Hogy milyen Isten trónusa, azt egyetlen emberi nyelv sem képes leírni, mert az Úr dicsősége az emberi felfogóképesség számára megközelíthetetlen. De hogy Isten trónjából mi megy ki, arról már lehet beszélnünk, mert itt az isteni hatalom hatásairól van szó, melyek az idők során és e világban érnek bennünket és szemeink előtt játszódnak le. Mindenekelőtt e világ származik Isten trónjából, a szellemek világa, a láthatatlan és a látható világ, minden erejével, törvényével és csodájával.      Ha Isten trónjáról beszélünk, elsőnek a teremtésre gondolunk. Bármi is létezik Istenen kívül, annak léte Tőle ered. A teremtés nem vett el Belőle semmit, nem tette se szegényebbé, se kisebbé, se gyengébbé, minden Általa lett a semmiből előhíva, nem azért, mert bárminek vagy bárkinek joga lett volna a léthez, vagy nem azért, mert természete erre ösztökélte, hanem egyes egyedül szabad, könyörülő akarata által, egyes egyedül teremtő szava által. Ő egyedül tudta mindezt megtenni, és Ő csinált mindent, ami van, mindent, amit akart, mindent, mert akarta, mindent, ahogy akarta.      Azóta – dalolja a zsoltáros Istenhez – trónod fel van állítva (Zsolt 93 (92),2: „Szilárd alapot vetettél, nehogy meginogjon, a földkerekségnek. Trónod szilárdan áll kezdet óta, te, Uram, öröktől fogva vagy”). De hogy bármilyen félremagyarázást lehetetlenné tegyen, mintha ez a trónus valaha is helyet változtathatna, a zsoltáros más helyen ezt mondja: „A trónod, Isten, mindörökké áll.” (Zsolt 45 (44) 7). Isten felsége nem csak abból ragyog felénk, hogy mindent az Ő puszta szava hívott létre, más szóval, hogy minden Belőle származik, hanem abból is, hogy minden mindig és örökre Érte tétetett. Ő az egyetlen végcél, ami miatt Ő mindent létrehozott. Nem mintha bármit is elvárna a teremtményeitől. Ehhez az Ő trónusa túlságosan azok fölött áll. Nem, pont fordítva, azért teremtette őket, hogy ezek az Ő gazdagságából részesülhessenek. Az Ő dicsőségét semmi nem tudja növelni, mert Ő önmagában mérhetetlen. A teremtményeivel szemben úgy tudja dicsőségét kinyilvánítani, hogy királyi kincseit pazarlóan szétosztja közöttük. De hogy a teremtmények valóban elérhessék ezt a végcélt, szükségük van egy útra. Ennek megtalálását és az ezen való haladást, az isteni jóság és isteni bölcsesség – ezek is Isten trónján ülnek – nem bízhatta a teremtmények kezeinek tökéletlen tevékenységére, hiszen egy ilyen magasztos, ilyen nehéz, ilyen veszélyes út túl sok bizonytalansággal járna. Még így is, hogy egyengetik előttük az utat, a rajta való haladás éppen elég sok komolyságot és megerőltetést vár el tőlük.      E figyelmesség miatt írta Isten törvényeit az emberek szívébe, hogy egyetlen ember se lehessen, aki ne találhatná meg a helyes utat Hozzá. Miként a csillagoknak pályájukat és az elemeknek saját hatásmódjukat meghatározta, úgy írta elő Isten minden egyes embernek és az emberi közösségeknek gondolkozás- és viselkedésmódját. Törvényei, mind a fizikaiak, mind az erkölcsiek, akaratának megnyilvánulásai; az, amit mi természetes és erkölcsi világrendnek nevezünk, az Ő trónjának fő ékszere. Aki hisz egy személyes, azaz szabad Istenben, az Úrban, a világ irányítójában és kormányzójában, a legkevésbé sem kételkedhet abban, hogy Isten működésében nincs a természeti törvényekhez kötve. Mert az hosszas vizsgálódás nélkül is egyértelműen felfogható, hogy Istennek, Aki általában bizonyos közvetítő okok és eszközök által hozza létre hatásait, elég hatalma és szabadsága van, hogy ugyanazt a hatást más közbenső tagok vagy akár mindennemű közvetítés nélkül maga hozzon létre.      Ezt nevezzük csodának. Isten számára a csodában sincs semmi, ami viszonyát a szóban forgó hatáshoz megváltoztatná. Ugyanazt a hatást éri el, amikor ehhez egy eszközt használ fel, és ugyanazt, amikor semmilyen eszközt nem használ fel. Ádám az Ő teremtménye volt, mert Ő maga alkotta. Ábel sem volt kevésbé az Ő teremtménye, bár Ádám és Éva által hozta őt létre. Mikor a Szentlélek Krisztus testét a szűzben megalkotta, Isten csak a szokásos közvetítő személyről mondott le, részben ugyanolyan módon, mint Ádám megteremtésénél. És amilyen Istennek a fizikai világrendhez való viszonya, ugyanolyan az úgynevezett morális világrendhez is. Isten nem változtatja meg az erkölcsi és vallási törvényeit, melyek az embert saját természetes meggyőződéséből, úgymond a lelkiismeretébe bevésett természettörvényből kifolyólag Isten szolgálatára kötelezik. De az is Isten szabadsága, hogy az embert egy ennél magasabb rendbe emelje, és hogy ebből a célból magasabb igazságokat és súlyosabb kötelességeket közöljön vele; egyszóval, hogy a természetfeletti kinyilatkoztatás által a természetfeletti állapotba emelje. Mindazok a nehézségek, melyeket e tan ellen szokás felhozni, ugyanabból az egy tévedésből erednek, nevezetesen abból a tévhitből, hogy Isten megmásíthatatlanul kötve van a természeti rendhez. Nincs másra szükség, minthogy belássuk, hogy Isten szabadon és végtelen hatalommal uralkodik trónjáról, és mindezen kicsinyes kételkedés önmagában omlik össze. Feltéve: 2016. dezember 16.