Minden buzgó, komoly hívő nem csak azon igyekszik, hogy egyre mélyebben hatoljon be szent hitének titkaiba, hanem azon is, hogy életét a nyert felismerések szerint alakítsa. Minden igazi Isten-ismeret Isten nagyobb szeretetéhez vezet. Hiszen hogyan lehetne Istent, aki maga a szeretet, jobban megismernünk anélkül, hogy egyúttal ne akarnánk jobban is szeretni? A mindennapi életben azonban pont ez bizonyul nagyon nehéznek, és e téren megtapasztalt saját gyengeségük miatt sokan feladják, és megelégszenek azzal, hogy hitük gyakorlásában a minimumot teljesítsék. Az ilyenek szeretete mindig langyos marad.
Hogyan lehet ezt elkerülni? Hogyan lehet a mostani, valóban nagyon nehéz körülmények között a tökéletesség felé vezető úton előrehaladni, anélkül, hogy saját gyengeségünk miatt kudarcot valljunk?
Jean-Pierre de Caussade (1675-1751) francia jezsuita – Franciaországban a 17. században virágzó, a „jámbor élet” klasszikus iskolájának egyik legjelentősebb tagja – levelezéseit P. Ramiére S. J. 1861-ben adta ki „Az isteni Gondviselésre való ráhagyatkozás” címmel. A levelek szövege mutatja, hogy P. de Caussase lelkivezetésének alapvető gondolata az isteni Gondviselésre való ráhagyatkozás volt. Ezt a ráhagyatkozást leveleiben olykor erénynek mutatta be, melynek gyakorlása minden keresztény számára kötelező, máskor azon emberek állandó alapviselkedésének, akiket Isten az Ő különlegesen hű és bensőséges követésére hívott meg. P. de Caussade lelki gyermekeit arra bátorította, hogy mindig egyre mélyebbre imádkozzák és éljék be magukat az isteni Gondviselés titkába, mert minden pillanatban az egész örökkévalóság van elrejtve. E nagy lelkivezető vezérgondolatát ezért a legtalálóbban így lehet kifejezni:
Örökkévalóság a pillanatban
A Vatikáni Zsinat 1870. április 24-i ülésén dogmaként nyilatkoztatta ki: „Isten mindazt, amit megteremtett, gondviselésével óvja és kormányozza.” (DH 3003) A teológusok megkülönböztetik a providentia generalis-t, vagyis az általános gondviselést, a providentia specialis-tól, vagyis az egyes emberek sorsát érintő különös vagy individuális gondviseléstől.
Miközben a legtöbb katolikusnak nem okoz gondot, hogy higgyen Isten általános gondviselésében, amivel Isten a világot irányítja, a speciális gondviseléssel már problémája van. Hisszük valóban, hogy Isten életünket nem csak nagy általánosságban, nem csak távolból, nem csak olykor, hanem mindig, a legkisebb részletbe menően irányítja? [Hogy a mai katolikusoknak ezzel a protestantizmusig megkérdőjelezhetetlen és minden ember legalapvetőbb vallási érzületéhez tartozó problémával szemben egyáltalán kétségei keletkeztek, az Luther, de még inkább Kálvin „érdeme”, azaz a „reformáció egyik adománya”, amit most Bergoglio éppen méltatni készül, mint valami nagyon jót – lásd a június 3-i szerkesztői üzenetet.]
Holott szent hitünk ezt tanítja: Isten külön velem is, mint egyes személlyel törődik – és nem csak velem, hanem minden egyes más emberrel ezen a tágas világon. És mindezt úgy teszi, hogy teremtménye szabadakaratát nem sérti meg. Isten különös gondviselése folytán életem nem egy kikerülhetetlen sors következménye, hanem saját szabad felelősségem követésének eredménye. E tényállásban tükröződik a kegyelem működésének nagy titka.
Az isteni Gondviselés létéről szóló tanítás keresztény hitünk fundamentumához tartozik. Bizonyos értelemben még azt is lehet mondani, hogy ez alkotja az egész keresztény tanítás magját. Hiszen végülis minden vallást azzal lehet jellemezni, hogy mit tanít az ember és Isten közötti alapvető kapcsolatról. A keresztény vallásban az Isten és ember közötti viszony egyenlő az apa és a gyerek közötti viszonnyal. Isten mindannyiunk atyja, aki mindenkiről és minden egyes emberről gondoskodik, és az ember Isten gyermeke, akinek hitben, bizalomban és szeretetben kell égi atyjában és az Ő vezetésében tökéletesen megbízni.
Már egyedül Istennek teremtményeihez való ezen alapvető viszonya megkülönbözteti a kereszténységet a világ összes többi vallásától. E gyermek-atya kapcsolat által nőtt a kereszténység az Ószövetség vallásossága fölé is. És természetesen ez által válik el a legélesebben az ateizmus és korunk hitetlenségének összes formájától, hiszen ezek számára se Isten, se Isten működése e világban, se az ember mint Isten teremtménye és gyermeke nem létezik.
Mindaz, amit a Szentírás, az egyházatyák, az egyháztanítók, a hittudósok és a szentek általában a hit alapvető jelentőségéről a keresztény élet számára mondani tudtak, természetesen ennek legkonkrétabb válfajára, a Gondviselésben való hitre is vonatkozik. Hitünk egész teológiai felépítménye, hitvilágunk egész organizmusa a Gondviselésben való gyakorlati hittel lép be életünkbe. Aki ezt nem tanítja újra meg újra, az maga gondoskodik arról, hogy a fa gyökere megbetegedjen, és egyre betegebbé váljon. Ezért legégetőbb kérdésünknek így kell hangoznia: Hogyan lép személyesen elém az élő Isten? A láthatatlan Istent ebben vagy abban a szentségben megkapni és a szívünkben hordani, ez mind igaz és helyes, de mai életünk kardinális kérdésének, vallásunk, szent hitünk fő problémájának a praktikus Gondviselés-hitnek kell lennie.
A Gondviselésben való hitből fakadó élet éppenséggel az egész hitélet kifejeződése, próbája, virágzása és biztosítéka. Ebből viszont az következik, hogy az, aki a Gondviselésben való hitünket gyengíti, egész hitéletünket megrázkódtatja. Aki pedig erősíti, az aktiválja és megeleveníti azt.
Szent Ágoston mondja: „A vallás teljesen lehetetlen, ha legalább azt az egyet nem hiszi valaki, hogy az isteni Gondviselés aggodva virraszt lelkünk fölött.” Lactantius pedig ezt: „Isten és a gondviselés olyan bensőségesen tartozik egymáshoz, hogy egymás nélkül sem nem létezhetnek, se nem gondolhatók el. Aki a Gondviselést tagadja, ezzel Istent tagadja, és aki hiszi, hogy létezik Isten, annak a Gondviselésben is hinnie kell.”
Amint ezt alaposan átgondoljuk, nem találjuk meglepőnek, hogy a népek minden nagy (ószövetségi és) keresztény vezetője a Gondviselés-hit nagy hősei voltak, és hitük legkeményebb próbáit pont ezen a területen kellett kiállniuk. Gondoljunk csak Ábrahámra! A választott népnek szóló nagy ígéret hordozójaként mindenben, még a legkétségbeejtőbb helyzetben is szilárdan hitt, hogy utódai olyan sokan lesznek, mint a tenger homokja, hogy övék lesz a tejjel és mézzel folyó ígéret földje, és belőlük jön majd el a Megváltó. Ez a hit akkor sem hagyta el, amikor Isten megparancsolta neki, hogy áldozza fel egyetlen fiát, holott ezzel – emberileg nézve – az isteni ígéret beteljesülése vált lehetetlenné. Számára [és a protestantizmus megjelenéséig minden keresztény számára] magától értetődő volt, hogy Isten útjai nem a mi útjaink, és hogy az emberi okoskodás nem képes az isteni felfoghatatlanságon áthatolni.
Ezért írja Ábrahámról Newman bíboros: „Úgy tűnik, hogy Ábrahámban valami egészen különösen nemes és nagyszívűség volt, úgy tűnik, megvolt az az adománya, hogy a láthatatlant jelenlevőnek, a gondoltat megtestesülve lássa maga előtt. A jövő sötétjében ugyanolyan gyorsan követte Isten intését, ugyanolyan elszántan, ugyanolyan örömteljes szívvel és biztos lépéssel, mintha a legfényesebb nappali világosságban járt volna. Ebben valami tagadhatatlanul nagyszerű rejlik, és ezért nevezi Szent Pál apostol Ábrahámot a mi atyánknak, a keresztények atyjának ugyanúgy, ahogy a zsidók atyjának. Mert nekünk különös módon kötelességünk, hogy hitben és ne szemlélésben járjunk, a hitben legyünk megáldva, a hit által legyünk megigazulva, mint a hívő Ábrahám.”
P. de Caussade szerint az ember egész tökéletessége először abból áll, hogy magát élete minden pillanatában fenntartás nélkül Isten akaratának és kegyelmi vezetésének adja át, és mindig Isten akaratával való tökéletes megegyezésben cselekedjen. E tan kifejtésében P. de Caussade mindig ugyanazt a gondolatot használja, amit mindig új aspektusból hangsúlyoz, nevezetesen: Életem korábbi pillanataiban már nem tudom többé Isten akaratát teljesíteni, mert ezek visszahozhatatlanul elmúltak. Ugyanígy nincs a jövő még a hatalmamban, hogy már most, előre érdemeket tudjak benne szerezni. Egyedül a mindig illékony, jelenlegi pillanat adja meg számomra a lehetőséget, hogy tökéletesedésemen és megszentelődésemen munkálkodjak, azaz magamat teljesen Isten akaratának adjam át, magamat fenntartás nélkül Isten szent akaratába való átadásba beleágyazzam. Ezért egész tökéletességem abból áll, hogy a jelen pillanatban Isten akaratával való korlátlan egyetértésben vagyok és ennek megfelelően cselekszem.
P. de Caussade: „Az odaadásban a jelen pillanat képezi az egyetlen mércét. A lélek ekkor olyan finoman viselkedik, mint a toll, olyan folyékonyan, mint a víz, olyan egyszerűen, mint a gyermek. Olyan mozgékony marad, mint a labda, hogy a kegyelem minden ösztönzését fogadni és teljesíteni tudja. Hasonlóan a folyékony fémhez, ezek a lelkek semmilyen ellenállást nem tanúsítanak és semmilyen keménységet nem őriznek meg magukban. Miként a folyékony fém a modell bármilyen formáját felveszi, melybe öntik, úgy vesznek fel ezek a lelkek ellenállás nélkül minden formát, amit Isten nekik adni akar. Magatartásuk a levegőéhez hasonlít, mely a szél minden fuvallatára nyitott; a vízhez, mely minden edényhez hozzásimul.”
Ebből a belátásból adódik számunkra az Istenben való bizalom kötelessége a múlt minden személyes csalódása és kudarca ellenére, és a jövő feladataival és megpróbáltatásaival szembeni minden félelem és csüggedés ellenére. Ugyanis minden mostani pillanat összes örömteli és kellemetlen körülményével nem kevesebb számomra, mint az isteni akarat kinyilvánítása. Ezért P. de Caussade nem habozik minden perc konkrét adottságait éppenséggel „a jelen pillanat szentségének” nevezni. Mert, ahogy Isten az Ő hét szent szentségének külső, érzékelhető jelei alatt adja meg szentségi kegyelmét, úgy leplezi le számunkra szent akaratát általánosabb értelemben életünk minden pillanatának külső körülményeiben és történéseiben. P. de Caussade számára ezért egyáltalán nem az a döntő, hogy ragyogó fokon érjem el a szent létet, hogy meglássam természetes és természetfeletti igyekezetem sikerét, vagy hogy a fejlődés legjobb és legboldogabb útját járjam, hanem egyedül az a fontos, hogy minden pillanatban Isten akaratát teljesítsem. Miért ne legyek kész arra is, hogy sötétben, kétségben és félelemben járjak, ameddig hitemből fakadóan az a békés biztonság tölt el, hogy Isten akarata az, hogy éppen most sötétségben, kétségben és félelemben bizonyuljak igaznak?
„Az odaadás jellemzője, hogy mindig titokzatos életet él. Miközben a mindennapi élet szokásos, természetes és tisztán véletlen helyzeteit használja ki, Istentől szokatlan és csodálatos ajándékokat kap. Az ilyen lelkek számára Isten rendelésének erejéből a legegyszerűbb prédikáció, a legmegszokottabb beszélgetés, a legegyügyűbb könyv is a legmélyebb belátás és bölcsesség forrásává válhat. Az ilyen lelkek ezért szedegetik fel gondosan azokat a morzsákat, melyek felett az erős lelkek átgyalogolnak. Számukra minden értékes; őket minden gazdagabbá teszi. Kimondhatatlan készségük van minden és mindenki számára, és semmit nem hanyagolnak el, hanem mindenre figyelnek és hasznot húznak belőlük.”
Milyen ritkán gondolunk mi arra, hogy minden pillanat valóban az örökkévalóságot rejti magában? Legfeljebb néha, rendkívüli eseményeknél sikerül ez, amikor Isten közvetlen beavatkozása életünkbe nyilvánvalóvá válik számunkra. Ilyenkor hirtelen éberek leszünk és megcsodáljuk Isten gondoskodását és jóságát, és köszönetet mondunk Neki csodálatos ajándékaiért.
Többnyire azonban vakon járunk utunkon. Egyik pillanatot a másik után hagyjuk elmúlni anélkül, hogy a benne rejlő örökkévalóságot észrevennénk. Mennyi kegyelmet hagyunk el életünk útján? Bizonyára megszámlálhatatlanul sokat! P. de Caussade fel akar rázni bennünket, szeretné szemünket kinyitni, hogy megtanuljuk a minden pillanat alatt elrejtett kegyelmet meglátni, hogy ki tudjuk onnan emelni. Az ilyen élet elképzelhetetlenül szép és gazdag, mert az örökkévalósággal van tele.
Feltéve: 2016. június 7.
A további fejezetek direkt P. de Caussade S. J. „Az isteni Gondviselésre való ráhagyatkozás” című művéből valók, melyek a Benzinger Kiadónál „Fény a fénytől” címmel, 1945-ben megjelent szöveggyűjtemény II. kötetében találhatók.
2. fejezet
Az isteni tevékenység szakadatlanul azon munkálkodik, hogy a lelkeket szentté tegye
1. Az isteni tevékenység mindenütt és mindig jelen van, mégha ez csupán a hit szemével érzékelhető.
Minden teremtmény Isten kezében él. Bár érzékeink pusztán a teremtmények működését képes észlelni, a hit mindenben magát Istent látja munkálkodni. Hiszi, hogy Jézus Krisztus él tovább mindenben és évszázadokon át tevékenykedik; hiszi, hogy a legelillanóbb pillanat és a legkisebb porszem e rejtett élet és e titokzatos tevékenység részét tartalmazza magában. A teremtmények tevékenysége fátyolhoz hasonlít, ami eltakarja az isteni működés mélységes titkait.
Feltámadása után Jézus jelenésekkel lepte meg tanítványait. Idegen alakban mutatkozott meg előttük. És ahogy felfedte magát, eltűnt előlük. Ugyanez a továbbélő és tovább működő Jézus ma is meglepi azokat a lelkeket, akiknek hite nem elég tiszta és tisztánlátó.
Nem múlik el egyetlen pillanat sem, melyben valamilyen kellemetlenség, vigasztalás vagy kötelesség alakjában ne Isten nyilatkozna meg. Minden, ami bennünk, körülöttünk és általunk történik, az Ő isteni működését tartalmazza és leplezi. Valóságosan és ténylegesen bennük van, mégha láthatatlanul is. Ezért van az, hogy mi mindig meglepődünk, és csak, ha elmúlt a pillanat, vesszük észre, hogy Isten működött bennünk. Pedig ha át tudnánk látni a fátylon és alázattal figyelnénk, Isten szakadatlanul megnyilatkozna számunkra. Mindenben, ami ér bennünket, az Ő működését észlelnénk. Mindennel szemben ezt mondanánk: Dominus est – az Úr az. És életünk minden helyzetében úgy találnánk, hogy Isten egyik adományát kapjuk. Akkor a teremtmények olyannak tűnnének számunkra, mint törékeny eszközök egy mindenható mester kezében. Szívesen bevallanánk, hogy semmi nem hiányzik nekünk, és hogy Isten szakadatlan gondoskodása rólunk arra indítja Őt, hogy minden pillanatban a helyeset juttassa el számunkra. Ha lenne hitünk, minden teremtménynek örülnénk. Szeretnénk őket és bensőnkben hálásak lennénk nekik, mert Istentől felhasználva a mi tökéletessé válásunkat szolgálják és segítik elő.
Ha életünket a hit vezérelné, akkor Istennel való kapcsolatunk soha nem szakadna meg. Szemtől szembe társalognánk Vele. Amit a levegő jelent gondolataink és szavaink átvitelére, azt jelentené tettünk és szenvedésünk Isten velünk kapcsolatos gondolataira, minden Isten szócsöve lenne. Mindenben az Ő gondolatai jelennének meg számunkra. Minden szentnek, minden kiválónak tűnne a számunkra. Az égben ezt az egyesülést a glória hozza létre; a hit már itt a földön megteremti. Csak a mód különböző.
A hit Isten szóvivőjeként működik. Akit a hit nem világosít meg, semmit nem ért a teremtmények nyelvéből. Az ilyen csak rejtélyes, látszólag zűrzavaros jeleket lát, egy töviskerítést, melyből nem képes Isten hangját kihallani. De a hit megmutatja nekünk, mint egykor Mózesnek, hogy az isteni szeretet tüze a tövisek közepéből lobban lángra. Ő adja nekünk Isten rejtélyének a megfejtéséhez a kulcsot a kezünkbe, és e világ zűrzavarában megpillantatja velünk az Ő természetfeletti bölcsességének csodáit. A hit az egész világnak mennyei arcot kölcsönöz. Felemeli a szívet; a mennyben való létre ragadja el.
A hit a földi élet világossága. Egyedül a hit ismeri fel az igazságot, anélkül, hogy látná; megérinti őt, anélkül, hogy érezné; úgy tekinti ezt az egész világot, mintha nem létezne, miközben valami egészen mást lát, mint ami felül fekszik. A hit a kincsestár kulcsa, kulcs a mélységhez, kulcs Isten tudományához. A hit a hazugság minden teremtményét leleplezi. Általa nyilatkozik meg és fedi fel magát Isten minden dologban. A hit megisteníti a dolgokat, a hit fellebbenti a fátylat, a hit felfedi az örök igazságot.
Minden, amit látunk, csupa hazugság; a dolgok igazsága Istenben nyugszik. Micsoda szakadék tátong Isten gondolata és a mi kényszerképzeteink között! Állandóan arra figyelmeztet bennünket, hogy minden, ami a világon történik, puszta árnyék, előkép, hittitok. És mi mégis még mindig pusztán evilági módon viselkedünk és teljesen a dolgok természetes oldalának hatása alatt állunk, mely pedig csak egy rejtvény. Bolondokként rohanunk csapdába, ahelyett, hogy szemünket felemelnénk és az eredethez, a forráshoz, a dolgok kezdetéhez térnénk vissza: ahol mindennek más neve van, más tulajdonsága, ahol minden természetfeletti, isteni és megszentelő, ahol minden Jézus Krisztus teljességének egy részét képezi, ahol minden a mennyei Jeruzsálem építőköve, e csodálatos építményhez tartozó és belé hatoló. Olyan mértékben élünk a látás és érzékelés igézetében, mintha a hitnek nem lenne fénye, ami pedig e sokfajta sötétség és rejtély útvesztőjében biztonsággal vezetne bennünket. Mi azonban ebben a zűrzavarban eltévedünk, mint a bolondok, mert nem hagyjuk magunkat a hit által vezetni, ami csak Istent akarja, és azt, amit Isten akar; ami mindig Belőle él; ami nem törődik a látszattal, és inkább felfelé, Istenre tekint.
7. Minden teremtmény az isteni szeretetet ajándékozza nekünk, bár rejtve, hasonlóan a szentségi formákhoz.
Léteznek olyan magasztos igazságok, melyek még azon keresztények szeme előtt is el vannak rejtve, akik a leginkább megvilágosítottnak tartják magukat. Közülük nagyon kevesen látják be, hogy minden kereszt, minden hatás és minden csábítás Isten rendeléséből lesz úgy közölve, amit legjobban az Oltáriszentség fenséges titkával lehet szemléltetni. Mi tehetne túl Krisztusnak az Oltáriszentségben való valóságos jelenlétének bizonyosságán? Nem tudjuk, hogy minden teremtmény és minden esemény által az isteni szeretet akar egyesülni velünk? Nem tudjuk, hogy az isteni szeretet csak azért rendel el vagy enged meg mindent, ami minket körülvesz, és ami minket ér, hogy mi a vele való egyesüléshez jussunk; hogy erre szolgálnak mind a legrosszabb, mind a legjobb teremtmények, a legbántóbb történések csakúgy, mint a legkellemesebbek? Nem tudjuk, hogy az Istennel való egyesülésünk érdemszerzése olyan mértékben növekszik, amilyen mértékben az ezt elérő eszközök taszítóak a számunkra? De ha ez így van, akkor mi akadályozza meg, hogy életünk minden pillanata egyfajta kommunió legyen az isteni szeretettel, és hogy ez a kommunió lelkünkben minden pillanatban ugyanolyan sokat idézzen elő, mint amennyit Isten Fiának teste és vére ránk bíz? Egy szakadatlan ünnepi vacsora; Isten, amit szakadatlanul megkapunk, és akit szakadatlanul mindenben megkaphatunk, amit a földön gyengeségnek, oktalanságnak és semminek neveznek! Isten azt választja ki, amit a természetes érzék visszautasít és az emberi okoskodás kikerül. Isten ezekből a szeretet titkait, szentségeit készíti a számunkra.
8. A kinyilatkoztatás, ami a mostani pillanatban rejlik, azért olyan üdvös számunkra, mert közvetlenül fordul hozzánk.
Csak azok a szavak, melyeket Isten kifejezetten számunkra mond, világosítanak meg bennünket. Nem könyvek olvasása, nem a történelem kutatása közli velünk Isten tudományát. Az tanít bennünket a legjobban, amivel pillanatról pillanatra találkozunk. Csak azt ismerjük alaposan, amit szenvedve vagy tevékenykedve a tapasztalatból merítünk. Az a Szentlélek iskolája, amikor az élet szavaival szívünkhöz szól. Mindannak, amit másnak mondunk, ebből a forrásból kell erednie. Amit olvasunk vagy látunk, mind a megszerzettből eredő termékenység, erő és fény által válik isteni tudománnyá. A tésztának kell a kovász, a sónak a tapasztalat. Akinek csak homályos elképzelései vannak e só nélkül, az az alvajáróhoz hasonlít, aki ugyan a legkülönbözőbb városokon keresztül megtalálja az utat, de hazafelé menet elvéti saját lakását.
Istenre tehát szemtől szembe kell hallgatni annak, aki az erények teológiájában, ami egészen az életben és a tapasztalatban gyökerezik, előbbre akar jutni. Ne figyelj oda, amit másnak mondanak; azt hallgasd meg, amit neked és számodra mondanak, ebben elég van ahhoz, hogy hitedet próbára tedd. Mert Istennek ez a belső beszéde tesz próbára, tisztít és erősít meg, pont azért, mert sötét van.
9. A jelen pillanat kinyilatkoztatásából árad szakadatlanul a szentség.
Ti mind, akik szomjaztok, értsétek meg, hogy az élő víz forrását nem a távolban kell keresnetek, hiszen mellettetek buzog elő, ebben a pillanatban. Mivel a bővizű forrás mellettetek folyik, miért kellene kis csermelyt keresnetek? Ezek csak felkorbácsolják a szomjúságot, alig folydogál belőlük víz. Egyedül a forrás folyik állandóan. Ha a prófétákhoz, az apostolokhoz és a szentekhez hasonlóan akartok gondolkodni, írni és beszélni, akkor csakúgy, mint ők, bízzátok magatokat az isteni befolyásra. Ehhez persze Isten titokzatos működésére való szakadatlan ráhagyatkozással kell élni. Isten működése minden időben szakadatlanul tart; minden pillanatban zajlik, hogy minket eltöltsön, szentté tegyen, természetfelettivé alakítson. Vagy talán a korábbi idők szentjeinek más titka volt, mint az, hogy minden pillanatban olyanok legyenek, amilyen embert ez az isteni működés belőlük csinálni akart?
10. A jelen pillanatban adatik hírül Isten neve és jön el az Ő országa.
A jelen pillanat hasonlít egy küldönchöz, akinek Isten megbízását kell hírül hoznia. A szívnek eközben szakadatlanul hozzá kell tennie a maga fiat-ját – legyen nekem a Te akaratod szerint. Ily módon húzódik vissza minden történés által a lélek a belsejébe, és közeledik a céljához. Minden eszközként szolgál neki, különbségtétel nélkül mindent a szentté válás eszközeként kezel. Egyedül az számít neki, mit hoz minden pillanat Isten rendelése szerint a számára. Ez persze lemondást jelent, valóságosat vagy legalább a lelkület szerint. A lélek már semmit nem tesz a saját indíttatásából vagy saját maga miatt, mindenben csak Isten rendelését keresi, mégpedig Isten iránti szeretetből. Egyetlen megelégedettsége abból áll, hogy a jelen pillanatot elfogadja, mintha semmi többet nem keresne ezen a világon.
Ha minden, ami egy Istenre hagyatkozó lélekkel történik, az egyedül szükséges, akkor érthető módon semmi nem hiányzik neki, és soha ne panaszkodik. Ha mégis ezt tenné, azzal hite hiányát árulná el, és csupán az értelemtől és az érzékeitől vezéreltetné magát. Az ilyenek soha nem fogják megérteni, hogy a kegyelem egyedül elég lehet. Ezért elégedetlenek. Isten nevét megszentelni a Biblia szerint annyit jelent, mint Isten szentségét elismerni, minden dologban Őt imádni.
A dolgok valóban szavakként törnek elő Isten szájából. Amit Isten egy pillanatban tesz, az az isteni gondolatot tárja elénk, amit a dologgal fejez ki. Minden dologra úgy kell tekintenünk, mint szavakra, mondatokra, melyekkel Isten az Ő akaratát hozza a tudomásunkra.
Isten akaratát szentelni annyit jelent, mint Istent elismerni, imádni és szeretni. Továbbá, hogy imádni való akaratát minden pillanatban és mindenfajta hatásában elismerjük, imádjuk és szeretjük. Szent az Ő akarata minden művében, minden szavában, minden megnyilvánulási módjában.
Tehát miközben minden dologban Isten akaratát látjuk, melyekben megjelenik és magát kinyilatkoztatja, Isten bennünk lakozik, azt viszi végbe itt a földön, amit az égben, és szakadatlanul táplál bennünket. Az Isten akaratára való ráhagyatkozásban rejlik annak az imának a lényege, amit Jézus tanított nekünk, és amit Isten és az Anyaszentegyház parancsára naponta többször elmondunk. Aki szívesen elviseli és végrehajtja, amit Isten akarata elrendel a számára, az szívében szakadatlanul ezt az imát mondja, szíve minden pillanatban szóról szóra ezt imádkozza. Az egyszerű lelkek ily módon dicsőítik Istent szívük mélyében. Mindeközben fájdalmasan úgy érzik, hogy nem képesek Istent eléggé magasztalni. Az isteni bölcsesség ugyanis a szívet az érzékek elszegényítése által teszi gazdaggá, mégpedig úgy, hogy ezek eközben fájdalmasan üresnek érzik magukat.
Amit a pillanat hoz, az Isten akaratának és imádásra méltó nevének pecsétjét viseli magán. Ezért méltó, hogy e név viselőjét magasztaljuk és e nevet egyfajta szentségnek tekintsük, ami belső erejéből szenteli meg azt a lelket, aki nem helyez gátat az útjába. Lehet e legszentebb akarat hordozóját, a jelen pillanatot, másképp, mint a legnagyobb tisztelettel fogadni? Ő a manna az égből, ami folyton növeli a lélekben a kegyelmet. Ő az angyalok kenyere, amit mind az égben, mint itt a földön élveznek. Pillanataink nem kisebbet rejtenek magukban, mert mindannyian a szentség birodalmát, az angyalok étkét foglalják magukban.
11. Az isteni működés minden léleknek a legfenségesebb szentséget szerzi meg. A szentté váláshoz elegendő rá bízni magunkat.
Csak azért, mert az isteni működést nem tudják kihasználni, számtalan keresztény egész életében aggódva rohangál roppant mennyiségű segédeszköz után, melyek hasznosak lehetnek, ha az isteni működés rájuk mutat, de károsak lesznek, amint ezzel nem egyeznek meg, vagy akár ellene mondanak.
Jézus mindenkinek a szívéhez szól. Az élet szavával fordul mindenkihez. Csakhogy nem hallgatnak rá. Mindannyian azt akarjuk hallani, amit másnak mond, és eközben nem halljuk meg, amit velünk közöl. A dolgokra túl kevéssé figyelünk természetfeletti értékük szerint, amit az isteni működés kölcsönöz nekik. Ezt a működést mindig tárt karokkal kell fogadni, és bizalommal és nagylelkűen megválaszolni.
A hatalmas isteni működés, ami az idők kezdetétől annak végéig mindig ugyanaz marad, minden pillanatot átitat. Egész tartalmával és teljes erejével közli magát az egyszerű lélekkel, aki imádja, szereti és egyedül benne leli örömét.
Uram, magasztalom a Te működésedet, mégpedig egyedül azt. Benne találom meg a vértanúság teljes boldogságát, a felebarátért való nehézségeket és önfeláldozást. Ez a működés elég nekem. Akármilyen életet és halált rendel el a pillanat számomra, elégedett vagyok. Tetszik nekem, pusztán önmagában, tekintet nélkül eszközeinek minden tulajdonságától és következményeitől. Mert ez mindenre kiterjed, mindent megistenít, mindent magává változtat. Minden mennyé lesz a számomra. Minden pillanat tisztán isteni működéssé válik számomra. Az élethez és a halálhoz elég ez számomra.
Vége
Feltéve: 2016. június 11.
|