1. A „feddhetetlen” Pere Le Floch, a Római Francia Szeminárium főnöke, és Lefebvre érsek tanára, 1926-ban egy „eretnekségről” beszélt, ami „talán az összes eretnekség között a legveszélyesebb lesz: A pápával szembeni tisztelet eltúlzásából és a pápa tévedhetetlenségének a megengedhetetlen kiterjesztéséből fog állni”. Az atya e jóslatával nem bizonyult hiteles látnoknak, hiszen 90 évvel szavai után az általa leírt „eretnekségnek” még a nyoma sem fedezhető fel sehol. 2. Ha kérdezősködünk Lefebvre tanítványainál, hogy szerintük ma hol található „a pápával szembeni tisztelet eltúlzása” és „a pápa tévedhetetlenségének a megengedhetetlen kiterjesztése”, azt a választ kapjuk, hogy „két ellentétes irányzat létezik, nevezetesen a szedesvakantistáké és a konzervatív katolikuséké, mint például a Péter Közösségé”, akik „a pápai hivatalról és a pápa tévedhetetlenségéről vallott ezen téves felfogásban megegyeznek”. „Mialatt a szedesvakantisták e tévedésből kifolyólag arra következtetnek, hogy a zsinatutáni pápák nem lehetnek érvényes pápák, mivel olyan dolgokat tanítanak és követelnek meg, melyek ellene mondanak a hagyományos hitnek, addig a konzervatív katolikusok úgy vélik, hogy minden áron mindent el kell fogadni és védelmezni, ami a pápától jön.”      Mivel a „konzervatív katolikusok” Bergoglionak a házassági erkölcs ellen indított támadásai után a már nem tűnnek ki „a pápával szembeni tisztelet eltúlzásával”, sőt időközben már bátortalan felkeléseket próbálgatnak, és már régen nem gondolják, hogy „minden áron mindent el kell fogadni és védelmezni, ami a pápától jön”, valójában már csak a szedesvakantisták maradnak, mint e veszélyes „eretnekség” hordozói és terjesztői, ők viszont se számukban, se jelentőségükben nem esnek sehol sem latba. Szerintünk azonban a jelenleg leginkább elterjedt és legveszélyesebb eretnekség kétségen kívül a modernizmus, ami ugyan nagyon sok bűnben vétkes, de „a pápával szembeni tisztelet eltúlzásában” és „a pápa tévedhetetlenségének a megengedhetetlen kiterjesztésében” egészen biztosan nem. Ezen kívül egy kevésbé elterjedt, de talán még veszélyesebb eretnekségnek tűnik számunkra maguknak a lefebvristáknak az eretneksége: a „recognize and resist”, azaz elismerni és ellenállni elméletükkel, és az ezzel együtt járó filter-elmélettel, amit a fentebb már meginterjúvolt lefebvrista a következőképpen ír le: „Követni kell a pápát, ha a kinyilatkoztatott hitet hirdeti – történjen ez a rendkívüli vagy a rendes módon –, és ha olyan parancsokat ad, melyek összhangban vannak ezzel a hittel. Ha azonban tévedéseket hirdet és olyan utasításokat ad, melyek károsak a hit számára, akkor nem kell neki engedelmeskedni”; és ezt a döntést minden hívő maga hozza meg, vagy kényelmesen hagyja, hogy a lefebvrista „teológusok” és „főnökök” írják azt számára elő. Itt egyébként egy érdekes megegyezés fedezhető fel a modernisták és a lefebvristák között. A modernisták egyáltalán nem tagadják teljesen a pápa tévedhetetlenségét. Ellenkezőleg, tévedhetetlenül prófétai módon inspirált a számukra, ha az „egyház” haladó „öntudatának” megfelelően új távlatokat nyit és új utakon jár, mint a megboldogult „szent” János az ő ablaknyitásával, vagy a „boldog” Pál az ő „új miserítusával”, vagy a szintén „szent” János Pál az ő „Assisijával”. Ezekben az esetekben feltétlenül követni kell a pápát, mondják ők, és másoktól is szigorú engedelmességet követelnek. Ha azonban egy Montini a mesterséges fogamzásgátlás ellen emel szót, vagy Wojtyla végérvényesen elveti a nők pappá-szentelését, akkor szerintük ezen intézkedéseknek legfeljebb hozzászólás értéke lehet egy napirenden levő vitában. – A lefebvristák pedig mindezt pont fordítva teszik. 3. A pápával szembeni túlzott tisztelet és a pápai tévedhetetlenség megengedhetetlen kiterjesztésének vádja nem új keletű. Csak valamikor az ilyen túlzásban vétkeseket nem szedesvakantistáknak, hanem ultramontánoknak, később túlzó katolikusoknak, ultrakatolikusoknak vagy egyszerűen ultráknak nevezték. IX. Pius idején nagyon befolyásosak voltak. Ultramontán püspökök voltak azok is, akik azt követelték, hogy az (első és egyetlen) Vatikáni Zsinaton a gallikanizmus és a febronianizmus tévedéseinek a visszautasítására definiálják a pápák tévedhetetlenségét. Ezért infallibilistáknak hívták őket. Velük szemben álltak az anti-infallibilisták, akik ezt elutasították. „Még a Szentszékhez olyan hű férfiak, mint Dupanloup, aki nem is egyszer tett hitet a pápa tévedhetetlensége mellett, aggódtak most ennek végleges rögzítésétől”, írja Jedin (modernista színezetű) egyháztörténelmében. „Ennek következményeként attól féltek, hogy megszilárdulnak a »Syllabus« vagy más olyan dokumentumok pozíciói, melyek a modern mentalitással összeegyeztethetetlen valláspolitikai nézeteket tartalmaztak. Ezért vezetett a nagy ultramontán győzelem Franciaországban egy új gallikán front kialakulásához.” – Láthatjuk, honnan fúj a szél. Mgr. Félix Dupanloup (1802-1878), Orléans püspöke, a Vatikáni Zsinaton, mint az anti-infallibilisták vezére szerepelt. Ezek azt állították, hogy nem utasítják vissza a pápai tévedhetetlenséget (ami miatt végülis alávetették magukat a dogmának), hanem definíciójának alkalomszerűségét vonják csak kétségbe. Dupanloup 1869-ben egyházmegyéje papságának írt levelében fenntartásait így fogalmazta meg: „A pápa tehát most tévedhetetlennek lesz kimondva, habár mint író, mint privát tanító eretnek könyvet írhat, eretnekségében megmakacsolhatja magát. Ez az általános vélemény. Még ennél is több, a pápa, még mint pápa is, ha nem ex cathedra szól, .. az általános vélemény szerint tévedhet és tévedést taníthat, következésképpen bíróság elé állítható, elítélhető és leváltható.” – Ez a vélemény tényleg nagyon hasonlít a tévedhetetlenség azon elképzeléséhez, amit a lefebvristáknál találunk, azon kívül, hogy ők még azzal sem értenek egyet, hogy egy ilyen eretnek pápa „bíróság elé állítható, elítélhető és leváltható” lehet. Számukra az ilyen eretnek pápa is „Szentatya” marad.      Dupanloup így folytatja: „Nos, jó, képzeljünk el egy tévedő pápát vagy egy olyat, akit tévedéssel vádolnak. Akkor meg kellene vizsgálni, hogy tanítása vagy nem ex cathedra lett kihirdetve, vagy, hogy nem is téves, ez viszont újabb nehézséget jelent, ha a pápa tévedhetetlennek lett kinyilvánítva. Mikor csupán egy tényt kérdőjeleznek meg, nem úgy tűnik, hogy egy jogot kérdőjeleznek meg? És ha a pápa megmakacsolja magát, micsoda zavart jelent ez a lelkek számára! Akkor azt kell perbe vonni eretnekség miatt, akinek a tévedhetetlensége egy dogma.” – Pontosan ez a lefebvristák dilemmája is. Feltéve: 2015. október 21. Dupanloup tovább: „Ha a jövőben egy új Honorius lép fel, aki talán nem definiál eretnekséget, de a nagy egyházakhoz intézett tanítói levelein keresztül elősegít ilyet – a tévedhetetlenség kinyilvánítása ebben nem akadályozná meg –, milyen nagy lenne, képzeljük csak el, egy ilyen esetben a kavarodás az egyházakban és a lelkekben. Kétségtelen, hogy a teológusok megpróbálnak majd nüánszokat és finomításokat megkülönböztetni, meg fogják mutatni, hogy tulajdonképpen nem definícióról van szó. De a hívek többsége, akik nem teológusok, hogyan fogják megkülönböztetni, hogy az ebben vagy abban tévedhetetlen pápa, ebben vagy abban az aktusában mégsem tévedhetetlen? Hogy fogják megérteni, hogy egyszerre tévedhetetlen, de fontos pápai aktusokkal mégis eretnekségeket segíthet elő?” – (Nem ismerős ez az érvelés? Nem mutatja be ez a szöveg kiváló módon a lefebvrista – és más „konzervatív” – ideológiák megoldhatatlan ellentmondását, mely ezen ideológiák, magatartásformák követőinek a lelkiismeretét terheli?)      Dupanloup tovább: „A nyilvánosság szemében mindig a tévedhetetlenség marad meg. Innen ered a hívek lelkiismeretének zavara, akik mindig kötelességüknek fogják tartani, hogy hitüket megvallják, és innen adódik az Egyház ellenségei számára a lehetőségek sora, hogy a katolikus tant kigúnyolják, mialatt valamit dogmaként állítanak be, ami pedig nem az. A tévedhetetlenség kimondása ezeket a nehézségeket talán kevésbé megoldhatatlanakká teszi? Ellenkezőleg: a gyakorlatban még több zűrzavart fog kelteni. Néhány ultramontán teológus csupán egy lehetőséget lát e nehézség elkerülésére, nevezetesen a pápa abszolút, feltétlen és univerzális tévedhetetlenségének a kimondását.”      Lám, itt látjuk a pápai tévedhetetlenség „ultramontán” eltúlzásától való figyelmeztetést Dupanloup püspök, szónok, politikus szájából, aki a pápai tévedhetetlenség kimondását ellenző püspökök vezetője volt a Vatikáni Zsinaton. 4. A domonkos Albert Maria Weiß (1844-1925), akit túlzás nélkül említhetünk olyan nagy antimodernistákkal együtt, mint Pie bíboros vagy X. Pius pápa, az 1914-ben megjelent „Liberalismus und Christenthum = Liberalizmus és kereszténység” című könyvében, világos, bár talán meglepő jellemzését adja a liberalizmusnak: „A liberalizmus anti-ultramontanizmus. Ez a liberalizmus lényegének a legrövidebb, tökéletes leírása. Nem »szintén« anti-ultramontán más jellegzetességei mellett, hanem minden más jellegzetessége ebből ered és ebben foglaltatik benne. Ez a lényegi tulajdonsága, a lénye, ha egyetlen szóval akarjuk kifejezni.” (Der Liberalismus als Entultramontanisierung) Hogyan kell ezt érteni? A domonkos megmagyarázza nekünk:      „Bármily különbözők is az egyes formák, melyekben a liberalizmus megjelenik, kezdve a legélesebb radikalizmustól a legszélsőbb mértékletességig, a természetét meghatározó alapvonása mindig megmarad, nevezetesen a kereszténység alapjaival és alapformájával való szembenállás. Ez a tiltakozás lehet bármilyen gyenge, saját maga számára sem mindig tudatos, akkor is mindig megvan. Ezért kelti a liberalizmus számtalan különbözősége és fokozata ellenére egy zárt rendszer, egy egységes irányvonal benyomását, akár úgy, hogy a kereszténység alapjait kifejezetten támadja, akár úgy, hogy a kereszténység alkalmazása és következményei elöl csak ki akar térni.”      „A másik oldalon egy ugyanilyen, de sokkal zártabb és egységesebb hatalom áll, a katolikus Egyház. Az Egyház a természetfölöttinek Krisztustól adott látható alakja vagy megtestesítője. A természetfölötti számunkra semmilyen más módon nem elérhető csak az Egyház által. Aki a természetfölöttihez vezető utat nem az Egyházon keresztül akarja megtalálni, az nem ér el oda. Az Egyház mellett nem vezet más út a célhoz. Az Egyházon kívüli út vagy az eretnekség, vagy a szakadás mélységébe zuhan, vagy összeütközik vele.” – A liberalizmus, ami lényegében naturalista, szükségszerűen szemben áll a természetfölöttivel, ami maga az Egyházban testesül meg.      „Mivel tehát a liberalizmus az, ami lényegét adja, és az Egyház az, amit Krisztus alapított, az összeütközés elkerülhetetlen. Ha a liberalizmus nem akarja magát teljesen és őszintén kiszolgáltatni, akkor harcba kell szállnia a hatalommal, az Egyház tekintélyével, vagy, ha ehhez nincs meg a bátorsága és az ereje, akkor legalább kárpótolnia kell magát azokkal a közismert kijelentésekkel és panaszokkal, melyeket az egyházi tekintély állítólagos túlfeszítéséről vagy ennek olyan területekre való, szerinte jogosulatlan kiterjesztéséről hangoztat, mint a politikai, a gazdasági, röviden a közélet, a gazdasági és kulturális intézmények.” – Pont ez a nézet jelent meg a tévedhetetlenség ellenzőinek „a modern mentalitással összeegyeztethetetlen valláspolitikai nézetek” megszilárdulása miatt érzett aggodalmában. Albert Maria Weiß így folytatja: „Ennek oka a kereszténység természetében rejlik. Amennyiben a kereszténység csak egy világnézet vagy egy ideológia lenne, vagy az Egyház a kereszténységnek csupán egy toldaléka vagy lényének egy kiszélesítése lenne, akkor az Egyházat meg lehetne különböztetni a kereszténységtől, miként a kincsesházat a benne elrejtett kincsektől, és akkor a liberalizmus és az Egyház közötti ellentét sem lenne elkerülhetetlen. Csakhogy Krisztus a természetfelettit és a természetfelettinek a természethez való kapcsolatát csak a kereszténységben, és a kereszténységet csak az Egyház formájában adta meg. Aki tehát valahogyan valamely pontban a természetfeletti renddel kerül összetűzésbe, vagy aki valahogyan a természetes rendet, akár egészében, akár csak részleteiben, a természetfeletti renddel való összeköttetésétől el akarja szakítani, az kikerülhetetlenül mindig az Egyházzal ütközik össze.”      Sajnos a legtöbb katolikus tudatából ezen igazság ismerete már régen kiveszett. Túlságosan is megszokták, hogy a kereszténységet különböző „egyházak” formájában megjelenve lássák, ami a modern ökumenizmus alapja lett. 5. Weiß tovább: „Ráadásul az Úr a természetfeletti megtestesítését az Egyházban oly módon hajtotta végre, hogy az Egyházat egy látható emberi személyre, Péterre alapozta. Őt tette meg az alapkőnek. Rá épültek az apostolok, és ezekre az Egyház. Minden alulról lett felépítve, az alapokból kinőve, mint egy egységes, élő, oszthatatlan egész. Az Egyház nem puszta kigondolás, nem egy logikus vagy mennyiségi összefoglalása sok privát személynek, nem egy önkényes emberi műalkotás, nem egy történelmi eredmény, hanem magától Krisztustól felállított épület, melynek oszlopai az apostolok, alapja pedig Péter. Ezen felül az Úr Péternek adta – és nem az apostoloknak – a mennyország kulcsait, vagyis mindazon természetfeletti javak kezelését, amik az Egyházban vannak lefektetve.” – Vagyis a pápa minden más, csak nem egy nélkülözhető toldalék, „a hó a csúcson” vagy a „hab a tortán”, ahogy ezt egyesek az ú. n. „tradicionalisták” és „konzervatívok” között gondolják.      „A primátus tehát nem valamilyen fejlődés, nem a kereszténység egyházi kialakításának következménye, hanem ahogy a kereszténység csak az Egyház alakjában, úgy az Egyház csak a primátuson áll fenn. A pápaság az előfeltétel, a kiindulópont a kereszténység számára, javainak megtestesítője, hatalmának teljes birtokosa, minden lényegi tulajdonságának egysége, a zárkő, amin kívül az Egyházban semmi sem képzelhető el; szilárdságának és fennmaradásának feltétele, minden egyes egyházi hatalomnak a kezessége és biztosítéka, melyeknek önállósága csak a primátussal való kapcsolatukban és az alatta való alárendeltségükben van biztosítva.” – Vagyis Péter a szikla, amin az Egyház nyugszik. Másik alapot senki nem tud lefektetni.      „Mindezekből következik, hogy teljesen elképzelhetetlen, hogy valaki, aki az Egyházra bízott javak egyike, vagy pláne az Egyház vagy a kereszténység alapjai ellen tettel vagy gondolattal vét, ne kerüljön szembe a primátussal. Senki sem rendítheti meg a katolikus tan vagy katolikus élet valamely pontját anélkül, hogy ezzel ne a primátussal ütközne. De ugyanez igaz fordítva is: senki nem harcolhat a pápai hatalom állítólagos túlburjánzása ellen anélkül, hogy ne ingatná meg az autoritást, az Egyházat, a kereszténységet, a természetfeletti rendet. Ezek mind elválaszthatatlan egységben vannak egymással, jobban mondva, itt minden egy, csak mindig világosabban és szakszerűbben ábrázolva: természetfeletti, kereszténység, egyház, hierarchia, autoritás, pápaság. Valóban ez egy lenyűgöző erővel, egységgel és egyszerűséggel rendelkező építmény.” – Figyeljük meg jól e szavakat: „Senki nem harcolhat a pápai hatalom állítólagos túlburjánzása ellen anélkül, hogy ne ingatná meg az autoritást, az Egyházat, a kereszténységet, a természetfeletti rendet.      A domonkos tanító mindehhez hozzáteszi: „Ez az egyszerű katolikus tanítás” – és semmiképpen nem „veszélyes eretnekség”, ahogy ezt a cikk kezdetén idézett Pere Le Floch állította. „Ezt régebben ultramontanizmusnak hívták, és ezen a néven szolgáltatták ki a nyilvános rosszakaratnak.”      Ma ugyanezt szedesvakantizmusnak nevezik, és ugyanezt teszik vele. Tehát a nagy antimodernista Albert Maria Weiß szavait minden további nélkül így fordíthatjuk le: „A liberelizmus anti-szedesvakantizmus.” Fordítva, a szedesvakantizmus nem más, mint anti-liberalizmus vagy anti-modernizmus. 6. Ezzel ijesztően világossá válik, hogy milyen talajon állnak ma az ú. n. „tradicionalisták” és „konzervatívok”: nevezetesen már nem az Egyház, már nem a természetfölötti talaján. Ugyanúgy, mint a modernisták, idegen területen építettek fel maguknak egy saját „egyházat”, ami persze másképp néz ki, mint a modernistáké és – külsőségeiben – jobban hasonlít az igaz Egyházhoz. Ebből magyarázható minden látható különbség ellenére az előbbieknek mélyen a belsőben meglévő összetartozása a modernista zsinati egyházzal. Feltéve: 2015. október 30.