HELYESBÍTÉS: E tanulmány – ami arra a következtetésre jut, hogy a liturgikus mozgalom kezdetét jelentő X. Pius által kiadott motu proprio olasz szövegét meghamisították; vagyis, hogy nem X. Pius használta eredetileg ezt a kifejezést, tehát nem ő követelte a nép tevékeny részvételét a liturgiában – megjelenése után a szerző levelet kapott egy kiválóan felkészült olvasótól, aki adatokkal bizonyította, hogy pont fordítva áll a dolog [ezt a lenti tanulmány szerzője személyesen mesélte el nekem]: A valóságban tehát azért található a vatikáni archívumban az említett motu proprio olasz szövege több mint 50 oldallal hamarabb, mint a latin nyelvű [lásd a cikkben lent ezt az adatot], mert X. Pius írta az olasz eredetit, amit aztán később fordított le valaki latinra. És nem X. Pius, hanem ez a valaki tudta jobban, hogy mi a katolikus liturgia lényege, ezért hagyta ki az ominózus „tevékeny részvétel” kifejezést a hivatalos latin szövegből. X. Pius tehát igenis azt akarta, hogy a hívek tevékenyen vegyenek részt a misén, és ez alatt nem az addigi csaknem kétezer éves gyakorlatot értette, hanem olyat, ami már közelít a NOM-ban követelttől.      E helyesbítést fontos figyelembe venni az olvasásnál és az elmúlt 120 évben történtek jobb megértésénél! 1. A 20. század „liturgikus reformjainál” – melyek végül a Novus Ordo Missae-be torkollottak – alkalmazott varázsszó a hívek „tevékeny részvétele” volt. Ez a szólam, amit a „liturgikus mozgalom” buzgón terjesztett a katolikus világban, állítólag nem kisebb személyiségre, mint X. Pius pápára megy vissza, közelebbről az ő 1903. november 22-én kiadott „Tra le Sollecitudini – Inter pastoralis officii” motu propriojára, amit „az egyházi zene törvénykönyvének” is neveznek. Az idevágó passzázs a 3. pontban található, és így hangzik: „Különösen arról gondoskodjanak, hogy a gregorián ének a hívek körébe újra bevezettessék, hogy a hívek az egyházi istentiszteleten újra tevékenyen vehessenek részt, miként ez korábban szokásban volt.”      Ebből a szövegből a „liturgikusan megszállott” reformerek két dolgot vontak le, nevezetesen először, hogy a nép vagy a „közösség” korábban sokkal aktívabban vett részt a liturgiában, másodszor, hogy ehhez a célhoz megint közelebb kell kerülni, első lépésként azzal, hogy a néppel énekeltetik a karénekeket, aminek eredményeképpen később még további liturgikus feladatokat is rájuk lehet bízni, hiszen végülis a korál éneklése ugyanennek a pápának a kijelentése szerint „valódi liturgikus tisztség”.      Ez utóbbi kijelentés az említett motu proprio 13. pontjában szerepel, ám a szövegkörnyezet kicsit gyanakvóvá tesz bennünket. Ugyanis már az ezt megelőző 12. pontban szó van „énekesekről”, ahol is ezt olvassuk: „Néhány ének az oltárnál szolgáló pap és az asszisztencia számára van fenntartva, és mindig csak gregorián dallammal és mindenfajta orgonakíséret nélkül adható elő. A liturgikus éneklés minden más darabja a klerikus schola feladata. Az egyházi énekesek tehát, akkor is, ha laikusok, valóságos értelemben az egyházi scholát alkotják.” Ezért mondja ki a 13. pont: „Ugyanezen okból következik, hogy a templomban az énekesek valódi liturgikus tisztséget viselnek, és ezért nők, akik egy ilyen tisztségre alkalmatlanok, a scholaban vagy a kórusban nem működhetnek közre. Ha szoprán vagy alt-hangot akarnak alkalmazni, akkor az Egyház ősrégi szokása szerint ezt a feladatot fiatal fiúknak kell ellátni.”      A 14. pont még kiegészíti: „Végezetül az egyházi kórusba csak elismerten jámbor és derék férfiakat szabad felvenni, akik szerény és áhítatos viselkedésükkel az általuk gyakorolt szent szolgálat liturgikus cselekedetei alatt erre méltónak bizonyulnak. Az is illendő, hogy az énekesek, ha a templomban énekelnek, egyházi öltözetet és karinget viseljenek. Ha emelvényen foglalnak helyet, ami túlságosan ki van téve az emberek pillantásának, ráccsal kell őket elválasztani a hívektől.” Ezek az előírások nem úgy hangzanak, mintha a pápa azt akarná, hogy a „nép” átvegye a liturgikus énekeket. Ellenkezőleg. Pont azért, mert az éneklés a szentmisében „valódi liturgikus tisztség”, ami normális esetben a „klerikusok scholajának” feladata, és amiből a nők ki vannak zárva, és ami a férfiak közül is csak azokra bízható, akik erre a magasztos feladatra méltók, és akik lehetőleg egyházi öltözetet hordanak, és akiket „nem szabad túlságosan kitenni az emberek pillantásainak”. Hogyan egyeztethetők össze ezek az előírások a nép „tevékeny, aktív részvételével” a liturgikus éneklésben? 2. A brit Dr. Carol Byrne a traditioninaction.org internetes oldalon megjelent, illetve még most is megjelenő cikksorozatában foglalkozik a hívek „tevékeny részvételével” a liturgiában. Kutatásai alatt bukkant arra a figyelemreméltó tényre, hogy X. Pius említett motu propriojának egyetlen releváns latin kiadásában a „tevékeny” kifejezés nem is szerepel. Az idevágó passzázs, azaz a motu propria fent idézett 3. pontja latinul így szól: „Praesertim apud populum cantus gregorianus est instaurandus, quo vehementius Christicolae, more maiorum, sacrae liturgiae sint rursus participes.” – Tehát körülbelül így: „Különösen a népnél kell a gregorián éneklést újra helyreállítani, hogy a Krisztusban hívők a régiek módján megint bensőségesebben legyenek a szent liturgiával összekapcsolva.”      „Apud populum – a népnél” ebben az összefüggésben ezt jelenti: ott, ahol a Krisztusban hívők összegyűlnek, vagyis a templomokban. És nem azt jelenti, hogy a népnek át kellene vennie magát a korál-éneklést. Ezt, miként az előbb láttuk, egy énekes scholára kell bízni. X. Pius valójában ezt követeli motu propriojában: „Legyen gondjuk rá, hogy legalább a jelentősebb templomokban megint életre hívják a régi énekes scholákat, miként ez több helyen már nagy haszonnal megtörtént. A buzgó klérusnak az sem fog nehezére esni, hogy ilyen scholákat a kisebb és vidéki templomokban is létrehozzon. Igen, ezekben egészen egyszerű eszközt találnak majd, hogy gyerekeket és felnőtteket maguk köré gyűjtsék saját hasznukra és a nép épülésére.” (Nr. 27) Tehát a templomokban énekes scholákat kell kialakítani, amik a hívek épülésére gregorián korál-dallamokat énekelnek, ami hozzájárul a híveknek a liturgián való bensőségesebb részvételéhez. Hogy a nép által énekelt korál igen ritkán járul hozzá az épüléshez és ezzel a liturgián való bensőségesebb részvételhez, nos, ezt mindenki tudja, aki elegendő tapasztalatot szerzett már különböző közösségekben, különösen, ha a hívek nem a 8. misét, az ú. n. Missa de Angelis-t próbálják elénekelni. X. Pius nem is a hívek „aktív” részvételéről beszél, hanem azt kívánja, hogy a hívek „vehementius”, tehát bensőségesebb, több belső áhítattal vegyenek részt a liturgián. Ezzel pont a külső aktivitás ellentétéről beszél! „More maiorum” annyit jelent, hogy régi szokás és a hagyomány szerint, és nem azt akarja mondani, hogy a nép a korábbi időkben aktívabban vett részt a liturgián, mint ma, hanem a gregorián korál hagyományos zenéjére vonatkozik, ami „a régiek szokása szerinti”, tehát az előző évszázadok keresztényeinek szokása szerinti részvételt teszi lehetővé.      Vagyis a pápa ezzel azt akarja mondani: A gregorián korált, miként az évszázadok óta az Egyházban szokásban volt, a különböző templomokban iskolázott férfi énekes scholákkal ismét fokozottabban bevezetni és énekeltetni kell, hogy ily módon a híveket a liturgián megint ahhoz a bensőségesebb és áhítatosabb részvételhez segítsék, mely régtől fogva szokásban volt, de az újabb időkben bizonyos egyházzenei kisiklások által háttérbe lett szorítva. 3. Ahogy Dr. Byrne kikutatta, X. Pius motu proprioja 1903-ban az „Acta Sanctae Sedis”-ben (ASS) két verzióban jelent meg, az egyik olasz, a másik latin nyelven. Az olasz több mint 50 oldallal hamarabb bukkan fel, mint a latin nyelvű, és a kettő között számos más dokumentum található. Ezen kívül az olasz verzió a november 22-i dátumot viseli, míg a latin a „X Kalendas Decembris” dátummal van ellátva, ami ugyan ugyanazt a dátumot – azaz november 22-t – jelenti a latin számozás szerint, mint az olasz, de egy magát a latin dátumozásban nem kiismerő olvasót arra a hamis következtetésre vezetheti, hogy a latin szöveg az olasz után, csak decemberben jelent meg. Ennek a felfedezésnek azért van jelentősége, mert így kiderül, hogy X. Pius kijelentésének tényleges értelmét az említett helyen már az olasz fordítás meghamisította!      Ahol a latinban ez áll: „apud populum”, vagyis egyszerűen a népnél kell a gregorián éneket újra helyreállítani, ott az olasz verzióban az áll, hogy „nell’uso del populo”, vagyis a nép használatára. A latin szöveg arról beszél, hogy a híveknek „vehementius”, tehát bensőségesebben kell részt venniük a liturgiában, ott az olasz azt mondja: legyenek „piú attiva”, vagyis tevékenyen, aktívan vegyenek részt. Hivatkozik a latin szöveg a „mos maiorum”-ra, tehát az egyházi hagyományra, ott az olaszban „come anticamente solevasi” áll, vagyis „miként korábban szokásos volt”. – Mindezek után az a kérdés vetődik fel, hogy vajon ki [és hogyan, és az illetékesek miért nem vették észre] tudta ezt a hamis fordítást már 1903-ban becsempészni az „Acta Sanctae Sedis”-be! A hamisítás szándéka egyértelmű. Dr. Byrne e tudatos hamisítás céljait négy pontban foglalja össze: „1. Felhívás a közösségi éneklés korai Egyházban gyakorolt liturgikus gyakorlatának visszaállítására; 2. Annak szuggerálása, hogy a hangok felcsendülése a liturgián való igazi részvétel fokmérője; 3. Hatalmas lépés a »megkereszteltek általános papsága felé« és ezzel eltávolodás a pap szentségi papságától, aki a misét egyedül mutatja be hivatalos megbízásban az élőkért és a holtakért; 4. A mise alatt saját imáikat végző laikusok csendes részvételének burkolt kritikája.” Dom Lambert Beauduin, egykori „munkáspap”, aki később bencés lett, anélkül hogy saját bevallása szerint a liturgiával valaha is kezdeni tudott volna valamit (a misekönyvről például mint egy „livre fermé et scellé”, azaz egy zárt és lepecsételt könyvről beszélt, a liturgikus könyveket általánosságban nem több mint „mumbo jumbo”, azaz „ráolvasások és mágikus formulák”-nak értékelte, és bevallotta, hogy a breviáriumot soha a legkisebb áhítatossággal vagy odafigyeléssel nem volt képes imádkozni), tehát ez a férfi hozta divatba a X. Pius motu propriojának hamis fordítása sugallta ideát, és 1909-ben ezzel indította el a liturgikus forradalmat.      Ebben az évben – 1909-ben – Désiré Joseph Mercier bíboros meghívására a belga Malines-ben a Nemzeti Katolikus Akció kongresszust tartott – ma ezt tartják általában a „liturgikus mozgalom” kezdetének. Ezen a kongresszuson Dom Beauduin egy nagy figyelmet felkeltő beszédet mondott, amiben kijelentette, hogy a klérus „arisztokratikus elitje” elrabolta a néptől annak eredeti „aktív részvételét” a liturgiában, és ily módon a laikusoktól évszázadokra elvették jogaikat. „Micsoda gyalázat, ha a liturgia egy elit kiváltsága marad”, szólt a vádja. „Mi a liturgia arisztokratái vagyunk. Pedig mindenkinek meg kell adni annak lehetőségét, hogy táplálkozzon belőle, magának az egyszerű népnek is. Demokratizálnunk kell a liturgiát”, követelte beszédében Beauduin. Dr. Byrne: „Beauduin volt az, aki elsőként elterjesztette azt a mítoszt (vagy nevezzük inkább hazugságnak), hogy a csendes részvétel szokása a laikusokat a liturgiától leválasztja, ami oda vezet, hogy a mise elveszti közösségi jellegét és a laikusok a maguk »közösségi szellemét«. De Beauduin egy másik hazugságért is felelős: „A laikusok, saját személyes imáikba merülve, individualista ájtatosságnak adják át magukat és a papot egyedül hagyják celebrálni.” Beauduin a »tevékeny részvétel« hiányát a laikusok körében a liturgikus istentiszteletre vonatkozóan »a csaknem tökéletes tudatlanság vagy apátia jelének« interpretálta, és arra következtetett, hogy a laikusok semmit sem értenek meg a miséből.” – Később ezt a gondolatot elevenítette fel Bugnini, a „Novus Ordo” nagy építésze, aki „reformját” a „megértés, a tudatlanság hiányával és azzal a sötét éjszakával” okolta meg, ami – szerinte – a 6. évszázad óta a liturgiában eluralkodott. Feltéve: 2016. január 3. 4. A „tevékeny részvétel” Beauduintől származó fogalma lett a liturgikus mozgalom és az összes általa elindított „reform” „politikailag korrekt” varázsigéje. Kevesebb mint 20 év után ez az idea már a Vatikánt is meghódította. XI. Pius 1928. december 20-án kiadott egy „apostoli konstitúciót a liturgiáról, a gregorián éneklésről és egyházi zenéről, amiket egyre inkább támogatni kell, a »Divini cultus sanctitatem« kezdetűt.” Ennek bevezetője hivatkozik X. Pius motu propriojára, és kijelenti, hogy a hívek „Isten házában azért jönnek össze, hogy ott mintegy első forrásból merítsék az ájtatosságot a tiszteletreméltó misztériumokon és az egyház nyilvános ünnepi imádságain való tevékeny részvétel által”.      A IX. fejezetben ez áll: „De hogy a hívek az istentiszteleten tevékenyebben vegyenek részt, a gregorián éneklést a népnél újra be kell vezetni, amennyire ez a nép számára szóba jöhet. Valóban nagyon szükséges, hogy a hívek ne idegenként vagy néma nézőként [!], hanem a liturgia szépségétől lelkük mélyéből megindultan vegyenek részt a szent szertartásokon, hogy a pappal és az énekes kórussal a megadott szabályok szerint az éneklésben váltogassák egymást. Ez érvényes akkor is, ha ünnepélyes körmeneteken, a klérus és a jámbor egyesületek rendezett menetben együtt haladnak. Ha ez jól sikerül, akkor nem fog többé előfordulni, hogy a nép vagy egyáltalán nem, vagy alig, gyenge, elnyomott mormolással válaszoljon a közös imákra, melyeket liturgikus vagy népnyelven adnak elő.” – Miként Dr. Byrne itt megjegyzi, e szövegben a liturgikus és a liturgián kívüli szertartásokat ügyesen összekeverik, amit később mindig felhasználtak, hogy bizonyos dolgokat, mint például a népnyelv használatát a liturgián kívüli területről a liturgikusba átcsempésszék.      Teljesen nyilvánvaló, hogy ezen elképzeléseknek nem X. Pius, hanem Dom Beauduin volt a keresztapja. XI. Pius maga a bevezetésben azt írja, hogy konstitúciójával azokra a „vágyakra” reagál, „melyekkel oly sok zene-kongresszus, különösen a nemrégen Rómában megtartott, nem kevés lelkipásztor és e dolog buzgó előharcosai hozzánk fordultak”, egyszóval a „liturgikus mozgalom” impulzusaira. Ezen előharcosok között foglalt helyet mindenekelőtt Mercier bíboros, aki egyházmegyéjében már jóval a „Divini cultus” előtt bevezette a korál-népi éneklését.      Egy további „előharcos” egy Justine Ward nevezetű hölgy volt, egy jómódú amerikai nő és különböző egyházi intézmények nagylelkű támogatója, aki az 1920-as években a „Nemzetközi Kongresszus a Gregorián Korálról” című rendezvényt a New York-i St. Patrick katedrálisban megszervezte. E kongresszus egyik résztvevője, az angol bencés-prior, Dom Augustine Gatard, így írt a szervezőnőről: „Amit mindenekelőtt célul tűzött ki, az az, hogy a híveket, mégpedig minden hívőt abba a helyzetbe hozzon, hogy amennyire csak lehetséges, aktívan vegyen részt a katolikus egyház liturgiájában és éneklésében.” E célból elsősorban a leánykórusokat támogatta és bátorította. XI. Pius 1924-ben egy magánkihallgatáson áldását adta e művére. Dr. Byrne felhívja a figyelmet arra a „liturgikus forradalomra”, ami e konstitúció mögött rejlik, nevezetesen a nők bevonását a liturgikus szolgálatba. Szemben X. Pius pápával, aki azt akarta, hogy férfiak vagy fiúk képezzenek énekes scholákat és ennek megfelelő kiképzésben részesüljenek, XI. Pius már arra szólít fel, hogy „mindenekelőtt iskolákat, jámbor egyesüléseket és más vallási egyesületeket képezzenek a liturgikus éneklésben”, mert „az ilyen képzés a hittanítás egyik része”. „A szerzetesek, nővérek és jámbor nők közösségei ezt a célt minden buzgalommal igyekezzenek elérni a különböző intézményekben, melyek az ő nevelésükre és tanításukra van bízva.” Ezek a „nővérekre és jámbor nőkre” bízott intézmények azonban általában leányiskolák voltak. Miközben tehát nők és lányok a liturgikus éneklésben részt vettek, mintegy liturgikus hivatal lett rájuk bízva.      XI. Pius már 1922-ben és 1925-ben személyesen celebrált ú. n. „párbeszédes misét” [ami az FSSPX-nél a szokásos misézési forma volt, és amit a „tradicionalisták” szorgalmasan terjesztenek azóta is] és minden más módon is bátorította a „liturgikus mozgalmat”. Ez különböző centrumaiban, mint például Maria Laach bencés apátságban, már a késő 1920-as években olyan újításokkal kísérletezett, mint a „versus populum”, azaz a nép felé forduló celebrálás, a népnyelv bevezetése a misébe, „adományokat előkészítő” körmenetek, kézfogások és hasonlók a liturgia „demokratizálása” érdekében. 5. Amikor XII. Pius 1939-ben elfoglalta a pápai trónt, a dolgok már igencsak előre haladtak, és a liturgikus forradalom már javában folyt, ami természetesen a másik oldalon ellenállást szült. XII. Pius, amilyen diplomata volt, mindkét oldalnak tetszésére akart lenni. Jósolgatott a hit változásának „öngyilkosságáról” a liturgiában, ugyanakkor ezzel egyidőben Bugninit kinevezte ennek sírásójává, mikor 1948-ban a liturgia reformjáért létrehozott bizottság titkárává nevezte ki. 1947-ben a Mediator Dei-ben elítélte a „liturgikus mozgalom” visszaéléseit, és 1956-ban, miután ugyanezen visszaélések elterjedését az egész egyházban engedélyezte, kijelentette, hogy „a liturgikus mozgalom úgy jelent meg, mint az isteni gondviselés jele korunk számára, mint a Szentlélek megmozdulása egyházában”. A Mediator Dei-ben ragaszkodott a latin nyelv szükségességéhez, és ezzel egyidőben nagylelkűen engedélyezte számos országban a népnyelv használatát.      Azt tanította, hogy a liturgiában a belső részvétel élvez prioritást, ezzel egyidőben a laikusok „tevékenységét” mégis, mint a liturgián való részvétel legjobb eszközét dicsőítette [lásd: Mediator Dei 187. pont]. Megértést mutatott a laikusoknak azon szükséglete iránt, hogy a csendes mise alatt áhítattal imádkozhassanak, és ezzel egyidőben a „párbeszédes mise” szélesebb körben való elterjesztését sürgette. Nem csoda, hogy ezek után Bugnini az 1947-es Mediator Dei enciklikában azt a „biztosítékot, pecsétet” látta, amivel a „legmagasabb tekintély” a „liturgikus mozgalmat” részesítette, „ami mostantól kezdve mindenütt az egyházban jelen lesz”. A Mediator Dei 48. pontjában ezt olvassuk: „Az egyházi fönnhatóság minden időben élt is jogaival a liturgikus kérdéseket illetően. Megállapította és megszervezte az istentiszteletet, fénnyel és szépséggel övezte, hogy Isten dicsőségét és a keresztények lelki előmenetelét szolgálja. Míg egyfelől sértetlenül megóvta a szentmiseáldozatot és a szentségek lényeges elemeit, ugyanakkor másfelől nem habozott megváltoztatni azt, amit nem tartott jónak, és hozzátenni azt, amit alkalmasnak látott az Úr Jézus és az isteni Szentháromság nagyobb dicsőségére és a keresztény nép lelki javára.”      A 49. pontban ezt: „A szent Liturgia ugyanis emberi és isteni elemekből tevődik össze. Nyilvánvaló, hogy ez utóbbiakat, mivel azokat az isteni Üdvözítő alapította, ember meg nem változtathatja. Az emberi elemek viszont változhatnak aszerint, amint a különböző idők és szükségletek kívánják, és amint azokat az egyházi tanítóhivatal a Szentlélek irányítása mellett jóváhagyja.”      Mennyire meglepődünk, ha ezekkel a mondatokkal egy másik szöveget összehasonlítunk! „Hogy a keresztény nép a szent liturgiában a kegyelmek teljességét nagyobb biztonsággal megkapja, az anyaszentegyház kívánsága az, hogy a liturgiának általános megújulását gondosan elindítsa. Mert a liturgia isteni alapítása okán megváltoztathatatlan részeket tartalmaz, és más olyan részeket, melyek alá vannak vetve a változásnak. Ezek a részek az idők múlásával megváltozhatnak, sőt, meg kell változniuk, ha valami beszivárgott volna, ami a liturgia belső lényegének kevésbé felel meg, vagy ha kevésbé alkalmasnak bizonyult.” – Ez nem más, mint az ú. n. II. Vatikáni Zsinat „Sacrosanctum Concilium” konstitúciójának 21. szakasza, ami Montini alatt a „Novus Ordo Missae” alapját képezte! Ráadásul egyik dokumentumban sem mondják ki, hogy a szent liturgiában mi „emberi”, és meddig terjednek az „isteni alapítása okán megváltoztathatatlan részek”.      Ily módon már XII. Pius erre a különös kijelentésre jut (57.pont): „A mondottakból következik, hogy egyedül a pápa joga a liturgikus törvényhozás, csak ő hozhat be és ő hagyhat jóvá új szertartásokat, és csak ő módosíthatja azt, amit módosítandónak ítél.” – Liturgikus dolgokban ilyen önkény korábban magát a pápát sem illette meg. Az viszont nem csoda, hogy ennek következményeként egy „zsinat” és ennek „pápája” felhatalmazva érezte magát, hogy egy teljesen „új misét” vezessen be. XII: Pius enciklikájának következő szakasza (59. pont) szintén nagyon hasonlóan hangzik a „II. Vatikánuméhoz”: „A latin nyelv használata, mely az Egyház legnagyobb részében szokásban van, szembeszökő és szép bizonysága az egységnek, és ugyanakkor a leghatásosabb biztosíték mindennemű tévtanítás becsúszása ellen. Bizonyos szertartásoknál a népi nyelv használata nagyon hasznos lehet a hívek számára.” – A „Sacrosanctum Concilium”-ban ez így hangzik: „A latin nyelv használata a latin rítusban maradjon meg, amennyiben nem áll szemben valamely előjoggal. De mivel a misénél, a szentségek kiosztásánál és a liturgia más területein az anyanyelv használata a nép számára nem ritkán nagyon hasznos lehet, legyen megengedve, hogy tágabb teret engedjenek ennek.” 6. 1948-ban XII. Pius megalapította a „Pápai Bizottság a Liturgia általános Reformjára” intézményét, aminek elnöke Clemente Micara bíboros, titkára a lazarista pap és későbbi érsek Annibale Bugnini, az „új mise” megalapítója lett, vezérigazgatója pedig P. Giuseppe Antonelli, később bíboros és a „Novus Ordo” társzerzője. Tagok voltak még többek között P. Augustin Bea, aki már a „Mediator Dei” kidolgozásában döntően közreműködött, XII. Pius gyóntatója, később szintén bíboros és a „II. Vatikánum” ökumenizmusának legnagyobb támogatója [és a Nostra aetate kidolgozója]; P. Dante, 1947-től 1967-ig pápai szertartásmester, később szintén bíborosi rangra emelve; P. Joseph Löw, aki Antonellivel együtt az 1951-es „megújított húsvéti éjszaka”, valamint az 1955-ös nagyhéti szertartások kidolgozásának egyik résztvevője volt; valamint P. Carlo Braga, Bugnini egyik közeli munkatársa, aki Montini alatt a liturgikus reformok „consiliumának” titkára lett. Ez a bizottság messzemenően titokban működött, tökéletesen a pápai rítuskongregáció tudta nélkül, és egyedül a pápának felelt. Bugnini az Egyház liturgiájára, mint egy ósdi, az összeomlástól fenyegetett épületre tekintett, ami sürgős reparálásra vagy megújításra szorul. „Hiányosságai, fogyatékosságai és nehézségei” lelkileg „sterillé” tették és a modern érzés számára megközelíthetetlenné, vélte. Vissza kell tehát menni a kezdeti idők egyszerűségéhez, a korai egyház liturgiájához, és minden későbbi fejlődést, speciálisan a középkoriakat és a Trient utáni időkét, vissza kell vonni. Az 1951-es és 1955-ös nagyheti változtatásokkal kezdték el ezt az elméletet a gyakorlatban komolyan megvalósítani. Feltéve: 2016. január 7. A római Rítusok Kongregációja „Maxima Redemptionis” kezdetű 1955. november 16-án a „nagyhét liturgikus újrarendezéséről” kiadott dekrétumában ez áll: „Ezeket az istentiszteleteket a kezdetekben a hét ugyanazon napjain és ugyanabban az órájában ünnepelték, amelyeken ezek a szent titkok megtörténtek. … A középkorban aztán különböző okok oda vezettek, hogy e liturgikus ünnepeket a nap korábbi óráira helyezték át. A középkor vége felé mindezeket a liturgikus ünnepségeket a reggeli órákra tették át. Ez természetesen nem történhetett a liturgikus érzelem károsodása nélkül és az evangéliumok beszámolói és az ezekhez tartozó liturgikus ábrázolások közötti zavarok nélkül. Különösen a húsvét vigíliájának liturgiája vesztett eredeti hatásosságából, valamint szavainak és szimbólumainak értékéből az éjszakai óráról való áthelyezése miatt. Ezen kívül a szent nagyszombat a húsvéti öröm előrehozatalával elvesztette az Úr sírban nyugvására való megemlékezés sajátságos szomorú jellegét. Az újabb időkben ehhez még a körülmények változása is hozzájött, melyek különösen lelkipásztori tekintetből voltak igen súlyosak. … A hívek részvétele ezeken a szent ünnepeken szükségszerűen alábbhagyott. Ennek fő oka, hogy az ünnepek már a korai reggeli órákra helyeződtek át, amikor mindenütt a világon az iskolákban, a munkahelyeken és köztereken dolgoznak. Az általános tapasztalat valóban bizonyítja, hogy a három szent nap ünnepélyes és komoly liturgiáját szinte mindenütt a klérus végzi, miközben a templomok csarnokai gyakran csaknem üresek. Ez bizony nagyon sajnálatos. Hiszen a szent hét liturgiájának nem csak egyedülálló a méltósága, de a keresztény élet számára különös szentségi erővel és termékenységgel is rendelkezik. Nem találhat egyenértékű pótlást azokban az úgynevezett liturgián kívüli ájtatosságokban, melyeket a három szent nap délutáni óráiban tartanak meg. Ezen okokból a liturgika, a lelkipásztorkodás szakemberei és mindenekelőtt a tiszteletreméltó püspökök az elmúlt években nyomatékosan arra kérték a Szentszéket, hogy a három szent nap liturgikus ünnepeit, mint egykor, helyezze vissza a délutáni órákra, elsősorban abból a célból, hogy a hívek mind könnyebben vehessenek rajta részt.” – Valóban ez volt a „liturgikus mozgalom” egyik fő követelése, amit ekkor teljesen egészében teljesítettek is. Azzal a kifogással, hogy a liturgia megint olyan legyen, mint amilyen a középkori és az újkori „ferdítések” előtt volt, és azzal az állítással, hogy csak a liturgikus ünnepek időpontjait változtatják meg, nem riadtak vissza attól, hogy emellett még egészen lényeges változtatásokat és újításokat is bevezessenek. Pont „a szent hét liturgiája”, ami a dekrétum kijelentése szerint „egyedülálló méltósággal” és „a keresztény élet számára különös szentségi erővel és termékenységgel is rendelkezik”, lett az újítók kedvelt céltáblája és játékszere az Egyház liturgiája ellen indított általános támadásnál. Pater Braga ezzel kapcsolatban később a „faltörő kos fejéről” beszélt, „amivel az addig statikus liturgia erődítményét lebontották”. Valóban, egészen a „Mediator Dei” szellemének értelmében, „nem haboztak változtatásokat eszközölni ott, ahol szerintük változtatni kellett, hoztak be újításokat, amik szerintük alkalmasoknak tűntek, toldottak be új rítusokat és változtattak meg olyanokat, melyek szerintük változtatásra szorultak”.      A „liturgikus mozgalom” céljainak megfelelően a legfontosabb változtatások többek között ezek voltak: a népnyelv bevezetése a liturgiába (nagypéntek és nagyszombat olvasmányainál), a pap kiszorítása az oltártól (számos szertartást az olvasópulttól irányít, sőt ülve csak „hallgat”, miközben egy laikus az olvasmányokat népnyelven előadja), néhány rítusnak a nép felé végzése, háttal az oltárnak és a tabernákulumnak (például a pálmaszentelés Virágvasárnapkor vagy Nagyszombaton a vízszentelés), a lépcsőima és az utolsó evangélium elhagyása (Virágvasárnap és Nagyszombat) és még sok más. A változtatások legsúlyosabban Nagypénteket érintették, melynek liturgiájából ellopták az ősrégi „missa praesanctificatorum”, és amit a „Novus Ordo” egyik, ige-istentiszteletből és áldozási ünnepből álló modelljévé változtatták. Ezt a csapást a liturgia soha többé nem heverte ki. [A nagyheti liturgikus változtatások a honlap ezen cikksorozatában olvashatók] 7. 1955. karácsonyán, december 25-én jelent meg XII. Pius enciklikája az egyházi zenéről, a „Musicae sacrae disciplina”. Ebben ruházták át először nyilvánosan a liturgikus éneklést nőkre és lányokra. A szöveg így szól: „Ahol nem lehet ilyen énekes scholákat felállítani vagy nem találnak elegendő énekes fiúgyermeket, ott meg van engedve, hogy férfiakból és nőkből vagy lányokból álló kórus egy számukra kijelölt helyen a szentélyen kívül az ünnepi misében a liturgikus szövegeket énekelje, feltéve, hogy a férfiak a nőktől és lányoktól egészen el vannak választva.” – X. Pius motu propriojában még ez állt (lásd fentebb): „A templomban az énekesek valódi liturgikus tisztséget viselnek, és ezért nők, akik egy ilyen tisztségre alkalmatlanok, a scholaban vagy a kórusban nem működhetnek közre.” 1956-ban XII. Pius kinevezte Bugninit a Rítuskongregáció tanácsadójává, amit Bugnini azonnal arra használt fel, hogy elindítsa a breviárium átfogóbb reformját, miután 1955-ben XII. Pius engedélyével már néhány rövidítést és könnyítést bevezetett az isteni Officium „egyszerűsítéséhez”. Ugyancsak 1956-ban tartottak Assisiben [pont 30 évvel Wojtyla vallásközi imanapja előtt] egy liturgikus kongresszust, melyen az újítók nagy győzelmeiket ünnepelték meg. Ez volt az első rendezvénye számos nagy kongresszusnak, melyek a liturgikus újításokat előbbre vitték.      Ezek közé tartozott már az 1953-ban Luganoban tartott kongresszus is, melyen Ottaviani kuriális bíboros [!], a kölni Frings bíboros, 15 érsek és püspök és néhány száz pap volt jelen. E kongresszus határozatai többek között így szóltak: A laikusoknak a liturgiában való fokozott „aktív részvétele”, egy követelés, amit Mgr. Montini egy Rómából küldött üzenettel támogatott; a szentmise összes énekének és összes olvasmányának népnyelven való előadásának követelése, az egész nagyhét liturgiájának revíziója (ami aztán két évvel később, 1955-ben meg is történt). – XII. Pius 1953. szeptember 9-i üzenetével küldte el bátorítását és adta áldását e kongresszusnak. Ottaviani bíboros (aki később a NOM-elleni ú. n. Ottaviani intervencióval vált híressé) a kongresszuson „versus populum” (a nép felé) mutatott be szentmisét.      Az 1956-os Assisi-kongresszust később Rómában folytatták. XII. Pius minden résztvevőnek üzenetet küldött, melyben a „liturgikus mozgalmat” az isteni Gondviselés korunknak szóló jelének és a Szentlélek működésének az Egyházban nevezte. Bugnini később így diadalmaskodott: „Ki jósolhatta volna meg akkor még, hogy három évvel később az évszázad legnagyobb egyházi eseménye, a II. Vatikáni Zsinat, megrendezését jelentik be, melyen az Assisiben 1956-ban megfogalmazott kívánságok mind megvalósulnak, és pont azon férfiak által, akik Assisiben jelen voltak?” – Vajon véletlen volt, hogy pont Assisi lett a helyszíne ennek a „II. Vatikánumot” előrevetítő diadalnak? [Assisivel kapcsolatban lásd – többek között a Béke minden áron? című cikket.] 1958. szeptember 3-án a Rítuskongregáció kiadott egy „Instrukciót az egyházzenéről és a szent liturgiáról XII. Pius Musicae sacrae disciplina és a Mediator Dei enciklikáinak a szellemében”. Ennek 3. fejezetében néhány „alapszabályt találunk a hívek részvételéről” a szentmisén. Bár először kihangsúlyozza az instrukció: „Ennek a részvételnek elsősorban lelkinek kell lennie”, de rögtön ezután kijelenti: „A jelenlevők részvétele tökéletesebb lesz, ha a belső figyelemhez külső közreműködés is társul, ami külső aktusokban mutatkozik meg, mint a testtartás (térdelés, állás, ülés), rituális tettekben és mindenekelőtt válaszokban, imákban és énekekben.” Továbbá: „Egy tökéletes tevékeny részvétel végül azzal érhető el, ha a szentségi részvétel is hozzájön”, vagyis a hívek áldozása.      A dokumentum részletesen felsorolja, hogyan kell a hívek „tevékeny részvételét” a különböző helyzetekben megvalósítani (Nr. 25): „Az ünnepi nagymisében a hívek tevékeny részvétele három lépcsőfokban valósulhat meg.” Az első „abból áll, hogy az összes hívő énekelve adja a liturgikus válaszokat”, a második „abban, hogy az összes hívő a mise ordinariumának (a mise állandó részei) egyes részeit is éneklik”, és a harmadik „végül abból áll, hogy a jelenlevők a gregorián éneklésben annyira képzettek, hogy a mise propriumának (változó részei) egyes részeit is el tudják énekelni”. Ezen utolsó „teljes részvételre az éneklésben mindenekelőtt a vallási közösségekben és a szemináriumokban kell törekedni”. Egyébiránt „a legnagyobb gondossággal azért kell dolgozni, hogy az egész földön minden hívő képes legyen a liturgikus válaszokat énekelve megadni”, valamint „arra kell törekedni, hogy az egész földön a könnyebb gregorián melódiákat a hívek megtanulják”. [Szóról szóra ez zajlik az FSSPX-ben, ahol e dokumentum követeléseit híven betartva, állandóan zenei kurzusokat tartanak a híveknek.] Ami „a híveknek a párbeszédes misén való részvételüket” illeti (Nr. 28), „buzgón kell arról gondoskodni, hogy a hívek a párbeszédes misén »ne mint idegenek vagy néma szemlélők« vegyenek részt, hanem úgy, miként ezt a nagy titok megköveteli és bőséges gyümölcsöt hoz”. E mondatban levő idézet utal XI. Pius „Divini cultus” konstitúciójára, amit fentebb már tárgyaltunk. Mindazonáltal „a hívek elsőrangú részvétele a párbeszédes misén” még abból áll (Nr. 29), „hogy minden egyes hívő maga igyekszik együttünnepelni, legyen ez belső, vagyis ájtatos figyelem a mise legfontosabb részeire, vagy külső, az egyes országok különböző bevált szokásainak megfelelően”. A dokumentum ehelyütt „mindenekelőtt azokat tartja dicsérendőnek, akik egy kicsi, a saját igénynek megfelelő misszálét tartanak a kezükben, és a pappal együtt az egyház ugyanazon szavait imádkozzák”. – Mindezidáig a pap előjoga volt a misszálé birtoklása és a mise „olvasása”, az instrukció szerint mostantól tehát minden hívőnek a pappal együtt kell „olvasnia” a misét.      De mivel a híveknek nem csak „néma szemlélőkként” kell részt venni a misén, nem csak együtt olvasniuk kell azt, hanem együtt is mondani. Ily módon a „részvétel második fajtája” (Nr. 30) abból áll, „hogy a hívek a közös imádkozás és éneklés révén közreműködnek az eucharisztikus áldozatban”.      „Egy harmadik, mégpedig tökéletesebb módja a tevékeny részvételnek (Nr. 31) végül úgy érhető el, ha a hívek a celebráló papnak liturgikus formában adnak válaszokat, mintegy »dialógusban« vele, és az őket megillető részeket hangosan mondják.” – Figyelemreméltó, hogy itt a liturgiának bizonyos „részei” már „megilletik” a híveket, vagyis az idők során ezeket „elrabolták” tőlük, ahogy ezt a „liturgikus mozgalom” mindig is állította. Most tehát a misének újra meg kell adni a pap és a közösség közötti „párbeszéd” régi formáját. A „népoltár” felállítása, mely ezt a „párbeszédet” egyáltalán lehetővé teszi, ebből a követelésből már szinte magától értetődően következik, mint logikus konzekvencia. A „tevékeny részvétel” eme utolsó „tökéletesebb formájának” megint csak több lépcsőfoka van. Az elsőt azzal érik el, „ha a hívek a celebráló papnak a könnyebb liturgikus válaszokat megadják”, a másodikat, „ha a hívek azokat a részeket is mondják, melyek a rubrikák szerint a ministránsokat illetik”, a harmadikat, „ha a hívek a mise ordináriumának (állandó részek: Kyrie, Gloria stb.) egyes részeit a celebráló pappel együtt recitálják”, „végül a negyedik lépcsőfok akkor, ha a hívek a mise propriumához (változó részek) tartozó részeket a pappal együtt mondják”. [Ki hinné, hogy mindezek a torzítások már XII. Pius alatt létrejöttek?]      Sőt, a Nr. 32-ben még ez is olvasható: „A párbeszédes misében az egész Pater noster-t, mivel ez egy az áldozáshoz illő, régi imádság, a hívek a celebráló pappal együtt recitálhatják.” – Igazán bámulatos, hogy a híveket hirtelen mennyi minden „megilleti”! Köztük a celebráló pappal való együttimádkozás és olyan imák átvétele, melyek eddig a ministránsoknak, azaz a klérusnak volt a feladata! Ez volt tehát a dolgok állása XII. Pius pontifikátusának végén. XII. Pius egy hónappal eme dokumentum megjelenése után, 1958. október 9-én meghalt. 1958. október 28-án Roncalli-t emelték „XXIII. János ellenpápaként” trónra, és ezzel a „tevékeny részvétel” történetében új fejezet nyílt, amivel majd e munka második részében foglalkozunk. Információk: A nyugati nagy egyházszakadás kezdetén, amikor az Egyháznak „két pápája” volt, XII. Gergely és XIII. Benedek, a bíborosok e „két pápa” engedélyével 1409-ben Pisában zsinatot tartottak azzal a céllal, hogy megszüntessék az egyházszakadást. Ehelyett mind a két pápát letették, és egy harmadik pápát választottak, Pietro Philargi bíborost, V. Sándor néven. Ennek halála után, 1410-ben a „pisai vonal” Baldassare Cossa bíborost választotta utódává, aki a XXIII. János nevet vette fel. Bár ő nyitotta meg a konstanzi zsinatot, ami végülis véget vetett a három-pápa állapotnak, később a zsinat elítélte, sőt egy időre be is börtönözte. Cossa alávetette magát az 1417 decemberében Konstanzban pápává választott V. Márton pápának, aki 1419-ben Tusculum bíboros-érsekévé nevezte ki, de ezt a hivatalt csak néhány hónapig viselte, mert 1419. november 22-én meghalt.      Érdekesség, hogy amíg XIII. Benedeket az Egyház minden korban ellenpápának tartotta, aminek megfelelően az 1724. május 29-től 1730. február 23-ig uralkodó, igen jámbor, domonkosrendi bíboros, Pietro Francesco Orsini pápává választása után a XIII. Benedek nevet vette fel (és aztán még voltak más Benedek pápák is), addig a katolikus Egyház V. Sándort hivatalosan soha nem tekintette ellenpápának, és az Egyház következő Sándor nevű pápája, nem V., hanem VI. Sándor néven lépett trónra.      XXIII. János az V. Sándor vonal által megválasztott pápa volt, és hogy az Egyház az elődjéhez hasonlóan az ő pápaságának érvényességéről sem döntött hivatalosan, az mutatja, hogy egészen Roncalli-ig, azaz 1958-ig (540 éven át) egyetlen új pápának sem jutott eszébe magát Jánosnak hívatni, se XXIII. Jánosnak, se XXIV. Jánosnak, holott a pápák között a János a mai napig a leggyakoribb név. A következő leggyakoribb név a Gergely: ezt a nevet eddig összesen 16 pápa vette fel. I. rész vége Feltéve: 2016. január 11.