„Jézus így szólt: Én kaptam minden hatalmat égen és földön.” (Mt 28,18) „Krisztus a láthatatlan Isten képmása, minden teremtmény elsőszülötte. Mert benne teremtett mindent a mennyben és a földön: a láthatókat és a láthatatlanokat. Minden általa és érte teremtetett. Ő előbb van mindennél, és minden benne áll fenn. Ő a kezdet, az elsőszülött a halottak közül, hogy övé legyen az elsőség mindenben. Úgy tetszett az Atyának, hogy benne lakjék az egész teljesség, s hogy általa békítsen ki magával mindent a földön és a mennyben” (Kol 1,15-20) – írja Szent Pál a kolosszeieknek küldött levelében. Az Egyháznak történelme során mégis számos olyan eretnekséggel meg kellett küzdenie, amelyik Krisz-tusnak isteni, vagy emberi természetét tagadta. A katolikus tanítás a Biblia egyértelmű tanúságtétele, Isten világos kinyilatkoztatása alapján kimondja, hogy Jézus Krisztus valóságos Isten és egyben valóságos ember is. Krisztus ezt a kettős természetét a túlvilágon is bírja: egyfelől a háromszemélyű egy Isten második isteni személye, másfelől „elsőszülött az összes teremtmény közül”, azaz valóságos ember, az első, aki az emberek közül feltámadott az örök életre! Bár az Egyház – ahogy ezt G. Amorth írja – nem tudja teljes bizonyossággal, hogy mi volt Lucifer bűne, azért van egy eléggé valószínűsíthető elképzelése arról, hogy mi is volt az a próba, amit az angyaloknak ki kellett állniuk, és amin az angyalok akkori vezetője, Lucifer és vele együtt az angyali kar egyharmada megbukott: Isten megmutatta az angyaloknak tervét, amely szerint egy testi-lelki lényből, azaz földi teremtményből, Máriából született ember lesz a teremtés uralkodója. Az angyalok, e tisztán szellemi lények, számára ez megalázónak is tűnhetett, mint ahogy Lucifer és az őt követők valóban annak is vették: „kikérték” maguknak ezt a „lefokozást”, és kijelentették, hogy ennek nem vetik alá magukat. (Azt is olvastam, hogy eközben egyáltalán nem gondoltak arra, hogy Isten megbünteti, sőt örökre eltaszítja őket. Valószínűleg úgy gondolkodtak, ahogy azóta is minden lázadó, kiváltképp a mai ember; hogy az Úr majd tárgyalásokba bocsátkozik velük, hogy meghallgatja „panaszaikat”, hogy majd diktálhatnak Neki). Csakhogy ez egyet jelentett a végtelen hatalmú Isten ellen való lázadással. Isten nemcsak nekünk, hanem az angyaloknak sem tűri, hogy beleszóljanak döntéseibe, megkérdőjelezzék, vagy akár csak megvitassák határozatait. Isten a fellázadt angyalokat a hűségesnek maradtakkal letaszíttatta az égből, de hatalmukat az anyagi világ fölött egyelőre – az Utolsó Ítélet napjáig – nem vette el. Szent Iréneusz, az Egyház egyik legelső teológusa így tanított erről: „Sátán, a szabad akaratbóli szakadár és az univerzum csalója megpróbálja értelmünket megtéveszteni, szívünket elsötétíteni, hogy így arra bírjon rá minket, hogy az igaz Isten helyett őt imádjuk. Lucifer azért vesztette el Isten kegyelmét, mert féltékeny volt Istenre. De mivel Istennek nem tud ártani, féltékenységét ránk, emberekre irányította. Sátán gonoszsága azonban eredmény nélkül maradt volna, ha Isten az embernek nem adta volna meg a lehetőséget, hogy a jó és rossz között szabadon választhasson. Sátán nem kényszerítette az első emberpárt a vétkezésre: ezek szabadon választhattak. Sátán csak kísértő, még ha nagyon erőszakos, kitartó kísértő is. Az ősszülők vétke miatt mindannyian a démon rabszolgái lettünk, és ami még ennél is rosszabb, képtelenné váltunk arra, hogy ebből a rabságból a magunk erejéből kiszabaduljunk. Mivel saját szabad akaratunkból fordultunk el Istentől, ezzel Isten ellenségének, azaz Sátánnak a kezébe szolgáltattuk ki magunkat. Az igazságosság elve alapján Isten örökre Sátán karmaiban hagyhatott volna bennünket, de irgalmasságából elküldte Fiát, hogy bennünket ebből a rabságból kiszabadítson. Mivel Sátán az emberi nemet jog szerint tartotta fogva, Isten magát ajánlotta föl arra a feladatra, hogy szabadságunkat visszavásárolja: ennek az árát csak Ő maga tudta megfizetni. Csak Isten vethette magát alá Istennek. Ezért az Atyaisten megbízta a Fiúistent, hogy bennünket, Sátán túszait, kiváltson a fogságból. Krisztus, ember és Isten egyszerre, minden ember bűnét magára vette, és Istennek saját önkéntes halála által méltányos elégtételt adott. Krisztus ezzel legyőzte Sátánt, de azért Sátán még nem szűnt meg arra törekedni, hogy az egyes emberek megváltását valahogyan megakadályozza. Sátán továbbra is minden erejéből bátorítja a pogányságot, a bálványimádást, a boszorkányságot, az istentelenséget, és mindenek előtt a tévtanokat és a hitehagyást, egyszóval mindent, amivel elszakíthat bennünket Istentől.” Sátánnak Isten, vagyis a tökéletes Jó elleni lázadásával jelent meg a világban minden gonosz, baj, ami nem más, mint Isten, a Jó hiánya, elutasítása. De Isten mindent, még a rosszat is saját tervei szolgálatába tudja állítani: a démon létét és ténykedését arra használja, hogy az embert próba alá vesse, és végül e vizsga eredményeként vagy Magához emelje, vagy azok pokolbeli társaságába száműzze, akik először utasították el Őt. Bár egész életemben, már megtérésem előtt is, istenhívőnek és kereszténynek tartottam magam, Jézus személyével, azzal a tanítással, hogy Ő megváltott bennünket, jóformán semmit sem tudtam kezdeni. Mit jelent az, hogy megváltott, kérdeztem másoktól is, de bevallották, hogy ők sem igen értik e tanítás lényegét.      Nyilván annak a papnak is ez volt a tapasztalata a hívekkel, aki az Egyházba való visszatérésem után nem sokkal a húsvéti prédikációkat tartotta a lajosmizsei templomban, mert a húsvéti titkokról szóló prédikációsorozatát a következő szemléletes példázattal kezdte: „Volt egy ország, ahol annyira elharapódzott a korrupció, hogy már az állam léte forgott veszélyben. A király ezért szigorú törvényt hozott: 50 botütéssel kell sújtani minden elkövetőt. Nem sokkal intézkedésének életbe lépése után máris eléje hozták az első vétkest, aki nem volt más, mint saját édesanyja. A király tudta, hogy öreg szülője nem élné túl a botütéseket, ugyanakkor a saját maga által alkotott törvényt, a jogot sem sérthette meg,ez tökéletesen ellenkezett volna uralkodói méltóságával, népe fölött vállalt felelősségével, és az éppen általa legjobban védelmezett igazságossággal. És ekkor a király, hogy szeretett édesanyját megmentse a biztos haláltól, ugyanakkor a törvény előírásait is betartsa, maga lépett a bűnös helyére; magára vállalta a jogosan kiszabott büntetést, és maga szenvedte el a botütéseket.” Ami számomra G. Amorth könyvéből és Szent Iréneusz tanításából a legnagyobb örömet, legfelkavaróbb élményt jelentette, az annak a felismerése volt, hogy Jézus Krisztus nemcsak megváltotta a világot, de e földnek is, itt is, most is, és nemcsak „odaát” uralkodója. Aki megváltott bennünket, az nem akármilyen ember, nem egy „hős a köznépből”, hanem maga a királyunk, a legfőbb Úr, aki egyúttal az egész univerzum ura is. Tehát itt a földön is két, és csak két tábor létezik: az egyiknek Jézus, a másiknak az Őt elutasító Sátán a vezetője. És mi, emberek vagy Jézus uralma alá helyezzük magunkat, vagy abba a táborba megyünk, ahol az „ellenkezés, a hazugság atyja” parancsol. Olvastam róla, hogy volt a középkorban egy kis állam az Adria mentén, amelynek népe Velencétől való félelmében a mi Mátyás királyunkat választotta hűbérurának. Hűbéradójukkal felkeresték a magyar királyi udvart, és felségjeleiket a király lába elé helyezve hűségesküt tettek neki, és ezzel a hatalma teljében levő uralkodó oltalmába ajánlották országukat. Az én korszakalkotó felfedezésem is ilyen volt: hűséggel, Jézusnak lerótt feltétel nélküli engedelmességgel most is, itt is, a földön kérhetem az Ő táborába való felvételemet. Az Atyaisten mindent a Fiúistennek adott. Isten egyszülött Fia, Jézus Krisztus, emberi természetében a mi valóságos földi királyunk. „Minden általa lett, nélküle semmi sem lett, ami lett. A világba jött, a világban volt, általa lett a világ” (Jn 1,3/10) – áll János Evangéliumának prológjában. Jézus maga pedig így imádkozott Atyjához: „Hatalmat adtál nekem minden ember fölött, hogy akiket nekem adtál, azoknak örök életet adjak. Az az örök élet, hogy ismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit küldtél, Jézus Krisztust”, és: „Atyám, azt akarom, hogy akiket nekem adtál, ott legyenek velem, ahol vagyok, s lássák dicsőségemet, amelyben részesítettél, mivel már a világ teremtése előtt szerettél.” (Jn 17,2-3/24) Az Egyháznak arra a kérdésre, hogy Jézus akkor is emberré vált volna, ha nem lett volna mit megváltani rajtunk, mert ősszüleink nem vétkeznek, nincs kötelező érvényű válasza. Míg Aquinói Szent Tamás és utána a domonkos, a „hit” iskolája azt vallja, hogy Jézus csak megváltásunk miatt jött a földre, és egyébként is fölösleges a „ha másképp lett volna” kezdetű problémákkal foglalkozni, addig Duns Scotus után a ferences, a „szeretet” iskolája azt tanítja, hogy az Ige akkor is testté vált volna, ha Ádám nem vétkezik.      E nézet szerint tehát „Krisztus emberré válásának értelme a szeretet. Az ‘Istenember Jézus Krisztus’ Isten legfőbb alkotása a teremtésben. Az Atya a Krisztus-király szívébe helyezte a kegyelem egész teljességét, mint egy kincstárba, amiből gazdagon osztja ajándékait az egész világnak. Jézus királysága tehát univerzálisan az egész teremtésre kiterjed. Ez a tan megerősítését csak XI. Pius pápa által kapta, aki 1925-ben a Krisztus Király ünnepet bevezette. Ennek a liturgikus ünnepnek tárgya Krisztus legfőbb uralma minden teremtmény felett. Ez az évenkénti ünnep hathatósan hirdeti Krisztusnak az emberek és dolgok felett való fölséges és föltétlen uralmát.” G. Amorth említett könyvében szintén ezt a nézetet képviseli. De ezen kívül még megváltásunkat is új oldalról hangsúlyozza: Sátán Isten ellen való lázadása után fejedelme lett annak a birodalomnak, amelynek polgárait a Jézust, mint Isten Fiát elutasítók alkotják. Az angyalok egy részének bukásával a teremtés két táborra oszlott: egyik oldalon azok állnak Jézussal az élen, akik elismerik Krisztus királyságát, míg a másikon, akik – bár a valóságban szintén az Ő uralma alatt állnak – Sátán vezetésével ezt sem felismerni, sem elismerni nem akarják. Istent nem köti sem idő, sem tér; az Ő végtelen lénye számára minden egyszerre, egy időben történik. De az anyagi világ térben és időben létezik, ezért számunkra az isteni tervet, működést e dimenziókban kell felfoghatóvá tenni. Isten felséges terve „kicsomagolva” tehát 1gy fest: Az Atyaisten, a Szentháromság első személye, a Teremtő, az egész teremtett világot a „testté vált Igének”, azaz a Szentháromság második személyének, Jézusnak adta, aki így emberré válásakor a „tulajdonába jött”, azaz emberi természetében is az egész univerzum birtokosa lett. Azok az angyalok, akik az emberi természetű Jézus uralmát nem voltak hajlandóak elfogadni, hozták ellenkezésükkel az eredetileg egészében jó világba a rosszat, az ellenkezést. Ezzel megalapították a Jézust el nem fogadók táborát, akik a világ teremtése óta kárhozatra – ami nem más, mint az Isten nélküli élet – vannak ítélve. Az e csoportba tartozó angyalokból lettek az ördögök. A rájuk kiszabott ítélet megmásíthatatlan: Jézus elleni gyűlöletüktől nem tudnak megszabadulni, így tehát ők örökre a pokolba kerülnek. Én úgy gondolom, Isten azért volt hozzájuk sokkal szigorúbb, mint hozzánk, mert egyrészt ők tisztán szellemi lényként erősebbek, mint mi, másrészt ők láthatták a tökéletes Istent, és mégis vétkeztek Ellene. Az emberek, amikor megszegik Isten törvényeit, ugyanúgy az isteni rend, azaz Isten akarata ellen lázadnak, mint a bukott angyalok. Ők is önként mennek a Jézust visszautasítók táborába, azaz szabad akarattal vetik alá magukat az e táborban uralkodó lénynek, Sátánnak. Mivel nem akarnak Jézus „tulajdona” lenni, Sátán „tulajdonává” teszik magukat. Innentől kezdve nem a Jézus birodalmában uralkodó szeretet, igazságosság és világosság, hanem gyűlölet, hazugság és sötétség irányítja az életüket.      És ekkor lép működésbe a következő nagy titok: Isten végtelen irgalmában a mi elpártolásunkat nem tekinti véglegesnek, „nem fagyaszt be bennünket ebben az állapotunkban”. Jézus kereszthalálával nemcsak az isteni rendet állítja vissza, hanem magára véve a mi bűneinket, ki is vált bennünket Sátán táborából; „megfizeti a ránk kiszabott fejdíjat”. Az ember így élete utolsó leheletéig csak túsza, nem pedig elidegeníthetetlen tulajdona Sátánnak: ezzé csak akkor válik, ha élete utolsó pillanatáig sem él a Jézus által felkínált, sőt előre ki is fizetett kiszabadulás lehetőségével. Ez az a valóság, amit G. Amorth annyira hangsúlyoz könyvében: Jézus a királyunk, és királyi tetteinek legelsőbbike, hogy minket az ördög birodalmából kivált, ahova ugyan mi önként mentünk, ahonnan azonban saját erőnkből soha többé nem tudnánk kijönni. Olyan ez, mintha hetvenkedésből beleugranánk egy mélységes kútba, azt állítva, hogy ott lenn is tudunk boldogan élni, vagy hogy ha akarunk, ki tudunk onnan magunktól mászni. Csakhogy a kút fala síkos, nincs rajta semmilyen kapaszkodó. A kút mélye pedig sötét, nyirkos, tele szörnyű férgekkel; az élet itt csak undor és szenvedés. És akkor jön valaki, aki hajlandó ledobni nekünk egy kötelet, és ha mi azt megragadjuk, de csak akkor, ki is húz bennünket vele a fényre.      A katolicizmus tévedhetetlen tanítása szerint Jézus kivétel nélkül mindenkinek ledobja a kötelet; aki mégsem ragadja meg, az abban a bűnben átalkodik meg, amely minden más bűn eredője, amely Lucifer és az ősszülők vétke is volt: a gőg. Ez az a vétek, amelyből az összes többi fakad, amit Ádám és Éva helyében minden valaha élt ember – Szűz Mária kivételével – elkövetett volna a paradicsomban, és amely azáltal tette Sátánt „e világ fejedelmévé”, az emberiség „fogadott urává”, hogy állandóan működik bennünk. Isten az ellene lázadó angyalokat örökre eltaszította magától. Istenhez azonban nem ér fel semmi. Még Lucifer és vele az angyali kar egyharmadának bűne sem érintheti isteni méltóságát. Az ellene lázadók, úgy az angyalok, mint az emberek valójában maguk „hagyják” el Istent, a világosságot. Sátán Istent csak teremtményein keresztül tudja támadni. Sátánnak csak az anyagi világ fölött van uralma; a testet csábítja, és csak akkor esünk bűnbe, és szennyezzük be lelkünket, ha ebbe a kísértésbe beleegyezünk. Isten az emberek fölött zajló ítélkezést nem maga végzi: ezt a feladatot is az emberi természetű, és ilyen természetében feltámadt Jézusra, vagyis a mi földi királyunkra bízza, arra, akinek a teremtett világ fölötti uralmat átadta. „Az Atya nem ítél el senkit, hanem egészen a Fiúra bízza az ítéletet.” (Jn 5.22) Jézus egyfelől ajándékba kapta a teremtett világot az Atyától, másfelől azonban kereszthalálával még külön ki is érdemelte. Ezért „jár Neki minden tisztelet és dicsőség”, ezért lesz nemcsak ajándékozás révén, de érdem szerint is a mi Urunk, Királyunk és Ítélőbíránk. Mivel ezt Isten tervezte így, Krisztus elleni lázadásunkkal az isteni tervet sértjük meg. Halálunk után így kerülünk Jézus ítélőszéke elé; Ő és nem az Atyaisten az, aki előtt be kell számolnunk földi ténykedésünkről, hogy megtartottuk-e annak törvényeit, aki Őt küldte. További sorsunk, büntetésünk vagy jutalmunk ezért függ attól, hogy földi életünkben elismertük-e Őt Isten Fiának, ennek következtében az egyetlen Úrnak, akinek parancsait teljesítenünk kellett.      Krisztus megváltó művével ugyan emberi természetében is végleg legyőzte a Sátánt, azaz mindannyiunkat kivásárolt annak birodalmából, de ez az anyagi világ számára csak az Utolsó Ítéletkor lesz láthatóvá, amikor teljes dicsőségében azokhoz is teljhatalmú úrként jön majd el, akik földi életükben nem ismerték el a teremtett világ királyaként. A Fiúisten feltámadt Jézusként, vagyis emberi természetében fog „ítélni eleveneket és holtakat”. Kezén, lábán látható sebekkel vonja majd felelősségre mindazokat, akik az emberi történelem folyamán vétkeikkel hozzájárultak e sebek létrejöttéhez. És az általános ítélet után is emberi természetében uralkodik tovább a feltámadt világ, a menny és a pokol felett. Isten egyik nagy ajándéka, hogy az Őt tisztelő embernek képességet adott arra, hogy a világot Rajta, az Ő tanításán keresztül figyelje, értékelje, és a kapott információkat lelki életének gazdagodására használja. E fejezet írása közben színházban voltam a férjemmel, a Száll a kakukk a fészkére című darabot néztük meg a Madách Színházban; most először, annak idején se a filmet, se a vígszínházi előadást nem láttuk. A ragyogó előadásban elsőnek a nővér szerepe „szólt” hozzám. Úgy gondolom, a darab sokkal érdekesebb – sőt sokkal aktuálisabb – abban a felfogásban, amiben a mostani bemutató rendezője és színésznője ezt az alakot kidolgozta: Ratched nővér ugyanis nem gonosz. Ha betegeit gonoszságból vagy érzéketlenségből tenné tönkre, a dolog nagyon egyszerű lenne. Nem, ennek a nővérnek elvei, sőt talán okos elvei, elképzelései vannak a helyes viselkedésről, a rendről. Meg van róla győződve, hogy ezek betartása mindenki számára előnyös; ő valóban segíteni akar a rábízottakon. De ezt a segítséget felülről nyújtja, saját elképzeléseinek a többiekre való ráerőszakolásával akarja környezetét „boldoggá tenni”.      Ez a „szerepelemzés” engem két dologra ébresztett rá: egyfelől, hogy én nagyon hasonlítok erre a figurára. Másfelől, hogy Jézus ebben is mennyire különbözött tőlünk, öntelt emberektől: „Ő nem iszonyodott a Szűznek méhétől” (Te Deum), hogy hozzánk hasonlóvá váljon; emberré lett, hogy közénk tartozzon, hogy ne fenséges magasságából, ne felülről nyúljon bele életünkbe. Tanítását, parancsait irántunk való szeretetéből, minket és problémáinkat ismerve, átérezve és átélve adta. Nem megnyomorított bennünket jóakaratával, mint Ratched nővér – s mint én –, hanem természetünk ismeretével és életünk megosztásával akart bennünket a jóra nevelni, „megszentelni”. Jézus úgy jött el közénk, és vegyült el közöttünk, ahogy a darabbeli McMurphy. Isten létére „szolgai alakot öltött, kiüresítette magát, és hasonló lett az emberekhez”. (Fil 2,7) Megint csak egyszerű lenne McMurphyből a többiek pénzét elnyerő, munkakerülő, hőbörgő alakot csinálni; nekem ebben a szerepben más volt fontos.      A szentmise liturgiájában áll a következő vers: „Isten, ki az emberi természet méltóságát csodálatos módon alkottad, és még csodálatosabb módon megújítottad: add, hogy annak istenségében részesülhessünk, aki emberségünknek részesévé lenni méltóztatott”. Ezzel kapcsolatban arról faggattam Maessen atyát, hogyan részesülhetünk mi, esendő, bűnös, magunktól semmi jóra nem képes emberek Krisztus isteni méltóságában. Nos, ebből a titokból véltem valamit megérteni McMurphy alakjában; akiben számomra nem lázadása a lényeg, hanem az, hogy társait ráébreszti ember méltóságukra.      Ő persze csak a szabadabb időtöltést akarja számukra kicsikarni, de bennem mégis megéreztetett valamit abból a vise1kedésből, ahogy Krisztus közénk jőve, a mi problémáinkat megértve és osztva a mi szintünkről akarja felébreszteni bennünk a vágyat a Hozzá méltó és az Övéhez hasonló nemes életre; innen akar rábírni arra, hogy szabaduljunk meg emberi gyarlóságunk bilincseitől. Az előadást tárgyaló egyik újságcikkben a kritikus azt feszegeti, mi vezetett McMurphy tragédiájához. Jé, gondoltam; én nem éreztem úgy, hogy ő vesztett. Jézus azt mondta, hogy az szereti barátját legjobban, aki kész életét feláldozni érte. Ez az áldozatvállalás azonban diadal, és nem tragédia: valakit a saját élete árán megmenteni, kiszabadítani a legszebb dolog, amire csak az ember, egy barát, egy keresztény képes!      Ugyanakkor Jézus kereszthalálával egyszer s mindenkorra megmutatta, hogy a másokon való segítés mindig valaminek az elvesztésével is együtt jár. Badarság abban reménykedni, hogy áldozat – sokszor magunk, de legalábbis magunkból „egy rész” feláldozása – nélkül bárkit is megmenthetünk a rossztól.      Mindenesetre számomra nagy élmény volt ez az előadás, azon „megvilágosodások” közé sorolom, amelyekkel Isten ajándékoz meg, amelyekről a 9/IV. fejezetben oly’ hosszan írtam. Most az is világossá vált, hogy Isten e „megtapasztalásokat” rendszerint nem a tanulás, a Vele való foglalkozás előtt, hanem után küldi „az éppen oktatott tananyag képletessé tételére”. Vagyis ez megint egy újabb bizonyíték arra, hogy ezek a megtapasztalások a „tantervet” nem helyettesíthetik, hanem csak kiegészíthetik, „élvezhetőbbé” tehetik. Mikor Isten megjelent Mózesnek Sinai hegyén, hogy átadja neki a Tízparancsolatot, „az egész nép hallotta a mennydörgést, a villámlást, a harsonazengést és látta a füstölgő hegyet. A nép félt, remegett és távol maradt. Így szóltak Mózeshez: ‘Te beszélj hozzánk, nehogy meghaljunk’” (2 Móz 20,l8-19), hiszen az Úr megmondta: „Aki hozzáér a hegyhez, annak meg kell halnia”. (2 Móz 19,12)      Ezek a mondatok engem arra tanítanak, hogy az Istenben való hit elmélyülésének fő vonásai közé saját kicsinységünk egyre mélyebb felismerése mellett Isten véghetetlen nagyságának egyre jobb megértése is hozzátartozik. És amikor az ilyen módon parányivá zsugorodott ember már alig meri tekintetét az egyre hatalmasabbá váló Istenre felvetni, eszébe jut, hogy neki van egy erős közbenjárója, egy „földi” királya, aki arról biztosította őt, hogy ha az Ő nevében fordul ehhez a végtelen felséghez, akkor az meghallgatja, és aki arra is megtanította, hogy ezt a végtelen méltóságot igenis megszólíthatja, mégpedig így: Atya. Láttam egy filmet, amelynek egyik jelenetében a főszereplőt, egy szervezet főnökét, éppen akkor keresték meg a beosztottai, amikor kisfiával játszott. Miközben élet és halál felett döntő parancsait osztogatta, egy pillanatra sem szűnt meg a gyermekre mosolyogni. Jézus ezt a „szeretett gyermek” pozíciót szerezte meg számunkra, ha betartjuk szavát: „Aki engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött.” (Jn 13,20) Feltéve: 2016. május 12.