Don Bosco is látta visszatérni Domonkost. 1876-ban történt. Húsz év telt el Domonkos halála óta. Emberfeletti munka és erőfeszítés évei voltak ezek. Létrejött a Szalézi Társaság. Elindult Patagóniába a misszionáriusok első csoportja Domonkos társával, Giovanni Caglieróval az élen, aki akkor már pap volt, majd csakhamar püspök, s végül bíboros lett. A franciaországi Nizzában pedig megalapították az első külföldi szalézi intézetet.      Don Bosco ekkor éppen a Lanzo Torinese-i intézetben tartózkodott. December 6-án éjjel történt vele az eset, amelyet így mesélt el: „Úgy tűnt, hogy egy kis dombocskán állok egy végtelenül hatalmas síkságnak a szélén. Olyan égszínkék volt, mint a tenger a legnagyobb szélcsendben. Úgy nézett ki, mint egy leírhatatlanul csillogó tiszta kristály . . . Kimondhatatlanul gyönyörű kerteket is láttam . . . Középütt hatalmas, szépen elrendezett házak álltak. Azt mondtam magamban: »Bárcsak lenne nekem is legalább egy ilyen házam a fiaim részére!«      Ekkor kellemes zene hangjai ütötték meg a fülemet. ... Mintha valamilyen mennyei zenekar százezer hangszere szólna . . . És egy végtelen kórus ezt énekelte: »Áldás és dicsőség Istennek, a mindenható Atyának, a világ Teremtőjének.«      Miközben erre az isteni zenére figyeltem, fiúk megszámlálhatatlan tömegére lettem figyelmes. Néhányukat felismertem. Az Oratórium növendékei voltak. De a többieket, akikből annyi volt, mint égen a csillag, még sohasem láttam. A Savio Domonkos vezette hatalmas menet hozzám közeledett.      Egyszer csak megállt a menet és elhallgatott a zene. Egy éles villámlást láttam. Domonkos olyan közel lépett hozzám, hogy ha kinyújtom a kezemet, biztosan elérem őt. Csöndesen rám nézett és mosolygott. Milyen gyönyörű volt! Vakítóan fehér tunikája egészen a földig ért. Arannyal volt átszőve, és gyémántokkal meghintve. Széles, piros öv-féle volt a derekán. Nyakán értékes ékszert hordott: drágakövekből kirakott virágcsokrot. Ezek úgy tündököltek, hogy fényességük versenyre kelhetett volna a nyár reggelével. Arca úgy fénylett, hogy csak nagy nehezen tudtam ránézni. Mintha angyal lett volna.      Azt kérdeztem magamban: Mit akar ez jelenteni? Hogyan kerültem ide . . ? De Domonkos elnevette magát és így szólt hozzám:      – Miért hallgatsz? Miért nem szólsz semmit?      Így szóltam:      – Nem is tudom, mit mondjak . . . Valóban Savio Domonkos vagy?      – Igen, az vagyok. Talán már meg sem ismersz?      – És hogyhogy itt vagy?      – Azért jöttem, hogy elbeszélgessek veled. Emlékszel még, milyen sokat beszélgettünk a földön? Milyen gyakran kinyilvánítottad velem szembeni barátságodat és szeretetedet? És hogy mennyire bíztam benned! Miért vagy most úgy megijedve? Miért remegsz? Miért nem kérdezel valamit?      Erőt vettem magamon és megkérdeztem:      – Hol vagyunk?      – A boldogság helyén.      – Ez tehát a mennyország?      – Nem – nevette el magát Domonkos. – Itt még nem élvezik az örök javakat. Ez csak a természetes örömöknek a helye, Isten hatalmával meghatványozva.      – És ti mit élveztek a mennyországban?      – Azt nem lehet elmondani! Azt nem tudhatja meg senki, amíg a túlvilágon nem egyesül Istennel. Istent élvezzük. Ennyi az egész!      Most már egy kicsit bátrabb lettem és megkérdeztem:      – Miért van ilyen gyönyörű fehér ruhád?      Nem Domonkos válaszolt, hanem egy kórus szólalt meg: »Ezek azok, akik az önmegtagadásokkal övezték fel magukat, és fehérre mosták ruhájukat a Bárány vérében . . .«      Amikor elhallgatott az ének, ismét megkérdeztem:      – És miért vagy piros övvel felövezve?      Domonkos helyett ismét a kórus felelt: »Ezek azok, akik megőrizték a tisztaságot, és a Bárányt követik, bárhová is megy.« Ekkor értettem meg, hogy a vérpiros öv a nagy áldozatok és kemény erőfeszítések jelképe, amely a tisztaság erényének az érdekében a majdnem vértanúságig elmenő igyekezet volt. Megértettem, hogy ahhoz, hogy az ember az Úr előtt tiszta maradjon, az szükséges, hogy hajlandó legyen ezért az életét is odaadni, és hogy ez a bánat jelképe, mely minden bűntől megtisztítja a lelket.      – Mondd csak, Domonkos – folytattam –, miért vagy ennek a menetnek az élén?      – Azért, mert Isten követe vagyok.      – Akkor beszéljünk most komoly dolgokról. Mit mondhatsz nekem a múltról?      – A Társaságod sok jót tett a múltban. Nagyon sok lélek megmenekült általa, és nézd, mindnyájan ott vannak abban a gyönyörűséges kertben, amelynek a bejárata fölött ez áll: »Szalézi kert.« De sokkal többen lehetnének, ha erősebb lett volna a hited, és jobban bíztál volna az Úrban.      Elakadt a lélegzetem . . . aztán megkérdeztem:      – És mit mondasz a jelenről?      Domonkos egy nagy csokor virágot mutatott, amelyet a kezében tartott. Volt abban rózsa, ibolya, napraforgó, tárnics, liliom és margaréta. A csokor közepén gabonakalászok voltak. Odaadta nekem és ezt mondta:      – Idenézz!      – Látom, de nem értem!      – Ezt add a fiaidnak, hogy fölajánlhassák az Úrnak. Légy azon, hogy mindnyájuk karján ilyen csokor legyen.      – De mit jelentenek ezek a virágok?      – Hogyhogy nem tudod? Pedig tudnod kellene! A rózsa a szeretet jelképe, az ibolya az alázatosságé, a napraforgó mag engedelmességé, a tárnics a bűnbánaté és önmegtagadásé, a búzakalász a gyakori szentáldozásé és a liliom azé az erényé, amelyről ez van megírva: Olyanok lesznek, mint Isten angyalai a mennyben, tehát a tisztaságé. A margaréta pedig azt jelenti, hogy ezeknek az erényeknek soha nem szabad elmúlniok. Ez a kitartás jelképe.      – Domonkos, te az életedben mindig megőrizted ezeket az erényeket. Mondd csak, minek örültél a legjobban halálodkor?      – Isten hatalmas és szeretetteljes anyja jelenlétének. Mondd el ezt a fiaidnak is. Imádkozzanak hozzá egész életükben . . .      – És nekem mit mondasz?      – Ha tudnád, mennyit kell még harcolnod az Úr ügyéért!      – És a fiúk? Jó úton járnak? Mondjál valamit, amivel segíthetnék nekik. – Három csoportba lehet osztani a fiaidat. Nézd meg ezt a három névsort.      Odanéztem. Az elsőn ez a felirat volt: Sértetlenek. Azok voltak itt, akiket a gonosz léleknek nem sikerült megsebesíteni. Ártatlanságuk még érintetlen volt. Sokan voltak, láttam mindnyájukat, a mostaniakat és az eljövendőket is. Biztosan haladtak előre egy ösvényen, habár nyilak céltáblái voltak és minden oldalról karddal és dárdával támadták őket. Ezek a fegyverek valamiféle kerítést alkottak az út két oldalán, és habár támadták és veszélyeztették őket, mégsem sebesültek meg.      Aztán Domonkos odaadta a második jegyzéket. Ezen ez a felirat állt: Sebesültek. Azok voltak itt, akik elfordultak egy időre Istentől, de lábra álltak, és bánattal meg szentgyónással begyógyították sebeiket. Sokkal többen voltak, mint előbb. Elolvastam a névsort, és mindenkit láttam. Sokan meggörnyedve és kétségbeesve haladtak előre.      Domonkosnak egy harmadik jegyzék is volt a kezében. Ez volt ráírva: A rossz útra tértek. Azoknak a nevei voltak itt, akik végleg elfordultak Istentől. El akartam olvasni ezt a jegyzéket is, és már nyúltam is utána. De Domonkos határozottan rám szólt:      – Még ne! Várj egy pillanatig! Ha kinyitod ezt a jegyzéket, olyan bűz fog belőle áradni, amelyet nem bírsz ki se te, sem én. Az angyalok rémülten elfordulnak. A Szentlélek undorodik a bűn szörnyű bűzétől . . . Most pedig vedd és nyisd ki. Bárcsak ki tudnál belőle olvasni valami jót a fiaid javára!      E szavak után hátrább lépett, mintha el akarna menekülni.      Kinyitottam a névsort. Egyetlen egy nevet sem láttam, de elég volt egy pillantás, és mindenki, aki ott szerepelt, rögtön megjelent előttem. Mindegyiküket láttam és nagyon sajnáltam őket . . . És sok olyat is láttam, akit a társai jónak tartanak, sőt nagyon is jónak, és sajnos, nem olyanok . . .      Amikor kinyitottam a jegyzéket, elviselhetetlen bűz áradt belőle. Rögtön irtózatosan fájni kezdett a fejem, és olyan nagy feszültséget éreztem a bensőmben, hogy azt hittem, azonnal meghalok. Minden elsötétült körülöttem. A mennyei látomás szertefoszlott. Ekkor egy villám cikázott át a tekintetem előtt és olyan szörnyűt dördült az ég, hogy ijedtemben felébredtem. Körülnéztem, és azt láttam, hogy a szobámban vagyok.      Minden eltűnt. De a szörnyű bűz ottmaradt. Behatolt a falakba, beszívódott a ruhámba, úgyhogy még napok múltán is úgy tűnt, állandóan ezt érzem. Ilyen borzalmas a bűnösnek még csak a neve is az Úr szemében . . .” [Ugyanez a történet egy másik írótól ITT olvasható] Feltéve: 2016. december 22.