1862. január 3-án a szicíliai Castellammare del Golfo-ban Garibaldi katonái a mindössze nyolcéves Angelina Romano-t a falhoz állították és kivégezték.
Köztudott, hogy a történelmet mindig, régen csakúgy, mint ma, a győztesek írják, ezért most az ezévi nőnap alkalmából a valóság megszámlálhatatlan ismeretlen történeteinek egyikéről szól a beszámoló: Arról a kislányról, aki mindössze nyolc évet, egy hónapot és 19 napot élt….
Giuseppe Garibaldi 1860. május 11-én szállt partra Szicíliában marsalai „ezer csapatával” [melynek Türr István volt az egyik vezéralakja és a magyar légió az egyik leglelkesebb alakulata], hogy az olasz risorgimento [Olaszország egységesítése] érdekében ledöntse a nápolyi Bourbonok trónját, és Szicíliát és Nápolyt II. Viktor Emánuel királyságának megszerezze. Az olasz egységesítésért létrehozott szabadkőműves csapat létrejöttét és működését a történészek ugyanannyira elhallgatják, mint az új hatalom által elkövetett megtorlásokat. A katolikus szerzetesrendeket feloszlatták, vagyonukat az új állam elkobozta [Garibaldi gyűlölte a katolikus Egyházat, különösképpen a szerzetesrendeket, még regényeket is írt ellenük]. Az új rezsim az ellenfeleit „banditáknak” kiáltotta ki, s mint ilyeneket alávaló gazemberekként kezelte. Az egyházellenesség nem mellékes jellemzője volt az új rendnek, hanem meghatározó eleme, a papok üldözése nem helyzetteremtette véletlen, hanem a rendszer fontos része. A megtorlások első áldozatai leggyakrabban a katolikus klérus tagjai voltak.
Szicília szigete 1130 óta önálló királyság volt [a normannok ekkor hódították el a szigetet az araboktól], akkor is, ha történelme során több ízben a nápolyi királysággal (Dél-Itália) egyesülve hivatalosan a „Mindkét Szicília Királysága” egyik alkotó tagja lett. 1816-ban a Bourbonok egyik mellékágának tagja, I. Ferdinánd a szicíliai királyságot újra egyesítette a nápolyi királysággal, és magát Mindkét Szicília királyának kiáltotta ki.
Garibaldi hadműveletét a Szardínia-Piemont Királyság támogatta és az Angol Egyesült Nagypáholy finanszírozta, melynek célja az Egyházi Állam megszüntetése volt. Garibaldi partraszállását Marsala-ban az angol Royal Navy hadihajói biztosították, egyfelől azért, mert a Bourbonok alatt a Dél-Itália és Anglia közötti kereskedelmi kapcsolatok megromlottak, másfelől azért, mert London a Földközi tengeren magának akarta megszerezni az uralmat. Abban az időben ugyanis Nápoly rendelkezett a legnagyobb Földközi tengeri flottával.
Sikeres partraszállása és előrenyomulása, majd Palermo elfoglalása után Garibaldi Szicília diktátorának nevezte ki magát. Mindkét Szicília 24 éves, alig pár hónapja trónra került királya, II. Ferenc tapasztalatlansága és határozatlansága miatt alkalmatlannak bizonyult királyságának megvédésére, és bár 34 ezer főnyi serege számbeli fölényben volt, vereséget szenvedett Garibaldi 24 ezer főre nőtt csapatától.
Mindkét Szicília teljes meghódítását már II. Viktor Emánuel közbelépő serege fejezte be. Utoljára 1861. március 12-én Messina fellegvára, majd pár nappal később, március 20-án Civitella del Tronto erőssége kapitulált, ezzel szűnt meg a Szicíliai Királyság, és jött létre a szardíniai-savoyai király vezetése alatt az Olasz Királyság, melybe mindkét Szicíliát beolvasztották. A piemonti példa és törvény szerint könyörtelenül, olykor kegyetlen szigorral kényszerítették ki Olaszország egységesítését egy központi állammá.
Olaszország egyesítésével szemben hivatalosan semmilyen politikai ellenállás nem létezett, csak „banditizmus” (brigantaggio). Már a francia forradalom és Napóleon banditizmusnak bélyegzett mindennemű ellenállást.
Az olasz egyesítéssel az egykori Szicíliai Királyságban is bevezették az általános hadkötelezettségét, ami addig Dél-Itáliában ismeretlen volt. A fiatal férfiak kényszerbesorozása ellen makacs, és részben fegyveres ellenállás tört ki a „piemonti” sereggel szemben, ahogy Dél-Itáliában a Királyi Olasz Hadsereget az elutasítás jeleként az egyesítés után is nevezték, hiszen az olasz hadsereget a lakosság nagy része megszálló erőnek tartotta. És ez így is viselkedett… Az ellenállás még éveken át tartott.
A hatalom új birtokosai ugyan azt állították, hogy az egyesítés a nép egyhangú akaratának kifejeződése, a valóság azonban másképp nézett ki. A nép sok helyen ellenállt, ami szervezetlen népharagban fejeződött ki, de olykor erőszakba is torkollott. Egy kiképzett, állandó hadsereg ellen azonban a népnek semmi esélye nem volt, és ezért megmozdulásaikat keményen leverték és megtorolták.
Szicília szigetén az 1862-es év kezdetén rendelték el a határozatok végrehajtását, ami azzal járt, hogy az 1840. után született férfiakat 6 évre elvitték katonának. A gazdag felsőosztály, a „Cutrara”, összebarátkozott a hatalom új birtokosaival, és fiaikat kivásárolták a katonaság alól, míg a kevésbé módos családok fiait elvitték. Az intézkedés miatt 1862. január 2-án Castellammare del Golfo utcáit is ellepte a felháborodott nép, ostrom alá vette a sorozóhelyiséget és a Cutrara házait. A hivatal vezetőjét és a helyi nemzeti gárda parancsnokát, aki azzal fenyegetőzött, hogy fegyverrel veri szét az embereket, a tömeg meglincselte.
A lázadás leverésére egy mesterlövész zászlóaljat mozgósítottak, amit a haditengerészet két hajója támogatott. Az embereket erőszakkal szétkergették, a város hat polgárát elfogták és elrettentésül kivégezték. A halálra ítéltek kiválasztása nem volt véletlenszerű, így a falhoz állított és sortűzzel kivégzettek között volt a helység plébánosa, a 43 éves Don Benedetto Palermo is. A győztesek tettük igazolására kiadott iratában a papot bandita-csuhásnak nevezték. Az egyházellenes szabadkőműves kormányban, mely az Olasz Egyesült Királyságban uralkodott, nem problémát, hanem elégtételt jelentett a papok kivégzése. Számukra a klérus intellektuálisan veszélyes ellenzéknek számított. A helyi Cutrara, Giuseppe Calandra korabeli igazoló leiratában megvetően ez a mondat állt Don Palermo kivégzéséről: „Három golyót adtak a hasába.”
A többi kivégzett a következő volt: Mariano Crociata (30), Marco Randisi (45), Anna Catalano (50), Antonino Corona (70), Angelo Calamia (70)
Castellammare del Golfo plébániájának halotti anyakönyvében található bejegyzés nem hagy kétséget afelől, hogy ki volt a felelős a hat ember haláláért: „interfecta fuit a militibus Regis Italie“ [az olasz kormány katonái meggyilkolták].
Miután a kivégzések lezajlottak, már csak egy megzavarodott gyermek hangját, az alig nyolcéves Angelina Romano keserves sírását lehetett hallani, akit a borzalmas erőszak, melynek tanúja volt, súlyosan megrendített (a kislány 1853. november 5-én született). „De a hódítók törvénye nem ismer irgalmat, így a kis Angelinát a falhoz állították, és szabályszerűen kivégezték. Ez a kisgyermek nyilván veszedelmes banditanő volt”, írja Beggiato történész. A rendkívüli állapot törvényének 3. pontja kimondja, hogy mindenkit, akit az ellenállás keretében „az utcán találnak”, ki kell végezni. Garibaldi – akit az utókor szobrokkal, dicshimnuszokkal tisztel – „szabadságcsapata” szerint még akkor is, ha az illető egy síró nyolcéves kislány.
A parancsot a kivégzésére Pietro Quintini tábornok, Garibaldi meggyőződéses követője adta ki, aki az Egyházi Állam hadseregében kezdte karrierjét, ahol őrnagyi rangig emelkedett. Eközben titokban csatlakozott a szabadkőművesekhez, és 1848-ban Mazzini oldalán a pápa ellen küzdött. E lázadás bukása után a piemontiak szolgálatába állt, és Torinóban folytatta szabadkőműves páholytagi életét. Az „elvetemült ezredes” nevet akkor kapta, amikor 1861-ben a Mindkét Szicília Királyság hadseregének 89 katonáját és tisztjét, akik megadták magukat, először egy templomba záratta, majd kivégeztette. Dél-Olaszországban a megtorlások szakértőjeként vetették be, és ilyenként egészen addig működött, amíg 1865-ben lováról leesve nyakát nem szegte.
A nyolcéves Angelina Romano-ról, Don Benedetto Palermo-ról és a többi kivégzettről Olaszország hivatalos tankönyveiben egy szó sem esik, csakúgy, mint „a nőmozgalom történetében sem, ami természetesen ideológiailag másképp híressé vált nőket övez tisztelettel és kegyelettel”, írja Beggiato történész.
Nemrégiben azonban egy város áttörte a feledés és hallgatás falát: a kalabriai Vibo Valentia városban megemlékeztek a Castellammare del Golfo-ban lezajlott vérengzésről, és a város egyik utcáját a kis Angelina Romano-ról nevezték el. Nem is akármilyen utcát: azt, amelyik korábban Enrico Cialdini tábornok nevét viselte, egy olyan emberét, akinek a Királyi Olasz Hadseregnek Dél-Olaszországban és Szicíliában elkövetett számtalan vérengzése szárad a lelkén. Az átnevezés ezért paradigmaváltással egyenlő.
Cialdini Modena Habsburg hercegségéből származott, ami 1811-ben, születésekor éppen a napóleoni olasz vazalluskirályság egyik része volt. Mint bolognai orvostanhallgató vett részt 1831-ben az Egyházi Állam elleni lázadásban. Ennek leverése után Portugáliába kellett menekülnie. Majd Spanyolországban már ezredesi rangban harcolt a katolikus carlisták ellen. 1848-ban visszatért Olaszországba, ahol az osztrákok elleni felkelésekben vett részt, majd belépett a piemonti hadseregbe. 1860-ban, csakúgy, mint Quintini, tagja volt Garibaldi „ezer csapatának”. Cialdini száműzetése alatt lépett be a szabadkőművesek közé. Garibaldi magasrangú szabadkőműves volt, és később Olaszország Nagy-Orient páholyának a nagymestere lett.
II. Viktor Emanuel király Cialdinit 1861-ben megtette Gaeta hercegévé, valamint tábornokká és az egykori Mindkét Szicília Királyság helytartójává nevezte ki. Itt éveken keresztül kemény megtorlással mindenfajta ellenállást elfojtott. Ehhez eleinte 22 ezer emberre, két évvel később azonban már több mint 100 ezer katonára volt szüksége (az egész akkori olasz sereg egyötödére). A Cialdini által Kalabriában elrendelt mészárlások közé tartozik a Pontelandolfo-ban és a Casalduni-ban elkövetettek. Cialdini rendelte el mindkét helység összes férfijának a meggyilkolását és a helység felégetését. Pontelandolfo lakosságát álmában lepték meg Cialdini „felszabadító” katonái, sokan a lángokban haltak meg, 400 férfit kivégeztek, köztük elsőnek a helység plébánosát. A nőket ugyan nem végezték ki, de mindegyiküket megerőszakolták. Több mint 3 ezer ember lett egy nap alatt hajléktalanná.
Garibaldi és az egyesült olasz királyság hadserege által elkövetett mészárlásokat a hallgatás leple borítja. A liberális felsőréteg, a Cutrara kiegyezett az új hatalommal, a kultúra-felelősek ugyancsak. Egy helyi történész munkájának eredményeként kerültek napvilágra a régi események, és lett nemrég szülővárosában is egy utca a kis Angelina-ról elnevezve.
„Jó lenne, ha az iskolákban megemlékeznének a kis Angelina Romano sorsáról. A nemzetközi nőnapon meg kell emlékezni Angelina Romanoról, akit mindössze nyolcévesként Castellammare del Golfoban a Királyi Olasz hadsereg »felszabadítói« 1862. január 3-án brutálisan meggyilkoltak”, írja a történész Ettore Beggiato.
Feltéve: 2017. március 11.