Részletek Hilaire Belloc francia gondolkodó (1870-1953) németül 1954-ben megjelent „Beszélgetés egy angyallal” című könyvéből A keresztény kinyilatkoztatás tökéletes hiányát pogányságnak szokás nevezni. De különbséget teszünk a pogányság és a különböző, a kinyilatkoztatástól eltérő eretnek eltévelyedések között, és ezért mindazokat még keresztényeknek nevezzük, akik tökéletlen vagy torz hittel rendelkeznek, akik az egész katolikus igazságnak csak egy részét fogadják el, vagy a katolikus igazsággal szembenálló tanokat tesznek hozzá a katolikus igazsághoz. A „keresztény” szó megengedi, hogy különbséget tegyünk egy még kereszténynek mondható társadalom vagy csoport vagy irodalom atmoszférája és olyanok között, akik számára a kereszténység tanítása tökéletesen idegen. Egy keresztény társadalomban vagy egy keresztény emberben még megtalálhatók a katolikus igazságnak a töredékei. Azt a helyzetet azonban, melyben már ezen igazság legutolsó darabkái is eltűntek, pogánynak nevezzük. Manapság mindenki számára világossá kellett válnia, hogy az ú. n. reformációban a hit és a vallás elleni nagy támadás, a megszámlálhatatlanul sok ember sikeres lázadása és az egységes kereszténységből való kiszakadása, egy folyamatos, feltartóztathatatlan folyamat kezdetét képezte, amelynek szükségszerűen és kikerülhetetlenül az egész katolikus hit- és erkölcsi tanítás tökéletes elvesztésével kellett végződnie. Ugyan sokáig tartott, amíg idáig eljutott, de végül megérkezett. Csak körül kell néznünk egy kissé, hogy lássuk, hogyan tűnik el a keresztény hit egyre nagyobb mértékben minden területről, mely egykor a keresztény világhoz tartozott. Terület alatt itt nem csak földrajzi területeket értek, hanem elsősorban szellemit. Ma az egész irodalom és emberek nagy csoportjai kifejezetten pogányok; és ezek a csoportok szakadatlanul egyesülnek és egyre nagyobb egységekké nőnek össze. Ez az újpogányság egyre jobban duzzad és terjeszkedik, s minden nap az emberi élet egy újabb területét hódítja meg.      Ezért döntő fontosságú számunkra, hogy helyes képet alkossunk erről a folyamatról, mert így lehetővé válik, hogy felismerjük a terjeszkedés további menetét és módját, hiszen bizonyos fokig még mi is, utódaink pedig kétségen kívül már csaknem teljesen, vannak/lesznek kiszolgáltatva az újpogányság hatásának, mely már ma is uralja az élet legtöbb területét, elsősorban a médiát, az emberek egymással való mindennapi közlekedését, a törvényhozást, a kultúrát, a művészeteket és még életünk intim szokásait is. … Az újpogányság két erő játékának az eredménye: a mohóságé és azon fatalista érzésé, ami szerint az ember pusztulásra van ítélve. Azon erők között, melyek sikerét és terjeszkedését döntően meghatározták, kétségen kívül az ember érzéki természetének csábítása a legszembeötlőbb, mely minden gátlás és a hit kötöttségeinek elvetésével akar megszabadulni az erkölcsösség láncaitól. Ezért elegendő arról vitázni, hogy vajon az érzéki élvezeteket korlátozó erkölcsi gátak lerombolása és az ösztönök teljes kiélése az egyes ember és a társadalom számára előnyös-e vagy sem. Ugyanakkor tény, hogy a keresztény fogalom-világ még a legpogányabb újpogányok számára is ismert, és az a szociális atmoszféra, ami ebből a fogalom-világból eredt, legalább a személyes tapasztalatokban tovább él minden emberben, még azokban is, akik belül visszautasítják őket. Ez a szociális atmoszféra bizonyos kötöttségeket és korlátokat követel. Természetesen egyetlen társadalom sem képzelhető el mindenfajta korlát nélkül, de a keresztény erkölcsi tanításból felállított akadályok számosak és szigorúak voltak, és ezek mindazoknak, akik visszautasítják a keresztény hit tanítását, oktalannak és értelmetlennek tűnnek, hiszen az erkölcsi törvények a hit tanításában gyökereznek.      Az újpogányok nem csak – az ilyenkor szokásosan elsőnek említett – szexuális kérdésekben, hanem a jóízlés, a szociális viselkedés, a művészet hagyományos szépség-fogalmában döntik le az eddig létező korlátokat. Azokat a korlátokat, melyek a művészektől világos kifejezésmódot követeltek, továbbá a kötelességeket, az idősekkel és rokoni kapcsolatokkal, a magántulajdonnal szembeni tiszteletet és minden ezekhez hasonló korlátot meggondolatlanul bontanak le. Ezért az újpogányság jellegzetes vonása a tapintatlan és figyelmetlen szabados viselkedés és egy még ennél is nagyobb önkényesség a művészetek terén és a nyelv használatában. De ahhoz, hogy valaki megértse, hogy mi is történik itt valójában, a negatív erők mellett még egy pozitív faktort is meg kell említeni, nevezetesen az egész mozgalom alapját képező filozófiát – nevezzék bárminek, például fatalizmusnak vagy determinizmusnak –, amire az a jellemző, hogy a világmindenségben egy tudatos akarat mindenfajta működését vagy teljes egészében tagad, vagy a világban csak egyetlen akaratot ismer el működő okként.      E modern szellemi beállítottság tulajdonképpeni atyja a súlyos egyéniségű Kálvin volt, még akkor is, ha a legtöbben, akik nem tudtak ellenállni hatásának, ezt határozottan tagadják. Természetesen már Kálvin előtt is létezett a fatalista szellemi beállítottság, ami olyan idős, mint maga az emberiség. Ez olyan kísértés, melynek az emberi szellem bizonyos időkben nem képes ellenállni. E szemlélet szerint minden dolog és minden történés az okok és hatások változatlanul adott automatikus összjátékának van alárendelve, amit semmi nem tud befolyásolni.      E filozófia egyik közvetlen következménye a jó és a rossz erkölcsi értékfogalmak kikapcsolása. Cselekedeteink nem saját akaratunktól függnek; aki azt hiszi, hogy szabad akaratának elhatározásából cselekszik, balga illúzióban ringatja magát. …. Az újpogányság egy saját társadalmi forma megalakítása felé tart, amelyben különösen két momentum lép elő, melyek teljesen különböznek a keresztény társadalmi formától, s melyek saját szférájukban egyre inkább egyeduralkodóvá válnak. Az egyik a törvényhozás szférája, a másik a társadalom szociális struktúrája. A törvényhozásban az újpogányság már eddig is egész sor törvényes kényszerintézkedést vezetett be, melyek száma szükségszerűen folyamatosan növekedni fog. Persze paradoxnak tűnik, hogy egy olyan mozgalom, mely a kényszer és a szabadság korlátozása elleni lázadásból indult ki, törvényhozásában kényszerítő eszközökhöz nyúl; mégis vitathatatlan és tagadhatatlan tény, hogy ez ma nyíltan és mindenfajta ellenkezés nélkül így történik. Ugyanis az akaratszabadság tagadásával az egész szabadság-fogalom szükségszerűen és kikerülhetetlenül meginog.      Egy keresztény társadalomban, mely ismeri az erkölcsi felelősséget, az embert szabadon elkövetett, a törvényeket megsértő tetteiért bíróság elé lehet állítani, és meg lehet büntetni; de más szabad akaratából elkövetett aktusaiért egyetlen állami vagy világi hatalom sem számoltathatja el. Az újpogányság azonban nem a szabad tetteket igyekszik megbüntetni, hanem bizonyos cselekedeteket már előre megpróbál megakadályozni. Ezáltal egyre inkább ellentmondásba kerül az ember szellemi-erkölcsi személyének méltóságával. Az újpogányság az élet csaknem minden területét mechanikus hálóval fonja körül, és ennek segítségével az embereket olyan kényszer alá veti, melyből nincs menekvés.      [Basiela Schlink anya írta valamikor az 1960-as években, hogy mennyire elképesztő, hogy ingatlan-tulajdonosoknak engedélyt kell kérniük, ha egy fát ki akarnak vágni saját kertjükben. A történelemkönyvekben azt olvassuk, hogy már Szent Ágoston idejében akkora volt a forgalom Karthágóban, hogy a város vezetői elgondolkodtak azon, hogyan lehetne a forgalmat kötelező érvénnyel irányítani, de elvetették tervüket, mert el sem tudtak képzelni egy olyan állapotot, melyben az embereknek elő lehet írni, hogy merre haladjanak. Ma ott tartunk, hogy minél jobban elszabadul a pokol a szellem és erkölcs területén, azaz minden ember azt gondolhat, hihet, úgy viselkedhet e területeken, ahogy akar, a fizikai területen már lassan azt is előírják, hogy mikor szabad levegőt venni. Minden egyes fizikai kötelező szabály behozatalát egy újabb szellemi, erkölcsi aberráció engedélyezésével és propagálásával ellensúlyozzák, amivel az embereket olyan szellemi és erkölcsi állapotba hozzák, melyből mindenfajta gondolkodás és ellenállás lehetetlenné válik.] Egy olyan társadalomban, melyben az újpogányság teljes mértékben kifejtette már hatását, kikerülhetetlenül sor kerül a rabszolgaság bevezetésére, ahogy az az antik társadalmakban létezett, és csak a keresztény etika hatására tűnt el fokozatosan. A rabszolgaságot nem szabad összetéveszteni a mechanisztikus kényszerintézkedésekkel, melyekről előbb volt szó, s melyeknek mindenki alá van vetve. Bár a két jelenség rokon, de nem azonos. A rabszolgaság olyan intézmény, melyben egy embert vagy az emberek bizonyos csoportját arra kényszerítik, hogy mások hasznára és előnyére dolgozzon. A rabszolgaság olyan kényszerállapot, melyet az állam tekintélye fedez.      Mindenfajta szociális biztosítás és államilag kontrollált bér formájában, valamint a munkaügyi hivatal regisztrálása és kontrollálása által kezdeti stádiumában már most felismerhető a rabszolgatartás, aminek bevezetése a rabszolgák teljes beleegyezésével történik. Szabadságukat és személyes felelősségüket, párosulva az egzisztenciájuk bizonytalansága miatti aggodalommal, készségesen cserélik fel a munka és az elegendő bér biztonságával.      Jelenleg azonban az új forma még keveredik a régivel, a régen megszokott szabadság emléke még olyan erősen él a bérmunkásokban, hogy azt az illúziót adja nekik, hogy az újpogány államokban minden kedvezményt és teljes ellátást élvezhetnek, és eközben mégis teljes jogú szabad állampolgárok maradhatnak. Csakhogy ez nagy tévedés, a nagytőkések, akik ezt a formát a politika segítségével bevezették, pontosan tudják, hogy mit akarnak: a proletárságot hálóba csalták, ahol fogva tartják őket. … Mára elértük azt a pontot, melyben elkerülhetetlen az összecsapás a modern irányzattal, ami a vallást pusztán privátügynek tekinti, és azt akarja nekünk bebeszélni, hogy a vallásnak ezért semmi köze a politikához. Holott ennek pont az ellenkezője igaz, hiszen elkerülhetetlen, hogy a vallás politikai kérdésekkel is foglalkozzon. A keresztény tanítás ugyanis elutasít bizonyos szociális jelenségeket és folyamatokat, melyek a szabad akarat tagadásából eredve ellenkeznek a keresztény társadalmi elvekkel. ….      Volt idő, amikor az ember még nem ismerte a keresztény erkölcsi törvényeket. Mára széles körben elterjedt az a nézet, hogy az ezek nyomása alól felszabadult élet szebb és jobb lenne, mert realisztikusabb lenne és olyan célokat követne, melyek nyilvánvalóan az egyén érdekét szolgálják, mint például a fizikai egészség, a materiális javak, kellemesebb életkörülmények és ehhez hasonlók. Az újpogányság döntő jellegzetessége az ilyen célok elérését célzó élet, mely az embernek megint független, önhatalmú életérzést ad, és melyben a földi jólétét tekinti a legfőbb jónak. Úgy gondolom, mindenekelőtt az a legfontosabb, hogy megértsük, hogy eme gondolkodási mód alapját képező feltevések hamisak. Az újpogányság egészen radikálisan különbözik az antik pogányságtól. Ezért hatásai az emberi életre egészen mások lesznek, valószínűleg sokkal rosszabbak, ráadásul folyamatosan tovább romlóak.      Ennek oka egyszerűen az, hogy lehetetlen a történelmi folyamatokat, tapasztalatokat és élményeket meg nem történtté tenni. Se egy embert, se egy társadalmat nem lehet történelmi múltjától elvágni. A keresztény világnak megvolt a hit élménye. Ha most elfordul a hittől, hogy visszatérjen a pogányságba, akkor nem egyszerűen azt teszi újra, amit már egyszer megtett; nem lesz megint ugyanaz az érzelmi élménye, nem azt a fejlődést éli át, nem olyan módon reagál a pogányságra, ahogy a régiek, akik eközben a saját útjukon az ádventhez és a hithez jutottak el. Nem ugyanaz, ha valaki az Északi sarktól délre, Közép-Európába vándorol, mintha Közép-Európából északra az Arktisz felé megy. Nem arról van pusztán szó, hogy valaki útja kiindulópontjához tér vissza, hanem arról, hogy az illető saját érzelmi élményeivel és reakcióival pont ellentétes változások szakadatlan során halad visszafelé.      Az újpogányság soha nem lesz az, ami az antik pogányság volt – ettől tökéletesen különböző valami lesz, mert ennek az elkorcsosulása. Az antik pogányság mélységesen hagyományőrző volt, és kizárólag a hagyományban gyökerezett. Az antik pogányság lelkét a saját múlt és az elődök bölcsessége iránti büszke tisztelet képezte; pont ettől volt ez olyan szilárd alap, melyre a katolikus Egyházat fel lehetett építeni, és ezért volt eleinte a kereszténységgel szembeni ellenállás is olyan szívós és eltökélt. Az újpogányság lényege azonban pont az atyák tradíciójának a megvetése. Az újpogányság egyáltalán semmilyen tiszteletet nem ismer és a legkevésbé pont „az atyák tanították nekünk”-fajta szellemiséget respektálja.      Az antik pogányság csak a legjobbat és a legnemesebbet istenítette az emberben, az értelmet és a szép iránti érzéket. Ebben olyan magasságra jutott, melyeket a kereszténység sem tudott volna pusztán természetes ésszel és természetes művészi alkotómunkával elérni. Az újpogányság azonban megveti az értelmet és minden becsvágyát arra fordítja, hogy a szépet elpusztítsa. Diszharmonikus zenét, visszataszító építményeket, kaotikus képeket kínál, és kigúnyolja a gondolkodás logikáját, olyannyira, hogy a „logikus” szót csúfolódásra használja. A régi pogányság lényegét tekintve olyan természetű volt, hogy amint az idő megérett rá, könnyedén alá tudta magát vetni az Egyház tekintélyének. Volt szeme a látásra és füle a hallásra, ahogy eljött ennek az ideje. Az újpogányság azonban érzékszerveit nem csak becsukja, hanem hagyja, hogy azok elsatnyuljanak, olyannyira, hogy kivédhetetlenül olyan állapot felé rohan, melyben se fülek a hallásra, se szemek a látásra nem lesznek többé.      A régi pogányságnak egyre élesebbé vált az elméje, a felfogása és a hallása. Az új olyan állapotba süllyed lefelé, melyben a társadalom még az élet természetes örömei és a földi élet igazságaival szemben is vak és süket. És képtelenné válik arra, hogy megértse, mi is történik körülötte és miről is van szó. [Hajszálpontosan ebben az állapotban vagyunk!] A régi pogányságnak finom és kifejezett érzéke volt a természetfeletti iránt. Ez az érzék ugyan sokszor fordult hamis objektum felé, de éles és állhatatos volt. Az antik költészet árulkodik erről az érzékről; és még olyan költőknél is, akik egyébként harcoltak a vallás ellen, megtalálható a méltóság és a rend iránti vallásos érzék. Az újpogányság diadalmasan ünnepli saját sekélyességét, és azt hiszi, hogy mind a gonoszt, mind a jót, mint a múlt babonás illúzióit, sutba dobhatja.      Az emberek nem tudnak sokáig istenek nélkül élni. Ha azonban az újpogányság istenei megjelennek, ők nem a régi mitológiák isteneihez hasonlóan pusztán hamis, gyengeségekkel terhelt istenek lesznek, hanem mélységesen gonosz szellemek. Az újpogányság, ami balga módon a tökéletes megelégedettséget és boldogságot ígéri az embereknek, mielőtt még felfogná, hogy mi is történik, menthetetlenül sátán-kultusszá válik. Feltéve: 2016. június 3.