1. Ideje azonban visszatérnünk Fabiolához. Az olvasó bizonyára hajlandó volna elhinni, hogy keresztényként ért haza – pedig téved. Mert mit is tud még eddig Fabiola a kereszténységről? Mi az, ami arra ösztökélhetné, hogy az Egyház mellett döntsön? Sebestyénben és Ágnesben valóban csodálta az önzetlen, nemes és több mint földi erényt, és most már azt is elhiszi, hogy a hitükből merítettek hozzá erőt. Belátja, hogy ez olyan indítékokat ad a cselekvésre, olyan életelveket, lelki nagyságot, határozottságot, akaraterőt, kitartást nyújt, ami semmiféle más vallási rendszerben nincs meg. És ha átgondolja azt a sok értékes dolgot, amit Syrától az erényekről hallott, arról a láthatatlan, másik világról és annak mindent látó Uráról, mindennek a forrásáról, akkor mi más ez az egész, mint egy nagyszerű erkölcsi és szellemi rendszer, részben gyakorlati, részben elvont szabályokkal, ahogyan az más filozófiák tanításában is megtalálható? Eddig még semmit sem ismer a kereszténység eredeti és lényeges tanításaiból, kimeríthetetlen és mégis hozzáférhető mélységeiből. Fogalma sincs arról a lenyűgözően hatalmas, égig érő épületről, amelyet az egyszerű lélek csak annyira tud felfogni, amennyire a gyermek egy beláthatatlan hegy méreteit, jóllehet azt még egy óriás sem tudja felmérni. Sohasem hallott még a Háromszemélyű egy Istenről, sem az Atyával egylényegű és érettünk, emberekért testet öltött Fiúról. Még senki sem beszélt neki a megváltás csodálatos eseményéről, amely Isten egyszülött Fiának szenvedése és kereszthalála árán valósult meg. Nem hallott Betlehemről, Názáretről, a Golgotáról, nem hallott a feltámadásról. Hogyan nevezhetné tehát magát kereszténynek, vagy hogyan lehetne az, amikor mindezekben teljesen járatlan? 2. Mirjam felül, kezébe fűzi Fabiola kezét, majd hozzáfordul és kedves, szelíd, de komoly hangon így szól:      – Jóságos, nemes hölgyem, hallgass meg egy percre. Nem akarom alábecsülni, hogy fáj neked ezt hallanod, de rá akarlak vezetni, mennyire messze vagyunk még attól, amit tehettem volna. Hadd mondjak el egy esetet, ahol a hasonló szerepek fordított sorrendben játszódtak le. Bocsáss meg, drága Fabiola, hogy ismét fájdalmat okozok neked, de látom az arcodról – ez legyen az utolsó, amire merészkedem –, hogy egy vad, hálátlan rabszolgára gondolsz, aki legmegértőbb és legjobb ura ellen támadt. Az a büntetés vár rá, hogy az igazságos bíró ítéljen felette és a fejét vegyék. De minek neveznéd az úr erényét, ha az tiszta szeretetből, csak hogy a szerencsétlent megmentse, maga áll a bakó elé és még utolsó órájában úgy rendelkezik, hogy a rabszolga legyen az örököse és tekintsék azt testvérének?      – O, Mirjam, Mirjam, olyan képet festettél, ami túl magasztos, hogy elhiggye az ember. Semmiképpen sem homályosítottad el ezzel a te saját tettedet, hiszen emberi erényről szóltam. Míg az általad most leírt viselkedés, ha egyáltalán lehetséges, isteni erényt kíván. Keblére szorítja Mirjam Fabiola összekulcsolt kezét, mennyei ihlettel teli tekintetet vet volt úrnője kérdő szemébe és szelíd, ünnepélyes hangon folytatja:      – Jézus Krisztus, aki mindezt megtette az emberekért, valóban Isten volt! Fabiola mindkét tenyerébe temeti arcát és sokáig hallgat. Mirjam szíve mélyén komolyan és ájtatosan imádkozik.      – Lelkem mélyéből köszönöm neked, Mirjam – szólal meg végül Fabiola –, hogy megvalósítottad az ígéreted és vezetőmmé lettél. Egy idő óta az a gondolat gyötört, hogy hátha nem is vagy keresztény. De hisz az lehetetlen! Mondd csak, az imént hallott félelmetes, de mégis drága szavaid, amelyek szívem mélyére hulltak – oly mélyre és oly halkan, akadálytalanul, mint a csöndes tengerbe vetett aranydarab, míg le nem süllyed a fenekére – a keresztény tanítás egy részét képezik, vagy lényeges alapjait?      –Drága, Fabiola, a dolgok lényegét kutató elméd első hallásra megértette az egyszerű, képes beszédből tanításunk alapját, kulcsát. Kifinomult értelmed kiválasztotta és egyetlen tételbe vonta össze a kereszténység legfőbb elveit. Világosan átláttad belső lényegét. Azt, hogy az ember, Isten teremtménye fellázadt Teremtője ellen, mire a végtelen igazságosság elítélte és megbüntette; de Ura „szolgai alakot öltött… és hasonló lett emberekhez” (Fil 2,7); ebben a testében ostoroztatást, arculverést, gúnyt és szégyenletes halált szenvedett, „keresztrefeszített” lett – ahogy Őt itt nevezik – és ezáltal megmentette az emberiséget az örök kárhozattól és országának örökösévé tette; ez van összesűrítve mindabban, amit mondtam. És te helyes következtetésre jutottál. Csak Isten vihetett végbe ilyen isteni tettet, csak Ő mutathatott be ilyen fenséges engesztelő áldozatot. Fabiola megint gondolataiba merül. Végül bátortalanul megkérdi:      – Erről mondtad Campaniában, hogy csak Isten lehet Istenhez méltó áldozat?      – Igen. De az áldozatnak napjainkban is létező folytatásáról is szóltam, és ez azt jelenti, hogy egy mindenható szeretetet érzünk. Erről azonban most még nem beszélhetek. Fabiola újból elkezdi:      – Egyre jobban látom, hogy amit eddig mondtál nekem, szoros összefüggésben van egymással és annyira összetartozik, mint a növény egy-egy része: egyik a másikból fakad. Azt hittem, hogy csak egy pompás elmélet kedves virágait hordozzák, de te bebizonyítottad, hogy zamatos, valódi gyümölccsé érlelődnek. Az imént kifejtett tanításodban fölismertem a dolgok gyökerét, ahonnan minden más ered – még maga a nemes gyümölcs is. Mert ki tagadná meg, hogy másért bármit is megtegyen, amikor az sokkal kevesebb annál, amit Isten tett őérte! De Mirjam, van a dolgoknak egy mélyebb, láthatatlan gyökere is, és voltaképpen onnan sarjad minden. Meglehet, annyira homályos, hogy szemünk nem fogja fel, annyira mély, hogy kezünk el nem éri, és oly sűrű és egymásbafonódó, hogy az embernek nincs hátalma kibogozni – mégis a hívő léleknek talán egyszerű és elérhető. Ha nem volnék ennyire tudatlan és szólni mernék, azt kívánnám, legyen ez a gyökér annyira nagy, hogy betöltse az egész földkerekséget; legyen annyira gazdag és erős, hogy elhalmozza a teremtett világot mindazzal, ami jó és tökéletes; legyen elég ereje hozzá, hogy nemes fád fejlődését elősegítse, míg koronája a csillagokig ér fel és ágai kiterebélyesednek a világ végéig. Úgy vélem, ez annak az Istennek a lényege, akiről beszéltél nekem, amikor arra tanítottál, hogy félnünk kell Őt, és hogy Ő mindenütt jelen van és ítélkezik mindenki fölött. De ha majd keresztény leszek, megtanítasz az Ő szeretetére és úgy mutatod meg nekem, mint a mérhetetlen jóság és irgalom kútfejét. Ha az Ő lényegét nem rejti mély titok, aligha tudom megérteni az emberiség megváltásának csodálatos tanítását.      – Nálam bölcsebb oktatónak kellene átvenni az ilyen tehetséges és okos tanuló tanítását, Fabiola – válaszol Mirjam. – De hiszel-e majd nekem, ha megpróbálok néhány dolgot megvilágítani előtted?      – Mirjam – szól nyomatékosan Fabiola –, aki kész meghalni a másikért, biztosan nem fogja azt megcsalni!      A beteg ismét mosolyogva kezdi:      – Megint egy fontos alaptételre tapintottál rá: a hitre. Így hát egyszerűen csak azt akarom elmondani, mit tanított Jézus Krisztus, aki valóban meghalt érettünk. Az én szavamat úgy hallgatod majd, mint hűséges tanúét, az Övét mint csalhatatlan Istenét. Feltéve: 2016. március 28.