[Megjegyzés: Giuseppe Nardi kommentárját azért érdemes elolvasni, mert kiviláglik belőle az a magatartás, amit a honlap számos cikke értetlenkedve említ: Hogyan lehetséges, hogy az ú. n. tradicionalisták és konzervatívok, akik felismerik a helyzetet, a problémákat, ezekből mégsem vonják le az egyetlen logikus, következésképpen egyetlen helyes következtetést. Nardi felvetései pontosan azok, amiket egy katolikusnak fel kell vetnie – döntései pedig azok, melyeket a helyes felismerés után azok hoznak, akik nem akarják elveszteni pozícióikat, és az igazságot ezért inkább alávetik saját érdekeiknek. Innen nézve a dolog, kiderül, hogy az ilyen emberek rosszabb helyzetbe kerülnek, mint a teljesen tudatlanok. „Amikor a tisztátalan lélek kimegy az emberből, sivár helyeken bolyong, s nyugalmat keres. Ha nem talál, azt mondja: Visszatérek elhagyott házamba. Amikor megérkezik, kisöpörve, feldíszítve találja. Tüstént elsiet és hív még hét más, nálánál gonoszabb lelket. Behatolnak, és ott élnek. Ennek az embernek az állapota rosszabb lesz, mint előbb volt.” (Lk 11,24-26) – Nardi és az általa bírált Burke ugyanazon a hintán ül, egyik sem tehet szemrehányást a másiknak: hol az egyik hunyászkodik meg, és a másik bírálja, hol fordítva: a valóban katolikus döntést egyik sem hozza meg, a valóban katolikus lépést egyik sem vállalja fel.] Raymond Burke „bíboros”, a Vatikán korábbi „főbírója”, akit Bergoglio leváltott és a Máltai rend tiszteletbeli elnökévé tett meg, ebben a hivatalában már nem vehetett részt a család és házasságról tartott második püspöki szinóduson. Mint az ú. n. konzervatívok vezéralakja, a háttérből védelmezte tovább az egyház erkölcsi törvényeit. Nem csoda, hogy hívei türelmetlenül várták reakcióját Bergoglio Amoris Laetitia kezdetű apostoli iratára. Első, részletes állásfoglalásában, aminek teljes német fordítása már elérhető az interneten, Burke két aspektust emelt ki: Először, hogy az Amoris Laetitia nem része az egyházi tanítóhivatalnak, amit maga Bergoglio szögezett le, és ezért nem kötelező érvényű a katolikusok számára. Másodszor, hogy minden katolikus minden időben és egyedül az Egyház örökérvényű tanításához van kötve, és az Egyház soha nem vezethet be, vagy nem képviselhet más tanítást vagy más fegyelmet, mint azt, amit mindig tanított, és ami mindig érvényes volt és marad.      [Ezzel meg is érkeztünk a lefebvrizmus – és lényegében a protestantizmus – eretnekségéhez: Mert ki az, aki az egyszerű katolikusnak minden kérdésben megmondja, hogy mi az, amit az Egyház „mindig tanított, és ami mindig érvényes volt”, ha nem a mindenkori főpásztor, azaz a pápa és tanítóhivatala? Hogyan lehet akkor olyat állítani, hogy amit egy pápa hivatalosan, mint tanítását közzéteszi, nem kötelező érvényű, és olykor pont diametrálisan szemben azzal, amit a pápa mond, a kötelező tanítást minden katolikusnak magának kell megállapítania, hogy katolikus maradhasson! Ez nem ugyanakkora eretnekség, mint amit az Amoris Laetitia tanít?] Burke állásfoglalása a házasság szentsége védelmének értékes és szép dokumentuma, és ezért nagy jelentőségű. Az egyre növekvő zűrzavar korában rendíthetetlen tájékozódást nyújt. [Egy egyszerű katolikusnak miért kellene jobban bíznia egy jelentéktelen hivatalt betöltő bíborosnak, mint az egyház pápájának?] Burke állásfoglalása mégis gyengének hat ott, ahol Bergoglio eljárásának mindennemű bírálásáról lemond. Emiatt úgy hat, mint egy magyarázkodás, ami nem igen akar sikerülni. Néhány kérdés, ami megvilágítja a mondottakat:      – Ha az Amoris Laetitia Bergoglionak csak „személyes” (az idézőjelben álló szavak Burke-től származnak) és ezért nem kötelező érvényű megfontolásait tartalmazza, ugyanakkor azonban a hívek számára a zűrzavar egyik forrását, sőt „lehetséges botrányt” jelent, akkor nem kéne Bergoglionak feltenni a kérdést, hogy egyáltalán miért tesz és ad közre ilyen megfontolásokat?      – Mi a helyzet a pápával, ha olyan megfontolásokat tesz közzé, melyek „botrányt” okozhatnak, ő azonban ezeket „személyes véleménye szerint Krisztusnak az egyháza számára adott akaratának tartja”.      – Bergoglio valóban nem tart igényt arra, hogy az Amoris Laetitia a rendes pápai tanítóhivatal része? Az irat 3. paragrafusából valóban az ezen igényről való lemondásra lehet következtetni?      – Ha Bergoglio valóban csak „személyes”, tehát privát megfontolásait akarta nyilvánosságra hozni, akkor miért választotta egy olyan irat formáját, amelytől az egész világ a kettős püspöki szinódus válaszait és következtetéseit várta?      – Miben különbözik rangja szerint Bergoglio apostoli irata Wojtyla Familiaris Consortio dokumentumától, ami a katolikusok számára fontos mércének számít?      A kérdéssort még sokáig folytathatnánk. Burke állásfoglalásának gyengéje abban áll, hogy bár mindenben, ami a kérdésben az egyházi tanítást és fegyelmet érinti, igaza van, de egyetlen szóval sem beszél arról, hogy maga Bergoglio és bizalmasai valami egészen mást mondanak. Az isteni rend mindig változatlan. Csakhogy itt az emberek üdvösségéről van szó, akiket ma és most félrevezetnek. Az emberek számára a gyakorlat hatalma sokkal többet számít, mint a teória. A pápa mégiscsak a pápa. Ha az ő megfontolásai, bár legyenek „személyes” jellegűek, tévesek, akkor ezt az egyház és a hívek védelme érdekében ki is kell mondani. Hiszen a tan, miként Burke maga is idézi, mindig lelkipásztorkodás.      Ezért sürgősen tisztázni kellene, hogy Burke értelmezése hogyan egyeztethető összes Schönbornéval, aki Bergoglio megbízásából az Amoris Laetitia-t a világ nyilvánossága előtt bemutatta, és aki eközben az iratnak egészen más jelentőséget tulajdonított. Vagy hogyan egyeztethető össze Antonio Spadaro páter véleményével, aki, ellentétben Burke-kel, Bergoglio egyik legközelebbi bizalmasa, és aki az Amoris Laetitia szerkesztői bizottságának tagja volt, és aki a 2015-ös szinódus után azt írta a Civiltá Cattolica-ban, aminek minden cikke a vatikáni cenzúra alá esik, hogy a szinódus megteremtette az „alapot” az újraházasodott elváltak áldozásához, amennyiben „megnyitotta azt az ajtót”, ami az előző évi szinódusnál még zárva maradt. Most pedig azt nyilatkozta az Amoris Laetitia-hoz, hogy előrejelzése ezennel beigazolódott. Bergoglio forradalma [mint minden modernistáé] nem abból áll, hogy nyíltan új tant vagy fegyelmi rendet jelent be, hanem abban, hogy az eddigit nem erősíti meg. Az egyházi tan és fegyelmi rend megvédése nem fog addig sikerülni, amíg a megszólalók pusztán arra szorítkoznak, hogy saját kívánalmaikat felsorolják, miközben egészen mások kezében van a hatalom, akik az egyház hajóját új útra terelik. Függelék: A katholisches.info április 16-án leközölt egy cikket, melyben amerikai személyiségeknek Bergoglio legújabb írására adott véleményéből idézett: ezek közül következik itt kettő, végül egy harmadik, egy olasz újságírótól: 1. Robert Royal – The Catholic Thing:      „E sok oldalon az ellenkezőre tett összes utalása arra utal, hogy Ferencet jobban érdekli, hogy az embereket vigasztalja, minthogy megtérésre vezesse, amit Krisztus teljes világossággal tanított a házassággal kapcsolatban. Newmann ezt előre látta: »Azok, akik a vigaszt prédikációjuk fő céljává teszik, eltévesztik hivataluk célját. A szentté válás a tényleges cél. Ennek érdekében harcnak és megmérettetésnek kell következnie. A vigasz egy kedveskedés, csakhogy senki nem él reggeltől estig kedveskedésekből.«” 2. Ed Peters – In the Light of the Law:      „Az Amoris Laetitia 297-ben ezt írja Ferenc: »Senkit nem szabad örökre elítélni, mert az Evangéliumnak nem ez a logikája!« – Pont fordítva, az Evangélium logikájának éppen az felel meg, hogy valaki örökre elkárhozhat (a katolikus Egyház katekizmusa 1034-1035). – Ha valaki úgy érti, hogy egy evilági tekintély »örökre nem ítélhet el senkit«, akkor ez igaz. A szentáldozás megtagadása a nyilvános és állandó házasságtörésben élőknek azonban nem ilyen elítélés, amiért ez a 297-es pont nem világos.” Sandro Magister (forrás: www.katholisches.info – 2016. április 14.):      Az Amoris Laetitia hihetetlen 329-es lábjegyzete      „Ferenc a 329-es lábjegyzetben azon újraházasodott elváltakhoz, akik úgy döntöttek, hogy többé nem házasságtörőként, hanem »testvérekként« élnek együtt, hogy a szentségekhez járulhassanak, kifejezett megrovást intézett: Hogy ők ezzel az új családnak kárt okoznak, mert – írja szó szerint Bergoglio: »Ha az intimitásnak néhány kifejezési formája hiányzik, nem ritkán a hűség kerül veszélybe, és a gyermek szenvedhet kárt«. – És mindez idézetben, valójában egy egészen más szövegkörnyezetből kiragadva – a Gaudium et spes-ből a szentségi házasságra vonatkoztatva.” [Nardi mostani cikke, illetve a kialakult helyzet kiválóan rámutat arra, hogy a kör négyszögesítésének kísérlete helyett az igazság felismerése, hirdetése és vállalása az egyetlen katolikus megoldás: Egy pápát hit és erkölcsi kérdésekben egyetlen katolikusnak sincs joga bírálni, ez a tétel ugyanannyira a katolikus tanítás része, mint az, hogy a szentségi házasság felbonthatatlan, és a súlyos bűnben élők nem áldozhatnak! Ennyiben Burke „katolikusabb”, mint Mattei vagy Nardi! Abban viszont mindannyian hitehagyottak, hogy feltételezni merészelik, hogy Krisztus földi helytartója félrevezetheti, sőt bűnre csábíthatja a rá bízott juhokat! Akárhogy is igyekszenek csűrni-csavarni a dolgot, ki-ki a maga szájaíze szerint, az egyetlen katolikus válasz ez marad: Bergoglio ugyanannyira nem pápa, mint ahogy zsinatutáni elődei sem voltak azok!] Feltéve: 2016. április 17.