, már nyomtatásban előre kiosztották, hogy így a nyilvános üléseken már csak igennel vagy nemmel kellett szavazni. A zsinat üléseinek során a tévedhetetlenség kérdésének megformulázása már a legelső tárgyalások egyikén, a karácsony napján tartott ülésen felmerült és ettől kezdve uralkodott a zsinat egész anyaga felett, noha úgy tetszett, távolról sem azzal a fontossággal, amelyet eleinte tulajdonítottak neki. A januári gyűlések egyikére több mint 400 aláírással ellátott kérés érkezett a zsinati atyák részéről, mely a pápai tanítói hivatal tévedhetetlenségének kimondását kívánta. A zsinat ezután nyilvánvalóan két pártra szakadt. Egy nagyon tekintélyes többség a tévedhetetlenség kimondását kívánta, egy nem egészen elenyésző kisebbség egyenesen ellene volt. A német püspökök háromnegyed része ellenezte a dogmát, az osztrák püspököknek is jelentékeny többsége, a franciák közül azonban alig egynéhányan, míg az olaszok és a spanyolok feltétlenül a dogma megformulázása és kihirdetése mellett voltak.      Egyébként nagyon feltűnő, hogy az ellenzék nem a dogma tartalma ellen hadakozott. A dogma igazsága feltétlenül világos volt mindnyájuk előtt, inkább időszerűtlennek tartották éppen most való megformulázását és kihirdetését. Az előzetes tárgyalások karácsony napjától egészen március elejéig húzódtak, a március 6-án tartott ülés pontosan és szabatosan megszabta a tétel és a tárgyalás címét. A tulajdonképpen csak mintegy 90 püspököt képviselt ellenzék az utolsó órákban még megkísérelte, hogy legalább megfelelő változtatást és lényeges engedményt érjen el, a pápa azonban nem engedett. A kisebbség igénybe vette a zsinatról való szabadságolás engedélyét és még július 16-a előtt elhagyta Rómát. Ötszázharmincöten maradtak Rómában a döntő szavazásra, közülük csak ketten nem szavazták meg a tévedhetetlenség dogmáját, Riccio, cajazzói püspök (Szicília), és Fitzgerald, az észak-amerikai Little-Rock püspöke. Azonban a püspökök egyetemességének láttára utólag ők is visszavonták ellentmondó szavazatukat és az így egyhangúvá vált döntéshez csatlakoztak. A július 18-án tartott gyűlésen mind az 535 jelenlevő püspök a pápai tévedhetetlenség dogmája mellett szavazott. Ennek a nevezetes ülésnek Pastor Aeternus kezdetű konstitúciója négy fejezetből áll. Az első fejezet Szent Péter apostol elsőségéről szól. A második fejezet ennek az elsőbbségnek a római pápák személyében való örökletességéről, a harmadik a római pápa főpapi elsőségének terjedelméről és értelméről, végül a negyedik a római pápa tévedhetetlen tanítói hivataláról.      A zsinat határozatainak két legfontosabb részlete a következő:      „Aki azt mondja, hogy a római pápát csak a felügyelet és a hivatal elsősége illeti meg, nem pedig a teljes és legfelsőbb jurisdictio az egész Egyház felett, és pedig nemcsak a hit és erkölcs dolgaiban, hanem a fegyelem és a kormányzat minden egyes ügyében, bárhol a földön;      vagy azt mondaná, hogy ő csak jelentékeny részét birtokolja ennek a hatalomnak, azonban nem a legfelső hatalomnak teljességét;      vagy azt mondaná, hogy a hatalom az ő számára nem természetes és nem közvetlen és nem terjed ki minden egyes hívőre és keresztény közösségre, minden egyes és bármely rendű papra:      az legyen kiközösítve az Egyházból!” „Minthogy valamennyien szilárdan akarjuk magunkat tartani a keresztény hit kezdetétől fogva szakadatlanul öröklődő hagyományhoz, azért a szent zsinat hozzájárulásával Isten és a mi Megváltónk dicsőségére, a katolikus hit felemelésére és az összes keresztény népek javára, mint Istentől kinyilvánított hitigazságot kihirdetjük:      ha a római pápa a legmagasabb tanítói hivatalából kifolyóan nyilatkozik, akkor e hivatalának gyakorlásában mint az összes keresztények főpásztora és tanítója, a maga legfelsőbb apostoli főhatalmánál fogva egy az egész Egyház számára kötelező, a hit és erkölcs dolgát érintő tanításban dönt, s a neki járó és Szent Péter apostolnak benne megújuló illetékessége szerint tulajdonában van annak a csalatkozhatatlanságnak, amelyet az isteni Megváltó a hit és erkölcs dolgát illető kérdéseknél az Egyház legfőbb hivatalának adni kívánt.” Most, végül leszögezést kapott a pápai széknek egyedülvaló illetékessége. „Az egyházi partikularizmus megkapta a maga halálos döfését és a pápaság elérte a maga Egyházon belüli hatalmának véglegességét és teljességét”, jelenti ki Ehrhardt. Századok fejlődési során végigtekintve, roppant folyamat zárult le vele, tulajdonképpen az egész 14., 15. és 16. századot nyugtalanító zsinati gondolat és zsinati probléma most kapott végső és teljes megoldást.      A konstanci zsinat még azt hirdette magáról, hogy ő az Egyház képviselete, s mint ilyen: mint az Egyház képviselete bírja a legfelsőbb hatalom jogosítványát és a tévedhetetlenség adományát. Az elvek és a tények, nem utolsó sorban azonban a történelmi fejlődés elemzésével, most az a tény nyert dogmatikai leszögezést, hogy azt a tévedhetetlenséget nem az egész Egyház valamiképpen önmagában, nem is egy, az Egyházat képviselő gyülekezet bírja, hanem az Egyháznak az az állandóan tanító hivatala, amelynek személyes megtestesítője és mindenkori betöltője a római pápa. Miután a zsinaton jelen lévők annyira teljes egyhangúsággal szavazták meg a pápai tévedhetetlenség tételét, teljesen elnémult a dogma ellenzéke. A dogma tartalmának vagy időszerűségének leghevesebb ellenzői is sorra járultak hozzá és hirdették ki egyházmegyéjükben még azok az osztrák és magyar püspökök is, akik a vatikáni zsinaton az ellenállás középponti tömbjét alkották, s akiknek módjuk lett volna a kihirdetést Ferenc József tilalmára hivatkozva elhalasztani, sőt utólagos ellentmondást szervezni. De egyetlen egy sem volt, aki merte volna vállalni akár egy helyi, akár tartományi, akár állam-egyházisági szkizma beláthatatlan következményeit papsága felé, hívei felé, a kormányzat felé. Erről most szó sem lehetett, dicséretreméltóan valamennyien meghajoltak, kihirdették a dogmát, csak Döllinger nem veszthetett semmit, izgatásaira egy egészen jelentéktelen helyi szakadár egyház alakult Németországban szétszórt csoportokkal, az „ókatolikus egyház”, élén egyetlen szál püspökkel, Reinkers professzorral. A vatikáni zsinaton résztvevő püspökök a szavazás megtörténte után ujjongva és valamennyien szerencsekívánataikkal vették körül a pápát, aki hatalmas beszéddel fordult hozzájuk: arról beszélt, hogy milyen egyszerűvé, véglegessé, áttekinthetővé vált ezzel a katolikus dogmatika és a katolikus Egyház épülete. Felhívta figyelmüket arra, hogy mennyire nem a püspöki hatalom rovására vannak a pápai főhatalom teljességének és tanítói főhatalmáról szóló végleges megformulázásnak következményei, hanem a javára és erősségére.      Időközben, mivel a maradék pápai állam határai körül csapkodó politikai veszélyek máris fegyveres támadások előszelét és hírét hozták magukkal: a vatikáni zsinatot félbeszakítottnak nyilvánította ki.      A zsinat így tulajdonképpen a maga programszerű munkálatainak alig a kezdetén fel is oszlott, a résztvevők hazautaztak, a pápának pedig, aki megalapozta az Egyház főhatalmát, magára kellett vennie azt a keresztet, amelyet a Malakiás-féle jövendölésekben soron lévő név számára jelzett: Kereszt a keresztről. Feltéve: 2015. július 6.