1. Az FSSPX francia disztriktje kiadott egy nyilatkozatot, melyben ez a kijelentés áll: „Saint-Etienne-du-Rouvray-ban az iszlám megteremtette Franciaország első 21. századi vértanúját”, amit a német disztrikt saját havilapjában szó szerint átvett. „Megöltek egy embert, átvágták a torkát. Nem politikai okokból, hanem valóban a hit iránti gyűlöletből. Mindez egy templomban történt, egy szentmise [!] alatt. Az áldozat pap volt, és a gyilkosok véres tettük közben az iszlám hitvallásból idéztek. Ezzel teljes mértékben megvalósult a kánoni értelemben vett mártíromság.” Az FSSPX vezetői tehát szentté avattak valakit, mert szerintük az illető meggyilkolásakor a katolikus mártíromság minden feltétele teljesült. De valóban így van? Kétségtelen, hogy iszonyú gaztett egy embert megölni, ráadásul bestiális módon, ráadásul egy papot, ráadásul ilyen körülmények között! És még iszonyúbb, ha a gyilkosságot „a hit iránti gyűlöletből” követik el – de valóban elegendő mindez a „kánoni értelemben vett mártíromság” létrejöttéhez?
2. A Wetzer és Welte Egyházi Lexikonban a „mártír” címszó alatt ezt olvassuk: „Mártíroknak nevezik azokat a szenteket, akik keresztény hitük megvallása miatt erőszakos halállal haltak meg. Az elnevezés az Úr szavaira utal: »tanúim lesztek« (ApCsel 1,8), hiszen az apostolok elsősorban azáltal váltak az Úr tanúivá, hogy tanításukkal és életükkel a személyes tapasztalatuk alapján Krisztusban nyilvánvalóvá vált igazságot és valósággá lett megváltást hirdették, de kiváló módon úgy is, hogy hitvallásukat életük feláldozásával erősítették meg. Kínhalálukkal vértanúkká váltak, pregnáns értelemben mártírokká. … Az apostolokhoz hasonlóan Krisztust üldözések és kínok közepette, a szabadság és az élet elvesztésével megvallani, ez a kezdetektől fogva a keresztény hit megvallásának olyan világos és tökéletes tanúságtételének számított, hogy azok, akik ezt megtették, kiérdemelték a mártír nevet, mint megtisztelő címet és rangot.”
3. A lexikon így folytatja: „Amíg Nagy Konstantin nem adta meg az Egyháznak a szabadságot és a békét, az üldözés és a mártíromság olyan mértékben volt az Egyház sorsa, hogy a vértanúk egyházának nevezzük. Ezekben az évszázadokban azokat, akik Krisztust a bíróság előtt megvallották és érte fogságot viseltek el, confessores, azaz hitvallóknak nevezték. A mártír nevet azok mellé tették hozzá, akik ezen felül kínzást vagy súlyos bántalmazást szenvedtek el, bányamunkára vagy száműzetésre ítéltettek, valamint azok mellé is, akik, hogy elkerüljék a hittagadás veszélyét, önként hagyták el hazájukat, akkor is, ha nem erőszakos vagy szenvedésük következtében beállt halállal hunytak el; Tertullián az ilyen tanúkat martyres designati-nak nevezi.”
„Mindazonáltal az ókorban sem tartották mártíroknak azokat, akik önként álltak bíróság elé, a halált könnyelműen keresték, vagy bálványképek lerombolásával kierőszakolták, sem azokat, akik a kínszenvedésektől való félelmükben maguk okozták halálukat. A szigorú értelemben vett mártírokat, mint szenteket részesítették egyházi tiszteletben.”
4. Ezért kellett a mártírok halálát „Szent Ciprián tanúsága szerint a püspöknek jelenteni”, akinek „el kellett döntenie, hogy a megkínzott valóban mártír-e és ily módon méltó a tiszteletre; ezen elismerés (kanonizáció, azaz szentté avatás) után kapta az illető a martyr vindicatus címet.”
A Katolikus Lexikonban az olvasható, hogy „a vértanúság dogmatikai-fundamentális teológiai fogalmáról akkor van szó, ha valaki Krisztus hitéért – egészében vagy néhány tanára vonatkozóan (ezeket mindig a hit egészében nézve) –, vagy valamely krisztusi erényért türelmesen, szabad akaratból szenvedi el az erőszakkal okozott halált”. Tehát a vértanúság döntő kritériuma, ha a vértanú az erőszakos halált „türelmesen, szabad akaratból A KATOLIKUS HITÉRT szenvedi el”, nem pedig gyilkosának indítéka.
5. A Jó Pásztor Intézet 2016. augusztus 1-i dátummal kiadott egy kommünikét „Mártíromság vagy büntetés” címmel. Ebben olvasható: „Ahogy az egész világ értesült róla, a normandiai St. Étienne-du-Rouvray plébániatemplomában két iszlám fegyveres elvágta egy pap, Abbé Jacques Hamel torkát. Fölösleges mondani, hogy szörnyű gaztettről és szentségtörésről van szó, és hogy paptestvérünk (akit 1958-ban szenteltek pappá) lelkéért imádkoznunk kell. … Számos keresztény fordult hozzánk azzal a kérdéssel, hogy a szerencsétlen abbé esetében vajon nem lehet-e a szó szigorúan és egyházjogilag vett értelmében mártíromságról beszélni. Csakhogy az idős francia pap élete és működése erre a kérdésre nemleges választ ad. Abbé Hamel, épp úgy, ahogy a II. Vatikáni Zsinat [!] hívő követői, nagyon aktívan részt vett a vallások közötti párbeszédben, melyben tagadják a Szentháromságot és Krisztus istenségét. És az a »mise«, amit bemutatott, a megújított »mise« volt, amit joggal neveznek Luther-misének. Ha nem akarunk a mártíromság wojtylai [ vagy újabban a vér bergoglio-i] ökumenizmusának a hívei lenni, akkor egy modernistát – még akkor sem, ha keresztény volta miatt gyilkolták meg – nem lehet a »hit vértanújának« elismerni, pláne nem a kifejezés szigorúan vett és egyházjogi értelmében.” Végezetül a kommüniké a következő kérdést veti fel: Vajon az, ami történt és ami – amitől Isten mentsen – meg is ismétlődhet „nem sokkal inkább büntetés volt, ami nem annyira a személynek szólt, aki maga is áldozata lett az aljas szentségtörésnek, mint sokkal inkább a modernizmusnak, és ennek Krisztus istenségét és a Legszentebb Szentháromságot tagadókkal szembeni istentelen jóindulatának”?
|
vissza