M. atya abban az időben, amikor szeminaristákat oktatott, egyszer azt mondta, hogy azt tartja a legnagyobb bajnak, hogy a fiatal papnövendékek „normálisnak” tartják az Egyház mai helyzetét. Élik az életüket a papi közösségben, amihez annyira hozzászoktak már, hogy úgy vélik, ez így is van rendjén, és ha olykor fel is merül bennük, hogy ez nem volt mindig így, nem érdekli és nem is fáj nekik az Anyaszentegyház zűrzavaros állapota.
Pár nappal ezelőtt a Ratzinger tévtanát tárgyaló cikkel kapcsolatban azt mondta nekem egy olvasó, hogy a nagy gondolkodók azt tanítják, hogy amin nem tudunk változtatni, azon ne rágódjunk, azzal ne foglalkozzunk. Vagyis azt ajánlotta, hogy én se foglalkozzam Ratzinger és elődei és utódai eretnekségeivel, a zsinati egyház és a világ bajaival, hiszen úgy sem tudok rajtuk változtatni.
Egyébként valami hasonlót éreztem én is, amikor a Ratzinger-cikk lefordítása után eltettem a „komoly”, az aktuális helyzettel foglalkozó írásokat, és helyettük elővettem kedves, régi könyveimet a szentek életéről.
Aztán elgondolkoztam: Elsőnek azt kérdeztem meg magamtól, hogy mit találok a mostani helyzetben a legborzasztóbbnak. Aztán M. atya fent idézett szavai jutottak eszembe, és ezzel meg is találtam a választ jóakaró olvasóm tanácsaira.
Nem kétséges, hogy mind az Egyházat, mind a világot tekintve, ma olyan helyzetben élünk, ami még soha nem volt eddig a világ kezdete óta. És az sem kétséges, hogy napról-napra, percről-percre, bizonyíthatóan, láthatóan, tapinthatóan romlik minden körülöttünk.
C. S. Lewis írta egyik könyvében már az 1940-es években, hogy a modern emberekkel kapcsolatban már nem kérdés, hogy jó vagy rossz emberek, mert egyszerűen már nem emberek. Ugyanezt lehet elmondani minden másról is: a társadalomról, a kultúráról stb. és az Egyházról: semmi nem az, aminek mondja magát, aminek nevezik, aminek mások tartják, és aminek lennie kellene. Ma már nincs semmi a világban, ami a józan ész szabályait követné. És ez az, ami nem csak lelkileg, de fizikailag is tönkreteszi az embert, ami elől nem menekülhet: A tudat, hogy egy abszurd világban élünk, egy olyan világban, amiben a káosz, az ostobaság, a logikátlanság, a mindennek a feje tetejére való állítása a „normális”.
Úgy élünk, mint egy abszurd modern színdarab szereplői. De mivel benne vagyunk, és benne kell maradnunk, úgy kell tennünk, mintha mindezzel együtt lehetne élni. Olyan dolgokat kell reggeltől estig csinálnunk, amiről tudjuk, hogy abszurd, és mégis, mint normálist, tennünk kell.
Eközben a legnagyobb veszély számunkra pont az, ha nem foglalkozunk ezzel, ha nem „rágódunk rajta, mert úgy sem tudjuk megváltoztatni”. Csakhogy abban a pillanatban, hogy nem „rágódunk”, elkezdünk belenyugodni a megváltoztathatatlanba, ami kikerülhetetlen a beletörődést és ezzel együtt a megszokást is magával hozza. Azaz pont azt a gondolkodást, amit M. atya a legnagyobb bajnak tartott kispapjainál. Magunkat, hitünket, eszméinket kizárólag akkor tudjuk sértetlenül megőrizni, ha a nap minden percében tudatosítjuk magunkban, hogy az, ami körülöttünk van, nem hogy nem normális, de el sem viselhető, meg sem bocsátható, egyszóval: ördögi állapot. Azt mondják, hogy a rács mögött is csak azok a rabok tudják identitásukat megőrizni, akik folyton lázadnak és emlékeznek és ki akarnak törni. A meghunyászkodók, a beletörődők lelkileg-szellemileg elsatnyulnak, belesimulnak környezetükbe. Feltételezhető, hogy az ördögi tervnek éppen ezért része, hogy az élet MINDEN területét kontrollálják esztelen szabályozásaikkal és szellemi terrorjukkal – így szinte biztos, hogy előbb-utóbb mindenki feladja, és életösztönből szépen beáll a sorba, maga is tagja lesz az abszurd színjátéknak.
Természetes, hogy tenni valóban nemigen lehet semmit, ebben igaza van az olvasónak. De ezt is csak részben kell elfogadni: ha kívülre, másokra vagy másra vonatkoztatva nem is kaptunk hatalmat, hivatalt a tenni tudásra, attól még saját kis négyzetméterünkön és saját magunkban nem kell teljesen tehetetlennek lennünk. Igenis ébren kell tartanunk magunkban azt a tudatot, hogy mostani világunk teljesen abnormális, és hogy mi nem akarunk ebben tevékenyen részt venni. Másfelől azon a kis területen, ami a mienk, ezt meg is kell vallanunk.
Nekem például ezen a honlapon keresztül naponta ki kell mondanom, hogy vigyázat, a mai zsinati egyház nem a római szent katolikus apostoli Egyház; A mai zsinati egyház tagjai, kiváltképp a vezetői, eretnekek, szentségtörők, farkasok, akik azt a feladatot kapták – amit szorgalmasan teljesítenek is –, hogy a lelkeket a kárhozatba vezessék!
Ki kell naponta mondani, hogy Ratzinger és társai eretnekek, szentségtörők, csalók, az ördög cimborái – nem azért, hogy meddőn „rágódjunk” ezen a szörnyűségen, hanem azért, hogy figyelmeztessünk másokat, miközben magunkat igyekszünk a jó úton megtartani!
A kereszténység Krisztus istenségének elismerésével vagy tagadásával áll vagy bukik – ezen állítás komolyságának, sorsdöntő fontosságának, és ezért a Ratzinger-i és a zsinati eretnekség súlyosságának a bemutatására következzen néhány katolikus megszólalás:
május 1.: Szent Fülöp és Jakab apostolok ünnepének Evangéliuma:
„Ne legyen nyugtalan a szívetek! Higgyetek az Istenben és bennem is higgyetek! Atyám házában sok hely van, ha nem így volna, megmondtam volna nektek. Azért megyek el, hogy helyet készítsek nektek. Ha aztán elmegyek, és helyet készítek nektek, újra eljövök, és magammal viszlek benneteket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok. Hisz ismeritek oda az utat, ahová megyek.” Erre Tamás azt mondta: „Uram, nem tudjuk, hova mégy, hát hogy ismerhetnénk az utat?” „Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet – válaszolta Jézus. – Senki sem juthat el az Atyához, csak általam. Ha engem ismernétek, Atyámat is ismernétek, de mostantól fogva ismeritek és látjátok.” Erre Fülöp kérte: „Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, s az elég lesz nekünk.” „Már oly régóta veletek vagyok – felelte Jézus –, és nem ismersz, Fülöp? Aki engem látott, az Atyát is látta. Hogy mondhatod hát: Mutasd meg nekünk az Atyát? Nem hiszed, hogy én az Atyában vagyok s az Atya bennem? A szavakat, amelyeket hozzátok intézek, nem magamtól mondom, s a tetteket is az Atya viszi végbe, aki bennem van. Higgyétek, hogy én az Atyában vagyok, s az Atya bennem. Ha másképpen nem, legalább a tetteimért higgyétek. Bizony, bizony, mondom nektek: Aki hisz bennem, ugyanazokat a tetteket viszi végbe, amelyeket én végbevittem, sőt még nagyobbakat is végbevisz, mert az Atyához megyek, s amit a nevemben kértek, azt megteszem nektek, hogy az Atya megdicsőüljön a Fiúban, bármit kértek a nevemben, megteszem nektek.” Jn 14,1-14
Húsvét utáni ötödik vasárnap Evangéliuma:
„Azon a napon már nem kérdeztek tőlem semmit. Bizony, bizony mondom nektek: Bármit kértek az Atyától a nevemben, megadja nektek. Eddig nem kértetek semmit a nevemben. Kérjetek és kaptok, hogy örömötök teljes legyen. Ezeket képekben mondtam el nektek. De elérkezik az óra, amikor már nem beszélek képekben, hanem nyíltan hirdetem nektek az Atyát. Azon a napon majd a nevemben kértek, s nem mondom azt nektek, hogy kérem értetek az Atyát, mert az Atya maga is szeret titeket, mivel ti is szerettetek, és hittétek, hogy az Atyától jöttem. Eljöttem az Atyától, a világba jöttem, de most itthagyom a világot, és visszatérek az Atyához.” Erre a tanítványok megjegyezték: „Most már nyíltan beszélsz, nem képekben. Így világossá vált előttünk, hogy mindent tudsz, s nincs szükséged rá, hogy valaki is kérdezzen. Ezért hisszük, hogy az Istentől jöttél.” (Jn 16,23-30)
I. Egyetemes (Nikaiai) Zsinat (325)
DH 126:
„Azokat pedig, akik azt mondják: »volt, amikor nem volt [m. m. Jézus]«, és: »mielőtt született, nem volt«, és: »hogy még nem létezők között teremtetett«, vagy azt mondják, hogy egy másik hüposztásziszból vagy lényegből van, vagy teremtetett, vagy megváltozhat, vagy elváltozhat az Isten Fia – ezeket kiközösíti a katolikus Egyház.”
IV. Egyetemes (Khalkédoni) Zsinat (451)
[Határozat]
DH 301: „A Szentatyák nyomdokait követve mindnyájan egy szívvel-szájjal valljuk és tanítjuk, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus egy és ugyanaz a Fiú, Ugyanő tökéletes az istenségben és tökéletes az emberségben, Ugyanő valóban Isten és valóban értelmes lélekből és testből álló ember, Ugyanő az Atyával egylényegű istensége szerint és velünk egylényegű embersége szerint, »minden szempontból hasonló hozzánk, a bűnt kivéve« (Zsid 4,15). Aki az idő kezdete előtt az Atyától született istensége szerint, Ugyanő született a végső kor napjaiban az Istenszülő Szűz Máriából embersége szerint, érettünk és a mi üdvösségünkért.”
DH 302: „Egy és ugyanazon egyszülött Fiú Úr Krisztust kell vallani két természetben össze nem elegyítve, változhatatlanul, meg nem osztva és szétválaszthatatlanul, anélkül, hogy az egyesülés által a két természet különbözősége bármi módon eltűnnék, hanem inkább úgy, hogy mindkét természet sajátossága épségben maradjon, amelyek egy személlyé kapcsolódnak össze, nem tagozódik és nem osztódik két személyre, hanem egy és ugyanaz az egyszülött Fiú, Isten, Ige, Úr Jézus Krisztus, ahogy azelőtt a próféták róla szóltak, és ahogy minket maga Jézus Krisztus kioktatott s az Atyák hitvallásban ránk hagyományoztak.”
[Büntetés]
DH 303: „Mindezeket tehát, miután mi minden oldalról nagy gonddal és figyelemmel megvizsgáltunk, a szent és általános zsinat úgy döntött, hogy másféle hitet senkinek sem szabad előadnia, vagy leírnia, vagy összeállítania, vagy értelmeznie, vagy másképpen tanítania.”
Részlet
Louis de Wohl „Das Baum des Lebens” (Az élet fája) című
Szent Helénáról szóló regényének utószavából
Arius (260-326), alexandriai pap, Krisztus személyéről tartott prédikációiban és írásaiban körülbelül 315 óta megpróbálta saját tanát elfogadtatni követőivel. Véleménye szerint Krisztus nem volt Isten valóságos fia, hanem csak az Atyának a teremtménye, akit fiának ismert el; Jézus tehát nem egylényegű az isteni Atyával és nem örök, mint az Atya. Ez a tévtan nem csak a Háromszemélyű egy Istenről szóló tanítást rombolta le, hanem a Jézus Krisztus kereszten elszenvedett megváltásáról szóló tant is. Mert ha Jézus Krisztus nem volt valóságos Isten, akkor a megváltás is lehetetlen volt, és ezzel a kereszténység megszűnt megváltó-vallás lenni. A tan ezáltal Isten megtestesülését is tagadta. Magyarul: Az arianizmus egyenesen a kereszténység alapjait rombolta szét. [Pont úgy, ahogy Ratzinger krisztológiája, ami nem mást követ, mint Ariusnak az Egyház által sokszorosan elítélt tévtanát.] …
Az arianizmus elleni harc egyik vezéralakja a 295-ben született, és 319-ben diakónussá szentelt Atanáz volt, aki rettenthetetlenül védelmezte Jézus Krisztus istenségét. …
Nagy Konstantin császár egyre nagyobb aggodalommal figyelte a hitszakadást, amiben birodalma egységének veszélyeztetését látta. 325-ben egyetemes zsinatot hívott össze Nicaea-ba, ahol a 318 összegyűlt püspök ünnepélyesen kinyilvánította, hogy Jézus Krisztus valóságos Isten: »Isten az Istentől, világosság a világosságtól, valóságos Isten a valóságos Istentől. Született, de nem teremtmény, ki egylényegű az Atyával, és aki által minden lett.« A nicaeai hitvallással a zsinat világosan elítélte Ariust, akit a császár két püspökkel együtt száműzött. A vitás kérdés ugyan megoldódott, de maga a vita ezzel nem fejeződött be. Az arianizmus még három évszázadig rombolt tovább. … [Valójában soha nem halt ki teljesen, és mint láttuk, a felvilágosodáson, Renanon és a modernistákon keresztül, a poszt-modernista Ratzingerrel és követőivel végül – látszólag – teljes uralomra jutott.]
Szent Atanáznak, az Egyház ezen kiemelkedő püspökének, 17 évet kellett száműzetésben töltenie. De egy jottányit sem engedett a hit igazságaiból. Ellenfeleitől gyűlölve és üldözve, az igazhitűektől a hit oszlopaként és szentként tisztelve, Atanáz szóval, írással és tettel harcolt változó körülmények és súlyos helyzetek közepette nem kímélve saját személyét és életének teljes erőbedobásával Jézus Krisztus istenségéért, aminek tagadásával és elismerésével a kereszténység áll vagy bukik. Ő egyengette annak a krisztológiának az utat, mely Krisztusban az istenség és emberség egységét hangsúlyozza.
Feltéve: 2016. május 2-án, Szent Atanáz püspök és hitvalló ünnepén
|