Részlet Schütz Antal Dogmatika (1923) című művéből:
„Az Egyház fogyatkozhatatlan. Hittétel. – Az Egyház fogyatkozhatatlansága (indefectibilitas) két mozzanatot ölel föl: Jézus Krisztus Egyháza megmarad az idők végéig (állandóság, perennitas), még pedig lényegét tekintve változatlanul abban az alakban, mint ő megalapította (változatlanság, immutabilitas). Az Egyháznak a kinyilatkoztatott igazság változatlan őrzésében és hirdetésében való fogyatkozhatatlansága a tévedhetetlenség. Tehát a tétel értelmében látható Egyház mindig lesz a földön, és az Egyház isteni eleme: az evangéliumi igazság és a kegyelem, annak eszközei: a szentségek és a szentségre vezető kormányzat, a hierarchia és annak alapszervezete mindig ugyanaz marad.”
Az itt következő írás előzményei:
1. A zelozelavi honlapon 2016. október 21-én az Indefectibilitas címmel megjelent cikk szerzője Williamson püspöknek – akit cikkében annak szokásos írásmódja alapján BpW-nek nevez – egyik levelére reagált, amelyben Williamson püspök D. J. Sanborn atya (akit csak így nevez meg: BpS) „Resistance And Indefectibility” című 1991-ben (tehát még püspökké szentelése előtt) megjelent tanulmányát taglalta, és aminek eredeti angol változata itt olvasható: http://www.traditionalmass.org/images/articles/Resist-Indefect-P.pdf
A cikk szerzője BpW írását bemutatva, megállapította, hogy a püspök nyilvánvalóan nem olvasta végig BpS tanulmányát, különben azt támadva nem írhatott volna ilyeneket: „Összefoglalva kimondhatjuk, hogy Isten saját Egyháza erősebb, mint az ördög vagy az ember összes gonoszsága, beleértve még az [ú. n.] II. Vatikáni Zsinatot is. A zsinati egyház hittagadása ugyan valószínűleg példátlanul súlyos az egész egyháztörténelemben, de az Egyház örök fennállása és a pápák tévedhetetlensége Istentől ered és nem az emberektől. A szedesvakantisták ugyanúgy gondolkodnak, mint a liberálisok, vagyis emberileg, túlságosan emberileg.”
Ezután a szerző ezt a kérdést tette fel: De valójában ki gondolkodik itt „emberileg, túlságosan emberileg” az Egyházról, és rabol el tőle minden istenit, amikor úgy véli, hogy még a „zsinati bukás – conciliar defection” sem változtat meg semmit, és ami ezért teljesen összeegyeztethető az egy, szent, katolikus és apostoli Egyházzal? Számunkra ez szentségtörés. Így csak az gondolkozhat, aki a kanti filozofikus rendszert már a magáévá tette. Az ilyen számára a „zsinati egyház” csupán egy „jelenség”, amire rávetíti saját a priori-kategóriáit, és aminek így a priori Krisztus Egyházának kell lennie, akár szentségtörő, akár nem. – Munkánk következő részében BpS olvasásra érdemes tanulmányával fogunk foglalkozni, és közben megdöbbenve fogjuk megállapítani, milyen nagy mértékben vált már romlottá és kantivá a Lefebvre érseket követők gondolkodásmódja.
2. Ezt követően október 28-án a szerző Indefectibilitas II. címmel folytatta eszmefuttatását BpW és BpS írásairól. Most e cikkből közlöm azokat a részeket, melyekben a szerző Sanborn atya „Resistance And Indefectibility” című értekezését foglalta össze.
D. Sanborn atya [a továbbiakban BpS] cikke, melynek címe: „Resistance And Indefectibility – Ellenállás és Indefectibilitas”, a következő kérdéssel indul: „At the root of all disputes: Where is the Church? – Minden vita alapja: Hol az Egyház?”
BpS egy sajnálatraméltó ténnyel kezdi írását, nevezetesen azzal, hogy azok között, akik visszautasítják az [ú. n.] II. Vatikáni Zsinat újításait, nem teremthető meg az egység. Bár az elutasítók elvileg megegyeznek abban, hogy a reformokkal szembeni ellenállás szükségszerű, de egyúttal sok más kérdésben olyan vehemensen állnak egymással szemben, hogy energiájukat inkább az egymás, mint a modernisták elleni harcra fordítják; aminek az ördög természetesen nagyon örül. BpS józan érvelésével e szakadást akarja megszüntetni –, de ez csak akkor sikerülhetne, ha az olvasók hajlandók lennének tárgyilagosan, előítéletektől mentesen, az érvekre és a bizonyítékokra nyitottan olvasni a szöveget. Ilyen olvasók azonban igen kis számban akadnak, hiszen a többség, köztük Lefebvre érsek követői és szellemi fiai, az ilyen józan, tárgyilagos gondolkodásmódra, előítéleteik feladására, újbóli átgondolására képtelenek.
BpS megállapítja, hogy a viták alapját ez a kérdés képezi: „Hol van az Egyház?” Vagyis, „megegyezik-e a katolikus hit a Novus Ordo vallással?” E kérdés döntő jelentőségű, mivel a lehetséges válaszoktól nagyon sok minden függ. Ha a válasz igen, vagyis „a Novus Ordo vallás megfelel a katolikus hitnek”, akkor az ez ellen való ellenállás egyenlő a szkizmával, és talán még eretnek is. Másfelől viszont a nemleges válasz egy hierarchia nélküli katolikus egyház problémáját hozza magával.
A „tradicionalisták” különböző táborai között a nagy választóvonal az Egyház kérdése mentén húzódik. És mivel az Egyház látható feje a pápa, ezzel a „zsinati pápák” pápaságának a kérdése is együtt jár. Annak oka, hogy a „zsinati pápákban” olyan sok „tradicionalista” valódi pápát akar látni, nem abban rejlik, hogy egyetértenek ezek teológiájával, hanem sokkal inkább abban, hogy teológiailag szükségesnek látják, hogy a „Novus Ordo-vallást” és a római katolikus Egyházat egynek tekintsék. Az Egyház fogyatkozhatatlanságáról (indefectibilitasa) szóló tan miatt tekintik ezt szükségszerűségnek, vagyis ama hittétel miatt, hogy az Egyháznak az idők végezetéig látható hierarchiával kell rendelkeznie.
Ebből azt a következtetést vonják le, hogy a „zsinati pápák” és a „Novus Ordo-püspökök” kollégiuma egyenlő a katolikus Egyház hierarchiájával, amennyiben a tagokat szabályszerűen választották meg, illetve nevezték ki, és így ők elnyert hivatalukban katolikus elődeiket követik. Aki ezt tagadja, az az Egyházat tagadja, állítják. Aki visszautasítja ezt a hierarchiát, az szakadár, mert ezáltal a katolikus hierarchiától szakad el. BpS problémafelvetésével kétségtelenül a lényegét ragadta meg a mai katolikusok legfőbb problémájának.
A másik tábor azonban az Egyház fogyatkozhatatlanságából pont az ellenkező következtetést vonja le, állapítja meg BpS. Az ő számukra az [ú. n.] II. Vatikáni Zsinat eretnek. Wojtyla [II. János Pál, aki az írás keletkezésekor, tehát 1991-ben a zsinati pápa volt] eretnek. A püspökök eretnekek, az új szentségek nem katolikusok, és a legtöbb esetben kétséges az érvényességük, vagy egészen érvénytelenek. Tehát e tábor hívei az indefektibilitas nevében kijelentik, hogy teológiailag szükségszerű következmény, hogy a Novus Ordo-vallás nem azonos a katolikus vallással, és ezért a Novus Ordo-hierarchia nem azonos a katolikus hierarchiával.
Ez a szomorú egyenetlenség, azaz e két egymástól diametrálisan eltérő válasz, mely ironikus módon az indefectibilitas katolikus elvéhez való ragaszkodásból ered, annak a ténynek a következménye, hogy azok a „pápák” és „püspökök”, akiknek a szukcesszió normális eszközeivel sikerült a zsinat előtti katolikus pápák és püspökök helyét elfoglalni, a II. Vatikáni Zsinat és az ezt követő reformok segítségével új vallást hoztak létre, mely nem egyezik meg a kétezer éves katolikus vallással.
Ezt követően BpS azt a kérdést veti fel, hogy vajon mire vonatkozik a katolikus Egyház indefectibilitasa: a hitre vagy a pápák és a püspököknek az apostolok kora utáni látható szukcessziós vonalára. Válasza szerint mind a kettőre, és XIII. Leó szavaival élve, súlyos és veszedelmes tévedés lenne bármelyiket tagadni a kettő közül. XIII. Leó 1896. június 29-i „Satis cognitum” enciklikájában írja: „[Az Egyház], ha azt a végső célt, amire törekszik, és a szentséget eszközlő legközelebbi okokat nézzük, valójában szellemi; ha azonban azokat a személyeket vizsgáljuk, akikből áll, és azokat a dolgokat, amelyek a szellemi adományokhoz elvezetnek, külső és szükségszerűen látható. … Ebből az következik, hogy azok, akik a saját megítélésük szerint az Egyházat rejtőzködőnek és teljesen láthatatlannak képzelik el és írják le, nagy és ugyanannyira veszélyes tévedésben leledzenek; s ugyanez érvényes azokra is, akik semmi másnak, mint némi mérséklő fegyelemmel és külső szertartásokkal rendelkező, az isteni kegyelem ajándékainak állandó közlése és mindazon dolgok nélküli emberi intézménynek tartják, amelyek mindennapos és tisztán rámutatással tanúsítják, hogy életét Istentől kapta.” (DH 3300, 3301)
Csak e bevezető után tér rá BpS értekezésének első fő pontjára. Az indefectibilitas szót magyarul fogyatkozhatatlansággal, maradandósággal vagy szétrombolhatatlansággal fordítják le. Csakhogy az indefectibilitas szóban rejlik még egy jellegzetesség, amit akkor értünk meg a leginkább, ha a latin kifejezés eredetét vizsgáljuk: „deficere” defektet jelent, tehát az indefectibilitas mint tulajdonság, a defektnélküliséget is magában öleli. Az Egyház indefectibilitasa tehát nem csak azt jelenti, hogy az idők végezetéig megmarad, hanem azt is, hogy soha nem válhat defektessé, azaz nem válhat hűtlenné önmagához, nem tévedhet.
Az Egyház tehát – amint ez a Schütz Dogmatikában is olvasható – „megmarad az idők végéig lényegét tekintve változatlanul abban az alakban, mint ahogy Jézus Krisztus megalapította”. Más szóval, lehetetlen, hogy a katolikus Egyház lényegesen változna. Akcidentális változtatásokat elrendelhet, különösen törvényeiben, melyekkel bölcs módon a különböző korszakok megváltozott körülményeire reagál, de ezeknek az akcidentális változtatásoknak soha nem szabad Krisztus alapításának lényegét érinteniük. Ez az indefectibilitas a biztos jele az Egyház természetfeletti eredetének és jellegének, különösen ha tekintetbe vesszük, milyen gyakran és mekkora erővel próbálták meg ellenségei éppen a lényegét megváltoztatni.
Az Egyház legjellegzetesebb természetéhez mindenek előtt a hit tana tartozik, ami miatt az indefectibilitas először is a tanra vonatkozik. Objektíven nézve a hit, nevezetesen mint az Istentől kinyilatkoztatott tan letéteménye, a katolikus Egyház egész struktúrájának az alapja. Szubjektíven pedig a hit, vagyis a hit erénye a lélek egész természetfeletti életének bázisa. Éppen ezért olyan elengedhetetlenül fontos a hit tanában az Egyház fogyatkozhatatlansága. Az Egyház tanítása ugyanolyan változatlan, mint isteni eredete, és ez a kétezer éve változatlan tanítás a jele Krisztus Szentlélek által közvetített örökös támogatásának. A legkisebb ellentmondás vagy a rendes és rendkívüli Tanítóhivatalban felfedezhető legkisebb eltérés elegendő bizonyíték lenne arra, hogy Isten nincs az egyházzal. Ebben a kérdésben vagy a minden, vagy a semmi sem érvényes. Mert bármilyen kicsi vagy bármilyen múlékony eltérés akár csak egyetlenegy tételben már az Egyház indefectibilitasanak végét jelentené.
Ráadásul az indefectibilitas nem korlátozódik egyedül a tanra, hanem mindarra kiterjed, amivel az isteni alapító Egyházát felruházta. Krisztus az Egyházat struktúrával és hatalommal is felruházta. Monarchiaként alapította meg, melyben minden hatalmat Szent Péter kezébe tett le. Püspököket is rendelt, akik Péterrel közösségben és magukat neki alávetve vezetik az Egyházat. Ennek a struktúrának hatalmat adott arra, hogy az egész emberi nemet tanítsa, vezesse és megszentelje. Ez a hatalom az apostoli küldetésből ered, vagyis abból az aktusból, amellyel Krisztus a lelkek megmentésére apostolait szétküldte a világba. Ezért kell ennek a struktúrának és küldetésnek az idők végezetéig megmaradnia. Ezen felül az Egyház még szentelési hatalmat is kapott, mellyel emberi lények az isteni hatalom természetfeletti eszközeivé válnak, hogy az emberek természetfeletti üdvét a szentségekkel kieszközöljék, különösen az Eucharisztia szent szentségével.
Ha az Egyház indefectibilitasa mindezen felsorolt dolgokra kiterjed, akkor ebből az következik, hogy az Egyház „defekt” lenne, sérültté, hiányossá válna, ha a) tanát valaha is megváltoztatná; b) monarchikus és hierarchikus struktúráját valaha is megváltoztatná vagy eltörölné; c) apostoli küldetését a tanításra, a vezetésre és a lelkek megszentelésére valaha is szubsztanciálisan megváltoztatná vagy beszüntetné; d) szentelési hatalmát valaha is szubsztanciálisan megváltoztatná vagy eltörölné.
Miután BpS az Egyház fogyatkozhatatlanságáról szóló tant felvázolta, a probléma második fő pontjára tér rá, nevezetesen az Egyház helyzetére. Hogyan lehet az Egyház jelenkori helyzetét az indefectibilitas tanával összeegyeztetni? – teszi fel a kérdést. Vagy másképp kifejezve: Hol van az Egyház? Ez a katolikusnak megmaradni akarók minden vitájának alapja, hiszen katolikus tanítás, hogy senki nem kerülhet tévútra, ha az Egyházra hallgat, azt követi. Vagyis annak, aki üdvözülni akar, elegendő azt tudni, hol találja az Egyházat.
Csakhogy ez a kérdés nagymértékben problematikus, mert akárhogyan is válaszol rá valaki, rögtön összeütközésbe kerül az indefectibilitas tanával. Ha valaki azt válaszolja, hogy a Novus Ordo katolikus, akkor szembekerül a tan, az általános törvénykezés, valamint a szentségek területén a defektus súlyos problémájával. Ráadásul, ha ez a feltevés igaz, akkor az ú. n. tradicionalisták harca a Novus Ordo ellen ad abszurdum. Aki viszont azt válaszolja, hogy a Novus Ordo nem katolikus, az a látható Egyház megtalálásának problémájába ütközik bele, hiszen ez esetben az egész „katolikus” hierarchia a Novus Ordo nem-katolikus szektájával egyenlő. Vagyis úgy tűnik, hogy az „igen” válasz az Egyház legjelentősebb szellemi tulajdonságainak defektusához vezet, míg a „nem” válasz az Egyház legjelentősebb anyagi tulajdonságainak defektusához. Holott a katolikus tanból tudjuk, hogy mind e kettő abszolút szükséges az Egyház számára, úgy ahogy a lélek és a test az emberi természet számára, és hogy mindkettőnek az idők végezetéig fent kell állnia, hogy az Egyház indefectibilitasa ne sérüljön meg.
Azok, akik a Novus Ordo katolikus voltára „igennel” válaszolnak, az Egyház látható struktúráját őrzik, míg a „nemmel” válaszolók az Egyház szellemi és doktrinális tisztaságát, amit szerintük a Novus Ordoval való puszta kapcsolat bepiszkol. És mivel itt magáért az Egyházért folyó harcról van szó, a „tradicionalisták” ádázabban harcolnak egymás, mint a Novus Ordo ellen.
BpS dolgozatának harmadik pontjában megoldásként három lehetőséget mutat be, ezek: a) az Ecclesia Dei-megoldás; b) a lefebvrista megoldás; c) a szedesvakantista megoldás. Sanborn atya dolgozatának németre fordítója, azaz a cikk szerzőjének véleménye szerint valójában úgy tűnik, csak két megoldás létezik, hiszen két elv áll itt szemben egymással, egyfelől az Egyház materiális, másfelől a szellemi integritása – BpS mégis hármat sorol fel, mert szerinte a lefebvrista mint valami hibrid megoldás, a két szisztémát össze próbálja gyúrni.
BpS elsőnek az Ecclesia Dei-megoldást tárgyalja. Mint ismert, az Ecclesia Dei bizottság, és az oda tartozó „tradicionális” csoportok nevüket annak a római iratnak köszönik, mellyel 1988-ban a híres-hírhedt püspökszentelések után Róma Lefebvre érseket és az új négy Pius-püspököt kiközösítette. Ezzel egyidőben hozta létre Róma az azonos nevű bizottságot a „tradicionalisták” részére, melynek első alapítása a az FSSPX-ből kilépett papok számára a Szent Péter Papi Közösség lett. [A bizottság mozgalmas évei 2007. július 7-én kezdődtek Ratzinger Summorum pontificum motu propriojának megjelenése után, ettől kezdve számos, eddig az időpontig az FSSPX-szel szövetkezett „tradicionalista” csoportosulás fogadtatta el magát egyházjogilag a bizottságon keresztül a zsinati szektával.]
E csoportosulások elismerik a Novus Ordo-hierarchiát a katolikus hierarchiának, elfogadják az ú. n. II. Vatikáni Zsinatot és minden hivatalos reformot, aminek fejében a zsinati szekta megengedi nekik, hogy a XXIII. János-féle misét mondják, valamint szemináriumot működtessenek többé-kevésbé a zsinat előtti irányvonalak szerint. Az ő megoldásuk tehát abból áll, hogy a tradíciót a Novus Ordo-hierarchia védnöksége alá helyezik. Ezáltal a tradícióhoz való kötődésüket nem a katolikus hitnek a modernizmussal szembeni védelme motiválja, hanem egyfajta nosztalgia, vonzódás a régi rítushoz.
A lefebvrista megoldást, folytatja BpS, a következőképpen lehet röviden összefoglalni: elismerni a zsinati pápák auktoritását, de tévedéseiket nem követni. Bár nehéz a lefebvristákat egy pozícióba helyezni, hiszen állandóan változtatják álláspontjukat, de hosszú működésük mégis csak ezt a tendenciát erősíti meg. Lefebvre érsek megkövetelte közössége minden tagjától, hogy katolikus pápáknak ismerjék el a zsinati „pápákat”, és mindenkit eltávolított, aki ezt nyilvánosan megtagadta. „Az érsek a modernista válság elleni megoldásnak egy tradicionalista népmozgalmat képzelt el, mely a világ minden egyházmegyéjében a tradicionalista papokat támogatja és a modernistákat visszautasítja. Az volt a véleménye, hogy a szedesvakantista megoldás hátráltatna egy ilyen népmozgalmat, mert azt állítani, hogy II. János Pál nem pápa, több mint amit az utca embere el tud viselni” – írja BpS.
Ez a megoldás azt követeli elfogadóitól, hogy esetről esetre maguk döntsék el, hogy a zsinati tanítóhivatal döntései mikor katolikusok és mikor nem. És mivel Lefebvre érsek volt a legtekintélyesebb a tradicionalisták között, az ő szava lett a közvetlen hitszabály, a hit és engedelmesség legfőbb normája papok százai és katolikusok tízezrei számára. A szűrést, illetve a szűrő szerepét, amit az FSSPX magának tartott fenn, féltékenyen őrizték, és mindenkit, aki ezzel szembeszállni merészkedett, felforgatónak minősítettek, és végül kizártak.
Feltéve: 2016. december 9.
Arra a kérdésre, hogy a Novus Ordo vajon katolikus-e vagy sem, Lefebvre érsek és követői mindig olyan válaszokat adtak, melyek mindkét oldalt kielégítették. Azt hitték, hogy megőrzik az Egyház indefectibilitasat, ha a Novus Ordo-hierarchiát elismerik a katolikus hierarchiának, és az ú. n. II. Vatikáni Zsinatot összes reformjával egyetemben csupán külsőleg rossznak, vagyis helytelenül értelmezettnek és bizonyos értelemben félrevezetőnek tartják, és a zsinati „pápákat”, mint két „egyház”, a katolikus és a zsinati „egyház”, fejének. Egyébként pedig az a véleményük, hogy amíg Lefebvre érsek műve, az FSSPX létezik, nincs semmi baj, mert ez fenntartja az Egyház indefectibilitasat és tévedhetetlenségét.
6. Ezzel eljutottunk a harmadik, a szedesvakantista megoldáshoz. Ennek alapelve BpS szerint úgy szól, hogy lehetetlen „a Novus Ordot a katolikus Egyházzal egyenlővé tenni”, mégpedig az Egyháznak a hit, az erkölcs, az istentisztelet és a fegyelem kérdésében meglévő indefectibilitasa miatt. Ha valaki azt állítja, hogy a zsinati szektának e területeken meghozott intézkedései a katolikus Egyház ténykedéséhez tartozik, akkor egyúttal tagadnia kell az Egyház indefectibilitasat, és be kell vallania, hogy Krisztus Egyháza „defektes”. Ez azonban ki van zárva, következésképpen mind ezek az újítások nem származhatnak a katolikus Egyháztól. Ennélfogva az is ki van zárva, hogy a zsinati „pápák”, akik ezeket az újításokat bevezették és végrehajtották, rendelkeznek a katolikus Egyház joghatóságával. Ha ugyanis valóban a katolikus Egyház pápái lennének, tévedhetetlenségük megóvta volna, megóvná őket a tévedésektől e dolgokban.
A szedesvakantisták tehát kitartanak azon véleményük mellett, hogy a zsinati szekta és hierarchia nem azonos a katolikus Egyházzal és annak hierarchiájával, mert ha nem így lenne, akkor Krisztus szeplőtelen menyasszonyát eretnekséggel, szentségtöréssel, érvénytelen szentségek kiszolgáltatásával, tévedéssel és bűnös törvények meghozatalával kellene vádolni, ami értelmetlenné tenné Krisztus szavait: „Aki titeket hallgat, engem hallgat” (Lk 10,16).
E pozíció elleni legfőbb ellenvetés úgy szól, hogy az egyházi hierarchia tömeges kiesése általános szedesvakanciát eredményez, és ezzel az Egyház láthatósága semmisül meg. A szedesvakantista válasz erre az, hogy a pápai vagy egy püspöki szék megüresedése nem összeegyeztethetetlen az Egyház láthatóságával, amit az a tény bizonyít, hogy ilyen megüresedés az Egyház történelmében egy hivatalviselő halálával rendszeresen előáll. Persze a mostani üresedés időtartama és mértéke igencsak nagy zűrzavart okoz, de maga a szedesvakancia nem áll belső ellentmondásban az Egyház természetével. Ráadásul a modern hierarchiának a katolikus hierarchiával való egyenlővé tétele sem oldana meg semmit a katolikus Egyház láthatóságának problémáján, hiszen ez csak azt jelentené, hogy a zsinati eretnek egyház látható. Viszont egy olyan teória, ami a modernista hierarchiát a katolikus hierarchiával tesz egyenlővé, éppenséggel nem őrizné, hanem lerombolná az Egyház indefectibilitasat. A hit számára az szükséges, hogy ne egyszerűen létezzen valamely látható struktúra, hanem olyan struktúrája legyen, ami a katolikus hitet vallja. Valamilyen látható szervezet, mely a katolikus hitet tagadja, lehet látható szervezet, de nem lehet a katolikus Egyház.
7. A negyedik pontban BpS a különböző megoldásokat veszi vizsgálat alá, amihez előbb e vizsgálat alapelveit tisztázza. Az első alapelv így szól: A Novus Ordo (e név alatt nemcsak az új miserítust, hanem az egész zsinati képződményt kell érteni) vagy katolikus, vagy nem; egyszerre mindkettő nem lehet.
Bár a legtöbb ú. n. tradicionalista úgy gondolja, hogy „the more catholich, the better” – minél katolikusabb, annál jobb, de ez óriási tévedés: valaki/valami vagy katolikus vagy nem. A katolikus hit nem engedi meg a fokozatokat. Természeténél fogva integrális, mivel Isten tekintélyén alapszik; az ember Isten tekintélyében bízva hisz vagy sem [nincs olyan, hogy ezt elhiszem Istennek, azt nem, ezzel Isten tekintélyét saját ítéletemnek vetem alá]. Ezért nem létezhetnek kivételek. Ha az eretnekségnek a tanban, az erkölcsben, az istentiszteletben vagy a fegyelemben a lehető leghalványabb nyoma fellép, akkor az már nem katolikus. XV. Benedek „Ad beatissimi” kezdetű körlevelében írja: „A katolikus hit ereje és természete olyan, hogy se hozzáadni, se elvenni nem lehet belőle semmit: vagy egészében elfogadjuk, vagy egészében elvetjük.” (DH 3625) XIII. Leó a „Satis cognitum”-ban pedig így: „Az atyák mindig meg voltak győződve arról, hogy ki van zárva a katolikus közösségből és elszakadt az Egyháztól az, aki a hiteles Tanítóhivatal által előterjesztett tantól akár csak a legcsekélyebb mértékben eltér.”
A vizsgálat második alapelve: Ha a Novus Ordo katolikus, akkor azt minden katolikusnak el kell fogadnia, ha nem az, akkor minden katolikusnak el kell utasítania. Az előbb ismertetett okok miatt itt sem létezhet semmilyen középút.
A Novus Ordo a lehető legteljesebb auktoritással lett promulgálva, és egyetlen katolikus számára sincs semmilyen alap vagy kibeszélés, hogy ellenálljon ezen újításoknak, ha e kihirdetések valóban katolikus tekintélytől származnak! Ha ezek a dolgok katolikusak, akkor elfogadásuk döntő jelentőségű lelkünk üdvére nézve. Ebben az esetben a régi rítushoz való ragaszkodás puszta szentimentalizmus. Ha azonban a Novus Ordo a katolikus Egyháztól való elszakadást jelenti, akkor a katolikusoknak mindennemű kompromisszum nélkül és még életük feláldozásával is szembe kell szállniuk vele!
A harmadik alapelv: A pápa auktoritásának elismerése szükségszerűen együtt jár a pápai tekintély előjogainak az elismerésével. A pápai auktoritás tévedhetetlen a hit és az erkölcs tanaiban, és az univerzális rendes Tanítóhivatal gyakorlásában, valamint a kultusz és a fegyelem ügyeiben, amennyiben ezeken a területeken nem rendelhet el és nem írhat elő semmit, ami bűnös, eretnek vagy a lelkek kárát okozza. Ezek szerint, aki elismeri a zsinati „pápák” auktoritását, annak azt is el kell ismernie, hogy az ú. n. II. Vatikáni Zsinat mentes a téves tanításoktól, hogy az új „mise” és a megújított „szentségek” valamint az új „egyházjog” nem tartalmaz egyetlen hitbeli tévedést sem, vagy bármi olyat, ami a lelkeknek kárára lehetne.
A fentebb felsorolt három megoldást tehát ezen elvek szerint kell megvizsgálni.
a) Az Ecclesia Dei-megoldás a lefektetett elvek szerint egyáltalán nem jelent megoldást. A Novus Ordo-t katolikusnak tartók számára a tradíció puszta nosztalgia lehet csupán, ezért az Ecclesia Diaboli név jobban illene rájuk. Mindazonáltal el kell ismerni, hogy ők legalább konzisztensen és logikusan gondolkoznak; legalább azt belátják, hogy nem lehet egy zsinati „pápát” pápának elismerni, és közben ignorálni tanítását és intézkedését. Ezzel legalább egyházi lelkületről tesznek bizonyságot, és csak sajnálni lehet őket, hogy ennyire vakok, és úgy gondolják, hogy a modernista szektával kell közösségben lenniük.
b) Ami a lefebvrista megoldást illeti, ez tökéletesen ellentmondásos. Számukra a Novus Ordo egyszerre katolikus és nem katolikus, és azt hiszik, hogy ők szűrhetik ki a nem katolikust a katolikusból. Bár elismerik a Novus Ordo hierarchiát, ugyanakkor azonban nem engedelmeskednek neki, sőt úgy élnek, úgy osztogatják a szentségeket, mintha ez a hierarchia nem is létezne.
Holott a katolikus auktoritás az, ami a katolikus Egyházat fenntartja, ez az ő formája. [Jézus nem vallást, hanem Egyházat alapított, és ennek vezetését egy főre, Péterre bízta.] A papszentelés a legitim hierarchia engedélye, sőt tiltása ellenére súlyos bűn. Ez az út a protestantizmusba vezet, ahol minden hatalom közvetlenül Istentől származik, és egy meglevő hierarchia mellékes dolog csupán.
Összefoglalva tehát kijelenthető, hogy a lefebvrista megoldás mind a három alapelvet megsérti. A Novus Ordot egyfajta katolikus és nem katolikus keverékének tartja, másfelől azt állítja, hogy a Novus Ordot el kell ismerni, de olykor szembe is lehet vele szegülni, harmadszor legitim pápának ismeri el a zsinati „pápákat”, miközben nem engedelmeskedik nekik. Emiatt súlyos teoretikus és gyakorlati tévedésekben, vagyis folytonos mély ellentmondásban élnek és tevékenykednek. Így az sem csoda, hogy fennállásuk óta rengeteg szakadás és irányzat keletkezett köztük, hol az egyik, hol a másik irányba, és hogy vezetésük is folyton folyvást ingadozik a különböző álláspontok között.
8. c) A szedesvakantista megoldás tárgyalását BpS azzal kezdi, hogy emlékeztet a tomisták és a molinisták közötti vitára, mely az Isten kegyelme és az ember szabad akarata közötti viszonyról folyt [e viták tárgyáról lásd a lexikonokat]. BpS a domonkos Pere Hugont idézi, aki e vitáról azt mondta, hogy mindkét rendszernek [emberi okoskodások Isten útjairól] megvannak a maga nehézségei, ami nem is lehet másképp, mert a misztérium vagy titok kizárása Isten dolgaiban csakis tévedés jele lehet. A tomizmus a nyitott végek titkát nem képes megoldani, a molinizmus azonban ellentmondásba keveredik.
BpS szerint a szedesvakantizmus problémája hasonló a tomista rendszerhez: ő is tisztel minden elvet, és mégis bizonyos sötétségben marad, mert az elvek közötti utolsó kapcsolatot nem látja. Miközben a szedesvakantizmus az Egyház indefectibilitasanak minden jelentős elemét megőrzi, még sincs abban a helyzetben, hogy a Novus Ordo gonoszságának titkát megfejtse, vagyis hogy megmagyarázza, hogy a Szentszék tartós üresedése miként fogja végül Isten dicsőségét szolgálni, és hogy az Egyház hogyan fogja ezt a rettenetes problémát egy napon megoldani. Mindazonáltal azzal az állítással, hogy az Apostoli Szék üres, a szedesvakantizmus nem esik semmilyen ellentmondásba, szemben a másik két rendszer megoldásával.
A szedesvakantizmus alapvető megállapítása tehát az, hogy a Novus Ordo és a katolikus hit között alapvető különbség áll fenn, hogy e kettőnél két különböző, egymással össze nem egyeztethető vallásról van szó, melyek együtt egyazon egyházban nem létezhetnek egymás mellett. Ennek következtében azok, akik a Novus Ordo vallást promulgálták, nem lehetnek a katolikus Egyház tekintélyei.
De akkor, hol van a látható Egyház? BpS válasza szerint ott, ahol a hívek katolikus vallásukat nyilvánosan gyakorolják, és egyúttal egy érvényes új pápára várnak. És ha minden püspök elvesztette auktoritását, a szedesvakantizmus akkor sem változtat semmit a katolikus Egyház belső természetén, hanem rábízza az isteni Gondviselésre, hogy a rendet újra helyreállítsa.
Ezzel szemben azok a rendszerek, melyek attól való félelmükben, hogy különben nincs más megoldás, nem szakadnak el a modernista hierarchiától, valójában összekötik a katolikus Egyházat és a modernizmus eretnekségét, két abszolút összeegyeztethetetlen dolgot, melyek ugyanannyira nem egyeztethetők össze, mint Isten és az ördög. A szedesvakantizmus titokba vezet ugyan, de nem ellentmondásba!
9. BpS a következő végkövetkeztetésre jut: Az Egyház legfontosabb sajátossága a hit, és e hit érdekében van látható struktúrája. Ha a Novus Ordo katolikus, akkor nincs semmi probléma, és nincs semmi értelme egy „tradicionalista” mozgalomnak. Ha a Novus Ordo nem katolikus, akkor szentségtörés a katolikus Egyházat és a Novus Ordot egymással összekapcsolni. Harmadik megoldás nem létezik. „Szilárdan meg vagyok győződve arról, hogy a Novus Ordo nem katolikus, és ezért azt vallom, hogy minden rendszer, ami azt állítja, hogy a Novus Ordot Krisztus auktoritásával vezették be, objektív istenkáromlás és szétzúzza az Egyház indefectibilitasat. (I firmly hold that it is not Catholic, and therefore hold that any system which claims that the Novus Ordo has been given to us by the authority of Christ is objectively blasphemous and ruinous of the Church’s indefectibility)” – zárja be BpS tanulmányát.
Vége
Feltéve: 2016. december 22.
|