Az FSSPX vezetői tehát szentté avattak valakit, mert szerintük az illető meggyilkolásakor a katolikus mártíromság minden feltétele teljesült. De valóban így van? Kétségtelen, hogy iszonyú gaztett egy embert megölni, ráadásul bestiális módon, ráadásul egy papot, ráadásul ilyen körülmények között! És még iszonyúbb, ha a gyilkosságot „a hit iránti gyűlöletből” követik el – de valóban elegendő mindez a „kánoni értelemben vett mártíromság” létrejöttéhez?
2. A Wetzer és Welte Egyházi Lexikonban a „mártír” címszó alatt ezt olvassuk: „Mártíroknak nevezik azokat a szenteket, akik keresztény hitük megvallása miatt erőszakos halállal haltak meg. Az elnevezés az Úr szavaira utal: »tanúim lesztek« (ApCsel 1,8), hiszen az apostolok elsősorban azáltal váltak az Úr tanúivá, hogy tanításukkal és életükkel a személyes tapasztalatuk alapján Krisztusban nyilvánvalóvá vált igazságot és valósággá lett megváltást hirdették, de kiváló módon úgy is, hogy hitvallásukat életük feláldozásával erősítették meg. Kínhalálukkal vértanúkká váltak, pregnáns értelemben mártírokká. … Az apostolokhoz hasonlóan Krisztust üldözések és kínok közepette, a szabadság és az élet elvesztésével megvallani, ez a kezdetektől fogva a keresztény hit megvallásának olyan világos és tökéletes tanúságtételének számított, hogy azok, akik ezt megtették, kiérdemelték a mártír nevet, mint megtisztelő címet és rangot.”
A lexikon szerint tehát a mártíromság számára az a döntő, hogy a vértanú megvallja keresztény (azaz katolikus) hitét, nem pedig az, hogy ellenségeinek, akik hitéért üldözik, mik voltak a motivációik. Az indítóok lehet a „hit elleni gyűlölet” is, de ezen felül létezhetnek más indítékok is, például politikaiak, mint az államérdek vagy a lázadástól való félelem, vagy személyesek, mint például bűnbak keresése. Az ókori római keresztényüldözések többnyire ilyen okokból történtek, és nem annyira a „hit elleni gyűlöletből”.
3. A lexikon így folytatja: „Amíg Nagy Konstantin nem adta meg az Egyháznak a szabadságot és a békét, az üldözés és a mártíromság olyan mértékben volt az Egyház sorsa, hogy a vértanúk egyházának nevezzük. Ezekben az évszázadokban azokat, akik Krisztust a bíróság előtt megvallották és érte fogságot viseltek el, confessores, azaz hitvallóknak nevezték. A mártír nevet azok mellé tették hozzá, akik ezen felül kínzást vagy súlyos bántalmazást szenvedtek el, bányamunkára vagy száműzetésre ítéltettek, valamint azok mellé is, akik, hogy elkerüljék a hittagadás veszélyét, önként hagyták el hazájukat, akkor is, ha nem erőszakos vagy szenvedésük következtében beállt halállal hunytak el; Tertullián az ilyen tanúkat martyres designati-nak nevezi.”
Ezeket a vértanúkat, akik hangsúlyozzuk, nem vértanúhalált haltak, az Egyház azzal tisztelte meg, hogy „felvették őket a klérus tagjai közé az elesettek és vezeklőkért mondott szóbeli és írásos közbejárás és az egyházi vagyonból való támogatás által”. „Mindazonáltal szigorú értelemben mártíroknak már abban az időben inkább és később kizárólag csak azokat a hitvallókat nevezték, akik keresztény hitükért, egy keresztény erényért vagy intézményért bírói ítélet következtében erőszakos halállal vagy a börtönben hunytak el a bántalmazások következtében.”
„Mindazonáltal az ókorban sem tartották mártíroknak azokat, akik önként álltak bíróság elé, a halált könnyelműen keresték, vagy bálványképek lerombolásával kierőszakolták, sem azokat, akik a kínszenvedésektől való félelmükben maguk okozták halálukat. A szigorú értelemben vett mártírokat, mint szenteket részesítették egyházi tiszteletben.”
Franz Spirago katekizmusában ezt a magyarázatot fűzte a lexikon adataihoz: „Senki nem keresheti szándékosan az üldözéseket vagy a mártírhalált. Egyesek, akik ezt tették (például önmagukat jelentették fel, bálvány-templomokat romboltak le és hasonló dolgokat műveltek), elbuktak a kísértésben; az ilyeneket az Egyház nem tisztelte vértanúkként. »Senkinek nem szabad okot adni arra, hogy igazságtalanságot kövessen el« (Aqunói Szent Tamás).”
4. Ezért kellett a mártírok halálát „Szent Ciprián tanúsága szerint a püspöknek jelenteni”, akinek „el kellett döntenie, hogy a megkínzott valóban mártír-e és ily módon méltó a tiszteletre; ezen elismerés (kanonizáció, azaz szentté avatás) után kapta az illető a martyr vindicatus címet.”
Tehát már akkor, az első évszázadokban az egyházi hierarchia döntötte el, hogy ki méltó a vértanú címre. „Abból a körülményből, hogy egy ilyen vizsgálat rendszerint nem már a temetés előtt vagy a temetés alatt zajlott le, magyarázható, hogy a martyr-cím a katakombák feliratain viszonylag ritkán fordul elő.”
„Egyes esetekben már a 4. században előfordult, hogy a pápát kérték meg, hogy a mártíromságot megállapítsa, és a vértanú tiszteletét engedélyezze. A 12. század eleje óta a vértanúság elismerése, valamint a szentté avatás egyre inkább a pápai szék privilégiuma lett, VIII. Orbán pápa (1636) óta pedig ez már egyedül a pápa joga.”
A Katolikus Lexikonban az olvasható, hogy „a vértanúság dogmatikai-fundamentális teológiai fogalmáról akkor van szó, ha valaki Krisztus hitéért – egészében vagy néhány tanára vonatkozóan (ezeket mindig a hit egészében nézve) –, vagy valamely krisztusi erényért türelmesen, szabad akaratból szenvedi el az erőszakkal okozott halált”. Tehát a vértanúság döntő kritériuma, ha a vértanú az erőszakos halált „türelmesen, szabad akaratból A KATOLIKUS HITÉRT szenvedi el”, nem pedig gyilkosának indítéka.
Természetes, hogy hit alatt, amit a vértanú vérével vall meg, az igaz hit értendő. „Mert aki egy tévtan miatt hal meg, az nem lesz mártír, hiszen az ilyennél hiányzik az Isten-szeretet, ami nélkül még a vértanúhalál sem ér semmit (1 Kor 13,3: »Szétoszthatom mindenemet a nélkülözők közt, odaadhatom a testemet is égőáldozatul, ha szeretet nincs bennem, mit sem használ nekem.«).”
5. A Jó Pásztor Intézet 2016. augusztus 1-i dátummal kiadott egy kommünikét „Mártíromság vagy büntetés” címmel. Ebben olvasható: „Ahogy az egész világ értesült róla, a normandiai St. Étienne-du-Rouvray plébániatemplomában két iszlám fegyveres elvágta egy pap, Abbé Jacques Hamel torkát. Fölösleges mondani, hogy szörnyű gaztettről és szentségtörésről van szó, és hogy paptestvérünk (akit 1958-ban szenteltek pappá) lelkéért imádkoznunk kell. … Számos keresztény fordult hozzánk azzal a kérdéssel, hogy a szerencsétlen abbé esetében vajon nem lehet-e a szó szigorúan és egyházjogilag vett értelmében mártíromságról beszélni. Csakhogy az idős francia pap élete és működése erre a kérdésre nemleges választ ad. Abbé Hamel, épp úgy, ahogy a II. Vatikáni Zsinat [!] hívő követői, nagyon aktívan részt vett a vallások közötti párbeszédben, melyben tagadják a Szentháromságot és Krisztus istenségét. És az a »mise«, amit bemutatott, a megújított »mise« volt, amit joggal neveznek Luther-misének. Ha nem akarunk a mártíromság wojtylai [ vagy újabban a vér bergoglio-i] ökumenizmusának a hívei lenni, akkor egy modernistát – még akkor sem, ha keresztény volta miatt gyilkolták meg – nem lehet a »hit vértanújának« elismerni, pláne nem a kifejezés szigorúan vett és egyházjogi értelmében.”
Ennek az az oka, hogy „a vértanú vérével az igazság és a hit mellett tanúskodik, amit életében és halála pillanatában vallott. Az egyházatyák az eretnekeket és szakadárokat, még ha keresztény voltuk miatt ölték is meg őket, soha nem ismerték el vértanúnak.”.
Végezetül a kommüniké a következő kérdést veti fel: Vajon az, ami történt és ami – amitől Isten mentsen – meg is ismétlődhet „nem sokkal inkább büntetés volt, ami nem annyira a személynek szólt, aki maga is áldozata lett az aljas szentségtörésnek, mint sokkal inkább a modernizmusnak, és ennek Krisztus istenségét és a Legszentebb Szentháromságot tagadókkal szembeni istentelen jóindulatának”?
Függelék: A zsinati szekta egy másik új „szentjével” kapcsolatban figyelembe ajánlom a honlap következő cikkét és képeit: A katolikus hívek legsikeresebb félrevezetése, avagy, Új módszer az Egyház szétzúzására
Feltéve: 2016. szeptember 10.