Pár évvel ezelőtt Krétában meglátogattam német barátnőmet, aki az év nagyobb felét ott tölti. Ottlétem egyik napján bevitt a közeli városba. Míg ő hivatalos teendőit intézte, én felfedező körútra indultam a város tenger mellett fekvő központjában. Pontosan megjegyeztem, merre járok, így nem féltem, hogy eltévedek, és nem találok vissza. Barátnőm azonban hamar végzett, és a megbeszélt idő előtt SMS-t küldött, hogy azonnal menjek a találkahelyünkre. Mivel bíztam jó tájékozódási képességemben, nem a megtett úton indultam visszafelé, hanem irány szerint. Csakhogy nem tudtam, hogy ehelyütt a tengerpart kanyargós, aminek következtében hol északra, hol délre, hol nyugatra láttam a vizet. Az eredmény az lett, hogy egy idő után szinte életemben először fogalmam sem volt, hogy hol vagyok. Már éppen kétségbe estem, amikor orrom előtt megláttam a keresett helyszínt. De a „nem tudom, hol vagyok” elveszettséget szuggeráló, fenyegető érzésére még most, évekkel később is jól emlékszem.      Ez az élményem segített abban, hogy megértést tanúsítsak azon ismerőseim iránt, akiknek nincs tájékozódási képességük. A rossz tájékozódási képességgel rendelkező emberek azonban többfélék. Ismerek olyat, aki pontosan tudja magáról, hogy nem tud tájékozódni, és boldogan, sőt bizalommal fogadja annak segítségét, aki megmondja, hogy merre kell mennie. Ismerve saját magát, nem is próbálkozik azzal, hogy maga megtalálja a helyes utat, hanem mindig keres valakit, aki útba tudja igazítani. De ismerek olyan embert is, aki egyszerűen nem hajlandó tudomásul venni, hogy se térképet nem tud olvasni, se nem tudja még nappal sem megállapítani, hogy merre van észak, merre van dél, merre van fent és merre van lent, merre van jobb és merre van bal, és miközben a „nem tudom, hol vagyok” érzés miatt egyre türelmetlenebb és gorombább lesz, mégsem hallgat arra, aki szívesen útbaigazítaná.      Azt hiszem, a jó tájékozódás nem tartozik azon képességek közé, amiket fejleszteni lehet. Ezt a képességet valaki vagy megkapta Istentől, vagy nem. Következésképpen senkit nem lehet hibáztatni azért, ha nincs neki. Mint ahogy arról sem tehet senki, ha Isten kevesebb észt, kevesebb türelmet, kevesebb szerénységet adott neki, mint másnak. Csakhogy … arról már igenis minden szerényebb képességű ember tehet, ha 1) nem veszi tudomásul korlátait; 2) elutasítja a neki nyújtott segítséget. Mivel Isten teremtette az embert, az emberi élet célját is Ő határozta meg. Ma, kétezer évvel Krisztus kereszthalála után, a világot olyan emberek népesítik be, akik vagy semmit nem akarnak tudni erről a célról, vagy tudják, mégis folyton szem elől tévesztik. A kétezer éves Egyház és katolikus tanítás nélkül nem is lehet se megismerni, se megtalálni az emberi lét értelmét. És mivel a „józan katolikus vallást”, azaz Isten útbaigazítását ma szinte mindenki visszautasítja, a világ olyan emberekből áll, akik nem tudják, hol vannak, merre tartanak, merre van fent és merre van lent.      Ezen embercsoportba tartoznak ma azon „katolikusok” is, akik ahelyett, hogy tanulni, magukat képezni igyekeznének, „önmaguk kiteljesedését, kifejezését” tekintik a vallásos élet, az Isten-keresés helyes útjának. Egy katolikus embert sok minden megkülönbözteti a többi embertől. Például az, hogy nem törődik bele hiányosságaiba, rossz természetébe, és EGY ÉLETEN ÁT igyekszik hibáin, rossz szokásain változtatni. Ezért volt régen az emberek többsége idős korában bölcs, megnyugodott, vagyis „jó” keresztény. És ezért lesznek a mai emberek koruk haladtával egyre rosszabbak és ostobábbak: hiszen a szellemi, fizikai képességek hanyatlásával bekövetkező általános romlást nincs mi ellensúlyozza náluk! A katolikust EGÉSZ ÉLETÉN ÁT az a vágy, cél kell vezesse, hogy „szentté váljon, ahogy mennyei Atyja szent”, ahogy Jézus elvárja tőle. Ez ugyan aligha sikerülhet neki, de arra kiválóan alkalmas, hogy egy pillanatra se feledje emberi gyengeségeit, másfelől szünet nélkül próbáljon jobbá válni, Istennek jobban tetszeni. A helyzet viszont ma az, hogy az „ember-vallás” térhódításával alig-alig akad olyan ember, a megmaradt „katolikusok” között sem, aki tudomásul venné saját korlátait, és elfogadná a nála többet tudó segítségét. Nem a tanítóra, nem a bevált tanításra, módszerre, még csak nem is Istenre hallgatva akar előbbre jutni, hanem a saját ideáit, szeretett elképzeléseit követve.      Máshol már elmeséltem, hogy Zaby atya egyik prédikációja után, amiben az atya neveket nem említve a helyes katolikus viselkedést ismertette, az érintettek között egyetlen egy sem volt, aki megszívlelte volna a hallottakat és változtatott volna helytelen szokásain. Azt nem tudom eldönteni, hogy az ilyen emberek nem hallják, nem értik, vagy csak egyszerűen nem követik a kapott, olvasott tudnivalókat.      A hozzám érkező levelek nagy többségéből is az derül ki, hogy a mai ember – ha egyáltalán próbál tájékozódni még – egyszerűen nem képes felfogni, hogy mit olvas. Az olvasottak, a hallottak nem állnak már agyában össze semmilyen képpé.      Egy katolikus az élete során összegyűjtött információkat osztályozza: Eldönti melyik viszi előre az útján, melyik nem. És ami nem, azt kikerüli, eldobja, elfelejti. A mai ember egyfelől saját vacakságából, másfelől az őt érő információk tömkelege miatt képtelen bármilyen rendszerezésre. Egy katolikus, ha el akar jutni valahova, akár az erények fejlesztésében, akár a mindennapi dolgaiban, a célt látja maga előtt, arra koncentrál, azt igyekszik a lehető leggyorsabban elérni – aki nem hagyja magát a véletlenre vagy a csodára, az másképp nem is juthat el a céljához. Csakhogy a mai ember még vallásos útja során is úgy viselkedik, mint az az autóvezető, aki ahelyett, hogy célja felé törekedne, folyton azzal foglalkozik, hogy jobbra vagy balra mit lát, milyen „érdekesség” történik. Ez a szétszórtság, felületesség, elkalandozás lelki síkon még veszedelmesebb, mint az utcai forgalomban. Nemrég hallottam egy paptól, hogy a világ legönzőbb embere a katolikus, aki mindenképpen üdvözülni akar. Az ilyen embert a környezete egészen biztosan nem szereti, hiszen az üdvösség felé vezető út – tartósan – nagyon sok mindent nem tűr el: Nem tűri el a figyelmetlenséget, nem tűri el a visszafelé tekintgetést, nem tűri el a tájékozatlanságot, nem tűri el az Isten-ellenes, Istennek nem tetsző dolgokat – s mivel ma a katolikus is szinte kizárólag ilyesmikkel találkozik maga körül, ezek visszautasítása miatt mindenki más szemében kifejezetten ellenszenvesnek, türelmetlennek, sőt gőgösnek hat – pedig csak igyekszik Jézus szavait teljesíteni, vagyis „tökéletessé válni”. Feltéve: 2016. március 9.