1. Bergoglio agyából megint kipattant egy szikra, és mivel az ilyen szikrák az ő számára egyet jelentenek az isteni sugallattal, rögtön nekilátott, hogy meghirdesse a „könyörület” rendkívüli „szent évét”. „Kiadva Rómában, Szent Péternél, április 11-én, a húsvéti idő második vasárnapján vagy az isteni irgalmasság vasárnapján, az Úr 2015-ik évében”, és „pontifikátusának” harmadik évében Bergoglio nyilvánosságra hozta az ötletéhez tartozó „bullát” is „Misericordiae Vultus” címmel: egy – mint a „zsinati egyháztól” általában és a különösen szószátyár Bergogliotól másképp nem is várható – parttalan hosszúságú dokumentumát.      Ezért aztán hálásak vagyunk, hogy a „Rorate Caeli” „indultista” blog, ami a „zsinati szekta” „jó oldalán” áll Ratzingerrel és Burke-kel ugyanennek a „rossz oldalával” Kasperrel és Bergoglioval szemben, már előmunkálatokat végzett, azaz elvégezte helyettünk a munka dandárját, mert elolvasta Bergoglio túlméretezett „bulláját”. A blog bejegyzése szerint mindezek után három megjegyzést kell a „Misericordiae Vultus”-hoz fűzni: „1. A II. Vatikáni Zsinat védelmezése a legnagyobb mértékben előtérbe került. 2. Valóban elfelejtett az Egyház könyörületesnek lenni? 3. Fontos kérdések a »könyörület misszionáriusaival« kapcsolatban.” Ahogy illik, az első ponttal kezdünk: 2. Az „Újevangelizáció Pápai Tanácsa” már a jubileumi év bejelentésekor, ami márciusban Bergoglio „trónra kerülése” második jubileumának alkalmával történt, kiadott egy jegyzéket, amiben ez állt: „Az elkövetkezendő jubileumi év a II. Vatikáni Zsinat 1965-ös lezárásának 50. évfordulóján fog megnyílni, Ez a dátum nagy jelentőséggel bír, mert ez figyelmezteti az egyházat, hogy a II. Vatikáni Zsinattal elkezdett munkát tovább folytassa.”      Bergoglio „bullájában” még ennél is enthuziasztikusabban fogalmazott: „Azért választottam december 8-t a megnyitó napjának, mert ennek a napnak az egyház legújabb történelmében nagy jelentősége van. Ugyanis pont 50 évvel a II. Vatikáni Ökumenikus Zsinat befejezése után fogom a szent kaput megnyitni. Az egyház vágyik arra, hogy ezt a pillanatot elevenen őrizze. Számára akkor történelmében egy új út kezdődött. A zsinati atyák erősen érezték – mint a lélek igazi vajúdását – annak szükségességét, hogy koruk emberéhez érthetőbb nyelven szóljanak Istenről. Falakat, melyek az egyházat túlságosan soká egy privilegizált erődítménybe zártak be, döntöttek le, és eljött az idő, hogy az evangéliumot új módon hirdessék. A mindig előttünk álló evangelizáció új szakasza kezdődött meg: egy új kötelezettség minden keresztény számára, hogy fokozott enthuziazmussal és teljes meggyőző erővel vallják meg hitüket. Az egyház érezte annak felelősségét, hogy ebben a világban az atya szeretetének élő jele legyen.”      Bergoglio imigyen folytatja: „Eszünkbe jutnak boldog XXIII. János jelentőségteljes szavai, amit a zsinat megnyitásakor mondott, és melyekkel a munka irányát megadta: »Ma viszont Krisztus menyasszonya inkább a könyörület üdveszközét akarja alkalmazni, mint a szigorúság fegyverét. … A katolikus egyház, mialatt ezen ökumenikus zsinat által a katolikus hitigazságok világosságát magasra tartja, ily módon mindenki nagyon szeretetteljes, jóságos és türelmes anyjának akar bizonyulni, tele irgalommal és jószándékkal a tőle elszakadt gyermekei iránt.« Ugyanezen irányvonalon marad boldog VI. Pál, amikor a zsinat végét bejelentette: »Sokkal inkább azt akarjuk aláhúzni, hogy ennek a zsinatnak a vallása a felebaráti szeretet. … Az irgalmas szamaritánusról szóló ősrégi elbeszélés vált példává e zsinat lelkisége számára. … E zsinat a modern világ iránti jóindulat és megbecsülés hullámát indította el. Természetes, hogy a tévedéseket elutasítja, ezt megköveteli a szeretet iránti elkötelezettség és nem kevésbé az igazság iránti elkötelezettség. Mindazonáltal az emberek iránt csak bátorítást, tiszteletet és szeretetet érez. A zsinat a lesújtó értékelés helyett bátorító üdveszközöket ajánl; sötét rendreutasítások helyett a zsinat a bizalom üzeneteit küldi a korunkbeli világnak. E világ értékeit nem csak elismeri, de még tiszteli is, megfeszítéseit támogatja, és törekvéseit megtisztítja és megáldja. … És még egy másik dolgot is fel akarunk itt mutatni: Mind ezen doktrinális gazdagságnak egyetlen célja van, nevezetesen az emberek szolgálata. Mégpedig az embernek, így mondhatjuk, minden élethelyzetében, minden betegségében és minden szükségletében.«” A zsinati újegyház „jó oldalán” álló „Rorate Caeli” ugyan megerősíti, hogy Bergoglio az Egyház „új szakaszáról” és „új útjáról” szóló fecsegésében csupán korábbi „zsinatutáni pápák” lábnyomán halad, akik ugyanezt gyakran még nyomatékosabb és radikálisabb módon fejezték ki, valamint a „zsinatutáni” retorika két szálát fonja össze, amikor Bergoglio Roncalli és Wojtyla „új pünkösdje” mintájára a zsinati atyákkal a „lélek vajúdását” érezteti, és a félresikerült egyház erődítményének falait egészen egy Urs von Balthasar (aki ezzel még az egyébként oly „jó” Ratzingerre is nagy befolyást gyakorolt) a „bástyák földig rombolása” elvének értelmében látja lebontani. De aztán mégis így folytatja:      „Itt a döntő pont nem annyira abból áll, hogy Ferenc e dolgok közül néhányat kimond, hanem a mód, ahogy ő a II. Vatikáni Zsinatra, mint a múlttal való szakításra és a világhoz való közelítésre tekint. Úgy tűnik, semmit nem tanult az elmúlt 50 év szekuláris és ateista ideológiájával való konfrontációból. A XXIII. Jánostól és VI. Páltól általa kiválasztott idézetek tanulságosak: az elsőé a zsinat »irgalmasság gyógyszerének« a »szigorúsággal« szembeni kettőssége, az utóbbié a modern világ iránti bizalom és csodálat forró megvallása. Ferenc a jubileummal, mint időutazásának eszközével, az előremasírozásról szóló minden fecsegése ellenére, el van tökélve, hogy visszatér a közvetlen zsinatutáni évek naivitásához.” Egyenesen könnyeket fakasztó naivitás, amikor a „konzervatívok” vagy „tradicionalisták” – mint most a „Rorate Caeli” kommentátora, folyton azt bizonygatják, hogy a „zsinati szekta” vezetői jószándékú katolikusok, akik a legjobb szándék ellenére tévedtek, és ezt idővel észre kellett venniük, és meg kellett tanulniuk másképp gondolkodni. Holott a valóságban az Egyház ellenségeiről van szó, akik egy az Egyház lerombolására felállított pontos programot követnek [lásd: többek között a honlap következő cikkét: A pápaság megszűnik; megszentelt kés alatt hal meg, amit az utolsó zsinat atyái fognak megfenni], mégpedig vasszigorral és következetességgel egészen a keserű végig.      A „konzervatívok” ugyanezen naivitása a politika területén is megfigyelhető. Ezek ott sem értik meg, miért haladnak a politikusok sok esetben a jobb belátás és tudományos ismeretek ellenére a hamis és pusztuláshoz vezető utakon, sőt még intenzívebben, mint elődeik – mint például a „demográfiai változás” esetében. Pedig az ok itt is az, hogy a család szétzúzását tudatosan megtervezték és akarják.      Bergoglio szavai világosan jelzik, hogy ő is az Egyház ellenségeihez tartozik és szilárdan el van tökélve arra, hogy az Egyház lerombolásának művét tovább folytatja – ezt jelenti az ő „előrehaladása”, amiről folyton beszél.      Szent János apostol és evangélista szavaira kell emlékeztetnünk: „Ne szeressétek a világot, sem azt, ami a világban van! Ha valaki szereti a világot, nincs meg benne az Atya szeretete” (1 Jn 2,15), és Szent Jakab apostol még keményebb szavait: „Házasságtörők, nem tudjátok, hogy a világgal való barátság ellenségeskedés az Istennel? Aki tehát a világgal barátságban akar lenni, az ellensége lesz Istennek” (Jak 4,4). 3. A második pont, amit a„Rorate Caeli” kifogásol, az a Bergoglio által kifejezésre jutó, a modern világhoz való „barátságosabb” és rácsodálkozóbb közeledéssel együttjáró vélemény, hogy az Egyház a múltban nem eléggé volt irgalmas. Ehhez Bergoglio „bullájának” 10. pontját idézi: „A tartógerenda, ami az egyház életét védi, a könyörület. Egész pasztorális működését a gyengédségnek kell körülvennie, amivel a hívekhez fordul; igehirdetése és tanúságtétele a világgal szemben nem történhet könyörület nélkül. Az egyház szavahihetősége a könyörületes és együtt szenvedő szeretet útjában rejlik. Az egyház »kifogyhatatlan vágyat érez, hogy könyörületet kínáljon fel«. Talán hosszú időre elfelejtettünk a könyörület útjára rámutatni és ennek útját járni. Egyfelől a mindig és egyedül az igazságosságot követelés kísértése elfelejtette velünk, hogy ez csak az első lépés. Ez a lépés ugyan szükséges és elengedhetetlen, de az egyháznak ezen túl kell lépnie egy magasabb és jelentőségteljesebb cél érdekében. Másfelől szomorú azt látni, hogy kultúránkban a megbocsátás megtapasztalása egyre ritkább lesz. Sőt, olykor már maga a szó is eltűnni látszik. A megbocsátás tanúságtétele nélkül csak egy gyümölcstelen, steril élet marad, mintha egy vigasztalan sivatagban élnénk. Az egyház számára újra eljött az idő, hogy a megbocsátás örömteli hirdetésével foglalkozzon. Itt az idő a fontoshoz való visszatérésre, hogy fivéreink és nővéreink gyengeségeit és nehézségeit magunkra vállaljuk. A megbocsátás erő, mely új életre kelt és bátorságot ad, hogy reményteljesen tekintsünk a jövőbe.”      Nem az első eset, hogy Bergoglio arról beszél, hogy az Egyház a múltban nem volt olyan könyörületes, mint amilyennek lennie kellett volna. De ezt az ideáját ennyire világosan, határozottan, kendőzetlenül és ellentmondást nem tűrően, mint itt, még nem fejezte ki. Nos, köztudott, hogy az „irgalmasság” a modernisták közkedvelt szólama (gondoljunk csak a Montini szlogenjére: „Örömüzenet fenyegető üzenet helyett”) és körülbelül ugyanazt jelenti, mint a „tolerancia” „politikailag korrekt” jelszava. Mindkét esetben ugyanazt értik alatta, nevezetesen, hogy a bűnt elfogadni, sőt lehetőleg helyeselni és megáldani kell. Hogy az igazi toleranciát olyan bajjal szemben lehet alkalmazni, melyet nagyobb kár nélkül nem lehet elhárítani vagy valami nagyobb haszonért helyesebb eltűrni, eközben ugyanannyira nincs megemlítve, mint az igazi irgalmasság, ami az embert a bűnből igyekszik kimenteni, mert nem akarja abban elmerülni hagyni. Orwell-i szócsavarásról van szó, mely szép szavakat használ rossz tartalmakra. Bergoglio ehelyütt azon határozott szándékának bemutatása után, hogy az Egyház lerombolásán tovább akar munkálkodni, azt a tervét is lefesti, hogyan akarja a lelkek megrontását is tovább folytatni. 4. „Bullájának” 18. pontjában Bergoglio az „irgalmasság misszionáriusairól” beszél, akiket szét óhajt küldeni. „Ezen szent év nagyböjtjében az a tervem, hogy az irgalmasság misszionáriusait szétküldöm, akiknek az egyház Isten népe iránti anyai gondoskodásának a jeleinek kell lenniük, hogy ez mélyebbre tudjon hatolni ebbe a mi hitünk számára oly alapvető titok gazdagságába. Papokról van szó, akiknek meg fogom adni a teljhatalmat, hogy olyan bűnökre is feloldozást adhassanak, melyek normális esetben az Apostoli Szék számára vannak fenntartva. Ezzel kell küldetésük keretének láthatóvá válnia. Mindenekelőtt élő jelnek kell lenniük arra, hogy az atya mindenkit befogad, aki bocsánatát keresi. Az irgalmasság misszionáriusai lesznek, mert mindenkinek a teljes emberiességgel való találkozást ajánlják fel, a megszabadítás forrását, a felelősség helyét, ami lehetővé teszi minden nehézség áthidalását és az egykor a keresztelésben újonnan megajándékozott élet visszanyerését. Missziójukat az apostol szavai vezérlik: »Isten ugyanis minden embert az engedetlenségben fogott össze, hogy mindenkin könyörüljön.« (Róm 11,32) Mert mindenkinek, kivétel nélkül, meg kell ragadnia az irgalmasságra való felszólítást. A misszionáriusok ezt a felszólítást fogják betölteni, tudva azt, hogy eközben Jézusra, az »irgalmas és hűséges főpapra« (Zsid 2,17) irányíthatják tekintetüket.” „Rorate Caeli” e ponttal kapcsolatban azt kérdezi, hogy vajon milyen „az Apostoli Szék számára fenntartott” bűnökről lehet itt szó. A törvénykódexben csak néhány olyan bűn van felsorolva, melyek a kiközösítés büntetését vonják maguk után, amelyeket csak az Apostoli Szék oldhat fel. Ilyen büntetések az „új egyházjog” szerint már csak ezek: az átváltoztatott színekkel való szentségtörő visszaélés, a legfőbb pontifex-szel szembeni tettlegesség, egy pap által adott „absolutio complicis”, pápai mandátum nélküli püspökszentelés, a gyónási titok szándékos megsértése és egy nő megkísérelt felszentelése. A pápa elleni tettlegesség és az engedély nélküli püspökszentelés olyan vétségek, melyekre olyan ritkán kerül sor, hogy az „irgalmasság misszionáriusainak” aligha lesz vele dolguk, véli a „Rorate Caeli” kommentátora (hacsak a „misszionáriusok” nem akarnak például egy Williamson püspököt misszionálni). Marad tehát a szentségtörés két legsúlyosabb formája, nevezetesen a szent színek megszentségtelenítése és a gyónási titok megsértése; valamint a nők „felszentelése” és az „absolutio complicis”, aminél egy parázna pap fajtalankodásának partnerét a gyónásban feloldozza. Az egyházjog az eddigi súlyos büntetésekkel ezen bűnök elkövetésének igyekezett gátat vetni.      Ha Bergoglio mostani „misszionáriusai” által egyszerűbbé akarja tenni e büntetések feloldását, fel kell tenni a kérdést, hogy nem oda vezet-e mindez, hogy a szentségek és az Egyház törvényei iránti amúgyis törékeny tiszteletet még jobban felhígul?      Ez mindazok után, amit fent az „irgalmasságról” mondtunk nagyon is valószínű. A modernistáknak mindig is hozzátartozott a taktikájukhoz, hogy indirekt érjék el céljaikat, vagyis ebben az esetben nem szüntetik meg direkt e cenzúrákat, hanem az „irgalmasság misszionáriusai” által leplezve oldják fel őket. [Ahogy Bergoglio a házasság felbonthatatlanságát a házasságok rendkívüli módon megkönnyített annullálásával gyakorlatilag eltörölte.] 5. Összefoglalva ki lehet jelenteni, hogy Bergoglio semmiképpen nem az az ostoba tökfilkó, aminek egyesek tartják, hanem célratörően és ravaszul az „irgalmasság” jeligéje alatt dolgozik Krisztus és az Egyház ellenségeinek a művén. Az antimodernist.org/am áprilisi cikke után most egy másik honlap mai cikkéből következik egy olyan részlet, amiről a Rorate Caeli kommentátora nem szólt. Ha meggondoljuk, hogy december 10-én már kiadták a zsidók „titokzatos üdvútjáról” szóló új „kinyilatkoztatást”, és azt is, hogy felröppentek a hírek egy az iszlámról szóló új „enciklikáról”, nem szabad majd csodálkozni, ha a közeljövőben mindazt, amit a zsidósággal kapcsolatban leírtak, az iszlámmal kapcsolatban is megteszik. Nem kell hinnie a pokolban annak, aki odakerül Írta: Danilo Quinto (forrás: www.katholisches.info – 2015. december 16.) A Misericordiae vultus „bulla” első céljában többek között ez áll:      „A könyörület az egyház határain túl is fontos. Összeköt bennünket a zsidósággal és az iszlámmal, akik számára ez Isten egyik legfontosabb tulajdonsága. Izrael népe kapta meg elsőként a Kinyilatkoztatást, ami a történelemben, mint egy mérhetetlen gazdagság kezdete megmarad, amit az egész emberiségnek fel kell ajánlani. … Az iszlám a maga részéről a teremtő neveihez a mindenkin megkönyörülő és mindenkihez irgalmas nevet is hozzáfűzi. Ez a megszólítás gyakran hangzik el a hívő mohamedánok ajkáról, akik tudják, hogy mindennapos gyengeségükben az irgalmasság kíséri és hordozza őket. Ők is úgy hiszik, hogy senki nem állíthat határokat az isteni irgalmasság elé, mert ennek kapui mindig nyitva állnak. Ez a jubileumi év, amit mi az irgalmasság szellemében élünk, elősegíti ezekkel a vallásokkal és más tiszteletreméltó vallási tradíciókkal való találkozást. Nyitottabbá tesz bennünket a párbeszédre, hogy jobban megtanuljuk megismerni és megérteni egymást. Az elzárkózás és a megvetés minden formáját áthidalja, és elűzi az erőszak és a diszkrimináció minden formáját.” Ezeknek a vallásközi szervezkedéseknek az a célja, hogy a Jézus alapította Egyházat a „zsidósággal és az iszlámmal és más tiszteletreméltó vallási tradíciókkal” egyenrangúvá tegye. Ez egyenesen ellentmond a katolikus tanításnak. Szent Pál apostol mondja: „Ne húzzatok egy igát a hitetlenekkel! Mi köze az igazságnak a sötétséghez? Hogyan hozható össze Krisztus Beliállal? Vagy mi köze a hívőnek a hitetlenhez? Hogyan fér össze Isten temploma a bálványokkal? Márpedig mi az élő Isten temploma vagyunk.” (2 Kor 6,14-16)      Az Egyház tanítása és feladata szerint a nem-keresztényekkel való párbeszéd egyetlen célja a lelkek megtérítése. Ez azonban nem a „másikhoz való alkalmazkodást, hasonulást jelenti a földi béke és boldogság garantálásához”. Jézus pontos utasításokat adott apostolainak, hogy miként viselkedjenek első missziós útjukon: „Ha valaki nem fogad be benneteket, sem nem hallgat szavatokra, hagyjátok ott a házát, sőt a várost is, és még a port is rázzátok le a lábatokról! Bizony mondom nektek: Szodoma és Gomorra földjének tűrhetőbb lesz a sorsa az ítélet napján, mint annak a városnak!” (Mt 10,14-15)      Minden idők keresztényeinek számolniuk kellett a vértanúsággal, mert a keresztények első kötelessége hitük megvallása. Egyedül ezért akart 1219-ben Assisi Szent Ferenc al-Malik szultánnal találkozni. Mikor végre létrejött a találkozás, a szultán ezt mondta annak a szentnek, akinek nevét Bergoglio felvette: „A ti Istenetek azt tanítja az Evangéliumában, hogy a rosszat ne viszonozzátok rosszal. … Nektek keresztényeknek ennek értelmében még kevésbé kellene országainkat megtámadnotok.” Mire a szent így válaszolt: „Úgy tűnik, hogy nem olvastad el Urunk Krisztus egész Evangéliumát. Ő ugyanis ezt is mondja: »Ha szemed okoz botrányt, vájd ki és dobd el, mert jobb, ha egy szemmel bemész az életre, mint ha két szemmel a pokol tüzére vetnek.« (Mt 18,9) Ezzel azt akarta nekünk tanítani, hogy egyetlen ember sem lehet olyan jó barátunk vagy rokonunk, mégha számunkra olyan drága is lenne, mint szemünk, hogy ne kellene őt nekünk inkább eltávolítani, kiszakítani, teljesen kioltani, ha megkísérelné, hogy bennünket a hittől és Istenünk szeretetétől eltérítsen. Ezért támadnak meg titeket és országaitokat a keresztények jogosan, mert ti megsértitek Krisztus nevét, és ahány embert csak tudtok, eltántoríttok a Benne való hittől. Ha azonban készek vagytok, a világ Teremtőjét és Megváltóját megismerni, megvallani és imádni, akkor a keresztények szeretni fognak benneteket, mint saját magukat.” Aki nem a Legszentebb Szentháromságot, az Atyát, a Fiút és a Szentlelket szereti és imádja, aki nem tér meg, az a Jézus Krisztus által alapított Egyház ellensége. Az ellenséget szeretjük, mint embereket, de nem lehet velük közös dolgunk. Állhatatosan harcolni kell ellenük, mégpedig kompromisszumok nélkül, mivel ezek a bűnben való cinkossághoz vezetnek. Feltéve: 2015. december 16.