|
Egy új rítust lehet a szokásos liturgikus szempontok alapján tárgyalni. Például az illetékesek rámutatnak, hogyan állítottak vissza egy régi rítust annak „tiszta” formájába, milyen „átlátható” és „pasztorálisan kifogástalan” lett most minden, milyen további változtatásokat kell még nemsokára eszközölni. Az ilyen liturgikus meggondolásokat ehelyütt teljesen figyelmen kívül hagyjuk. Most a régi és az új keresztelési rítust kizárólag dogmatikai szempontok alapján vizsgáljuk meg.
1. A hit szentsége és a keresztszülői képviselet
Az új rítusban külön ki van kiemelve, hogy a keresztség a „hit szentsége”, amit imígyen magyaráznak meg: „A keresztség elsősorban a hit szentsége, amiben az emberek a Szentlélektől megvilágosítva Krisztus evangéliumára válaszokat adnak...” (Ordo 3./4.) Az ilyen mondaton sokan gyorsan átsiklanak, holott ez a mondat máris elárulja a „hit szentségének” új felfogását. A mondat szerint ugyanis „embereknek, tehát többes számban” kell saját hitüket megvallani; a jelenlevő emberek vannak a „Szentlélektől megvilágosítva”, nem pedig a keresztelendő – ugyanis az idézett mondat nem ez utóbbira vonatkozik.
Tovább: „Az egyház ezért semmilyen más feladatot nem érezhet annyira sajátjának, semmit nem viselhet annyira a szívén, mint hogy mindenkit, a katekumeneket, a szülőket és a keresztelendő keresztszülőit az igaz hitre gerjessze.” Egy kisgyermekre, akit éppen meg akarnak keresztelni (katekumen), aligha vonatkozhat a hitre való „gerjesztés”. Természetesen nem kifogásolható, ha egy keresztelőnél mellesleg a jelenlevők hitét is megerősítik. „Erre szolgál a szülőkkel folytatott beszélgetés, a keresztelőnél az ige-istentisztelet és a szülők és keresztszülők hitvallása.” Nem lehet nem észrevenni, hogy mindezeknek semmi közük sincs magához a kereszteléshez vagy a keresztelendőhöz.
Elsőként a „szülők és keresztszülők hitvallását” vizsgáljuk meg közelebbről. Latinul a kérdés többes szám második személyben hangzik el: „Abrenuntiatis?” Németül, szó szerinti fordításban: „Ellene mondotok-e… Hisztek-e ?” Azt hihetnők, hogy a kérdésfeltevés csak a keresztelendők számához, azaz egy gyerekhez vagy több gyerekhez akar igazodni, de nem, hiszen a kérdés nem a keresztelendőhöz, hanem a keresztszülőkhöz és a szülőkhöz szól.
Mivel németül az „Ön” udvariassági szólítást használják, ezt akár egyes, akár többes számban is lehet érteni. „Ellene mond Ön a Sátánnak?”, de ugyanígy: „Ellene mondanak Önök a Sátánnak?” Csakhogy itt a keresztszülőket (többes számban) kérdezik, mégpedig közvetlenül. És ők ezzel a válasszal: „Ellene mondok”, saját magukról nyilatkoznak. Hiszen egy gyermeket tegezve kérdeznek: „Ellene mondasz-e a Sátánnak?” [Lásd a katekizmust]
A korábbi rítus előírta, hogyha egyszerre több gyermeket keresztelnek, akkor minden egyes gyermeket, azaz annak keresztszülőit egyesével kell kérdezni. „A pap a keresztelendőnek név szerint teszi fel a kérdést – singulariter singulis: „Anna, ellene mondasz-e a Sátánnak? A keresztszülő válaszolt: Ellene mondok.” A régi rítusban tehát nagyon világosan kifejezésre jut, hogy a keresztszülő a keresztelendő gyermeket képviseli. Ő a gyermek képviselője, ő beszél a gyermek helyett vagy a gyermek nevében. Ez a képviselet az új rítusban tökéletesen el lett törölve.
Hogy ez nem hamis értelmezésből ered, annak bizonyítására álljon még itt egy másik mondat az előkészítőből. „Legalább a katekumenátus utolsó fázisában és magánál a keresztelési ünnepségnél be kell kapcsolódnia a keresztszülőnek, egyfelől, hogy bizonyságot tegyen egy felnőtt keresztelendő hitéről, másfelől, hogy az egyház hitét, melyben a gyermek meg lesz keresztelve, a szülőkkel együtt megvallja.” Ebben az utasításban a legparányibb képviseletről sincs szó. Ráadásul semmi szükség, hogy egy felnőtt hitéről egy másik ember tegyen bizonyságot, hiszen egy felnőtt saját maga ki tudja fejezni hitét, és a felnőttek új keresztelési rítusa szerint a pap úgyis már közvetlenül a felnőtt keresztelendőhöz intézi a kérdéseit, aki a válaszokat is maga adja. Ha pedig csecsemő a keresztelendő, annak hitéről egyáltalán nincs szó. A rítus útmutatása sokkal inkább arról beszél, hogy a keresztszülőknek és a szülőknek saját hitükkel kell kissé többet törődniük, hogy azt szabályszerűen megvallhassák.
Az ember indokokat keres az ilyen fontos változtatásokra. Valószínűleg szerepet játszik az az igyekezet, hogy több gyermeket kereszteljenek meg egyszerre. Ezzel annak kell kifejeződnie – amit a rítus meg is erősít –, hogy a keresztelő közösségi ünnep. Amennyiben ugyanis egyszerre több gyermeket keresztelnek meg, nyilvánvalóan több rokon és ismerős van jelen. Ebből következik, hogy egy gyermek megkeresztelése alkalom az egész egyházközség számára saját hite megvallására.
És az is állhat az okok között, hogy az egyház ily módon akarja hivatalosan tudatni, hogy egy újszülött nincs abban a helyzetben – egy képviselő által sem –, hogy saját hitét megvallja, mert ezt se elgondolni, se akarni nem képes.
Az új rítust közelebbről is meg kell vizsgálni. A keresztszülőhöz intézett kérdés így hangzik: „Mit kér Ön Isten egyházától Anna számára?” A régi rítusban itt ez a kérdés állt: „Anna, mit kérsz Isten Anyaszentegyházától?”, amire a válasz: „Hitet.” – Az új rítusban ez a szabályos válasz: „A keresztséget.” A latin szövegben négy felelet található mint választási lehetőség: a hitet, Krisztus kegyelmét, az egyházba való bebocsátást, az örök életet. Német nyelven szintén négy felelet közül lehet választani, de a „hitet” nincs közöttük, helyette ez áll: „… hogy Isten gyermeke legyen.”
A keresztelésre vágyakozás ugyan helyes, de a hit utáni vágy teológiailag sokkal mélyrehatóbb. Az Egyház biztos tanítása, hogy a keresztségben megkapjuk a hit habitusát [készségét]. Kezdetben a megkeresztelt, aki még nem tud gondolkodni, csírájában isteni ajándékként kapja a hitet. A habitus létbeli alapállapot, tehát nem egyenlő a hit aktusával. A Trienti Zsinat azt tanítja, hogy az első megigazulásnál, vagyis a keresztségnél, „a bűnök bocsánatával együtt Jézus Krisztus által, akinek tagjává lett, elnyeri együtt belé öntve mindezt: a hitet, a reményt és a szeretetet”. (DH 1530) XIV. Benedek ezt egy levélben így fogalmazta meg: „A kisded a keresztséggel együtt megkapja a hit készségét.” (Singulari nobis bréve, 1749. február 9., DH 2567) Aquinói Szent Tamás nyíltan kimondja: „A keresztség a hit tanúságtétele. Ezért hívják a hit szentségének is” (III 66, I ad I).
Ennél fogva teljesen világos, hogy az egyházatyáktól kezdve a középkori teológusokon és a Trienti Zsinat világos kijelentésein keresztül egészen 1969-ig „a hit szentsége” a keresztelendő hitére vonatkozott. Ez most el lett törölve, mert a gyermeket nem kérdezik meg többé hitkészsége felől és így hitét sem vallja meg többé.
Feltéve: 2016. január 20.
Ezt bizonyítandó, bemutatjuk a Trienti Zsinat több határozatát, melyekből kiviláglik a régi, vagyis a kifogástalan keresztelési teológia.
„Ha valaki azt állítaná, hogy úgy kell az embereket a keresztség fölvételére emlékeztetni, hogy megértsék, hogy minden fogadalmat, amit csak a keresztelés után tesznek, a keresztség alkalmából tett ígéret előre érvényteleníti, mintha egy fogadalommal a letett hitvallás szenvedne kárt, sőt még maga a keresztség is: legyen kiközösítve.” (DH 1622) – E döntés háttere itt most nem érdekel bennünket, a mondat számunkra azért fontos, mert tényként tartalmazza, hogy a keresztelésnél maga a keresztelendő tesz hitvallást és keresztelési fogadalmat.
„Ha valaki azt állítaná, hogy minden megkeresztelt kisdedet, ha fölserdültek, meg kell kérdezni, vajon érvényesnek ítélik-e, amit a keresztszüleik az ő nevükben megígértek, és akik nemmel felelnek, saját véleményükben meg kell hagyni őket …, legyen kiközösítve.” (DH 1627) – Ehhez még ez az alapvető mondat: „Ha valaki azt állítaná, hogy a keresztség szabad tetszés tárgya, vagyis nem szükséges az üdvösségre: legyen kiközösítve.” (DH 1618)
„A hit szentsége” elnevezés a Trienti Zsinat „Határozat a megigazulásról” című dekrétumában való használat miatt vált elfogadottá:
„A megigazulásnak az okai a következők: … Eszköz-oka a keresztség szentsége, amely »a hit szentsége«, amelynek híján soha senki nem részesülhet a megigazulásban.” (DH 1529). – Ehhez tartozik a következő mondat:
„A keresztség szentsége előtt, az apostoli hagyomány szerint, a hittanulók az Egyháztól kérik ezt a hitet, amikor ugyanis »örök életet megadó hitet« kérnek; amely örök életet a remény és szeretet híján a hit nem képes megadni. Ezért rögtön hallják is Krisztus szavát: »Ha el akarsz jutni az örök életre, tartsd meg a parancsolatokat.«” (DH 1531)
Az Egyház e feladhatatlan dogmatikus tanítása félreérthetetlenül kimondja, hogy a keresztelendő csecsemők – a keresztszülők képviseletében – ismerik a hitet és kérhetik a keresztséget. Egy zsinat, ami ilyen nagy tekintéllyel beszél, és ami ráadásul keményen hozzáteszi, hogy „szigorúan megtiltja, hogy bárki is ezután másképpen hinni, mást hirdetni vagy tanítani merészeljen, mint amit a jelen határozat állít és kinyilvánít” (DH 1520, nem tévedhet, amikor egy nagyon régi rítusból egy bizonyítást megfogalmaz. – Ezt a bizonyítást az 1969-es új rítussal nem lehet többé levezetni. Ennyiben tehát egyszerűen azt kell mondani, hogy a Trienti Zsinat határozatai nem illenek többé a mi korunkba. [Ez mindazok után, hogy e határozatok kiközösítéssel fenyegetik a nekik ellentmondókat, igen enyhe meghatározás!]
Ezek után természetes, hogy a rítusban meglévő új keresztelési teológiával kapcsolatban kételyek merülnek fel. Nem mintha a keresztelés érvénytelen lenne! Ehhez elegendő, csakúgy, mint a szükségkeresztségben, a vízzel való lemosás és a trinitárius keresztelési formula. De egyidejűleg mégis észrevehetők, finoman kifejezve: téves felfogások, melyek kapcsán nagyon kellemetlen érzések kerítik hatalmába az embert.
Kröger atya tanulmányát egy pillanatra félbeszakítva, a jobb megértés céljából, álljon itt egy
részlet
Schütz: Dogmatika – Hetedik értekezés – 81.§: A szentségi személyek
című fejezetéből
A szentség fölvétele lehet a) érvényes, mikor a szentség létrejön, de kegyelme nem közöltetik; és lehet b) méltó, avagy gyümölcsös, mikor a kegyelem is létrejön. Mind az érvényes, mind a méltó fölvételre csak alkalmas alany képes. A fölvevőre nézve nincsenek hiteles egyházi döntések, mint a kiszolgáltató kérdésében. A biztos egyházi tanítást a következőkben állapítjuk meg: …
A szentség a dologi teljesítmény alapján működik, tehát a maga részéről kifejti hatását; csak a kegyelmet nem közli azokkal [nem gyümölcsös], akik akadékot vetnek.
A gyümölcsös szentség-vétel
A gyümölcsös szentség-vételhez szükséges, hogy a fölvevő ne vessen akadékot. A Trienti Zsinat ugyanis dogmaként kimondotta, hogy a szentség kegyelmet közöl azzal, aki akadékot nem vet; tehát, aki akadékot vet, azzal nem közli a kegyelmet. Minthogy minden szentség, vagy első, vagy második megigazulást szerez, a holtak szentségének az nem vet akadékot, aki a megigazulás szükséges előkészületét megszerzi (lásd lent). Az élők szentségeinek az nem vet akadékot, aki kegyelem állapotában van.
Az akadék lehet kétféle: tudatos, formális, ha valaki az említett követelményeket a holtak avagy élők szentségeivel szemben elhanyagolja, vagy pedig tudva és akarva törvénytelen kiszolgáltatótól, avagy törvénytelen módon vesz föl szentséget. Nem-tudatos, merőben anyagi (obex materialis) az akadék, ha a fölvevő a fölkészültség hiányának nincs tudatában. Ez utóbbi esetben is természetesen gyümölcstelenül, de mégis megengedett módon veszi föl a szentséget (egyébként a gyümölcsös és megengedett fölvétel egybeesik).
Minthogy a gondosabb készület bőségesebb kegyelmet biztosít, a gondos készület hiányát (ha egyébként megvan az a legkisebb előkészület, mely mellett még létrejön a szentségadta kegyelem) bizonyos tekintetben szintén lehet akadéknak mondani ( = a több kegyelem akadéka: obex secundum quid). A formális akadékot csak a tényleg vagy vágyban fölvett töredelem szentsége távolítja el. Az anyagi akadékot eltávolítja a hiány pótlása. Tehát ha valaki saját hibáján kívül legalább tökéletlen bánat nélkül járult a keresztséghez, és azóta nem követett el halálos bűnt, megkapja a keresztségi kegyelmeket, mihelyt fölindítja ezt a tökéletlen bánatot.
A megigazuláshoz szükséges előkészület: A hagyomány bizonysága gyakorlatilag kifejezésre jut abban a tényben, hogy az Egyház a keresztség jelöltjeitől [a felnőtt-keresztelendőktől, illetve a gyerek-keresztelendő keresztszüleitől] és a töredelmezőktől [gyónóktól] a hiten kívül az igazi megtérést, bűnbánatot is követelt. Ennek elméleti lecsapódásai a katekizmusok.
A hívő elme Szent Tamással így következtet: Minthogy az embernek van szabad akarata, a megigazuláshoz a hiten kívül az akaratnak két lépésére van szükség: hogy elforduljon a bűntől és odaforduljon az igazsághoz. A bűntől való elfordulás utálat, az igazsághoz való odafordulás vágy alakjában történik.
A keresztség
»A szentségek sorában első helyen áll a keresztség, a lelki élet kapuja. Általa leszünk Krisztus tagja és az Egyház testének tartozéka. Amióta az első emberről mindnyájan halálra váltunk, azóta az Igazság szava szerint be nem mehetünk a mennyek országába, ha vízből és Szentlélekből újjá nem születünk.« (Denz 696) Érthető tehát, ha a régi egyházban a keresztség elméletileg és gyakorlatilag a hitélet homlokterében áll. Elméletileg, amennyiben az atyák kezdettől fogva tüzetesen foglalkoznak vele; gyakorlatilag, amennyiben a keresztség fölvétele a pogány múlttal való teljes szakítást és egészen új életet jelentett, súlyos és nem egyszer komor kötelességekkel (társadalmi pozíció kockáztatása, vértanúságra való kilátás).
Kröger atya tanulmányának folytatása:
Aquinói Szent Tamás egy helyütt azt a kifogást hozza fel, hogy egy süket és egy kis gyermek egyáltalán nem értheti meg a szavakat. Ezért nem is lenne szabad a keresztelendőt direkt megszólítani. A kérdést úgy oldja meg, hogy a szavak hatása magából a SZÓBÓL ered, amivel minden megtörténik. Ezért ilyen beszédet nem is csak olyan emberekhez szabad intézni, akik azt nem értik, hanem még az élettelen anyagokhoz is, mint például: „Parancsolom neked, só kreatúra (exorcizo te, creatura salis).”
A keresztszülők képviseleti hitéhez Szent Tamás ezt mondja: „Mint egy gyermek, amikor megkeresztelik, nem magától, hanem mások által hisz, úgy a keresztségben sem direkt, hanem másokon keresztül kérdezik meg, és a kérdezettek a hitet a gyermek nevében vallják meg a hit szentsége által” (III 68, 9 ad 3).
Ezen kívül összehasonlítást tesz a testi születés és a lelki újjászületés között. Miként a gyermeket akarata nélkül (nem akarata ellen!) az anyja a méhében táplálja és végül megszüli, úgy fogja őt az Anyaszentegyház táplálni és újjászülni. – Ezt az összehasonlítást folytatni lehet. Miként egy jó anya elhárítja gyermekétől a betegségeket, anélkül, hogy a gyermek meggondolt beleegyezését előbb megszerezze ehhez, úgy távolítja el az Anyaszentegyház minden lelki betegség legveszélyesebbikét, az áteredő bűnt, anélkül, hogy megkapná ehhez a gyermek tudatos döntését. „Azért szükséges a gyermekeket megkeresztelni, hogy ahogy a születésnél Ádámon keresztül a kárhozatot magukra vonják, úgy az újjászületésnél megszerezzék az üdvöt” (III 68, 9 c).
Az új rítusban az égő gyertya és a fehér ruha átadásánál hasonló a helyzet, mint a hitnél. Latinul így hangzik a szöveg: Lumen Christi accipite! Tehát többes számban a keresztszülőket szólítják meg, nem pedig a gyermeket. Egyetlen gyermek megkeresztelésénél is a többes számot használják. … Ezután a latin szöveg így folytatja: „Ez a világosság rátok, szülőkre és keresztszülőkre bízatik gondozásra (ad fovendum) …” Mivel nem maga a gyermek kapta meg a világosságot, hanem a keresztszülők és a szülők, szemlátomást nekik kell saját (hit)-világosságukat gondozniuk.
Feltéve: 2016. január 23.
A fehér ruha átadásánál most ezt mondják: „Anna, ez a fehér ruha legyen számodra a jel arra, hogy a keresztségben újra teremtettél és – miként a Szentírás mondja – magadra öltötted Krisztust. Őrizd meg ezt a méltóságot egész életedre.” Latinul: „Anna, nova creatura facta es et Christum induisti. Vestis haec candida sit tibi magnum dignitatis, quam tuorum verbo et exemplo propinquorum adiutus, immaculatam perferas in vitam aeternam” (Ordo 99). – A régi rítusban ezt mondták: „Vedd a fehér ruhát és vidd tisztán a mi Urunk Jézus Krisztus ítélőszéke elé, hogy örök életed legyen.”
Pontosan oda kell figyelni, hogy a változtatások feltűnjenek. Korábban a gyermeket felszólító módban szólították meg: „Vedd (te) a fehér ruhát.” Tehát közvetlenül és nyomatékosan a gyerek kapta a fehér ruhát. Természetesen mindenki tudta, hogy szimbolikus cselekedetről van szó. – Az új rítusban nincs felszólító mód. A gyermek már nem veszi fel a fehér ruhát – amennyiben ráhagyatkozunk a szövegre –, hanem csak megmutatják a ruhát. Ily módon a jelképes cselekedetnek hiányzik a döntő mozzanata, és ily módon az a tartalom, amit jeleznie kell, homályos marad.
Az új szövegből kihagyták „Krisztus ítélőszékét” – valószínűleg, mert ilyet ma már nem mernek kimondani se a gyereknek, se a szülőknek –, holott az új megfogalmazás nem változtat azon a tényen, hogy egy napon a megkereszteltnek meg kell jelennie Krisztus ítélőszéke előtt.
Ha megszámoljuk a megszólító formulákat, a következő eredmény jön ki: A gyerek kérdő formában való megszólítása a régi rítusban kilencszer fordult elő – az új rítusban egyetlen egyszer sem. A felszólító formában való megszólítás a régiben szintén kilencszer, az új rítusban egyszer sem – kivéve a fent említett német fordításban egy alkalommal. Ezen felül a gyermek tegezése (te, téged, neked) a régi rítusban tizenhatszor, az újban hatszor, mert magában a keresztelés formájában („megkeresztellek téged”), a két megkenésben és az Effeta-rítusban ez a megszólítás elkerülhetetlen.
Itt megint a Trienti Zsinat határozatára kell utalni: „S miután így elnyerték a valódi és keresztény megigazulást, a frissen újjászületett lelkeknek erősen meghagyják, hogy azt mintegy a »legdrágább ruhát« (Lk 15,22), amelyet Jézus Krisztus ajándékozott nekik, tisztán és szeplőtelenül őrizzék meg, hogy magukkal vihessék majd a mi Urunk Jézus Krisztus ítélőszéke elé, s örök életük legyen.” (DH 1531)
A latin szöveg hasonlatából meg lehet állapítani, hogyan veszik itt ismét segítségül a régi római rítust egy teológiai bizonyítási folyamathoz. De az új rítus ehelyütt sem felel meg a Trienti Zsinat dogmatikájának. Természetesen az új rítus nem nevezi a régi rítust kifejezetten tévesnek, de azt sugallja, hogy a régi már elavult és nem alkalmazható a mi korunkban.
A „hit szentsége” fogalmának megváltoztatása nyilvánvaló. Miközben korábban a keresztelendő hitéről volt szó, most a felnőtt keresztszülők és szülők hitéről beszélnek, akiknek rengeteg más alkalmuk van, hogy megvallják hitüket és ellene mondjanak az ördögnek, ehhez nincs szükség egy éppen most született gyermek jelenlétére. De mivel e jelentős változtatás ellenére megtartották a „hit szentsége” kifejezést, az ember becsapva érzi magát. Nem adnak itt elő hamis tényeket? A kérdés, amit a tanítóhivatalnak meg kéne válaszolnia így hangzik: Ha a felnőtt, a keresztelésnél jelen levő személyek saját hitüket vallják meg – miért nevezik ezt a procedúrát mégis szentségnek, nevezetesen a hit szentségének?
Másrészt az ember nem szabadul attól a benyomástól, hogy az új keresztelési teológiát nem valósították meg végső következményéig. Hiszen – miután ez az új rítus logikája –, ha a gyermek se gondolkodni, se akarni nem tud, akkor az új rítus szerint (még a keresztszülők bekapcsolódásával sem) nem tud és nem szabad neki: a) semmit sem hinnie; b) semmit sem megígérnie (keresztelési fogadalom). Továbbá nem lehet és nem szabad: c) semmit sem kérdezni tőle; és d) parancsoló formában sem szabad rábízni semmilyen kegyelmet. Végezetül a gyereknek nem lehet és nem szabad még a keresztszülőkön keresztül sem e) válaszolnia. Ugyanezzel az érveléssel és több következetességgel, nevezetesen a hiányzó értelemmel, a gyermekkeresztelést valójában el kellett volna törölni.
Ehelyütt egy dogmatikai meggondolást kell közbevetni: Egy se gondolkodni, se akarni nem tudó csecsemőnél szentségi hatásokat csak azért lehetséges előhívni, mert Krisztus ezt így rendelte el. Krisztus ezen utasításának minden katolikus természetfeletti hittel kell engedelmeskedjen. A keresztelést kísérő szertartások csak annak kibontakozásai, melyek a keresztelőben szentségileg végbemennek. – A hit megvallása azt mutatja, hogy a gyermek lelkében fogadja a hit habitusát. Az ördögnek való ellene mondásnak, az ördögűzésnek az a hatása, hogy az ördög elveszti hatalmát az újszülött felett. A fehér ruha a gyermeknek való közvetlen átadásával a megszentelő kegyelem beöntése fejeződik ki. És amikor egy további szép szertartásban a keresztelendőnek átnyújtják az égő gyertyát, akkor ezzel jelzésszerűen arra a belső hitvilágosságra utalnak, amiben neki lesz része. És Krisztusra is kell itt gondolni, Aki a világ világossága, és Akitől a világosságnak az ereje származik. Végezetül a Krisztushoz való tartozásra kell gondolni – mint misztikus testének élő tagja, ami azonban a többi szertartásban is benne foglaltatik.
Az Egyház azt állítja, hogy mindezt az „apostoli hagyomány” (DH 1531) alapján teszi így. Ha tehát a központi szentségi cselekményt elfogadjuk, nevezetesen a vízzel való lemosást, mint az áteredő bűntől való belső megtisztulást, miközben kétségtelen, hogy ez a gyerekkel történik, nem a keresztszülőkkel –, miért ódzkodnak az újítók azon ősrégi kísérő szertartások ellen, melyek direkt a gyermeket érintik? Miért törölték el ezeket mind, vagy fogalmazták át őket úgy, hogy már csakis a keresztszülőkről és a szülőkről van bennük szó? Ez az újítás teljesen felfoghatatlan. Egyáltalán nem túlzás és könnyelműség azt állítani, hogy ebben a liturgikusok racionalista vagy protestantizáló irányvonala fejeződött ki.
2. Az ördög, a gonosz és az exorcizmus
Ahol a rítus német fordításában a gonoszról beszélnek, ott szinte biztos, hogy ezalatt nem a személyes gonoszt, azaz a Sátánt értik, hanem a rosszat, például gonosz tetteket. Az abrenunciatio, azaz az „ördögnek való ellene mondás” így szól: „… ut vita illa divina a peccati contagione praeservetur atque de die in diem in ipso possit augeri.” A német fordításban: „Ennek az életnek nőnie és a gonosznak ellenállnia kell.” Eltekintve a tartalom nagyvonalú visszaadásától, csak annyit jegyzünk meg, hogy a peccatum, azaz a bűnt egyszerűen gonosz dolognak fordítják, ami egyáltalán nem jelenti ugyanazt.
Mint ahogy valamivel később szintén ugyanezt teszik, ott, ahol megint az ön formájú megszólítást használják: „Ellene mond ön a Sátánnak, a gonosz eredetének?” Latinul: „Abrenuntiatis Satanae, qui est auctor et princeps peccati?” Ugyanitt: „Ellene mond ön a gonosznak, hogy Isten gyermekének szabadságában élhessen?” „Abrenuntiatis seductionibus iniquitatis, ne peccatum vobis dominetur?” Látjuk, hogy a népnyelvi (itt német) fordításban a „bűnt” öt helyen fordítják „gonosszal”.
Tehát az ördögről eddig kétszer beszélt az új rítus, mint személyről. Harmadszor akkor beszél így róla, amikor ezt mondja: „Mindenható Isten, azért küldted a világba fiadat, hogy kiszabadítson bennünket a Sátán hatalmából.” Ez a mondat legalább bibliai, hiszen az Újszövetségben mindig a bűntől, a haláltól és az ördögtől való megváltásról van szó.
Most hasonlítsuk össze az új rítus e mondatait a korábbi rítus ugyanezen helyeivel. „Távozz tőle, gonosz lélek, és adj teret a Szentléleknek, a vigasztalónak.” Az ördög tulajdonképpeni kiűzése e szavakkal kezdődik: „Tisztátalan lélek, parancsolom neked …” Ezt követi az ima: „És a szent kereszt eme jelét, amivel homlokodat lepecsételem, te, elvetemült lélek, soha ne merészeld megsérteni…” Később, a keresztelőkútnál még egy ördögűző imát mondott a pap: „Exorcizo te, omnis Spiritus immunde …” A régi Effate-rítusba (Ephpheta, quod est asperire = Nyílj meg) beletartozott az orr megérintése, miközben a pap ezt imádkozta: „A kellemes jóillathoz. Te, pedig, Sátán távozzál. Mert közeledik Isten ítélete.”
Az újítás tehát nem abból áll, hogy az ördögöt többet nem említik meg, hiszen háromszor megemlítik, amivel elismerik létezését. Az újítás az, hogy valamennyi ördögűzést eltörölték! Ez kivétel nélkül minden gyerekkeresztelésre vonatkozik!
Első látásra úgy tűnik, hogy a felnőtt-keresztelésnél ez másképp van. De csak úgy tűnik! A felnőttek új keresztelési rítusában a keresztelendőt három fokozatban vezetik a kereszteléshez. Az „ördögűzés” nevű imában ez áll: „Lelked leheletével, Uram, űzd el a gonosz szellemeket. Parancsold meg nekik, hogy vonuljanak vissza, mert közeledik országod.” … A második fokozat ördögűző imájában ez áll: „Az örök élet atyja …, váltsd meg ezt a kiválasztottat, erre kérünk, a gonosz lélek halálthozó hatalmából…” A harmadik fokozatban, vagyis magában a keresztelésben már nincs ördögűzőima előírva. Az „egyszerűsített rítusnál” az „oratio exorcismi” felirat megtévesztő, hiszen ebben csak azt említik meg, hogy „ezt a te szolgádat .. megkísértik az ördög üldözései …”, és „legyen kiszakítva a sötétség hatalmából (a potestate tenebrarum)”. – A többi rítusban (életveszélyben, nagyobb gyermekeknél) még ennyit sem lehet az ördögről találni. Az az ima, mely az „exorcizmus” címet viseli, még csak utalást sem tartalmaz a Sátánra. Ugyanez vonatkozik a függelék „más ördögűző imáira”. Ezekben szó esik „az ellenség irigységéről”, „a bizalmatlanság szelleméről”, „az ellenség hatalmáról”, de magáról az ördögről egyetlen szó sem. Ezen kívül létezik még a „más ördögűző-ima párbeszéd formájában” furcsasága (vagy inkább lehetetlensége), melyben szintén nem fordul elő az ördög szó.
Ráadásul mind ezek az imák deprekativ, vagyis közbenjárók! A pap Istenhez vagy Jézus Krisztushoz fordul azzal a kéréssel, hogy Ő ezt és ezt vigye véghez. A régi rítusban a legtöbb helyen felszólító mód áll. „Én parancsolom neked, tisztátalan lélek … Ismerd fel tehát, te átkozott ördög ismételten ítéletedet.” Hiszen pont ebből áll az exorcizmus! Hasonlóan, ahogy a gyónásban a pap ezt mondja: „Én oldozlak fel téged a bűneid alól ...”, az exorcizmusban is a pap egyes szám első személyben szólítja meg direkt az ördögöt a tegező formában. A pap Krisztus teljhatalmával, Krisztus személyében cselekszik, a pap a szentségek kiosztásakor „második Krisztus”, és ezért mondhatja ki az ítéletet a Sátán felett és üldözheti őt el. Egy közbenjáró ima semmiképpen nem exorcizmus! És ennyiben az új rítus összes „exorcizmus ima” címkéje becsapás!
A Trienti Zsinat végső, tévedhetetlen bizonyossággal jelentette ki: Az ember „fogolyként annak hatalma alá került, aki ezután a »halálon uralkodott« – lásd Zsid 2,14”. (DH 1511) Ennek a mondatnak egyedül elegendőnek kell lennie a Sátán létezését és hatalmát tagadók elutasítására!
Azt, hogy azok, akik az új keresztelési rítus szövegét megfogalmazták, valójában mit is gondoltak, csak sejteni lehet. A szövegből viszont világosan az derül ki, hogy míg egyfelől a Sátán létezését elfogadják, azt, hogy a gonosz lélek az újszületett gyermek felett hatalmat gyakorol, radikálisan tagadják. Minek tehát exorcizmussal kikergetni, ha egyáltalán nem tud semmit tenni, vagy ha nem olyan sokat tud, mint ahogy azt korábban balga módon hitték? Amikor éppen a kis csecsemőket képtelenség bármivel is támadni, hiszen olyan „maradéktalanul ártatlanok”? [lásd a Magyarországon is ismert, lexikonját tananyagként használó Herbert Haag elméletét, melyet „Búcsú az ördögtől” című 1969-ben kiadott könyvében fejtett ki, és terjesztett el: „Tehát nincs úgy, hogy az ember bűnösként születik, hogy elődeitől valamiféle bűnt örökölt. Az áteredő bűn kifejezést ki kell törölnünk vallási szókincsünkből.” Haag Biblia-lexikonját a mai „tradicionalisták” is szorgalmasan használják és hivatkoznak rá.]
De valószínűleg ennél is többről van szó. A liturgikus szakembereknek valószínűleg már 1969-ben, tehát már a régi rítusban is kellemetlen érzéseik támadtak az ördögűzések miatt. A protestánsok iránti tapintat is szerepet játszhatott ebben. De leginkább az történt, hogy a klérus soraiban már évtizedek óta elharapódzott az a vélemény [vagyis hithagyás], miszerint „a liturgiából el kell tűnnie az ördögűző rítusok egész ostobaságának” (lásd „Fels” 6. számát, 1975, 305.). Úgy tűnik, hogy mértékadó férfiak még mindig messze nincsenek megelégedve azzal, amit már eddig elértek a hitrombolásban. Tény az, hogy Montini az új keresztelési rítusból határozottan és egyértelműen eltávolította az addig szokásos ördögűzést.
Az új keresztelési rítushoz még lehetne több más dogmatikai megjegyzést is fűzni, melyek azonban nem annyira fontosak, mint a fentebb említettek – de ilyen „kicsinységeken” ma már senki nem akad fenn.
Vége
Feltéve: 2016. február 8.
|