1. Miként ezt a Gondviselés akarta, pont a mostani „család-szinódus” alatt volt 50. évfordulója, hogy az ú. n. II. Vatikáni Zsinat bevezette a „püspöki szinódus” intézményét. Ebből az alkalomból Bergoglio október 17-én beszédet tartott, ami a zsinat által kezdeményezett forradalmi folyamatok alapos ismerőjeként és intim beavatottjaként leplezte le őt. Bergoglio beszédét a „Die Tagespost” jelentette meg németül október 20-án Claudia Reimüller fordításában. E cikk szerzője ebből a fordításból idéz [a magyarra fordító tehát e német fordítást használja]. 2. „Miközben a Rendes Általános Gyűlés teljes erővel dolgozik, a püspök-szinódus létrehozásának 50. évfordulója minden okot megad számunkra az örömre, a dicsőítésre és az Úrnak való hálára. A II. Vatikáni Zsinattól a mostani szinódusig egyre intenzívebb módon tapasztaltuk meg »az együtt úton lenni« szükségszerűségét és szépségét.” – Ezzel a dicshimnusszal kezdi beszédét Bergoglio mester. „Szinódus” egyébként is köztudottan „közös utat” jelent, így máris teljes világossággal a témánál vagyunk. A modernista az Egyházat „Isten zarándokló népének” tartja, mindenki együtt van úton az egyre további fejlődés, a magasabb öntudat, a teljesebb közösség, a humánusabb és jobb világ felé.      „Róma püspökeként való hivatalba lépésem kezdete óta az volt a tervem, hogy felértékelem a szinódust, ami az utolsó zsinati ülés egyik legértékesebb hagyatéka”, ismertette Bergoglio röviden a hátteret. „Boldog VI. Pál szándéka szerint a püspöki szinódus az ökumenikus zsinatot akarja emlékezetbe idézni, és ennek szellemét és módszerét akarja visszatükrözni. Azt is kilátásba helyezte, hogy a szinódus »az idők folyamán egyre tökéletesebb formát érhet el«. Húsz évvel később erre mondott igent szent II. János Pál, aki kijelentette: »Ezt az eszközt alkalmasint még javítani lehet, és a kollegiális pasztorális felelősséget egy szinóduson még tökéletesebben kifejezésre lehet juttatni.« Végül 2006-ban XVI. Benedek néhány változtatást approbált az Ordo Synodi Episcoporum-on.”      „Róma püspöke” ezután így folytatja: „Nekünk ezt az utat kell tovább követnünk. A világ, amelyben élünk, és amit szeretünk, és amit szolgálni – ellentmondásosságában is – hivatottak vagyunk, az egyháztól a misszió minden területén az együttműködés erősítését követeli. Pont a szinódusság útja az az út, amit Isten a harmadik évezred egyházától elvár.” – Tehát Isten a „harmadik évezred egyházától a szinódusság útját” várja el, vagyis az egyháznak a struktúráját a korok szerint változtatni kell, így akarja ezt a modernista „isten”. A modern demokráciákhoz pedig a „szinódusi” egyház illik.      „Az, amit az úr tőlünk elvár, bizonyos értelemben már teljes egészében benne van a »szinódus« szó fogalmában. »Együtt úton lenni« – laikusok, pásztorok, Róma püspöke – olyan koncepció, amit könnyű szavakban kifejezni, de nem olyan könnyű a gyakorlatban megvalósítani.” – Valóban, alapos inspiráció szükségeltetik annak felismeréséhez, hogy a Megváltó, aki Egyházát eredetileg Péterre, a sziklára alapította, most egy olyan egyházat akar megvalósulni látni, amelynél mindenki, „laikusok, pásztorok, Róma püspöke” együtt „van úton”. Feltéve: 2015. november 9. Bergoglio tovább: „Miután a II. Vatikáni Zsinat előbb megerősítette, hogy Isten népe az összes megkereszteltből áll, akik arra hivatottak, hogy »lelki házat, szent papságot« (vö. 1 Pét 2,5) képezzenek, ezt hirdette ki: »A hívek összessége, akik a kenetet a szentektől bírják« (vö. 1 Jn 2,20/27), nem tévedhet a hitben. És ezt a különleges tulajdonságát az egész nép természetfölötti hitérzéke révén nyilvánítja ki, amikor a püspököktől kezdve a legjelentéktelenebb világi hívőig hit és erkölcs dolgában kifejezi egyetemes egyetértését.« Ez a híres: »in credendo« tévedhetetlen.” – Az idézetek a Lumen gentium (LG), Dogmatikai konstitúció az Egyházról című dokumentumból valók (10. és 12. szakasz). Bergoglio szerint tehát a pápa és az egyházi Tanítóhivatal tévedhetetlensége a hívek összességére megy át. [Érdekességképpen álljanak itt e hírhedt dogmatikus konstitúció említett két szakaszának főbb kijelentései:      LG Nr. 10: „A megkereszteltek ugyanis az újjászületés és a Szentlélek kenete által lelki házzá és szent papsággá szenteltetnek….”      LG Nr. 12: „A hívők összessége, mely a Szentlélek kenetének birtokában van (vö. 1Jn 2,20.27), a hitben nem tévedhet és ezt a különleges tulajdonságát az egész nép természetfölötti hitérzéke révén nyilvánítja ki, amikor "a püspököktől kezdve a legjelentéktelenebb világi hívőkig" hit és erkölcs dolgában kifejezi egyetemes egyetértését. E hitérzékkel ugyanis, melyet az igazság Lelke ébreszt és tart fenn, Isten népe a szent Tanítóhivatal hűségesen követett vezetésével már nem emberi szót, hanem valóban Isten igéjét kapja (vö. 1Tesz2,13), az egyszer átadott szent hit tanítását (vö. Jud 3), és fogyatkozás nélkül ragaszkodik hozzá, azáltal, hogy helyes ítélettel egyre elmélyül benne és egyre inkább alkalmazza életében. – Ezenkívül ugyanez a Szentlélek az Isten népét nemcsak a szentségeken keresztül és a papi szolgálatokkal szenteli meg, vezeti és ékesíti erényekkel, hanem ajándékait "tetszése szerint juttatva kinek-kinek" (1Kor 12,11), minden rendű és rangú hívőnek különleges kegyelmeket is ad, melyekkel alkalmassá és készségessé teszi őket különféle tevékenységek vagy hivatalok vállalására az Egyház megújhodása és továbbépítése érdekében…” Bergoglio zavartalanul folytatja: „Az Evangelii gaudium apostoli iratomban kiemeltem: »Isten népe e kenetnek megfelelően szent, ami őt »in credendo« tévedhetetlenné teszi«, és hozzátettem: »Minden megkeresztelt, függetlenül az egyházban elfoglalt funkciójától és hitének képzettségi fokától aktív hordozója az evangelizációnak, és illetlenség lenne olyan evangelizációs tervre gondolni, melyet szakképzett munkatársak végeznek, miközben a hívő nép többi része csak fogadója ezek tevékenységének«. A sensus fidei [hitérzék] megtiltja az »Ecclesia docens« és az »Ecclesia discens« [tanító és tanuló] részekre való felosztást, mivel a nyájnak is megvan a saját »szimata«, hogy felismerje azon új utakat, amiket az úr az egyháznak kinyilatkoztatott.” – Ez valójában nem más, mint a tömény modernizmus képeskönyvbe illő megfogalmazása. Tehát nincs már többé „tanító Egyház”, ami az Istentől kapott, az utolsó apostollal lezárult Kinyilatkoztatást, mint hitletéteményt őrzi és a „hallgató Egyházzal” közli, hanem az úgynevezett egész „nyáj” „szimata” mindig felismeri az „új utakat”, amiket minden időben „az úr az egyháznak éppen kinyilatkoztat”. 3. Bergoglio számára mindezek után a nehézség abban áll, hogy ezt az olyan világos és egyszerű „koncepciót” a „gyakorlatban” is megvalósítsa. „Ez a meggyőződés volt az, ami engem vezetett, amikor azt a vágyamat fejeztem ki, hogy a családról tartott kétszeres szinódusi találkozó előkészítésénél Isten népét is megkérdezzék, miként ezt általában minden »Lineamenta«-nál megteszik és megtették. Persze egy ilyesfajta megkérdezés semmiképpen nem elegendő, hogy a sensus fidei hallhatóvá váljon. Mégis, hogyan beszélhetnénk a családról anélkül, hogy kikérjük a családok tanácsot, és örömeikről és reményeikről, szomorúságukról és félelmeikről halljunk? A kérdőívekre adott válaszok révén legalább lehetőséget kaptunk arra, hogy legalább néhányuk válaszát meghallhassuk azokra a kérdésekre, melyek közvetlenül őket érintik, és melyekhez nekik olyan sok hozzászólni valójuk van.” – A kérdőívakciónak tehát az volt a rendeltetése, hogy „Isten népének” a „szimatával” letapogassák, mely „új utakon” óhajtja az „úr” mostanában „egyházát” vándorolva látni. Ebből viszont kiderül, hogy mégiscsak létezik most is egy „hallgató” egyház, miközben az eddigi „tanító” rész válik hallgatóvá, akiknek most már a hívek „sensus fidei”-re „kell hallgatnia”. Mert:      „Egy szinódusi egyház a meghallgatás egyháza, abban a tudatban, hogy a meghallgatni, az odafigyelni »több, mint a hallgatni«. Ez egy kölcsönös odafigyelés, melynek során mindenkinek tanulnia kell valamit. A hívő népnek, a püspöki kollégiumnak, Róma püspökének: az egyesnek a másikra való odafigyelésben; és mindenkinek a Szentlélekre való hallgatásra, az »igazság lelkére« (Jn 14,17), hogy felismerjük, amit ő »a közösségnek mond« (Jel 2,7).” – Ezek szerint az egész egyház „meghallgató” és „tanuló” egy folytonosan zajló dialógusban. Bergoglio így folytatja: „A püspöki szinódus az odafigyelés ezen dinamikájának a konvergenciapontja az egyházi élet minden területén. A szinódus útja a nép meghallgatásával kezdődik, hiszen »Isten szent népe Krisztus prófétai küldetéséből is részesedik« (LG 12), azon elv szerint, mely az első évezred egyháza számára fontos volt: »Quod omnes tangit ab omnibus tractari debet« [ami mindenkit érint, azt mindenkivel együtt kell megtárgyalni]. A szinódus útja azáltal folytatódik, hogy a pásztorokat meghallgatják. A szinódusi atyákon keresztül a püspökök mint az egész egyház hitének valódi őrzői, interpretálói és tanúi tevékenykednek, amit a közvélemény gyakran változó áramlataitól meg kell tudniuk figyelmesen különböztetni.” – Ezért hagy tehát Bergoglio mindenkit – a szinóduson is – szabadon fecsegni, miközben ő csak figyel. Aztán szóra emelkedik, mint e beszéde során is, és ilyeneket mond: „Az elmúlt évi szinódus előestéjén ezt mondtam: »A Szentlélektől a szinódusi atyák számára mindenekelőtt az Istenre való hallgatás képességét kérjük, hogy vele együtt hallhassuk a nép kiáltását; a népre való odafigyelést, hogy érzékeljük azt az akaratot, melyhez Isten minket hív.” – Mi ez, ha nem mélységes demokratizmus! Ezzel a „szinódusi út”, ami a „népnél” kezdődik, a „pásztorokon” keresztül eléri csúcspontját. Ezt Bergoglio így magyarázza meg nekünk: „A szinódusi út végül a Róma püspökére való hallgatásban csúcsosodik ki, aki arra van hivatva, hogy »minden hívő pásztoraként és tanítójaként« nyilatkozzon: nem személyes meggyőződéséből kiindulva, hanem mint a »fides totius ecclesiae« legfőbb tanúja, »az engedelmesség garantálója, Isten akaratával, Krisztus evangéliumával és az egyház tradíciójával összhangban. A tény, hogy a szinódus mindig »cum Petro et sub Petro« tevékenykedik – tehát nem csak »cum Petro«, hanem »sub Petro« is – nem korlátozása a szabadságnak, hanem az egység garanciája. Így válik a pápa az úr akarata szerint »a püspökök és hívek sokaságának az egysége számára az örök, látható elv és alap«.”      Bergoglio zavaros szerint tehát „Róma püspökének” mindenekelőtt moderátor funkciója van. Az ő feladata, hogy a hangok sokaságából egységet képezzen, mialatt mind a „nép hangjában” a „lélek” új kinyilatkoztatásaira hallgat, mind az „egyház tradícióját” szem előtt tartja. Ezért függ végülis tőle, hogy mit akar kezdeni a szinódus eredményével. „A püspökök a püspöki közösség kötelékével vannak Róma püspökével összekapcsolva (»cum Petro«), és mint a kollégium fejével, egyúttal hierarchikusan alá vannak rendelve (»sub Petro«).” 4. Persze a „hierarchiát” helyesen kell érteni, és erre szolgál a szinódus. Bergoglio: „A szinódusság mint az egyház szerves dimenziója nyújtja számunkra a legalkalmasabb keretet az interpretáláshoz, hogy ily módon megértsük a hierarchikus szolgáló hivatalt. Ha megértjük, ahogy Aranyszájú Szent János mondja, hogy az egyház és a szinódus szinonimák – mert az egyház nem más, mint Isten nyájának » együtt lenni az úton « a történelem útjain, hogy Krisztus, az úr felé haladjanak –, azt is megértjük, hogy benne senkit nem lehet a többiek fölé »emelni«. Ellenkezőleg, az egyházban szükséges, hogy valaki »lealacsonyítsa önmagát«, hogy az úton a testvérek szolgálatára állhasson.”      Bergoglio magyarázata szerint tehát a hierarchiát pont ellenkezőleg kell elképzelnünk, mint amit eddig megszoktunk. „Jézus megalapította az egyházat, aminek élére az apostolok testületét helyezte, amiben Péter apostol a »szikla« (Mt 16,18), az, akinek testvéreit a hitben »erősítenie« kell (vö. Lk 22,32). Csakhogy ebben az egyházban a csúcs, mint a fejére állított piramisban, a bázis alatt található. Ezért hívják azokat, akik az auktoritást gyakorolják, »szolgálónakk«, mert a szó eredeti értelmében ők mindenki között a legkisebbek. Azáltal, hogy Isten népét szolgálja, minden püspök a nyáj rá bízott részének »vicarius Christi«, azon Jézus helyettese lesz, aki az utolsó vacsoránál lehajolt, hogy megmossa az apostolok lábát (vö. Jn 13,1-15). És ehhez hasonló horizontban Péter utóda nem más, mint a »servus servorum Dei«, »Isten szolgáinak szolgája«.” – Bergoglio ily módon a hierarchiát szószerint a fejére állítja. Ennél jobban a „diabolos”, az „összevissza-dobáló” [maga a Sátán] sem tudta volna ezt elvégezni.      Miután az Üdvözítő megmosta tanítványainak a lábát, így beszélt hozzájuk: „Ti Mesternek és Úrnak hívtok, s jól teszitek, mert az vagyok. Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát.” (Jn 13,13-14) – Jézus tehát nem hallgatja el, hogy ő Úr és Mester. Nem azt mondja, én nem az uratok vagyok, hanem a szolgátok. Nem, ő az Úr és Mester, és ennek ellenére mossa meg tanítványai lábait. Ezzel azt mutatja meg nekik, hogy hogyan kell az a magas tisztséget, amit rájuk ruház, gyakorolniuk, és hogy közben milyen alázatot kell megőrizniük. Az egyik az auktoritás, amit az egyházi hierarchia és mindenekelőtt a pápa mint Krisztus helytartója birtokol, a másik ennek gyakorlásának a módja, és a tekintély birtokosának személyes alázata, aminek annál nagyobbnak kell lennie, minél magasabb a hivatal. Ehhez jön még, hogy az Egyházban az auktoritás természetesen a lelkek üdvének szolgálatában áll. Ezért nevezheti magát a pápa „servus servorum Dei”, és nem azért, mert „a bázis alatt” helyezkedik el, és „a nép szavára”, mint Isten kinyilatkoztatására kell hallgatnia. Urunk Jézus Krisztus után ő a legmagasabb rangú tekintély az Egyházban. A Megváltó az Úr és Mester, a pápa pedig az Ő helyettese itt a földön. Ezzel szemben Bergoglio ezt vallja: „Jézus tanítványai számára – tegnap, ma és örökké – az egyetlen auktoritás a szolgálat auktoritása, az egyetlen hatalom a kereszt hatalma”, miközben Mt 20,25-27 hivatkozik. [„Aki közületek nagyobb akar lenni, legyen a szolgátok, s aki első akar lenni, legyen a cselédetek” (Mt 20,27).] És megint nem veszi figyelembe, hogy az Üdvözítő ehelyütt éppen attól óvja az apostolokat, hogy hatalmukkal visszaéljenek, önhittekké váljanak és tekintélyüket, hatalmukat másra használják, mint a lelkek szolgálatára, amikor Ő nekik akarja adni a mennyország kulcsát, amikor a legnagyobb hatalmat akarja nekik adni, ami a földön elképzelhető, nevezetesen mind a mennyben, mind a földön a legnagyobbat, vagyis még az örök és természetfeletti dolgokban is, az oldás és kötés hatalmát. De hát a modernistákra és így Bergoglio-ra is jellemző, hogy nem tudnak különbséget tenni hivatal és személy között. A hivatal megkövetelte felségjelek alázatos viselése és e mögött a személy szerény elrejtése helyett, Bergoglio büszkén és hivalkodóan fitogtatja személyes, hamis „szerénységét”. 5. „Egy szinódusi egyházban a püspökszinódus csak a közösség dinamikájának világos kifejeződése, mely minden egyházi döntést irányít”, okít tovább bennünket a mi jezsuitánk. Bergoglio szerint tehát az „egyházi döntéseket” nem a változatlan isteni törvény, hanem a „közösség dinamikája” irányítja. – Erre nagyon oda kell figyelni! – „Az első szint, melyen a szinódusság a gyakorlatban megnyilvánul, a részegyházakban valósul meg. Ide tartoznak a papi tanács, a tanácsadó kollégium, a kanonoki káptalan és az egyházközösségi tanács. Csak olyan mértékben, melyben ezek a szervezetek a »talajjal« egységben maradnak és az emberekből, a napi problémákból indulnak ki, kezdhet el alakot ölteni a szinódusi egyház: Ezeket a segédeszközöket, amik olykor csak nehézkesen alakulnak ki, fel kell értékelni, mint az odafigyelés és a közlés lehetőségeit.” – Jó néhány plébános, akinek a lázongó egyházközségi testületekkel kell folyton vesződnie, nyilván megkülönböztetett figyelemmel hallgatja e szavakat.      „A második szint az egyházi provinciák és régiók, a partikuláris zsinatok és különös módon a püspöki konferenciák. Meg kell fontolni, hogyan valósíthatjuk meg ezen szervezetek felett még jobban a kollegialitás középső fokait, valószínűleg a régi egyházi rend integrálása és továbbfejlesztése által. A zsinat kívánalmai e téren még nem igazán valósultak meg, félúton, egy szakaszon megrekedt.” Bergoglio ezután az Evangelii gaudium apostoli exhortációjára emlékeztetett, amiben arra figyelmeztetett, hogy „egy szinódusi egyházban »nem illő, hogy a pápa helyettesíti a helyi püspököket a saját területükön felmerülő minden problémájuk megítélésében«; Ebben az értelemben szükségét érzem annak, hogy egy üdvös »decentralizációban« előre haladjunk.”      Tehát legyen végre vége a régi, „ultramontán”, római „centralizmusnak”! Akkor már nem csak a római katolikus és talán néhány egyesült egyház létezik, hanem a német-katolikus, a francia-katolikus stb. is. És akkor az is lehetséges, hogy a „német-katolikus” például az „elvált újraházasodottakkal” kapcsolatban más utat követ, mint például a „lengyel-katolikus”. [És mindez, mint Isten óhaja Egyházától a 3. évezredben!]      „Az utolsó szint az egyetemes egyház szintje. Itt a püspökszinódus, ami a katolikus püspökséget reprezentálja, az egész szinódusi egyházon belüli püspöki kollegialitás kifejeződése. Az »egészen szinódusi egyház« több mindent ölel fel, mint a »püspöki kollegialitást«. Eközben a »collegialitas affectiva«, ami a püspököket egymással és a pápával az Isten népe iránti gondban összeköt, bizonyos körülmények között »effektív« is lehet.” 6. Ezzel el is jutottunk az ökumenikus aspektushoz, ami természetszerűleg nem hiányozhat. „A szinódusi egyház felállításának feladata – olyan feladat, melyre mindannyian meg vagyunk híva, mindenki abban a szerepben, melyet az úr bízott rá – tele van implikációkkal az ökumenizmus felé. Ezért erősítettem meg nemrégen a konstantinápolyi ökumenikus pátriárka delegációja előtt mondott beszédemben azon meggyőződésemet, miszerint »annak gondos felülvizsgálata, hogy az egyházban a szinódusság elve és az elnökséget birtoklónak a szolgálata hogyan jut kifejezésre, fontos adalékot jelent az egyházaink közötti kapcsolatok fejlődésében«.” – Való igaz, a római Anyaszentegyháztól elszakadt eretnek és szakadér közösségeknek – ókatolikusoknak, minden protestáns felekezetnek, az ortodox egyházaknak – mind szinódusi felépítése van. Ebben az értelemben mutat rá Bergoglio, „hogy szükséges és sürgős feladat a pápaság újjászervezésére gondolni”, miként ezt már az Evangelii gaudium levelében megfogalmazta, miközben szent elődjére, „II. János Pálra” szavaira hivatkozott, aki ilyeneket költött: „Róma püspökeként nagyon jól tudom, hogy Krisztus forró vágya az volt, hogy minden közösség, melyben Isten hűsége révén Isten lelke lakozik, teljes és látható közössége megvalósuljon. Meg vagyok győződve, hogy e téren különös felelősségem van, különösen, ha a legtöbb keresztény közösség ökumenikus vágyát látom és a hozzám intézett kéréseket hallom, hogy megtaláljam a primátus gyakorlásának azon formáját, ami bár semmiképpen nem mond le küldetésének lényegéről, de megnyílik az új helyzet számára.” – Nyilvánvaló, hogy egy új egyházhoz új „pápaság” is tartozik. [És Bergoglio láthatóan ennek mielőbbi, legalább 2017-ig történő megvalósulásán fáradozik.] De a „szinódusi út” még az ökumenizmusnál sem áll meg, hanem még ennél is tovább megy, amikor „az emberiségre is” kitekint. Mert Bergoglio szerint: „Egy szinódusi egyház olyan, mint egy, a népek számára felállított jel (vö. Iz 11,12) a világban, ami – mégha a közügyek intézésében részvételre, szolidaritásra és átláthatóságra is hivatkozik – egész népességek sorsát gyakran kis hatalmi csoportok kapzsi kezeibe helyezi. Mint az emberekkel »együtt úton levő« egyház, ami részt vállal a történelem fájdalmaiban, azon vágyunkat ápoljuk, hogy a népek sérthetetlen méltóságának és az auktoritás szolgáló funkciójának újrafelfedezése a civil társadalmaknak is segíteni tud, hogy magukat igazságosságban és a testvériségben építsék fel és az utánunk jövő generációknak szebb és emberhez méltóbb világot teremtsenek.” – A Bergoglio és tsa. cég tehát töretlenül azon dolgozik, hogy szektájuk a lehető legtökéletesebben szolgálja a szabadkőműves-antikeresztény „új világrendet”. 7. „Róma püspöke” az egész prédikációt egy egyszerű „köszönet”-tel zárja. Mi, a magunk részéről is megköszönjük Bergoglio úrnak a modernista gondolkodás ezen mintapéldáját, világos és félreérthetetlen szavait, melyekkel a „zsinati egyház” útját és célját felvázolta, és azt, hogy a „család-szinódus” ebben milyen szerepet játszik. A „zsinati egyház” mint „szinódusi egyház” egy még mélyebb és érthetőbb értelmet kap: nem csak a zsinatra megy vissza, hanem teljesen „szinódusi”, ami mind a felépítésében, mint az ökumenikus beállítottságában jobban jellemzi, mint a „zsinati” fogalom, ami még mindig túlságosan katolikusan cseng és a régi nagy dogmatikus zsinatokra emlékeztet.      Mindezek után csak azt nem tudjuk megérteni, hogy miért gondolja még mindig olyan sok „konzervatív” és „tradicionalista”, hogy ezen a „családszinóduson” a házasság- és a családról szóló tanítás egyházonbelüli vitájáról volt szó. Jóhiszeműen próbálják a „katolikus házassági erkölcsöt” menteni és az „egyház” „összeomlását” meggátolni, és mindeközben nem látják, hogy már régen az „egyháznak” egy teljesen más és új koncepciójával van dolguk, vagyis egy „embercsinálta-egyházzal”, aminek egészen más struktúrái vannak, mint a katolikusnak.      Valójában már csak a „zsinati egyház” legújabb „szinódusi útjáról” van szó, amihez nekünk, katolikusoknak semmi közünk nincsen. Ha mi tényleg „Isten tisztelete”, a „házassági erkölcs és a keresztény család megmentése” és a „lelkek üdve” miatt aggódunk – miként ezt egy ú. n. „tradicionalista” közösség főnöke mondta –, akkor semmilyen formában nem szabad imádkoznunk e zsinati szekta sikeres szinódusi útjáért. Ellenkezőleg, a hithű katolikusoknak az e szektától való teljes elszakadásáért kell imára szólítanunk, János apostol jelenése szerint: „Én népem, vonuljatok ki onnét, nehogy részetek legyen bűneikben és benneteket is érjenek csapásaik!” (Jel 18,4) Vége Feltéve: 2015. november 15.